Fornace

Deep Melancholic Wrath (2018)

Sötét örvényt pillanthatunk meg az olasz Fornace zenekar harmadik nagylemezének a borítóján, ami lehet, hogy magát a formációt is magába szippantja. A csapatot az ezredforduló hívta életre, azóta rengetegszer átalakult és kisebb irányváltásokat is kénytelenek voltak beiktatni. Mára már csak egyetlen hivatalos őstag tiszteleg a zenészek között, ez pedig maga az alapító, Possessed. Az évtizednyi basszusgitározás után a mikrofont is magához ragadó emberünk igazából csak az utóbbi kb. tíz évet tekintheti valóban termékenynek a csapatot illetően, hiszen sikerült egy debütálást kiadniuk Morrigan vokáljával és két folytatást saját torkának igénybe vételével. Ebben Mastiff mondható el állandó társának, aki 2008 óta pengeti a húrokat. De térjünk is rá arra, amit kisebb váltás alatt értettem: néhány régi anyag megfülelése után kirajzolódik a banda életműve. Először nagyon egyszerű, hagyományos black metallal kényeztették a közönséget, amihez 2010 környékén az érkező vérfrissítés miatt rengeteg death metal elem vegyült (most is death/black meghatározás áll a legtöbb helyen a nevük mellett), azonban a kezembe került Deep Melancholic Wrath az égvilágon semmit nem tesz hozzá a halálfém pályafutásához, mivel jóval közelebb áll az atmoszférikus black metalhoz, mint korábban bármikor. A borítón látható gödör fenekén tehát nem koponyák várnak ránk, csak maga a nagybetűs éjsötét üresség…

Persze ettől még akadnak érdekes kikacsintások, mégha azok talán nem is tudatosak. Például elképzelni sem tudom, hogy miként kapcsolódik a nyitó Experience The Joy Of Unhappiness a lemez nagy részéhez. Egyszerű, mondhatni punkos instrumentális tételről van szó, aminek hallatán az ember nyugodtan hátradőlhet a székében, hogy itt aztán semmi lehúzást nem fog kapni. Lehet pontosan ez a félrevezetés lehetett a cél, mert után a öt monstrum érkezik a már említett gödörbe taszító hozzáállással. Ennek megfelelőn a Bare Emotions már egy jóval hangulatosabb szerzemény, még ha túl sok meglepetést nem is tartogat. Kellemesen szédítő monotóniára és gyors tempóra épít, ami a 12 perces játékidő túlnyomó részében érvényesül. A fogcsikorgató hideg örvénybe néhány egyszerű dallamfoszlány is helyet kapott, jellemzően az utolsó percekben. Már ennél a számnál nyilvánvalóvá vált, hogy a lemezt trióként rögzítő zenekarnak túl sok ez az egy órás játékidő.

Erre tökéletes bizonyíték a La Notte Dei Morti, amely úgy dobálja ránk a cipőbámuló, elgondolkodtató harmóniákat, hogy az egy darabig még jól is esik, de mindebből majdnem negyed órát végighallgatni már nekem is sok volt. Ugyan meg-megtörik a lendületet pár tempóváltással, különálló résszel, de ezek nem kapnak akkora súlyt, hogy kapaszkodókkal tudják ellátni a vissza-visszatérő lüketéseket. Ennek köszönhetően sajnos akár egyetlen dal is lehetne az egész album, hiszen nem tudjuk különösebben megkülönböztetni egymástól a dalokat. Némileg epikusabb hangulatú az Everlasting Flame, de a gyors részeket már hallottuk, akárcsak az Under the Bright Cursed Star esetében. Azért akad okos építkezés is az anyag végére: a kedvencemmé vált Her Beauty In Those Days fokozatosan adagolja végre az eseményeket és egy alig kivehető, de érezhetően jelen lévő heavy metal alappal szórakoztat, ami eddig nem volt annyira jellemző.

Nehéz megítélni a Fornace lemezét, ezt megmondom őszintén. Először is biztos vagyok benne, hogy van az a hangulat, amikor jól eshet a monotóniájuk. Ráadásul annak ellenére, hogy kifejezett újdonsággal, egyéniséggel nem bír, papírforma szerint korrekt hangzással és dalcsokorral rendelkeznek, amit leírni sem igazán lehet olyan egyszerűen. Ha egy kicsit többet agyaltak volna a dalok szerkezetén, nem játszották volna unalomig néhány témájukat, akkor több ponttal is simán megdobtam volna őket. Most az egyetlen, ami megmaradt, az a hangulat.

május 05.,
május 20.,