Annak, aki távolról figyeli az eseményeket, egyik doom metal banda és lemez olyan, mint a másik. Pedig ebben a műfajban van az egyik legnagyobb potenciál egyéniség tekintetében annak ellenére, hogy viszonylag kötött eszközökkel rendelkeznek. Rá lehet sütni például a Candlemass-ra, hogy doom, de ugyanúgy a The Obsessed-re, viszont ha meghallgatod, teljesen mást kapsz. Könnyen be lehet azonosítani az apró, de jelentős eltéréseket, melyek nemzetenként is igen markánsak. Létezett például egy tipikus 80-as évek beli old school vonal, melynek manapság szinte egyáltalán nincs képviselője. Ezt olyan csapatok munkássága hozta létre, mint a Saint Vitus, Pentagram, Witchfinder General, valamint kissé ugorva az időben a Cathedral. Tipikusan nyers angol hangzás, NWOBHM és ősi hard rock alapok jellemzik őket. Hatásuk még manapság is elvitathatatlan, de ezt a hangot, felfogásmódot már nagyítóval kell keresnünk. Erre kínál megoldást egy új “supergroup”, a Friends Of Hell, ami természetesen az 1983-as klasszikus doom lemezről kapta a nevét. Az új projekt egyértelmű kinyilatkoztatás, szerelmes levél ennek az eltűnőben lévő műfajnak, melynek szellemiségét és hangulatát olyan zenészek próbálták meg rekonstruálni, mint Albert Witchfinder (Reverend Bizarre, Opium Warlords, Lord Vicar, Spiritus Mortis), Jondix (Mercury Gates), Tasos Danazoglou (Electric Wizard, Great Coven, Eight Hands for Kali, Satan’s Wrath), Taneri Jarva (Diavolos, Impaled Nazarene, Sentenced). A magas minőség tehát szinte alapelvárás kell, hogy legyen az albummal kapcsolatban.
Mindez egy bizonyos szinten meg is valósul, hiszen technikai kivitelezésben a Friends Of Hell tökéletesen hozza azt, amit egy totálisan ortodox megközelítésű albumtól elvárhatunk. Közel 40 percnyi tradicionális, heavy/doom muzsika átlagosan 4-5 perces szerzeményekkel, melyek igazából egyetlen fronton nem tudták maradéktalanul beváltani az ígéretet, ez pedig a dalírás. Az még alap, hogy a szűkös eszköztárat használják, de ehhez fogós, emlékezetes tételeket kell összehozni, mivel a doomnak a középszerűség, az egyediség hiánya a teljes megsemmisülést, unalomba fulladást jelenti. Persze ez a Friends Of Hell esetében nem áll fenn ilyen alkotóbrigád mellett, azonban némi hullámzás akad a tételek között.
A régimódi Hammer horrorfilmek hangulatának meglovaglását igazán jól kezdi meg a nyitó Out With The Wolves, ami minden bizonnyal örömkönnyeket is csalhat azok szemébe, akik úgy gondolták, hogy már nem fognak találkozni ehhez hasonló kiadvánnyal. Az ének nagyszerű, a riffelések, a gitárszólók primitív ősisége és energiája példa értékű, azonban a tételben akad egy furcsán akadozó rész, melyet nem éreztem különösebben indokoltnak. A Shadow Of The Impaler már jóval meggyőzőbb ilyen téren, azonnal bólogatásra ingerel és dallamok terén is maradandóbbnak bizonyul. Igazán hatásosra azonban a harmadikként érkező Into My Coffin mondható, ami már egyenesen a 70-es évek heavy psych vonalából merít ihletet, de a folytatásban hallhatunk még bőven Black Sabbath és Deep Purple utórezgéseket is.
Úgy jöhet le, hogy próbálom negatív felhanggal feltüntetni ezt a teljesen korrekt lemezt, aminek igazából egyetlen oka van: a projekt beharangozása után ettől jóval többet vártam. Nem újat vagy meglepőt, csupán hatásosabbat egy szimpla nosztalgia dalcsokornál. Mert ezt nyújtja a Friends Of Hell, mesteri precizitással és alázattal, de olyan tételekkel, amelyek a megidézni kívánt korszak lemezeinek második felében férhettek volna csak el, ha nem kerülnek menet közben kiselejtezésre. Érdekes lett volna ennek a hagyományos formulának egy modernebb hangzással történő megközelítése, hogy ne csak a nyugdíjas motorosokat hozza lázba az album. A hagyományos doom rajongói persze megtalálják a számításukat, nem is kívánom lepontozni ezt a remélhetőleg folytatást is kapó projektet, de a következő nekifutásra szeretném megadni nekik a szép kerek tíz pontot. Ehhez több olyan dalra lenne szükség, mint az albumot záró Wallachia.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
