Gargoyle
Hail to the Necrodoom

(Sun & Moon Records • 2021)
Armand
2021. május 12.
0
Pontszám
9

Sun & Moon Records töretlen lelkesedéssel tartja az ujját az underground ütőerén és jó érzékkel válogat a százával felbukkanó új formációk áradatában. Az erdélyi kiadó a saját maga által bejáratott nevek (pl.: Siculicidium, Abysmal Grief, Nocturnal Depression, illetve Selbst) mellett rendszeresen ad bemutatkozási lehetőséget a fiatalság képviselőinek, gondoljunk itt akár a tavaly egy kiváló EP-vel előállt szlovák Solipsism-re, a török Undoer-ra vagy jelen cikkem tárgyára, az olasz Gargoyle-ra.

A calabriai négyes horror doom metalban utazik. Pusztán ez a műfaji meghatározás tágnak tűnhet, de az olyan olasz formációk megemlítése, mint a fentebb hivatkozott Abysmal Grief, a Mortuary Drape, a korai Aborym, illetve a zenei sík helyett inkább hozzáállásban, világnézetben hasonló felfogást képviselő Bulldozer nevei jól behatárolják azt a territóriumot, ahol a Gargoyle mozgolódik. A banda koromfeketében elővezetett doom metalja tehát groteszk, horrorisztikus elemekkel nyakon öntött, rút muzsika. A 2016-os alapítású alkotóközösség egy demóval mutatkozott be Reborn in Blasphemy cím alatt. Ahhoz a felvételhez nem volt szerencsém, útjaink a Gorgoyle-lal most először keresztezték egymást. Nem árulok el hétpecsétes titkot azzal, hogy a Hail to the Necrodoom korongon az olaszok a sötétség erőit idézik meg. Külsőre, azaz a borítókép és a dalcímek alapján az album akár 1985-ben is megjelenhetett volna. A lemez nem esik a stílusra jellemző terjengősség csapdájába, 9 dal, 42 perc, ahogy három-négy évtizede bevett szokás volt.

Az Entering the Dream képében templomi orgonával felvezetett lemez a címadó szerzeménnyel kezdi meg a pokoljárást. Az olaszok nyers, bárdolatlan, kevésbé szofisztikáltan fogalmazva; otromba riffekkel operálnak és földalatti látogatásaik alkalmával nem kevés black metalt is magukba szívtak. Az ének valahol az üvöltés és a hörgés határán balanszíroz, de emberünk jó olasz hagyomány szerint nem retten vissza a tébolyult kántálások bevetésétől sem. A címadóban sikeresen körbe is jelölik, hogy hozzávetőlegesen mi vár a gyanútlan hallgatóra az előtte tornyosuló szerzeményekben. A CD sarokkövei a disszonáns gitártekervények, a hagyományos kereteket páros lábbal felrúgó, azokat sárba tipró dalszerkezetek, ének címén pedig öntudatlan segélykiáltások és tudatos gyalázkodások szerepelnek a menün. A baljós akusztikus bevezetővel kezdődő Where Evil Spawns fekete fémesen karcos gitárjai a tébolyult áriázásokkal keveredve elrettentő elegyet képeznek. A gitárkínzások áradatában időnként mégis felbukkan egy-egy dallamfoszlány; bár kétlem, hogy ez az alkotók részéről tudatos lépés lett volna. A templomi orgona hangszínei is visszatérő vendégek a pokoli káosz közepette.

A Lord of the Fog úgy kezdődik, mint egy norvég black metal dal 1994-ből, azonban nem indul be a megszokott csörömpölés, az olaszok inkább visszavesznek a tempóból és csak nyúzzák a mogorva középtempós riffeket. Mire elhinném, hogy így is marad a dal, egy hirtelen váltással beindul ugyan a cséphadarás, de az egész nem tart tovább néhány másodpercnél, és máris újra az idegeinken táncolnak a zavaros gitárhangjaikkal. A Gate to Dimension of Forgotten Spirits képében egy újabb orgonával előadott felvezetéssel jutunk el a lemez talán legkönnyebben befogadható fejezetéhez, a Negromantia ugyanis egy viszonylag egyenes vonalvezetésű tétel, persze csak a további Gargoyle szerzeményekhez viszonyítva. A The Whisperer in Darkness a legnagyobb falat, az epikus kreatúra számtalan árnyalaton keresztül láttatja az olaszok koromfekete lelkületét, legyen szó doomos riffekről, démoni kántálásokról vagy monoton menetelésről. A Nosferatu pedig egy Venom, Hellhammer hatásokat magánviselő ős black metal tombolás. A háromnegyed órás alvilági utazást lezárva, a lemezt keretbe foglalandó egy akusztikus tétel vezeti le a Gargoyle bemutatkozását. 

Az egész Hail to the Necrodoom-ban van egy olyan punkos jelleg, mely például a Siculicidium jellemzője is, de az is lehetséges, hogy én kavarodtam bele az olaszok által alaposan összekuszált szálakba, és tévúton járok. A Sun & Moon Records mindenesetre ismét bizonyította, hogy a zenei szélsőségek erdejében máig akadnak járatlan ösvényekre tévedő formációk. 

(Andris)

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.