Egyszerűen szeretem a fémzenét. Az emberiség egyik legfaszább felfedezése, hogy a fém húrokat nyúzva ezernyi hangot lehet megszólaltatni. Mindez kemény és férfias, hiszen a páncélok, a kardok ütközését hivatott kiváltani, valamint egy olyan lehetetlen feladatra is vállalkozik a kezdetek óta, mint a lélek feltérképezése. No nem a gyermeki lélekre gondolok, hanem a sebhelyektől borított, minden óvatlan mozzanatra bezárkózó lélekre, ami szintén a sokat látott, tapasztalt ember sajátja. Szeretem, ahogy rám nehezedik a sötét lepel, szeretem érezni a súlyát, a komolyságát és egyediségét, amihez nem is feltétlenül szükséges a kísérletezős, újdonságvadász hozzáállás, elég egy szimplán jól sikerült, első perctől az utolsóig őszintén megszólaló kiadvány, mint a sokáig csak kazettán elérhető Genuflexión második nagylemeze, az Apoteosis Fallida. A remek kiadvány már az elnevezésből, lemezcímből adódóan nem rejti véka alá témakörét és hangulatát: a Genuflexión behódolást, áhitattal egybekötött térdre rogyást jelent, a cím pedig az ember istenné válási vágyára utal, amely mindig csúfos bukással végződik. Bizony, évszázadokra visszanyúló okkult témakörökben utazik a zenekar. Mindez nem az ő találmányuk és nem is kívánják a fekete fémet ötvözni a eszkimó torokénekléssel, hogy még fagyosabbá váljanak, viszont amit felhasználnak ebben az összesen 37 percnyi anyagban, azt okkal teszik minden egyes másodpercben.
Érdekes módon a hosszabb, nehezebb szerzeményekkel indul meg a 7 tételt tartalmazó anyag, de már itt is gyorsan megmutatkozik az okos zeneszerzői mivoltuk és egy pillanatra sem árulnak zsákbamacskát. Alap a spanyol nyelv, az undorral átitatott, morgással kombinált károgás, az ismétlődéseket nagyjából kerülő, mégis sok tempóváltásra építkező előre haladás. Mindent kiterítenek az asztalra már a nyitó Nostalgia De Luz Muerta esetében, ahol a kellően rideg, de nagyon is élvezhető hangzással is megismerkedhetünk. A hangszerek roppanósak, élők, de nem kásásak annyira, hogy ne lehessen kihallani minden finom mozzanatot, ráadásul még a dinamikus megszólalás vádjával is perbe fognám őket. A dalban néhány másodpercre tiszta énekkel, kórussal is találkozhatunk, akadnak fogós témák, de az alap továbbra is egyfajta őskáosz, kiszámíthatatlanság. Nem könnyű e két part között ingadozni, de a Genuflexión ezt nagyon jól csinálja: hallgatható, befogadható zene, ami igazából folyamatosan a saját útját járja. A nagyszerű kezdésre is rátesz még egy lapáttal a címadó tétel, ami instant kedvenc lett heavy metalos, riffelős indulásával, majd melankólikus narrációjával, amibe jéghideg késként hasít bele a károgás. Itt azért gyorsan világossá válik, hogy nem kezdő zenészekkel van dolgunk, még ha a fényképeken igazán fiatalnak is tűnnek. A basszusért és jellemzően tisztább énekért felelős Dreignor például 8 zenekart tudhat a neve mellett, Funeris dobos hattal áll a második helyen, míg a gitáros-énekes Ventriz Grimorium néggyel áll a dobogó alsó fokán (ettől függetlenül az ő teljesítménye a legkiemelkedőbb).
Furcsán emelkedett hangulatot hordoz magában a leginkább sodró lendületű La Fortuna De Caer En Uno Mismo, ahol Funeris pörget kellemeseket a tétel második felében, a rövidebb dalok sorát megkezdő La Sofocante Cualidad Migratoria Del Instante pedig folkos hangulattal kényeztet minket fémes hullámzása mellett. Kifejezetten élvezetes, ahogy a dalt nyitó, kézzel fogható riff szép lassan masszává nemesedik, a dal végén pedig már csak egy hangulatként odakenve vesz tőlünk búcsút. Megalapozza azt a melankolikus, mégis misztikus hangulatot, ami a Deidades Del Difunto-t a lemez következő csúcspontjává avatja. Itt tűnt fel az is, hogy Dreignor hogyan váltogat a basszusgitáron azt illetően, hogy épp mit támogat: hol a gitárfolyam részeként penget, hol a dobot erősíti, néhány pillanatra pedig el is tud kalandozni társaitól. Nagyszerűen szól az Espiritualidad Acéfala is, ami egy monumentális nyitányból indulva borzolja fel az idegeket. A borító képét tudtam vele könnyedén párhuzamba állítani: felverődik a por és füst a lovak közé csapó halál körül, aki magával ragadja az istenek közé vágyó szerencsétlen embert. A lemez végére az Adictos A La Ilusión De Ser tesz pontot a maga hagyományosnak mondható black metaljával, amit az eddig hallottaknál agresszívebb, ugyanakkor reménytelenebbnek ható sikoltások és károgás is kísér.
A bandával kapcsoladban akad pótolni valóm, még szerencse, hogy a bandcamp korában élünk és nem kell a világ másik feléről reménykednem abban, hogy egyszer csak eljut hozzám a kiadvány. Ennek köszönhetően nemcsak az Apoteosis Fallida teheti borongóssá napjaitokat, de a zenekar bemutatkozó anyaga, a valamivel nyersebb Animal Religioso is. Az már szomorúbb, hogy a tavaly megjelent, frissnek mondható Padre De Todos Los Abismos csak a jószándékú youtube feltőltöknek hála fülelhető meg. Ez valamivel epikusabb, visszafogottabb anyag, de semmivel sem gyengébb. Én minden esetre új kedvencet találtam Argentínából a műfaj tekintetében.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
