A 2011 óta tevékenykedő Gevurah a black metal modern ágát képviseli. Rajzfilmes túlzásokba eső hullafestékes fazonokat itt ne keressünk. A sátánimádat, a spiritualizmus témáit egy sokkal filozófiaibb megközelítésben tálalják a hallgatónak. 2016-os debütálásukat, a Hallelujah! névre hallgató korongot az egyik legkiválóbbnak tartottam, pedig elég erős év volt. Logójukból ítélve egy egzotikus országból származó banda képe lebegett a szemeim előtt, azonban nem is lehettem volna távolabb az igazságtól. A messzi északról származnak, Kanada Quebec tartományából, mégsem voltam csalódott, sőt talán még jobban örültem ennek a ténynek. Ugyanis ez a tartomány Kanada black metal motorja, számos egészen kiváló banda otthona. Forteresse, Gris, Sombre Foréts, Sorcier des Glaces…napestig sorolhatnám a neveket, de nem fogom, mert ez az írás nem róluk szól. A tűz mint olyan szerves részét képezte annak a bemutatkozó albumnak. Nem csak a borítóját lepte el a tisztító tűz, de magát a zenét is átjárta egy olyan forró, fülledt, fojtogató érzet, ami engem rögtön megvett kilóra. Az okkult tanok beleszövése mindebbe pedig csak tovább emelte a tétet. A nemrég megjelent Gehinnom tehát nincs irigylésre méltó helyzetben, nagyon magasan van a léc.
A Gevurah egy kétfejű szörnyeteg, aki lépésről lépésre őrli fel kiszemelt zsákmányát. Mindezt teszi addig, amíg az utolsó csepp élet is elhagyja jelentéktelen testét. Az egyik fej a Xavier Berthiaume névre hallgat, de csak X. T. néven találkozhatunk vele a kiadványon. Ő felel a vokálért, dobért és a lead gitárért. A másik fej pedig az A. L. monogramra hallgat, akinek a ritmusgitár és a basszus bégetése jutott. Ez a felállás a kezdetek óta változatlan. Megtalálták egymással a közös hangot, egy a vízió és a küldetésük is ugyanaz. A black metal egy olyan ágát reprezentálni a hallgatóságnak, amiből nagyon nehéz gúnyt űzni. A külsőségekre ők nem sokat adnak, csak a pusztító zene érdekli őket és ez nagyon imponáló. Mondom ezt úgy, hogy én kifejezetten csípem a hagyományos mosómedve stílust is.
A Hallelujah! egy 64 perces album volt, amit simán 40 percesnek éreztem. Különféle részekre bontható, hullámvasútszerű felépítéssel rendelkező album, ami egy rituálé karakterisztikáját hordozta. A Gehinnom 46 perce sokkal töményebb és mellbevágóbb hatást ér el avval, hogy mellőzni a különböző atmoszférateremtő lélegzetvételeket, ami által levegőhöz jut az album és a hallgató is. Ez kétélű fegyver: egy koncentráltabb esszenciát kaphatunk a Gevurah zenéjéből, viszont a már említett erős hangulat és tudatos felépítésű album képe hiányzik. Maga az album is rá akar cáfolni erre az okfejtésemre, a címadó Gehinnom akusztikus gitárral indít, baljóslatú hangulatot teremtve. Komoran pengenek a húrok, akár egy nyomasztó művészfilmnek is lehetne az aláfestőzenéje. Az At the Orient of Eden már nem teketóriázik, hatalmas sebességgel támad a tremolo. Maga a gitár tónusa tipikusan a black metalra jellemző, éles, vékony és a statikus sistergéssel ejt hipnózisba. A vokál már közel sem tipikus, ide nem érkeztek meg a varjak. Erőteljesen rekedtes ordítás, kiáltás jellemzi X. T. torkát, és baromira illik ahhoz a zenéhez, amit a Gevurah játszik. Tempóváltás következik és egy gregorián kórusokkal tarkított lassú rész következik. Mondom én, hogy rám akar cáfolni a Gevurah, van itt hangulat, de még mennyi. A dob pont a megfelelő helyen van, se nem túl előre keverve, és nem is túl hátra tolva, ahol csak cincogna a cin. A dal végére pedig vissza is hozzák nekünk a kezdeti tremolo témát, mert tényleg nagyon állat. Maga a hangzás pedig pont jó, se nem túl lo-fi, de azért a Sanytolnak nyoma sincsen. Bivalyerős kezdés ez.
A Blood-Soaked Katabasis egy még letaglózóbb dal benyomását kelti, és az is. Disszonancia keveredik a hagyományos tremolo mellett, ezáltal egy kifejezetten mai, friss arculatot ad a tételnek. Mindez egyébként jellemző magára a Gevurahra is. Jó vegyészek módjára kísérletezték ki azt, hogy hogyan lehetne csavarni egyet a hagyományokon. A katarzisérzet állandó vendég a számaikban, amik a hosszabb, nagyobb lélegzetvételű dalfelépítéséket részesítik előnyben. A zavarosan kavargó témák pont annyi ideig veszik át a hatalmat az elménk felett, amennyire kell, nincs semmi se túljátszva. Gyakrabban váltanak témákat, mint egy hagyományos fekete fém banda, és a melodikus szólók elejtése se éppenséggel erre a zsánerre jellemző. A Towards the Shifting Sands 8 és fél perce egyáltalán nem tűnik annyinak. Gyors témák, dühvel és daccal teli kiáltások tarkítják, a dob pedig nagyon ízléses és érdekes megoldásokkal, fillekkel küldi meg az egészet. Blast beat csak akkor van, ha azt maga a dal megköveteli. És itt van a kutya elásva. Mindig úgy gondoltam, hogy a dalírásnál dől el minden. Ha a fasza témák összeállnak egy változatos és jól felépített dallá, akkor már félig nyert ügye van a bandának. A kivitelezés a másik fele. A néha bedobott hang alámondások viszont feleslegesek, van itt annyi hangulat, váltás és finom részlet amibe elmerülhetünk, így nincs arra nincs szükség.
Egy újabb hangulati átkötés következik az LV 16:22 által. Az akusztikus gitár remekül vegyül a torzított elektromossal. Mindez megágyaz két dalmonstrumnak, a rövidebb a Memento, Homo… Az emberiség minden megvetendő tulajdonságát gyömöszölték ebbe a dalba. Kifejezetten sötét, mizantróp hangulatot árasztanak a témák, nem maradt semmi remény egy olyan fajnak, ami önmagát pusztítja különböző módokon. Legyen az a mindennapok gáncsoskodása, háborús bűnök vagy a bolygónkkal ápolt mostoha viszony. Minden düh és méreg manifesztálódik a ritka feszes blast beatben és a dal közepén érkező különösen vérszomjas kiáltásokban. Ez az előző albumra is jellemző volt, hogy a lemez közepe-vége környékén érkeztek az igazán gyűlölettel teli tételek. A Gloria in Excelsis Deo, Et Ira ad Homines in Terra a leghosszabb 13 perces szimfónia, itt is a végére maradt a leghosszabb kompozíció, ugyanúgy mint az előző albumban. Annyiszor hozom fel ezt a szerencsétlen előző albumot, hogy már kezdem azt hinni, hogy szexuális érzelmeket táplálok irányába, csak ne volna olyan kurva szűk a CD közepén az a lyuk…Na szóval, ez is egy Gevurah lemezhez méltó befejező tétel. A vokál még mélyebb, dermesztő érzetet kelt minden szívben, ami nyitott rá. A dal felépítése pedig fenomenális, mértani pontossággal vannak kimérve a különböző témák hossza, professzionális dalszerzők ezek a juharosok. Újat én már itt nem fogok mondani, minden amit az előzőekben hallottunk, az itt egyetlen egy dalba bele van komponálva.
Egy kiemelkedő black metal albumot sikerült összehoznia a Gevurah kétszemélyes hadseregének. Megmondom őszintén, hogy sokszor le kellett pörögnie ahhoz, hogy tényleg átjöjjön a Gehinnom hangulata, megértsem mibenlétét. Ugyanis hiába egy sokkal rövidebb album, mégis sűrűbbnek és taszítóbbnak hatott, mint a már végtelenül sokszor emlegetett elődje. Érdekes utat választott magának a Gevurah, és így utólag belegondolva örülök neki, hogy nem egy Hallelujah! 2 lett a végeredménye fáradozásiknak. Akik nyitottak a black metal modernebb változatához, szeretik ha a disszonancia keveredik a sötéten tapadós témákkal és nem utolsó sorban hangulatot árasztanak magukból, azokra simán rátukmálnám a Gehinnomot. Október 15-től már elérhető a lemez a Profound Lord Records jóvoltából.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Érdekes, talán csak az általam felállított sztereotípiavonat felelős érte, s a stílusban való hiányosságaimnak tulajdonítható azon megállapítás, hogy ez bizony nagyon kanadai. 🙂 Másképp’ hatnak azon zenei megoldások, mint amit a szintén egyedi arccal rendelkező francia zenekarok képviselnek ebben az előadásmódban (természetesen ide bármelyik más náció beírható, kinek kinek vérmérséklete szerint).
A brutalitás, a szerzőpáros lelki szemei előtt felbukkanó pokoli képek, a spiritualitás és a zenei alkotói ábrázolásmód által feloldott őrület jelei visszhangzanak még mindig a fejemben. Szinte látni vélem azt a démoni eszenciát, amit sikerült az alkotóknak majd’ hitelt érdemlően tolmácsolniuk. – Persze, nem tökéletes, és nem is lesz vasárnap délutáni zenei barangolás, s csak körültekintően családmentes időkben érdemes hallgatni, megidézni magát a poklot, de mindenképp’ aki a stílus iránt érdeklődik, ez egy egy jó lehetőség arra, hogy kulturáltan töltse el szabadidejét. – Köszi a lemezbemutatót. 🙂
Bizony ám, áthatja a romlott juharszirup ezeket a disszonáns hangorgiákat 🙂 Szinte majd mindegyik nemzetnek van egy sajátos íze, előadásmódja, ami csak az övé. Egyedül a germánoknak nem sikerült arcot adni, ott annyira szerteágazó a dolog, hogy szinte képtelenség valamire, hogy igen, ez egy német banda lemeze.
Én se a szombat délelőtti matinék alatt fogom hallgatni a Gveuraht és hasonszőrű társait, de a megfelelő pillanatban felér egy átszellemüléssel. The plasure is all mine. 🙂