Gevurah

Hallelujah! (2016)

“- Itt már csak a piócás ember segíthet!” – hangzott el a legendás mondat az Indul a bakterház című magyar filmszatírában. Ez visszhangzott az én fejemben is, amikor szokásomtól eltérően tévébámulásra kárhoztattam magam és belenéztem a népet nyugtató, informatív jellegű Híradó című műsorba. Rögtön utána éreztem, hogy valami misztikumra vágyom, aminek megadására legnagyobb eséllyel egy jó kis black metal horda lehet esélyes. Így ugrott be a Gevurah neve, akiket néhány éve hallgattam és már akkor felmerült bennem, hogy írók róluk, azonban valahogy elvesztek a szokásos dömpingben. Sajnos rossz szokásom, hogy halmozom a kiadványokat, egyiket pörgetem a másik után és így gyakran sikkadnak el olyan anyagok, amikre elégedetten csettintek. Így járt a kanadai duó bemutatkozó lemeze is, amit nemrég újra felfedeztem magamnak. Külön érdekesség, hogy A.L. és X.T. nevét a napokban egy másik, remélhetőleg ténylegesen cikket is érdemlő projektben is megtaláltam…

De ugorjunk vissza a múltba, egészen 2016-ig. Sőt, ha alaposak akarunk lenni, akkor a még távolabbi 2010 környéke az ideális, ha meg akarjuk ismerni a Hallelujah! születését. Ekkor történt ugyanis, hogy két régi cimbora elhatározta, veszettül sötét fába vágja a fejszéjét. Nekiláttak megtervezni, felépíteni okkultizmusban tocsogó, ritualisztikus jellegű ördög imádatukat. Mindez szép csendben történt, egy-két nagy lelkesedést nem garandáló kiadás mellett (demó, single). Aztán 2016-ban szabadjára engedték elképzeléseiket Denis Forkas csodálatos borítójának kíséretében. Az albumon 9 tétel kapott helyet, amelyek összességében néhány perccel egy órás játékidő fölé kúsznak. A sötét, kissé tompa, dohos hatást keltő hangzás egyértelmű választásnak tűnik a tételek ismeretében, viszont a sűrű kátrány mögött valódi tartalom, és rengeteg finomság tud megbújni.

Az gondolom egyértelmű, hogy nem az egy az egyben vett, a legböbb ember fejében élő black metalról van szó az ő esetükben sem. A tételek nagyon változatosak, csupán hangulatukban mutatnak igazi egységet. A vokál sem a megszokott, hiszen a magas hangú károgás helyett itt egy karcos, dühös, háborgó éneket hallhatunk, amit gyakran egészítenek ki kórusok. Szinte az egész albumot végigjárja a tűz, mint szimbólum (már a borítón is fontos szerepet kap), néha pedig a ropogását is hallhatjuk. Ez bizony lehet a pokol tüze, de a klasszikus istenkáromlások mellett ennél azért többről van szó. A zenekar a tüzet a természet büntetésének, bosszújának állítja be, ami végrehajtja az ítéletet a kárhozatra érdemes emberiség felett.
Ilyen hangulatban kezdődik meg suttogásokkal, rövid tiszta énekkel a The Fire Dwelling Within, hogy egy komoly robbanással kezdjen el bedarálni minket. Mindez 9 percbe kerül neki, így nyilvánvaló, hogy a kiadvány nem való akármikor, akárkinek. Sodró lendület és rengeteg tempóváltás teszi erőssé a tételt, de igazi barátságunk a Cosmic Putrefaction és az Un Feu Indomptable környékén kezdett kikristályosodni. Előbbiben megmutatja ez a fajta vokál, hogy milyen karmokat képes ereszteni, valamint ügyesen keveri a doomos, atmoszférikus elemeket a kissé kaotikus pusztítással, utóbbiban a basszusgitár hangja válik mérvadóvá, valamint az őrület spirálja, amire szép lassan minket is feltekernek.

A legvadabb ceremóniák közepette is elkél a cigaretta vagy kávészünet, ezt a Lifting the Veils of Da’at című instrumentális tétel biztosítja nekünk a lemez közepén, de igazából vízválasztóként is működik. Míg az első három tételben akadtak egyértelmű kapaszkodók, kifejezetten szórakoztatóan gonosz riffek, addig a második etap csupán a rontást kívánja szórni a világra, minden eddiginél komolyabban. A Temple Without Form például nagyon erőteljesen esik nekünk, bizarr dallamvezetése pedig könnyen képes hipnotizálni minket. A Dies Irae – Lacrimosa ebből kiindulva a hagyományos, már-már régimódi black metal felé kacsint, nem véletlenül lett a kedvencem az egész albumon, míg a sort a héber betűkkel írt címadó zárja bőséges 19 percével. Na ez a szintén kegyetlen jól összerakott dal hozza el nekünk igazán a misztikumot, engedi be a házunkba a piócás embert, aki különféle varázsigék mellett telipakolja csupasz bőrönket a kis izgő-mozgó gyűrűsférgekkel…

Jó kis bemutatkozás ez tehát, amin érződik a rengeteg belefektetett energia és ha lesz folytatása az anyagnak, nagy eséllyel az sem lesz rosszabb, sőt… A Hallelujah! számomra kicsit nehézkesen indult, jóval sablonosabbnak tűnt, mint ami később válik belőle, mindenképp érdemes próbát tenni vele, ha egy kis sötét misztikumra vágytok…

június 04.,
június 22.,
június 23.,
június 25.,
június 28.,
június 30.,