„- Itt már csak a piócás ember segíthet!” – hangzott el a legendás mondat az Indul a bakterház című magyar filmszatírában. Ez visszhangzott az én fejemben is, amikor szokásomtól eltérően tévébámulásra kárhoztattam magam és belenéztem a népet nyugtató, informatív jellegű Híradó című műsorba. Rögtön utána éreztem, hogy valami misztikumra vágyom, aminek megadására legnagyobb eséllyel egy jó kis black metal horda lehet esélyes. Így ugrott be a Gevurah neve, akiket néhány éve hallgattam és már akkor felmerült bennem, hogy írók róluk, azonban valahogy elvesztek a szokásos dömpingben. Sajnos rossz szokásom, hogy halmozom a kiadványokat, egyiket pörgetem a másik után és így gyakran sikkadnak el olyan anyagok, amikre elégedetten csettintek. Így járt a kanadai duó bemutatkozó lemeze is, amit nemrég újra felfedeztem magamnak. Külön érdekesség, hogy A.L. és X.T. nevét a napokban egy másik, remélhetőleg ténylegesen cikket is érdemlő projektben is megtaláltam…
De ugorjunk vissza a múltba, egészen 2016-ig. Sőt, ha alaposak akarunk lenni, akkor a még távolabbi 2010 környéke az ideális, ha meg akarjuk ismerni a Hallelujah! születését. Ekkor történt ugyanis, hogy két régi cimbora elhatározta, veszettül sötét fába vágja a fejszéjét. Nekiláttak megtervezni, felépíteni okkultizmusban tocsogó, ritualisztikus jellegű ördög imádatukat. Mindez szép csendben történt, egy-két nagy lelkesedést nem garandáló kiadás mellett (demó, single). Aztán 2016-ban szabadjára engedték elképzeléseiket Denis Forkas csodálatos borítójának kíséretében. Az albumon 9 tétel kapott helyet, amelyek összességében néhány perccel egy órás játékidő fölé kúsznak. A sötét, kissé tompa, dohos hatást keltő hangzás egyértelmű választásnak tűnik a tételek ismeretében, viszont a sűrű kátrány mögött valódi tartalom, és rengeteg finomság tud megbújni.
Az gondolom egyértelmű, hogy nem az egy az egyben vett, a legböbb ember fejében élő black metalról van szó az ő esetükben sem. A tételek nagyon változatosak, csupán hangulatukban mutatnak igazi egységet. A vokál sem a megszokott, hiszen a magas hangú károgás helyett itt egy karcos, dühös, háborgó éneket hallhatunk, amit gyakran egészítenek ki kórusok. Szinte az egész albumot végigjárja a tűz, mint szimbólum (már a borítón is fontos szerepet kap), néha pedig a ropogását is hallhatjuk. Ez bizony lehet a pokol tüze, de a klasszikus istenkáromlások mellett ennél azért többről van szó. A zenekar a tüzet a természet büntetésének, bosszújának állítja be, ami végrehajtja az ítéletet a kárhozatra érdemes emberiség felett.
Ilyen hangulatban kezdődik meg suttogásokkal, rövid tiszta énekkel a The Fire Dwelling Within, hogy egy komoly robbanással kezdjen el bedarálni minket. Mindez 9 percbe kerül neki, így nyilvánvaló, hogy a kiadvány nem való akármikor, akárkinek. Sodró lendület és rengeteg tempóváltás teszi erőssé a tételt, de igazi barátságunk a Cosmic Putrefaction és az Un Feu Indomptable környékén kezdett kikristályosodni. Előbbiben megmutatja ez a fajta vokál, hogy milyen karmokat képes ereszteni, valamint ügyesen keveri a doomos, atmoszférikus elemeket a kissé kaotikus pusztítással, utóbbiban a basszusgitár hangja válik mérvadóvá, valamint az őrület spirálja, amire szép lassan minket is feltekernek.
A legvadabb ceremóniák közepette is elkél a cigaretta vagy kávészünet, ezt a Lifting the Veils of Da’at című instrumentális tétel biztosítja nekünk a lemez közepén, de igazából vízválasztóként is működik. Míg az első három tételben akadtak egyértelmű kapaszkodók, kifejezetten szórakoztatóan gonosz riffek, addig a második etap csupán a rontást kívánja szórni a világra, minden eddiginél komolyabban. A Temple Without Form például nagyon erőteljesen esik nekünk, bizarr dallamvezetése pedig könnyen képes hipnotizálni minket. A Dies Irae – Lacrimosa ebből kiindulva a hagyományos, már-már régimódi black metal felé kacsint, nem véletlenül lett a kedvencem az egész albumon, míg a sort a héber betűkkel írt címadó zárja bőséges 19 percével. Na ez a szintén kegyetlen jól összerakott dal hozza el nekünk igazán a misztikumot, engedi be a házunkba a piócás embert, aki különféle varázsigék mellett telipakolja csupasz bőrönket a kis izgő-mozgó gyűrűsférgekkel…
Jó kis bemutatkozás ez tehát, amin érződik a rengeteg belefektetett energia és ha lesz folytatása az anyagnak, nagy eséllyel az sem lesz rosszabb, sőt… A Hallelujah! számomra kicsit nehézkesen indult, jóval sablonosabbnak tűnt, mint ami később válik belőle, mindenképp érdemes próbát tenni vele, ha egy kis sötét misztikumra vágytok…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
