Ghost Spawn
Everflowing Absence Of The Light

(Zenekar • 2021)

boymester

2021. szeptember 3.

2

Pontszám

9

Tavaly októberben egykori HP-függő olvasónkkal, viribusunitissel raktunk össze egy egy héten át tartó death metal sorozatot, ahol minden nap egy lemezzel és egy földalatti demóval ismerkedhetett meg a kriptaszagra éhes érdeklődő. Ennek a sorozatnak volt az egyik csúcspontja számomra a Ghost Spawn nevű egyszemélyes produkció bemutatkozó lemeze, a The Haunting Continuum. A szellemvilág hangulatával átitatott halálfém igazi betekintést adott a túlvilág borzalmaiba. Kevin Berstler ráérősen, de okosan szőtte hálóját az általa választott sírbolt friss húsra és testnedvekre éhező koromsötét sarkában, miközben a projekt logója és fekete-fehér borítója szinte garanciaként hirdette, hogy itt valami nagyon kegyetlen, ugyanakkor nagyszerű élményben lesz része a hallgatóságnak. A pozitív élmények miatt kifejezetten megörültem, amikor Kevin rámírt, hogy elkészült az új lemezzel, ami várhatóan október első napján kerül nyilvánosságra és szívesen megdob egy digitális példánnyal bandcamp oldalán keresztül. Kód megkapva, lemez letöltve, többször végighallgatva…

Először is, aki nem olvasta az előző cikket, annak lehet, hogy ott kellene kezdenie az ismerkedést, mivel az Everflowing Absence Of The Light egyenes ágú folytatása az előző korongnak. Nem mondanám, hogy B – oldala, mert ez negatív vetülettel is rendelkezhet, miközben ilyesmiről nincs szó a dalokkal kapcsolatban. Inkább azt mondanám, hogy a két lemez dalait összekeverve sem kapnánk erősebb vagy gyengébb anyagot, így akinek tetszett a Then Haunting Continuum és ráharapott erre a kissé morbid, beteges hangulatra, az most sem fog csalódni. Még a fekete-fehér borító is maradt, bár ezúttal klisésebb képet sikerült választani, nincs az a puritán, megdöbbentő hatása. Apró változások azért természetesen történtek az elődhöz képest, de ezek elhanyagolhatók a teljes egész jelenség tekintetében. Itt van példának okáért a hangzás, ami egy lehelletnyivel részletezőbb, kevésbé mély és sötét, de ennek is bőven megvan az oka. Ez jelen esetben a progresszió irányába tett lépés, ami több hangszeres játékban nyilvánul meg. Ettől függetlenül rengeteg hasonló effekt, zörej ismétlődik meg, ami tényleg összeköti a két produktumot elejétől a végéig. Emészthetőbb, könnyebb lemezről szerencsére szó sem lehet a denveri úriember részéről.

Ha már kísérletezőbb felfogás, akkor kezdésnek rögtön egy “szúnyogriasztót” kapunk, ami távol tartja a nehézségektől megijedő alkalmi hallgatóságot. A Drowning In The Birth Of Nothingness az old-school death metal minden mozzanatát beveti első perceiben, amiért szeretni lehet magát a műfajt, hoz egy kis szellem effektet éles hangú billentyűjének köszönhetően és természetesen néhány percen belül death/doomként lüktet tovább. Ám hamarosan elkezd kalandozni, tekeregni és változni a zene, miközben már csak a súlyos hörgés marad az egyetlen kapaszkodónk. Egy csipetnyi elszállás, egy kevés darálás, egy adag végzetes kalapácsütés és egy nagyon jól sikerült gitárszóló is belefér ebbe a bő 12 percbe, hogy végül baljóslatú akusztikus zenébe süppedjünk, szinte teljesen kifacsarva. Ezek után jól is esik a rövid és elegáns Tombs Sealed With Flesh, ami mást nem akar adni az őrült szórakozáson túl. Nem árt az óvatosság Kevin részéről, mivel alapvetően egy hosszabb lemezzel van dolgunk, mint legutóbb és az aránytalanul belőtt játékidő rengeteg jó albumot és ötletet tud kivéreztetni. A szimpla death darálás után az Impending Disintegration Of The Soul sem telít túl, egyszerű death/doom menetelésként kezd el építkezni és folyamatosan siklik az őrület felé, ami szintén nem várattat magára sokáig. Igazi esszencia, aminek maradványait forgószélként kapja fel a címadó tétel, mivel az Everflowing Abscence Of Light nem ismer sebességhatárokat. Valahol ezen a ponton volt szüksége váltásra, újításra a lemeznek és ezt meg is kapjuk a Bathing In The Putrefaction Of Time és a két részes Abandonment Of All Sentience képében. Megjelenik a már említett progresszió. Ennek leginkább a tördelt ritmusok, gyors váltások adják a velejét és nem a rendkívüli technikásság, bár a hangszeres tudásra természetesen nem lehet panaszunk. Torz hangoknak nincs híján a Between the Shrieks And Silence és a záró Finite Perception sem, ahol folyamatosan keringőt jár a mészárlás és a baljós akusztika. Utóbbi újabb mérföldkövet jelent hangulatteremtés szempontjából is.

Örülök neki, hogy a Ghost Spawn bemutatkozása nem egyszeri csoda volt, azonban kicsit gyorsnak érzem a folytatást, ha csak a dalok többsége nem egy időben készült. A sorlemezek között gyakran akad minőségi, hangzásbeli előre (vagy hátra) lépés, itt viszont úgy követik a tételek az előzőket, mintha sorkatonákat láthatnánk díszfelvonulás közben. Ettől függetlenül a Ghost Spawn most is megcsinálta, ami keveseknek sikerül: olyan lemezt tett le az asztalra, melyet többször is elő fogok még venni, a párjával együtt. A jövőben bízom abban, hogy valamelyest mélyebbre csúszik a hangzás és az akusztikus részek sem voltak ellenemre. A durvaság mellett ezeket még bőven egyensúlyba lehet hozni és akkor még izgalmasabb lehet a kísértetjárta temető, az elhagyott katakomba…