Ghost Tower
Head of Night (2012)

Keserédes írás lesz ez a mostani, mivel egy mára már halott bandáról lesz szó jelen recenziómban. Végtelenül nagy kár mindezért, mert az, amit ez a hármas reprezentált, az valami olyasmi volt, ami nagy hiánycikk a jelenkori heavy metal közegből. A Ghost Tower Nebraska államból indult útjára még 2007-ben és egy demo és két album után sajnos ez a formáció különvált. 2012-es feloszlásuk után négy évvel még megpróbálkoztak az újjáalakulással, új album is szerepelt a tervek között, de ebből nem lett semmi. Matt Preston, aki majdhogynem a csapat mindenesének számított még pár jó riffet is papírra és gitárra vetett, de ezek végül a Dungeaon Beast EP-n kötöttek ki, ami egyike volt annak a sok projektnek, amiben szerepet, vagy akár főszerepet vállalt. A Ghost Tower mégis képes kiemelkedni a mezőnyből, mivel egy olyan stílusú és hangulatú lemezt tett le az asztalra, ami bármikor képes beszippantani hangulatával és nem utolsó sorban őszinte erejével. Azokat a csapatokat reprezentálja megkapó, nyers stílusával, akik a 80-as évek elején nem tartoztak a fősodorba, nem vágytak világhírnévre, sőt még néhol idejétmúltnak is titulálták stílusukat. Ahol viszont mindig helyet találtak maguknak, az az undergound volt, akik pedig rajongtak értük, azok szinte mind szívből tették azt. Ők pedig ugyanezt a szeretetet viszonozták feléjük és szívből zenéltek kicsi, de lelkes közönségüknek.

A már említett Matt Preston kezeli a gitárt, basszust, billentyűket valamint a háttér vokálért is ő felel. Mondhatjuk, hogy ez leginkább az ő agyszüleménye volt, de egy hang és egy dobos nélkül nem sűrűn lehet metal bandát alapítani. Jött is mindkét fronton a segítség: Ameven személyében egy olyan hölgyet tisztelhetett, aki teljesen tisztában volt az általuk játszott zene lelkével, átérezte azt és a maga különös, unortodox módján ki is hozta a maximumot a torkából. Mike Biggs dobolásáról ugyanezt el lehet mondani. Önmagában persze ő sem varázsló, kell mellé Ameven és Matt és úgy már nagyon is működik a varázsige. Merthogy ebben az albumban mágia van, ez a megfogalmazás a Ghost Tower témavilágához nagyon is passzol. A fekete mágia, rémálmok és a fantasy világa tárul elénk, amint megnyomjuk a play gombot a lejátszónkon.

A Ninth Tooth of the Gravekeeper’s Grin nagyszerű bevezető gitár és basszus játéka után bele is vágunk a közepébe a dolgoknak. Ameven éneke az első számú dolog, amit meg szeretnék említeni, ugyanis nem hétköznapi orgánuma van. Kissé hamiskás, néha szinte orrhangon előadott éneke egyáltalán nem azt a túlzásokba eső, csillogásra, hírnévre és rengeteg zöldhasúra vágyakozó érzetet keltik bennünk, mint a nagy nevű NWOBHM bandák anno. A hair metal világa pedig nem is lehetne távolabb az itt hallottaktól. Itt egy őszinte és mégis a maga módján energikus hangról van szó, ami nem akarja lesikítani a fejünket, de az aurája annyira megkapó, hogy ellenállhatatlanná teszi hangszálait, A két úriember a háttérben pedig nem is hagyja cserben az énekhangját, a heavy metal egy nagyon specifikus, doomba hajló változatát tárják elénk, amibe néhol beköszön a thrash is. Ha papíron látnám leírva ezt a fúziót, akkor könnyen eszembe jutna a Trouble, Merycful Fate, Witchfinder General, Pagan Altar neve egy kis NWOBHM utánérzéssel. És szerintem nem is lennék nevetség tárgya, ha a zene hallatán is nagyjából ez a névsor jutna eszembe. Ameven hangja után szabadon még egy kis Ozzy is bevillanna. A másodiknak érkező Secret of Black Moss Lake árasztja magából a kissé filmszerűen okkult, misztikus sötétséggel megküldött hangulatot. A harmonizálások pedig csak még emlékezetesebbé teszik ezt a számot.

Az instrumentális The Brooding Silence… azokat az időket idézi, amikor még tényleg volt értelme ilyen tételeket hallgatni, akár egymagában is. A Ghost Tower nagyon tudja, hogy mi a gyengém, ugyanis az érzéki gitárjáték hátterében felcsendül a Hammond orgona. Megvett kilóra ez a tétel, ugyanis ezt a 70-es éveket idéző, keserűen cinikus hangulat mindig megkap magának és nosztalgiával tölt el egy olyan idő iránt, amit én még spermaként se láthattam. Az utána következő …of Untimely Death a legtökösebb gitártémákat tárja elénk, thrasht idéző témákat engedve ezzel szabadjára. A nyakunk pedig már most elkezd zsibbadni, itt ugyanis nagyítóval…nem is, inkább mikroszkóppal kell keresni az olyan riffeket, amik nem találnak egyből utat a fülkagylónkba és be is fészkelik magukat oda. A lemez hangzásáról is ejtenék egy pár szót, mivel nagyban hozzájárul ehhez a sötét, boszorkányos hangulathoz. A kor heavy metal bandái mindig azon voltak, hogy minél tisztább legyen a hangzásuk, itt ilyesfajta törekvés még csírájában sem lelhető fel. Koszos, borostás, cigifüstös frekvenciákon szólal meg a Head of Night, és őszintén szólva nem is tudnék elképzelni egy ennél testhezállóbb hangzást.

Az egyedüli dolog, amin talán mégiscsak változtatnék, az Ameven hangjának a kicsit előrébb hozatala. Néha kissé elvész az orgánuma az erősen menetelő gitár, basszus és dob hármasában. Nem a világ vége, de én még állítgattam volna a kapcsolótáblán pár gombot. A House of Wary Shadows lenne még az a dal, amit külön megemlítenék, főleg a háttérben felbukkanó csordavokálok végett teszem ezt. Új elemként lép be és nagyon jól teszi. Ráerősít erre az ösztönből jövő, fésületlen attitűdre, ami szinte kézzelfogható, legyen szó akármelyik dalról. És ez az ami nagyon ritkán fordul elő mind a mai napig. Úgy megidézni ezt a kort, hogy ne váljon egy csapat szegény ember Judas Priestjévé vagy Iron Maidenévé egyáltalán nem egyszerű. A Ghost Tower tudta ezt nagyon jól, pont ezért választott magának egy teljesen másik utat. A hatalmas fesztiválok és stadionok világa helyett a sötétségbe burkolózó pincebulik mestereivé váltak és semmi pénzért se cserélnék le azt a már említett helyszínekért. Szépre sikerült a hattyúdal.

Lubomyr Melnyk
február 04.