A power legyen veled!
Primal Fear, Brainstorm, Striker, EGO Project koncert a Barba Negrában.
Ezúttal igyekeztem minden egyes zenekarra odaérni. Ez ugyanis egy olyan buli volt, amiről nem távoztam volna túl jó érzéssel, ha csak két, vagy három bandát csípek el. Az EGO Project indította az estét, még meglehetősen kis számú közönség előtt, a nagy többség még tartalékolta az energiáját a főzenekarokra. Magyar részről Kiss Zoliék voltak az egyetlen fellépők a power metal jegyében fogant csomagban, és olybá tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát, hiszen pár éve, mikor volt Primal Fear (még a Club 202-ben - kár, hogy ezúttal már nem oda rakták), akkor is a Brainstorm és az EGO voltak a bemelegítésért felelős zenekarok.

Az EGO-éknak még tavaly jött ki az aktuális lemezük, a Hammerworld mellékleteként. Náluk nagy stílusbeli változásokra nem kell számítani, bár a szokottnál mintha Ossianosabb lenne a végeredmény A középső-n. Arról mindösszesen csupán egyetlen nótát hintettek el. Szeretem bennük, hogy bár hagyományos metalalapokon nyugszanak témáik, de mégis bennük van az az egészségesen modern megközelítés, ami pl. az újabb kori Oment és a Hellandot is szerethetővé teszi. A világot jelentő deszkákon pedig profi, összeszokott gépezetként tevékenykedik a kipróbált muzsikusokból verbuválódott ötösfogat. Jó, hogy elhangzott az egyik legnagyobb kedvencem, az Utolsó ember, aminek "Ki temet el?" refrénje az a fajta kórusban együttüvöltős metalrefrén, amilyenhez foghatót tényleg csak a legjobbak tudnak írni. Én azért a helyükben jobban kihasználtam volna a rendelkezésre álló műsoridőt, mert alig 25 percet, ha összeállítottak legismertebb dalaikból. Vagyis lecsalták az amúgy is rövidre szabott időt. OK, hogy túl korai volt még az időpont, meg kevesen voltak, plusz ők maguk is tisztában votlak vele, hogy nem róluk szólt ez az este, de akkor is, ha már ekkora lehetőséget kapnak, hogy ilyen nagy nevek előtt melegíthetnek, használják ki jobban! Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy nem volt Pár sör és pár barát, pedig az is legerősebb, legkiemelkedőbb momentumaik közé tartozik, egyben megmutatja a lírai oldalukat is. Mindenesetre hiányérzet ide, vagy oda, a fellépés után aláírattam az EGO pólómat.

EGO Project

Felettébb kínos volt a hosszúra nyúlt átszerelési szünet, ám a kanadai Strikerre megérte várakozni, mert ők legalább éltek mindazon lehetőségekkel, amilyenek az előzenekarok számára megadatnak. A szintén öttagú zenekar tagjai még igen fiatalok, 2007 óta csiszolgatják egyre tökéletesebbre ellenállhatatlan fémmonolitjukat. Számomra már nem voltak ismeretlenek, hiszen lemezről már volt szerencsém hallani őket és tetszetősnek bizonyult ez a modernebb ízekkel és fiatalos hévvel elővezetett power/speed/thrash koktél. Jelenleg a negyedik albumuknál tartanak, ami Stand In The Fire címmel jött ki. A meglehetősen glames, szakadt külső a honfitárs Skull Fistet juttatta eszembe, ám a "sztrájkolók" zeneileg modernebb és poweresebb húrokat pengetnek. Zenéjükben éppúgy ott figyel a szintén honfitárs Annihilator szigorú riffmunkája, a korai Skid Row ifjonti lendülete, de ugyanúgy felbukkantak Iron Maidenes ikergityószólamok, valamint a Belladonnás Anthrax-re jellemző fifikás, de megjegyezhető témahajigálás.

A Crossroadsszal indítottak és már annak dinamikai felépítésével megvették az első sorok "birtokosait". Őket már azért jelentősen többen figyelték, jóllehet így sem kellett attól tartani, amin a The Winery Dogson, nevezetesen hogy nézőcsúcs dől, mivel erre a banzájra egy családias félház verődött össze. Kanada bár messze nem metal nagyhatalom, azért elmondható, hogy a Rush áttörése óta csakis minőségi bandákat szabadított a világra a juharleveles ország, az Anviltől a Voivodig. A Striker is immár beilleszthető a sorba. Vegyesen és egészséges arányban válogattak eddigi négy korongjukról. A kissé keleties ízeket hordozó, Priestes Lethal Force az underground ismertséget meghozó Armed To The Teeth lemezről szólt, az All For One pedig a 2014-es City Of Goldról dübörgött. Látni lehetett a srácokon a lelkesedést, a közvetlenség lerítt róluk abszolút. Élőben az Order Of Chaosból ismerős, külsőre Wolf Hoffmann elveszett ikertesójaként jellemezhető John Simon Fallon segíti ki az Adam és Tim Brown testvérpáros által alapított együttest. Az énekes Dan Cleary magabiztosan hozta a lemezen hallott heroikus énekdallamokat. Egy híján tíz szám fért a repertoárjukba, vagyis jóval több időt töltöttek a színpadon, mint az EGO. Az Enforcer féle együttesek által beindított retro-heavy mozgalomból most rengetegen próbálnak hasznot húzni, ill. felugrani a szerelvényre, de a kanadai brigád mindenképp a legjobbak közé való és idővel akár még vezetőkké is előléphetnek (reméljük, nem adják be egyhamar a kulcsot, mint a múlt évben jobblétre szenderült In Solitude).

Striker

A Striker jött, látott és elsöpört! Biztos vagyok benne, hogy szereztek új rajongókat is ezen a bulin.

A Brainstorm utoljára 2014-ben járt nálunk, akkor az Alestorm és Crimson Shadows társaságában öntötték a fémet. Andy B. Franckék is azon bandák közé sorolhatók, akik rendre visszajárnak Magyarországra - kár, hogy a legnagyobb kedvencek közül sokan nem követik eme példát. Az énekes valósággal le is kenyerezte a publikumot azon megjegyzésével, "miszerint itt vannak a legcsinosabb lányok". Ja és mivel Andy-nek szülinapja volt a koncertet megelőző napon, így megköszöntöttem. Kissé meglepődött, de örült. A Brainstorm kb. ugyanazt jelentheti a németeknek, amit nekünk mondjuk az Omen. Még az egyik gitárosuk, Milan Loncaric kísértetiesen hasonlít is Nagyfi Lacira. Nem kívánnak a múltból megélni, sokkal inkább a jelenre fókuszálnak, erre ékes példát szolgáltatott, hogy 2003-nál régebbre nem nyúlkáltak vissza a setlist összeállításánál. Mivel mindkét német főzenekar jelentkezett friss hallgatnivalóval idén (az Agyvihar Scary Creatures címmel hozta ki vadonatúj albumát, míg a Primal Fear a Rulebreakerrel követett el szabálytörést :D), így fel lehetett rá számítani, hogy kap a buli egyfajta dupla lemezbemutató jelleget.

Érdekes módon a Toy Dolls Nellie The Elephant c. dalocskáját választották intrónak (hiába na, van humora a germánoknak!). A The World To See korszerű power dübörgése adta meg az alaphangot a majd' egy órás koncerthez. Ugyan történt néhány tagcsere a Brainstorm soraiban is, azért ők azon kivételes zenekarok közé tartoznak, ahol az eredeti felállás magja még jelen van (hárman képviselik az állandóságot a csapatban: a már imént említett Milan Loncaric, a másik bárdista, Torsten Ihlenfeld, valamint a dobos Dieter Bernert). Andy B. Franck bár nem alapítótag, de már '99 óta velük van, a bőgős, a Farmer Boys-ban is érdekelt Antonio Ieva pedig 2007 óta erősíti őket, tehát lehet látni rajtuk az összeszokottságot.

Brainstorm

A Firesoul album címadójából egy másik tüzes nótába, a Fire Walk With Me-be libbentünk át, majd egymást váltották a hol középtempóban menetelő, hol "gázpedálosabb" himnikus power metal gránátok. Mindenki megtalálhatta a maga kedvencét, akár a Saxont egy kis Nevermore-ral keverő Highs Without Lows-ról, akár a kimértebb, "darabosabb" Shiva's Tears-ről, akár a balladisztikusabb End In Sorrow-ról, vagy akár a zárótételként előadott Queensryche rokon All Those Words-ról legyen szó.

Igazából nagyon belekötni nem tudok a Brainstorm előadásába. Bevallom, nem vártam tőlük túl sokat, de amit kellett, azt csont nélkül hozták. A hangzásuk pedig vaddisznó volt és a Striker megszólalásához képest polírozottabb.

Primal Fear

A Primal Fear sokkal ritkább vendég nálunk, így a kanadaiak mellett egyértelműen Mat Sinnerék jelentették a legfőbb vonzerőt aznap. Ezzel persze nem akarom ledegradálni a Brainstormot, hiszen nagyon szeretem őket, csak mivel a PF-et még nem volt szerencsém élőben elcsípni, így joggal érdekeltek inkább ők.



A Primal Fear '97 óta nyomja aktívan a fémzenét és 2008 óta hattagúra bővült ki a felállásuk, Magnus Karlsson személyében ugyanis még egy hathúrost kezelő emberkét bevettek a brigádba. A turnéra azonban már nem jött velük, ellenben a tavaly csatlakozott dobost, az U.D.O. mellől elpártolt Francesco Jovino-t így újra láthattuk dobolni. Még egy dobszólót is abszolvált, bár annak sok értelme nem volt.

A színpadon leginkább a külsőleg egyre nagyobb átváltozóművésznek nevezhető énekes, Ralf Scheepers, a banda főnöke, a kicsit túl látványosan öregedett Mat Sinner bőgős és a Venomos Cronosra emlékeztető kinézetű Alex Beyrodt gityós éltek úgymond. Mindhárman rutinos, profi rókák módjára lakták be a deszkákat. Kinézetre Tom Naumann, a balkezes alapító gitáros inkább egy punkbandába illene. :) Amúgy játékában nem nagyon lehetett hibát találni, mert az minden vol. Ralf nem pofázott sokat a számok között (én ezt nem is bánom, a zene kell hogy beszéljen igazából), ellenben Sinner mester folyamatosan hergelte a kitartó publikumot. Akik minden egyes megmozdulására vevők voltak a tagoknak.

Idén jelent meg sorban 11. stúdióalbumuk Rulebreaker címmel, erről vagy öt számmal legalább megkínáltak bennünket (a címadó mellett az In Metal We Trust, Sky Is Burning, The End Is Near, Angels Of Mercy hangzott el). Ha ettől eltekintünk, akkor tkp. egy best of programot kaptunk. A Seven Seals kimért címadója éppoly kellemesen masszírozta a nyakizmokat, mint amennyire beindította a lábakat pl. a Nuclear Fire Helloween/Metalium szerű galoppozása. Főleg egyébként a tipikusan Priest/Accept ízeket hordozó HM/power zúzdák voltak túlsúlyban és egy-két üresjáratot leszámítva működtek is. Sokan nevezik a zenekart a Judas Priest német megfelelőjének, talán nem véletlen, hogy a Gamma Rayt is megjárt Scheepers-re anno szemet vetettek Glenn Tiptonék is, amikor Halford utódját keresték. A csúcspontok közül kiemelném az ugyancsak galoppos vonalat vivő Chainbreakert, ammiben valóban olyan erő van, ami láncokat tépne szét, míg a ráadás előtti uccsó szám, a csapat ars poeticájaként is felfogható Metal Is Forever a fémzene örök időtállóságát hirdeti (kell is a mai műanyagosodó világban). Introként és levezető outro-ként ők csakis saját kútfőből választottak (a nyitány a Countdown To Insanity volt, a végső zárás pedig a Born Again).

Bár nagyon vártam a Primal Feart, nekem összességében a Brainstorm és a Striker emberileg sokkal szimpatikusabb volt. Az említett két bandából gyk. mindenki kijött pacsizni, valamint a merchpultnál is lehetett velük eszmét cserélni, míg a PF-ből mindössze két tag mutatott érdeklődést: Tom Naumann és Francesco Jovino. Mialatt várakoztunk, kiderült, hogy Ralf, Mat és Alex titokban már visszakotortak a szállodába. Underground szintű együttestől azért az ilyesmi megbocsáthatatlan. Én értem, hogy fáradtak, meg tele a tökük már, elvégre nem a húszas-harmincas éveikben járnak ők sem, de ha már ennyire ritkán látogatnak el Magyarországra, akkor annyit minimum megtehetnének a rajongóknak, hogy legalább a turnébuszhoz odanyargal minden tag és akkor ott aki akar, az aláírathat, fotózkodhat velük. Vagy ha már ennyire sietősek, akkor tudják le a koncert előtt a fanokkal érintkezést, az még jobb. Mat Sinnerről amúgy is tudtam már régóta, hogy nem egyszerű eset, szóval benne volt a pakliban, hogy elmarad vele a találkozó. Ezt leszámítva az ő koncertjük is príma volt a maga módján az itt-ott felbukkant szürkébb momentumok dacára is, és remélhetőleg a vártnál lanyhább érdeklődés a közönség részéről nem vette el nagyon a kedvüket egy újabb magyar bulitól.


A_power_legyen_veled
Írta:
Mindenholottlevo
2016. február 29., hétfő, 00:52
Facebook:
Koncertek
Midnight Ghost Tour 2019
január 27.,
Dürer Kert - Room 041
Blackened Mysticism Fesztivál 2019
február 16.,
Kaptár Klub
Emerson, Lake & Palmer Lives On Tour
február 24., 20:00,
A38 Hajó
Riverside
március 9.,
A38 Hajó
Killfest Tour 2019
március 11., 18:00,
Barba Negra
Reduced To Ashes Tour
március 11., 20:00,
Collosseum Club
Post Traumatic Tour 2019
március 12.,
BudapestArena
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.057 seconds to render