Grindban az igazság
Napalm Death koncert a Dürer Kertben
Ha a szónikus pusztítást kéne elképzelni a zene nyelvén, akkor a Napalm Death az elsők között juthat eszünkbe. Náluk hitelesebben valószínűleg senki nem tudná megfesteni azt a képet, amikor/amelyen a totális káosz, anarchia és pusztulás uralkodik. Bár már nem mai gyerekek, mégis a jelenlegi metal mezőny jelentős részét így is képesek leiskolázni és immár sokadjára jöttek el Magyarországra megmutatni, hogy még korántsem égtek ki. Még mindig van mit mondaniuk és megvan bennük a szufla úgy is, hogy a tagok már bőven 50 felé ballagnak. Utoljára a 2016-os Rockmaratonon tarolták le az egybegyűlteket.

Birmingham bár egy koszos, lehangoló angol városként él sokak emlékezetében, mégis sorra adta a világnak a kiválóbbnál kiválóbb zenekarokat. Nem elég, hogy a metalban mindenható Black Sabbath odavalósi, egy másik korszakalkotó heavy metal társulatot, a Judas Priestet is ez a város termelte ki. Lájtosabb, poposabb stílusban a Duran Durant köszönheti Birminghamnek a nagyvilág, s végül de nem utolsósorban eme város környezete szolgáltatott nem csupán táptalajt, de örök ihletforrást a földkerekség egyik legsúlyosabb együttesének, a Napalm Death-nek is.

A korai demóikon még sima punk/hardcore-t játszottak, hogy aztán első teljes nagylemezükre, a Scumra újradefiniálják önmagukat és egy másik stílus alapköveit rakták le ezzel. A Scumban megvan mindaz, amiről a grindcore-nak szólnia kell: rövidke, fél percet nem meghaladó, csörömpölős tételek sorakoznak jó zajosan elővezetve, nyersen, csiszolatlanul, szándékosan primitíven. Utat mutattak vele az Agathoclesnek, Magrudergrindnak, Sakatatnak, Rageous Intentnek, Archagathusnak és megannyi csörömpölős grind hordának. Ugyan később, ahogy egyre több tagcserén esett át a ND, nagyot fejlődtek, mondhatni megtanultak zenélni, számaik hosszabbak, komplexebbek lettek, ám még a 90-es évekbeli kísérletezősebb időszakuk idején is sikerült megőrizniük a punkból átvett kompromisszummentességüket. Nem lett belőlük se Korn utánérzés, se gótikus metal, se metalcore, se prog metal. Ámbár egyes puristák körében vita tárgya, hogy mennyire nevezhető egyáltalán a mai zenéjük grindcore-nak. Mindazonáltal a Napalm már csak azért is gyakorolt a fémzene történetének további alakulására hatást, mert némely egykori tagja azóta szép pályát futott be. Gondolok itt elsősorban Justin K. Broadrickre (ő a Godflesh-sel nyitott új fejezetet az industrial metal stílus zászlaja alatt), ill. Lee Dorrianre, aki pedig a doom metalos Cathedral élén tolta hosszú évekig a Sabbath jellegű muzsikát, valamint kiadófőnök is lett egyben (a Rise Above-t igazgatja). Két évig még Bill Steer is megfordult a Napalmhalál kötelékében, aki a Carcass-szal és Firebirddel is sikeres lett.

Hatásukra más zenekarok is megkezdték fokozatos átváltozásukat, mint pl. a Carcass, akik goregrind úttörőként később a dallamos death metalban látták meg a továbblépés lehetőségét. Vagy említhetném az Extreme Noise Terrort, akik szintén ki mertek lépni a komfortzónából és kacérkodtak a death metallal ők is, valamint a KLF nevű dancefloor formációval való kokettálásukkal is jókora meghökkentést vittek véghez a rajongótábor konzervatívabb felfogású százalékánál.


A két honi előzenekart sajnos lekéstem (egy Bánkuti Gabriellával való találkozásért áldoztam be őket), így róluk majd bizonyára ír másvalaki, egy másik portálon. A főzenekar kezdésére azonban már ott termettem és negyed 9 környékén a Dürer nagyterme sötétbe is borult. Hogy aztán elemi erővel csaphasson le ránk az az irgalmatlan hangorkán, amit ez a négy fickó produkál, én legalábbis azt vártam. Sajnos nagy ledöbbenésünkre nem szakadt le a fejünk a hangosítástól (én eléggé hátul álltam, ott simán lehetett beszélgetni a hangerő mellett). Épp csak annyira volt feltekerve a volume, hogy ne lépje át különösebben senkinek az ingerküszöbét. Márpedig egy Napalm Death koncertnek pont az lenne a lényege, hogy valósággal lesokkoljon a hangosítás (is). De ha a zenei részeket nézzük, az abszolút helyén volt.

Mitch Harris gitáros már a legutóbbi turnékon se tartott a csapattal, a helyére John Cooke ugrott be pengetni a kő egyszerű, punkban, HC-ban gyökerező riffeket és a noise-osan kaotikus, néhol Voivodot idéző disszonáns témákat. A rasztás fiatalember a két Napalmhalál tagot is soraiban tudó Venomous Conceptből lehet ismerős a megszállott underground fejeknek, de kisegítette már az Anaal Nathrakh-ot és a Malevolent Creationt is.

A mackós kinézetű Shane Embury az egyik motorja a Napalmnak, nélküle nem lehetne a kép sohasem teljes. Már puszta megjelenésével ikonikusságot sugároz a fickó. Mindamellett az egyik legszerethetőbb figurája az extrém metal szcénának, akinek az egész életét gyk. a zene tölti ki, hisz nem csupán a ND ad neki mindennapos elfoglaltságot, hanem ezerfelé projectezik. Nem is fecsérli semmi másra az idejét; nem az a típus, aki szeret a seggén ülni.

A Benedictiont és Extreme Noise Terrort is megjárt Mark Barney Greenway tekinthető tkp. a másik lényegnek, másik alappillérnek. A színpadon kívül egy jóravaló, kedves, szerethető személy, akit leginkább egy joviális üzletembernek vagy tanárnak gondolnék, ha nem tudnám, hogy a világ egyik legsúlyosabban megszólaló zenekarában üvölt. A színpadon megvadult Duracell nyusziként pörgő frontemberről ki hinné, hogy szabadidejében szívesen hallgat AOR muzsikát is? Ez anno engem is meglepett. Nem fél belevinni politikai töltésű és antifasizmussal kapcsolatos mondanivalót sem szövegeibe, de ő legalább úgy teszi mindezt, hogy cseppet sem válik modorossá, erőltetetté, szájbarágóssá. Fáradhatatlanul viszi a hátán a showt, sosem fárad el (nem látni rajta legalábbis) és eteti a tenyeréből a közönséget, akik minden egyes megmozdulására teljességgel vevők.


A szakállas dobos, Danny Herrera 1991 óta stabil alapokat biztosít. Elsőre talán egyszerűnek tűnnek a témái, de valójában nagyon is fifikás a dobolása. A bandából nekem ő tűnik a legvisszafogottabbnak, ahhoz képest, hogy az a dolga, hogy odasózzon a cájgra. 2003 óta a Venomous Conceptet is erősíti.

Barney Greenway-jel (Napalm Death)

S akkor még nem is tettem róla említést, hogy miféle csodákat játszottak ebben a szűk másfél órában. Az Apex Predator - Easy Meat című aktuális albumról nyitottak, majd jöttek sorjában olyan eresztések, mint a Silence Is Deafening, When All Said Is Done, Continuing War On Stupidity, Stubborn Stains, Scum, The Kill, Deceiver, Suffer The Children, a valaha született legrövidebb track (You Suffer) és az elmaradhatatlan Dead Kennedys örökzöld, a Nazi Punks Fuck Off. Ugyanakkor sorolhatnám azon nótákat is, amiket szívesen hallottam volna még: Greed Killing, Fallacy Dominion, Smear Campaign, Vermin, Incendiary Incoming, Diktat, Hung, de inkább  hagyom is abba, mert sose jutok a végire. :D

Ezek a csókák ha holnap jönnének, én tutira újból megnézném őket megint. Belőlük valahogy sosem elég. :)
Grindban_az_igazsag
Írta:
Mindenholottlevo
2018. március 7., szerda, 02:29
Facebook:
Jack / Meth Leppard - (Split) (2017)
Kritika, ZolixiusRex @ 2017. június 19., hétfő, 05:59
Jack - Neurozis (2015)
Kritika, ZolixiusRex @ 2015. augusztus 30., vasárnap, 16:23
Jack / Bombatölcsér - Split (2014)
Kritika, ZolixiusRex @ 2014. október 22., szerda, 18:19
Jack - Éberkóma (7") (2013)
Kritika, ZolixiusRex @ 2013. december 31., kedd, 17:05
Jack - Inhumanus (2013)
Kritika, ZolixiusRex @ 2013. március 28., csütörtök, 09:17
Koncertek
Tales of the Morbid Butchers #6 fanzine release party vol. II.
november 17.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Anticult Balkan Tour 2018
november 17., 20:00,
Collosseum Club
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt
november 18.,
Dürer Kert - Room 041
Nightwish - Decades: Europe 2018 Tour
november 20.,
BudapestArena
Zeke
november 23., 20:00,
Robot
Skalstorm European Tour MMXVIII
november 25.,
Lovarda Egyetemi Kulturális és Konferenciaközpont
Aebsence, Amáliák
december 1., 20:00,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.06 seconds to render