Power of Metal 2011
2011.03.14. PECSA
 Miután meggyőződtünk a félelmetes lehetetlenről – ami abból állt, hogy a Nagyvárad Térről taxival igen is 8 percre van a PECSA – laza boka és csuklómozdulatokkal beszivárogtunk a tett színhelyére, ahol gyors arányszámítással felmértük, hogy kb. 120 ember lézeng. Félelmetes látvány volt, és miközben mi rágtuk a körmünket a helyzet faramuciságán, az óra ketyegett a nyitóbanda színpadra kerülésével pedig az egy négyzetméterre jutó emberek száma bizony érezhetően megnőtt. Ciki. Szerencsére ez csak rajtunk látszott, amit persze egy korsó jóféle barna sörben fel is áztattunk, hiszen a nyitóbanda láthatóan nagy lendülettel, energiákkal és lelkesedéssel vetette bele magát a mutatványba.


 
 Na de kik is vannak a színpadon? A Thaurorod számomra az ég egy adta világon semmit nem mondott, és csak annyi infót sikerült begyűjteni koncertbajtársaimtól, hogy az a Michele Luppi végzi a vokálakrobatikát, aki a Vision Divine-ből lehet ismerős sokaknak. Azért hazaérve kicsit utána néztem a furcsa nevű csapatnak és nem is lepődtem meg rajta, hogy fiatalok. Egy tavalyi lemez van a tarsolyukban és a fent nevezett énekes úriemberen kívül senki nem játszott még semmilyen érdemleges csapatban. Luppi úr pedig idestova rövid életük alatt már a hetedik pacsirtájuk. Hát nem tudom hogy van ez Finnországban… Összedobnak a srácok egy lemezt nulla előélettel, gyorsan begyűjtik az aranyhangú olasz frontemebert és ha már kidobták a debütöt, akkor nem szaroznak, hanem elmennek Európa turnéra az est neves fellépőivel. Hát ha egyelőre irgalmatlan nagy zenét nem is tudnak írni a srácok, valamit mégis tudnak, hogy ezt így összehozták. Egyébként Luppi leszerződtetése nagyjából az a momentum, ami érdekessé teszi a sablonos, ezerszer hallott és eljátszott power metal kliséket. Ez az arc bizony leénekli a csillagokat is az égről. Az egész koncert alatt energikus, jó kedélyű és halál precíz torok vitte el a hátán a produkciót, ez nem is vitás. A zene felejthető, az ének szívet melengető, a sör pedig testet éltető volt, soha rosszabb kezdést, csak kicsit jobb hangzást kívánok, mert az érezhetően nem volt pengeéles. A dobok és az ének mögött sikerült az összes húros hangszert nem létezővé varázsolni.


 
 A második csapatra, a dán Mercenary-re már azért korrektebb tömeg verődött össze, amit a srácok masszív ipari alapú szemplerekkel teli szaggatós, rekesztős, tiszta refrénes modern metaljukkal honoráltak is. Nem mondom, hogy a veszett fejsze nyelét lóbálja a társaság, de tizenkilenc éves pályafutással és hat nagylemezzel a tarsolyban már nem esélyes a nagy áttörés, csak a konstans előzenekari státusz. Ennek viszont tökéletesen megfeleltek. Semmi különös megmozdulás, semmi varázslat. Tudják hol a helyük és mi a szerepük és lelkiismeretesen simára gyalulják a főbandák által bevetni szándékozott termőföldet. Talán egy kisebb klubturnén meg tudnának győzni, itt azonban a zenés - táncos intermezzó szerepe volt kiróva a marcona csapatra. A hangzás kicsit javult, de még mindig volt hiányérzetem, ami arra sarkalt, hogy bevizsgáljam az épület szociális egységeinek megbízhatóságát.


 
 Az általam talán leginkább várt koncert bizony aznap este a frissen újjá alakult Psychotic Waltz visszatérő bulija volt. Ez az amcsi csapat a kilencvenes évek első harmadában számomra maga a keresztvíz volt. Véleményem szerint ők azok, akik a progresszív metal jelzőnek egy teljesen egyedi színt adtak félelmetes hangulatú, kiszámíthatatlan, egyszerűen komplex elmebajukkal, amit ’90 és ’96 között négy tökéletes remekmű albumban összegezett a csapat. Mint ahogy a felkonferálásban Devon is említette, a Psychotic egy régi új csapat, amit tizenöt év után illő módon kell bemutatni egy azóta nélkülük felcseperedett generációnak és feléleszteni a régi rajongók számára. A programot lehetetlenség lett volna az adott időkeretben akármilyen formában is tökéletesre összerakni, hiszen a tökéletes Psychotic buli négy lemez hosszú lenne. Azonban a Bleeding kimaradásáért még így is simán leamortizáltam szóban a világmindenséget a kurva világból kifolyólag! Így nagyon nagy bólogatások és villázások között nem volt mit tenni, elfogadtuk azt a dalcsokrot, ami ma este járt nekünk. A hangzás itt már hibátlan volt, a csapat végletesen precízen, élvezettel játszotta a régi slágereket, amik élőben is hozták a félelmetes szó szerint pszichotikus elmebaj progresszív csodákat. Lehetetlen ritmusváltások, kifacsart ének és gitártémák, sejtelmes energiaáram és varázslat szőtte be a teret a színpad és a nézőtér között. Devon kijelentése pedig, miszerint reményei szerint most már sokszor fogunk találkozni és sok-sok lemez fogja bővíteni a csapat életművét, igazán lelket melengető volt. 


 
 Nekem úgy tűnt, hogy bizony ma este kis hazánkban a Nevermore volt az a banda, akire itt a nagyérdemű a leginkább kíváncsi volt. Persze azt tudtuk, hogy leszedik a fejünket, de hát most már saját kutyánk kölyke is lengeti a pallost a fejünk felett mosolyogva, játszi könnyedséggel. Nem is tudom, hogyan írjam le azt az energiát ami a csapat koncertjét jellemezte. Talán az elementáris és letaglózó a találó kifejezés. A hangzás végletesen letisztult lett. A dobok pusztítottak, a gitárok reszeltek, az ének hibátlan volt. Attila kisujjból rázta ki a nyakatekert témákat, miközben fülig érő szájjal vigyorgott. Láthatóan élvezi minden egyes pillanatát a csapatban töltött időnek és maximális fordulaton pörög. És míg Loomis mester a lecövekelt magába fordult őrült zsenit testesíti meg, addig Attila él, mozog és kommunikál, ami igen jót tesz a színpadi megjelenésnek. A kis vendégbasszeros csaj is nagyon élvezte a helyzetet, illetve Attila közvetlenségét. Talán egész buli alatt ők mókáztak a legtöbbet, amibe Warrel sem volt rest egy-egy kósza pillanatra bekapcsolódni. Az egész buli alatt az volt az érzésem, hogy ez a zene mennyivel nagyobbat tarol élőben, mint lemezen. Valahogy a polírozottság, csilli hangzás eltűntével előbújt az a mocskos szörnyeteg, ami a vérünkre pályázik, a fejünkkel focizik, és a lábszárcsontunkkal piszkálja ki a maradékot a fogai közül. Engem megettek.


 
 Már csak a másik nagy kedvencem, a Symphony X volt hátra, akiket már egyszer ezer éve sikerült elcsípnem – ha jól emlékszem a Stratovarius előtt – és bizony maradandó nyomokat hagyott bennem az a buli. Azóta kijött számtalan zseniális nagylemez, Sir Russel Allen maga a csoda, a három Michael a komponálás zsenije, Jason Rullo dobolása pedig egyszerűen tananyag. Így már valahol az Alfa Centauri környékén jártak az elvárásaim, ami tudtam jól, hogy irreális, de ekkora zakóra mégsem számítottam. Először is a legrémisztőbb a Nevermore alatt tökéletes hangzás totális elbaltázása volt. A négy előző zenekar alatt folyamatosan tökéletesített cucc lepakolása és a saját felrakása kapitális hiba volt véleményem szerint. Egyszerűen kása volt az egész. A dobok erőtlenek, a gitár túlhangosítva, basszus szinti sehol. Illetve hát a hangerő is olyan szintre emelkedett hogy Allen mester hangjára természetes torzítás rakódott, így a kifinomult énektémák gyakran ordibálásba fulladtak. Ehhez hozzájött, hogy a dobot valami hihetetlen oknál fogva a bal sarokba pakolták, középen pedig leshettük a nagy semmit. Vagyis Russel Allen ki – be rohangálását, attól függetlenül, hogy volt éppen dolga, vagy nem. Sajnos nekem úgy tűnt, hogy nem csak a hangulat megteremtéséhez szükséges minimális mennyiségű Jack Danniel’s csúszott le, amit a koncert közbeni vedelés is ékesen bizonyított. Szó se róla, Russel nem volt részeg, nem hibázott sehol sem, csak erősen közelített már az első szám előtt is a fejszíne a padlizsánhoz.

Az volt az érzésem, hogy ezzel a lesújtó véleményemmel nem voltam egyedül, hiszen az erősen megcsappant nézősereg nagy része így is keresztbe font kézzel, igen kritikusan és statikusan szemlélte az eseményeket. Gyakorlatilag aki nem ismerte a számaikat, akkora eséllyel indult a megismerés rögös útján, mint részeg biciklis a Forma 1 magyar nagydíjon. Sajnos azt is elhibázottnak érzem, hogy nem hoztak magukkal egy másodgitárost, így a tekervényesebb szólók alatt az egyébként is szar hangzás kizárólag Michael Romeo gitármaszturbálására korlátozódott. Hát asszem ennyi. A negatív véleményem ellenére nagyon kellemes estét hozott össze ez az öt banda és a Hammer Concerts. A Symphony X meg majd bizonyíthat a közelgő nagylemezen, rosszban azért nem leszünk! Köszönjük a sajtós akreditációt a Hammer stábnak!
Power_of_Metal_2011
Írta:
emp
2011. március 17., csütörtök, 20:57
Facebook:
Warrel Dane - exkluzív interjú - 2016. szeptember 15. Dürer Kert.
Interjú, farrrkas @ 2016. szeptember 17., szombat, 18:06
Symphony X - Underworld (2015)
Kritika, emp @ 2015. július 28., kedd, 18:48
Psychotic Waltz - Bleeding (1996)
Kritika, Nagaarum @ 2012. január 5., csütörtök, 09:34
Nevermore - Dreaming Neon Black (1999)
Kritika, Nagaarum @ 2011. augusztus 26., péntek, 08:10
Symphony X - Iconoclast (2011)
Kritika, emp @ 2011. július 2., szombat, 22:19
Koncertek
Gothoom Open Air Fest 2019
július 18.,
Gothoom Open Air
Combichrist - One Fire World Tour
július 19.,
Dürer Kert
Nazareth
július 19.,
Duna-part, József Attila sétány
Necrophobic, Sin of Kain, 1914
július 21., 19:30,
A38 Hajó
Rocklegendák Mezőkövesden 2
július 21.,
Kavicsos-tó és Szabadidő Park
FEZEN Fesztivál 2019
július 24.,
MÁV Pálya
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.041 seconds to render