Hegyalja fesztivál 2013
2013 június 27. csütörtök


Első Hegyalja fesztiválomra utaztam, igaz csak egy napos látogatás fért bele, így egyértelmű volt, hogy ez csakis a Down fellépésének napja lehet. Hogy végül nem lett teljesen feledhetetlen az élmény, annak sok összetevője van.

Szóval, mivel az utóbbi években már a fesztiválokkal szemben a sima koncerteket részesítem előnyben, így nem nagyon tudom a fejlődést a korábbiakkal összehasonlítani. Az biztos, hogy jóval emberközelibb a Hegy' miliője, mint például a mára már egyáltalán nem vonzó Szigeté. De ez messze vinne a témától, szóval hagyjuk.
A pozitívumok száma jóval magasabb, kezdve a bejutás egyszerűségétől a fesztivál helyszín átláthatóságán át a programokig.


Nézzük magát a rendezvényt, a programokat, a szórakozási lehetőségeket.
 Igazából a koncertprogramok mellett sok újdonság nem volt. A Civilfalu, a Karriergyár, sport bemutatók (bringa, capoeira, freestyle foci), sportolási lehetőségek (a két falat azért meg is másztam, ráadádul ipari alpinista felszereléssel, ami némileg más volt, mint a megszokott), illetve a Honvédség kitelepülése (fegyver bemutató, ilyesmi, ez viszont nem izgatott fel, valószínűleg, mivel nekem még volt benne részem csaknem egy éven keresztül...).


De a zenei programok a leglényegesebbek, így hát igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni a felhozatalból. Sajnos, az időjárás nem fogadott épp a a kegyeibe minket, de azért elviselhető volt összességében a dolog, bár a nap végére lett némi dagonya, ami még a régi mezőtúri fesztiválos élményeinket is előcsalogatta.


Először a kisebbik Nagyszínpadon már kb. a programja felénél járó tiszakécskei Let The Cigar Die-t láttam. Sajnálom, hogy az elejéről lemaradtam. Azt a fajta stoneres, doomos, groove-os zenét tolják, ami élőben könnyen elkapja a gyanútlan hallgatót és, ha a feltételek megfelelőek (szerencsére itt jól szólt a banda) akkor működik a dolog, az egyértelmű hatások ellenére is. Olyan dalokat játszottak, mint a Solitude, a So Confused, yet so sure, a Future Disposed.
 


Zárásként – és bemelegítésképp az esti Down-ra – kaptunk egy Crowbar nótát, majd mivel az időbe belefért a ráadásban a kettes Down lemez New Orlens is a Dying Whore c. örökzöldjét is megkaptuk. Nem vallottak szégyent, legyen elég ennyi. Azt gondolom és ajánlom is, érdemes figyelemmel kísérni a zenekart.


A következő fellépő a Till We Drop volt, akikről korábban már sokat hallottam, de igazság szerint sem felvételen, sem élőben nem futottunk össze. A fővárosi ötös lendületes volt, meg modern(kedő), meg voltak jó dallamaik is, ahogy a durva témák is megjelentek, de mindezt fogyaszthatóra keverve. Nem az én világom. Az énekes mellett a többiek is besegítettek a vokálokkal, ami a dallamosabb-punkosabb dalnál elég meggyőző volt.


 
Eközben a nagyobbik színpadon is megkezdődött a műsor. A felvidéki Rómeó Vérzik nyitotta a napot. Koppányéknál még valahol az elején elvesztettem az igazából fel sem vett fonalat. Azért az olyan dalok, mint az Engedd belém és társai megfelelő fesztiválhangulatot voltak képesek előcsalogatni. Közérthető, nagy zenei és szövegi megfejtéseket ugyan nem kell várni az amúgy igen feszesen, összeszokottan - még úgy is, hogy Nagy Dávid (ex-Pokolgép, Kényes Foltok, stb.) személyében kisegítő gitárossal - játszó négyestől, ellenben az együtténeklős, bulizós, csajozós szövegeket, lazulást kedvelők figyelmébe mindenképp ajánlható egy RV koncert, amit nem is nehéz abszolválni, lévén gyakori vendégek az ország színpadain a srácok.


Következő állomás ismét a kisebbik színpad volt, ahol az amcsi Between The Buried And Me nevű progresszívnek mondott észak-karolinai ötös mutatkozott be. A csapat azt a fajta zenét játssza, amit újabban progresszívnek neveznek, valóban próbálnak új utakat keresni a már meglévő, ól megszokott elemek vegyítésével, nekem azonban kevéssé jön be, amit művelnek.
Nem mondom, profin játszottak, a billentyűs-frontemberük, Tommy Rogers frankó dallamokat is hozott, ahogy Paul Waggoner gitáros is komoly, klasszikus metal által ihletett szólót is bemutatott. Összességében azonban nem fogtak meg annyira, hogy a teljes műsort végignézzem.


 
Annál is inkább mehetnékem támadt, mivel a nagyszínpadon az a Leander Rising lépett fel, akik pár hónapja Slash előzenekaraként hatalmas bemutatkozási lehetőséget kaptak a Sportaréna színpadán (s véleményem szerint meg is állták a helyüket).
A csapatban azt szeretem, hogy kellően dallamos, fogós témákat vegyítik megfelelő mennyiségű durvulattal. Ráadásul Vörös Attila miatt extra érdeklődést is bezsebelhetnek (a progresszív rajongókat meg talán az ex-Wendigos Jozzy miatt érdekelheti), azonban mindez nem sokat érne, ha a csapat nem írna jó dalokat. De írnak!
Az olyan nóták, mint a Szívidomár, vagy a Between Two Worlds mellett nem lehet szó nélkül elmenni, de a koncertfavorit Szomorú vasárnap feldolgozás is mutatja a bandában rejtőző potenciált.
Nyilván a Down miatt (is) került a programba az I'm Broken, amit színvonalasan toltak el, s amire a színpad szélén, majd a színpadon is megjelenő Phil Anselmo is elégedetten bólogatott.


Leanderék után a domoszlói, új lemezével ismét egy új szintre lépő Road következett. Anno az Aranylemezről írtam is, az azt követő frissebb anyagokkal viszont már nem ismerkedtem meg mélyrehatóan. Igazából náluk is igaz, ami Koppányékra, koncerten, fesztiválon működik a dolog. A látványhoz Goya tesz hozzá a legtöbbet, bár így némileg felemásnak tűnik a dolog.
Náluk már eleredt az eső, ami jelentősen rontotta a komfortérzetünket, így néhány nóta (pl. Visszahárom) után a Pepsi színpad felé vettük az irányt, ahol sikerült némi védelmet kapnunk az asztalok feletti ernyőtől.


 
Itt először a könnyed, modern rockot játszó Fish! műsorának végét kaptuk el. A közönség reakcióját elnézve elég sikeres volt a produkció, én ugyan nem ismerem a csapatot, de a fesztiválhangulat szempontjából nem volt rossz választás a szerepeltetésük.

Utánuk a szintén az Egyesült Államokból érkezett The Devil Wears Prada adott koncertet. Ők szintén abba a metal-/deathcore jellegű, modern, hogy ne mondjam trendi vonalba illeszkednek, amit nem igazán tudok a magaménak tekinteni. Tapasztalatszerzésnek nem volt rossz, de úgy a műsor felétől kissé már fárasztott. Az biztos, hogy a csapat énekese, Mike Hranica igazi frontemberként vezényelte le a programot, melyben hangsúlyos szerepet kapott a Dead Throne c. új anyaguk is.

Ezután némi szünet következett számunkra, így sajnos kimaradt a ManGod műsora, amire viszont kíváncsi lettem volna, valamint a Depresszió meg a Skindred is. Kissé fura, de a megszokott fesztiválos program torlódás/csúszás itt az ellenkező végletbe csapott át, azaz Anselmoék kérésére hamarabbra hozták a koncertjüket egy órával.
Mi szerencsések voltunk, mivel elcsíptük, amikor ezt kommunikálta a színpadi „kikiáltó”. Mások nem voltak ilyen szerencsések.


A Down-ra igyekezve még kb. másfél nóta erejéig belenéztem a Fresh Fabrik műsorába, ahol a 20 éves jubileum alkalmából épp Pityesz és Szabi közös produkciója ment, a Genius. Kíváncsi lettem volna a teljes műsorra is, de ez van. Na, ők nem szóltak annyira jól, mint a többi koncert. Ki is kell emelnem, hogy ebből a szempontból (is) dicséret illeti a fesztivált, hisz szinte valamennyi koncertre igazán élvezhető hangzást sikerült biztosítani (bár az előző napi Slayert halknak találták.)

Szóval az est főattrakciójára elfoglaltuk a helyünket, az égiek is megkegyelmeztek, így a csúszós talajtól – és a „járókelők” eséseitől eltekintve jó helyről élvezhettük az amúgy rövidre sikerült, ám a szetlistát tekintve jól összeállított bulit.

Hogy őszinte legyek, maradt hiányérzetem, de így is azt kell mondjam, kár lett volna kihagyni.
A program főként a klasszikus első albumra épült. A „friss” EP-t például csak a klipes Witchtripper képviselte. Kedvet is kaptam újra előkapni, és belemélyedni, mert némileg elsikkadt a megjelenéskor.
Szóval szépen komótosan felsétáltak a színpadra, s az Eyes of the South kezdéssel kezdődött a program. Laza jammelős, lazulós, vigyorgós hangulatban.


Phil manapság ugyan már nem szántja fel a színpadot – igaz, ez nem is az a stílus – azért magára tudja vonni a figyelmet a kisugárzásával és előadásával. Ahogy a többiek is, hisz mégiscsak legendás arcokról beszélünk, akik külön-külön is figyelmet érdemelnek. Na, szóval szépen bejárták, belakták a színpadot, amúgy „öregurasan”, bár ezt a zenei produkcióra nem mondhatom el.

Ha, jól figyeltem, akkor a harmadik lemezt teljes egészében hanyagolták, a kettesről is csupán a New Orleans Is A Dying Whore került elő, ami mondjuk a rövidnek mondható játékidő miatt talán megbocsátható.


Annak fényében mindenképp, hogy helyette olyan alapműveket játszottak a NOLA-ról – amit minden ellenérzés nélkül nevezhetünk A Down lemeznek -, mint a Dime emlékére ajánlott Lifer, a Hail the Leaf vagy a Losing All.
Természetesen a Stone the Crow se maradhatott ki, ahogy a ráadásban eljátszott Bury Me In Smoke sem.
Kicsit furán hatott, de ugyanakkor igazán öröm volt a Pantera Walk-jának részletét is hallani. A koncert végén pedig az össznépi hangszercserélgetős örömzene, amikor még némi Iron Maiden-féle Fear of the Dark részletet is hallhattunk.


A bandáról csak annyit, hogy igaz, első élő találkozásunk volt, így számomra nem hiányzott Rex, Pat Bruders nem okozott csalódást (igaz, a Crowbar-ral már láttam anno). Jól illett az összképbe. Öröm volt látni a koncertjüket, még így rövid programmal is, de remélem hamarosan valami teljes műsorral is elcsípem a bandát.


 
Hogy összegezzem is a tapasztalatokat, talán elég annyi, hogy szervezetten, apróbb hiányosságokkal (például a közlekedési utak sármentessé tétele – bár ez nekem fontos, másnak nem biztos) zajlott a fesztivál. A hangosítás szerintem várakozáson felül jó volt tapasztalatom szerint. Szóval részemről szívesen megyek legközelebb is.
Hegyalja_fesztival_2013
Írta:
9000Sanyi
2013. július 6., szombat, 00:23
Facebook:
9000Sanyi 2013. július 7., vasárnap, 10:07
9000Sanyi
Csatlakozott:
2005. március 17.
Hozzászólások: 1763
Szerintem jól fogadták őket, volt is közönség rendesen a viszonylag korai idő ellenére.
Nekem nem igazán jött be, szerintem nem is fesztiválra valók.
Klubbulin azért megnézném őket, hátha meggyőznek. (whistle)
--
9000Sanyi
bahon 2013. július 6., szombat, 11:36
bahon
Csatlakozott:
2007. március 29.
Hozzászólások: 2837
A Between The Buried And Me nagy kedvencem. Sajnálom is, hogy lemaradtam róla.
Megkérdezhetem, hogy milyen volt a fogadtatásuk és mennyi volt a rajongó a színpad előtt?
Koncertek
Steel Panther, Atomic Playboyz
július 17.,
Barba Negra Track
Gothoom Open Air Fest 2019
július 18.,
Gothoom Open Air
Combichrist - One Fire World Tour
július 19.,
Dürer Kert
Nazareth
július 19.,
Duna-part, József Attila sétány
Necrophobic, Sin of Kain, 1914
július 21., 19:30,
A38 Hajó
Rocklegendák Mezőkövesden 2
július 21.,
Kavicsos-tó és Szabadidő Park
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.09 seconds to render