Gothic Stone

Haereticus Empyreum (2019)

Olyan mértéktelen mennyiségben árasztanak el a súlyos kiadványok, hogy az elmúlt időszakban eléggé ráált az agyam az extrém metalra, így szinte frissítő zuhanynként hatott rám az olasz Gothic Stone hagyománytisztelő, mégis újdonságként ható bemutatkozó lemeze. Sokáig elkerültük egymást a kiadvánnyal, pedig elsőre szemet szúrt egyik kedvenc műfajom meghatározása a nevük mellett: epikus heavy/doom metal. A számomra kevésbé tetszetős borító és az aktuális hangulatom viszont mindig visszatartott az ismerkedéstől, egészen addig, míg nem kaptam belőle egy példányt, amin megpillantottam a bandatagok névsorát. Rögtön leesett, honnan ered a zenekar neve: ez bizony egy Candlemass utalás, amihez Battleroar, DoomSword, Dark Witch, Hellraiders tagok adták a tudásuk legjavát. Ismét itt van tehát a borító téma a zenével és tartalommal kapcsolatban: a kiadónak sikerült bizonyítania számomra, hogy a rondább is lehet jobb, mivel legutóbb a mutatós Anno Mundi lemezük rendesen megkínzott…

Ráadásul a csapat teljes vállszélességgel állíthatja magáról, hogy a régi iskolát képviseli, hiszen néhány dalának gyökere a 90-es évek elejéig visszanyúlik. Hiába a közelmúltban megtörtént debütálás, itt minden hangon hallatszik még a valódi heavy metal rajongás. Innentől kezdve nassolni való bekészítve, félhomály beállítva, szólhat a nagyszerű muzsika…

Az előzetes sejtéseknek bőséggel eleget tesz a zenekar: klasszikus doom metalban utaznak, amire komoly hatást gyakorolt a Candlemass, de mernek ennél tovább is gondolkodni és extra elemeket is felhasználni. Gondolok itt arra, hogy akadnak tördelt dalszerkezetek és progresszívebb irányba mutató megoldások, valamint megjelenik a sajátosan olasz billentyűjáték, ami a kötelező okkult hangulatot szállítja. A svédek mellett tehát akad itt bőven Paul Chain, Black Hole, The Black, Death SS hatás is. A Salvatore Fallucca és Vincenzo Mandarano által alkotott gitáros páros nagyon jól teljesít riffek terén, még ha akad is néhány ismerősebb téma, Rodan DiMaria pedig olyan mélyre hangolta a basszusgitárját, hogy azonnal a föld alatt érezhessük magunkat tőle. Salvo Sicilia felelős a dobokért és a már emlegetett meghatározó billentyűkért. A műfajból adódóan viszont Gabriele “Nightcomer” Grilli énekhangján áll vagy bukik a produckió, aki szerencsére nagyon jól hozza a kötelezőt. Kissé karcos, de operatív jellegű éneke tipikusan olaszos, időnként emlékeztet Jordan Cutajar (Nomad Son) és Leo Stivala (Forsaken) orgánumára. Persze bizonyított ő már nekem, hiszen a DoomSword debütálásán zseniális énekkel mutatkozott be 1999-ben, de az azért nem most volt…

Refrénjeit sokszor segíti ki kórus, ami tovább fokozza az epikus jelleget, de ezeket is sikerült arányosan beépíteni a dalokba, hogy megmaradhasson főszereplőnek. Erre tökéletes példa a kezdő Dies Irae, ami rögtön egy doom metal himnusz visszafogott, de igencsak fülbemászó dallamaival. Az első csettintést mégis a Caereris Mundus (The Necromancer) hallgatása közben ejtettem meg, mert ezt a dalt az emlegetett svéd legenda sem tudná jobban összerakni. Sőt, a jelenleg nosztalgia korszakát élő és sokadszor visszatért Candlemass rég nem volt már ennyire doomos, mint amit a palermói banda összerakott. A benne található gitárszóló heavy metal szempontból az egyik legjobb, amit idén hallottam. Ezt próbálják meg kicsit folytatni a The Time Lord című instrumentális NWOBHM tételben, de annak hősies dallamai már kevésbé voltak meggyőzőek, szerencsére legalább rövid, megengedhetünk magunknak közben egy pisiszünetet.

A második felvonásban a The Oath Of The Gothic Stone kanyarodik vissza a megfelelő mederbe. Kicsit soknak éreztem benne a billentyűket a háttérben, az játékideje sem feltétlen indokolt és a refrén sem olyan fogós, de azért egész jól sikerült dalról van szó. A Luciferian Dawn közel 8 percében szerencsére visszatérünk a megfelelő arányokhoz és újabb himnuszt fedezhetünk fel magunknak, akárcsak a hasonló hosszúságú Sidereus Nuncius esetében, ami pontot tesz a közel 42 perces album végére. Ebből nem kell kevesebb, de több sem egy egészséges doom metal lemezre.

Ha nem kell újabb évtizedeket várni a folytatásra és a hangzást egy leheletnyivel modernebbre, erőteljesebbre veszik, akkor egy nagyon jó zenekarral bővül az amúgy sem szűkös olasz doom paletta…

Gothic Stone – Haereticus Empyreum (2019): 1 komment

  • Winci szerint:

    Jó írás, tényleg olyasmit ír le, amit én is éreztem pl. a link hallgatása alapján, nekem is amolyan 8-9 pontos.. Volt idő, amikor imádtam ezt a stílust, aztán kerestem a frissebbeket és most meglep, mennyire jó érzés ilyesmit hallani újra. Ülök a gépnél a fejhallgatóba szorítva, ezalatt a Gothic Stone-t élvezetes szórakozás..

szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 24.,
szeptember 25.,