Mindig osztom nektek az észt arról, hogyan képzelem el a jó death/doom metalt. Számomra ez igazából két műfajt jelent: az egyik a bánkódós, melodikus, befordulós műfaj a’la Desire, My Dying Bride, Saturnus, míg a másik vonal a Cianide, Sorrow, Unoly, Decomposed féle, sokkal inkább death metalhoz közeledő erőműve. Kriptaszag, rothadás, ami nem befordít, hanem súlyával földbe döngöl és megtapos. Underground létére előbbi elég szépen termel ki magából évente 10, akár húsz lemezt is, gyakran egészen jó minőségben, viszont a nyersebb változatból ritkábban kapunk igazán erőteljes produkciókat. Pont ezért tudok lelkesedni azokért a lemezekért, amelyek mégiscsak ezt a nehéz utat választják, mert itt bizony a légköri faktor kiiktatásával mindenképp erős témákban kell gondolkodni ahhoz, hogy a végeredmény ne váljék baromi unalmassá. Szerencsére ebben az esztendőben sem szenvedünk hiányt megfelelő tűzerővel rendelkező anyagot illetően, hiszen ezt az űrt nálam tökéletesen megszűntette a Graceless zenekar Where Vultures Know Your Name című anyaga. Ugyan a 2017-es nagyszerű debütálásuk sem volt piskóta, nem gondoltam volna, hogy az egyébként egészen a 90-es évekig visszanyúló barátságból született új projekt ilyen erős anyaggal fog jelentkezni.
A tipikusnak nevezhető, de mutatós death metal borító alatt többnyire középtempót előnyben részesítő dalok sorakoznak, melyek elhozzák nekünk a könyörülettől mentes, gépies világvége látomását. Hatalmas masinák, túlvilági lények és dimenzióugró rémálmok teszik földdel egyenlővé az emberiség oly nagy becsben tartott építményeit és saját, nagyképű kultusztát, melyről most kiderül, hogy olyan jelentőséggel bír, mint a szélvédőnkön szétloccsanó milliomodik bogárszerűség. Kétséget sem hagy az anyag minőségéről már a nyitó Lugudunum Batavorum sem, ami komótosan indul, majd a vastag gitárhangzásnak köszönhetően gyorsan tekintélyt parancsol magának. A Graceless külön érdekessége, hogy ebbe az energiabombába rendszerint csempész rövid, de dallamoktól sem elzárkózó gitárszólókat, amelyek leginkább a klasszikus heavy metalra emlékeztethetnek: ez különösen jól áll már a nyitánynak is. Némileg gyorsabban, valódi old school death vonatként találkozunk szembe a Retaliation Of The Wicked című dallal, amiben azért elég sok minden történik a későbbiekben. Az átlagosan 5 perc környékén mozgó tételek ugyanis a legritkább esetben épülnek fel ugyanarra a sémára, mindegyiknek sikerült egy nagyon jó kis ívet alkotnia. Ilyen szempontból a Retaliation Of The Wicked lett a kedvencem, ahol az említett retró kezdésen túl kapunk skizofrén hangulatot árasztó, nyomasztó lassulást, kórusban érkező hörgést-károgást, az erőszak tombolása közepette pedig egy két nagyon fogós, egyszerűségében gyilkos riffet. Ezt a változatosságot teljes egészében egyedül a harmadikként érkező Commander Of Christ nem tudta magáévá tenni, de azért itt is kapunk pár kellemes gitárfutamot, főleg a dal második felében. Kicsit meg is ijedtem, hogy itt ért véget a lemez, de a Nine Days Of Mourning gyorsan rám cáfolt. A közel 7 perces, jóval monumentálisabb hozzáállásra hangolt szerzemény ismét világégésre készít fel, akárcsak a jóval tempósabb Here Be Dragons.
Ezek után sütik el az apránként építkező, néhány billentyűhanggal is kényeztető címadó dalt, a thrash aprításokkal teletűzdelt, ütős Warpathot, hogy végül a depresszív irányba nyitva az Embrace The Rain című dallal zárják ránk a katakombák ajtaját. Akad egy kis hullámvasút az anyagban, de összességében egy magas minőségű, meglehetősen jól megírt, átgondolt death/doom egyveleget kapunk a zenekartól, ami igazán hangerő mellett képes tiszteletet követelni magának. Ha szereted a lassú málházásokat, de azért nem akarsz sűrűn a zsebkendőd felé nyúlni, ezt a lemezt mindenképp tedd próbára. Levezetésről is gondoskodom számotokra: itt az új Pyre is a death metal híveinek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
