Grava
Weight of a God

(Szerzői kiadás • 2022)
Avatar
2022. december 15.
2
Pontszám
9

A doom és a hardcore jó barátok, akik remekül kiegészítik egymást, ha egyesülni kell egy zászló alatt és porrá zúzni a hallgató lelkét valamint agyvelejét. Akárcsak azt egy nagy szőrös mamut tenné velünk, akinek valamilyen oknál fogva az útját állnánk. A Saint Vitus és a Black Flag közös fellépései, turnéi egyáltalán nem voltak a véletlen műve. Az egyszerű, de hatásos riffek, a dalok struktúrája és a nonkonform mentalitás mind a két oldalon jelen van. Jött is a sludge, amely e két zsáner extrémebb elemeit egyesítette. Most a dánokhoz visz az utunk, akik sose tartoztak a sludge nagyhatalmak közé, nincs sok közük az amerikai délhez sem, ám most a Grava egy olyan debütálással jelentkezett, ami a műfaj rajongóit nagyon boldoggá fogja tenni. Elefánt lábakon közlekedő, mégis erőszakos gitártémák, a pokol legmélyebb bugyráig lehangolt hangszerek és nem utolsó sorban gyűlölettel teli vokálok jellemzik a Weight of a God címre hallgató lemezüket. Túl sok dolog nem lelhető fel róluk az interneten, pedig becsülettel végigzongoráztam az összes közösségi médiás lapjukat, de csak annyi a tuti, hogy ez az első jelentkezésük kiadvány ügyileg és 2020-ban alapították a bandát. Továbbá még annyi tudható, hogy az ex-Whelm tagjait is felsorakoztatják köreikben. A bandcamp oldaluk is olyan rövid és velős, akárcsak a lemezük, ahol a következőképpen definiálják magukat: „A Grava egy metal banda, akik olyan dalokat játszanak, amelyek a haldoklók szemén keresztül láthatóak igazán”.

Fizikai kiadvány gyanánt még csak a saját kiadású CD létezik, de ha minden igaz a dán VinylTroll kiadó fog gondoskodni nagyobb formátumról. Ahogy azt már említettem a Grava célja az, hogy átültesse azokat az érzéseket, amelyeket egy haldokló ember érezhet utolsó perceiben, Akkor, amikor már tudja, hogy nincs számára visszaút az élők világába, és valami olyasmi vár rá, aminek a természetéről, mibenlétéről halvány gőze sincs. Ez a fajta félelemmel teljes bizonytalanság és reménytelenség jelenik meg a Grava zenéjében, akik behatóan tanulmányozták ezt az érzetet, számos könyv jelentett inspirációt számukra, amely ezt a borzalmasan nyugtalanító témát, érzést taglalja. A számvetést saját magunknak kell megadnunk, befejezett életünk mérlegét az utánunk következő generációk fogják elbírálni. A fuzz, a tökig letolt gitárhangzás, a komor mégis intenzitással teljes riffek tökéletesen átültetik ezeket az érzelmeket és kottaformában testesülnek meg a letartott hangok. Őszintén szólva azon se lennék meglepődve, hogy ha messziről néznénk a strófákat, akkor egy halálfej képe tárulkozna ki előttünk. Beborul az ég a fejünk felett, nincs kegyelem és nincs megalkuvás. Hamisítatlan sludge/hardcore egyveleget kapunk, amely hangzása tökéletesen reprezentálja ezeknek a zsánereknek a mibenlétét. A hardcore leginkább az ordítósabb, erőszakkal teli vokálban jelenik meg, de ha figyelünk a lassú témák között is rálelhetünk. A dalok hosszáról nem is beszélve, ez alól csak a záró tétel a kivétel. Váltakozó stílusúak ezek a kiáltások, sokszor egy mélyebb hörgés pakol rá az intenzitásra még egy lapáttal.

Elszenesedett holttestünk pár perc múlva pár grammal könnyebb lesz, de előtte még végig kell szenvednünk azt a borzalmat, amit a sors nekünk szánt. A halált sem adják ingyen és a Grava gondoskodik róla, hogy megfizessük az árát. A gitár végtelen súlyán simán áttör a basszus mély, bunkó és erőteljes zúgása elkapja a nyakunkat, és úgy fog fojtogatni minket, mint a kígyó, aki zsákmányát addig nem ereszti, amíg az ki nem leheli a lelkét. Mindezt lassan, percekig játszadozva, mindig egy kicsit erősebben szorítva. A dalok felépítése rövid, ám mégsem érezzük annak őket. Ugyanis ezek úgy vannak megkomponálva, hogy szinte egybe folyik egy fél órás egésszé. Ezt legtöbbször negatívumként értékelném, itt viszont olyan könnyű eltévedni a súlyos gitárok, nehéz dobok erdejében, hogy egyáltalán nem bánom ezt a dolgot. A Mammoth Grinder Rage and Ruinja óta szívlelem ezt a fajta zenei megközelítést, ami teret ad mindkét stílusnak. Az ellentétek vonzzák egymást címszó alatt tökéletes egyveleget alkotnak itt is, és nem azon vannak, hogy az egyik elnyomja a másikat.

Az olykor begyűrűző leállások figyelemfelkeltő és megkapó módon reprezentálják azt, hogy még a legutolsó perceinkben is lesz egy vagy két másodpercnyi megnyugvás. Az a végtelennek tűnő idő, amit két dimenzió között töltünk is lehet néha kellemes, amikor megbékéltünk saját magunkkal és készek vagyunk egy másik tudatállapotba lépni. Mi azt fel fogjuk tudni fogni? Lesz mivel felfognunk? Minden jó dolog véget ér egyszer és ez itt is így van. A Grava visszalök minket a kétségek birodalmába, ahol újra csak a tonnás tömegek vannak, amik szétrombolják törékeny testünket. Az utolsónak érkező The Pyre majd 8 perces fináléja lesz a leglassabb és ezáltal a legfojtogatóbb tétel. Nagyszerű felépítésének köszönhetően itt is ugyanúgy el lehet tévedni a térben és az időben. Ez a hosszú finálé eszembe juttatta a Black Tomb lemezszerkezetét, akikről sajnos a bemutatkozásuk óta nem sokat hallok. És lehet, hogy én vagyok egy ilyen szadista állat, de a 28 perc szenvedés nekem egy kicsit kevés, Simán eltöltöttem volna még egy kis időt ebben a furcsán nyomasztó, légszomj közeli állapotban, amit a Grava nyújt számomra. A borítón használt színek, kép sokszor megjelent lelki szemeim előtt ugyanis nagyszerűen reprezentálja a korong mibenlétét. Egy fullasztó, súlyos és nehezékekkel teli málházás ez, ami egy kicsit túl hamar ér véget. Na de ezért találták ki a replay gombot nem igaz? Rövid de velős, még most is ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni a Grava debütálását. Minden sludge, doom, hc rajongónak forrón ajánlott.

Grava – Weight of a God (2022) (2 komment)

  • ZolixiusRex ZolixiusRex szerint:

    No, ez most komolyan legyalulta az agyamat. Hiába, most jól belefutottam megint, mint szűzlány a szallagavatós fiú öltözőbe… Köszi. – Engem sikerült hazavágnia, most egy hétig ihatom a gyógyteákat. 🙂

    • Avatar Crissz93 szerint:

      Nálam is nagyon betalált a dolog. Igazán nincs mit! 🙂