Graves For Gods
The Oldest Gods (2022)

Kifejezetten örülök neki és tudom támogatni, amikor egy-egy zenész nem szenteli az életét egyetlen stílusirányzatnak, hanem mer kísérletezni, változtatni és próbálkozni a számtalan lehetőség között, amit maga a fémzene kínál. Mert kínálat az akad bőven, mivel úgy fröcsköhetik az arcunkba a lefogott hangokkal életük minden mozzanatát, ahogy a festő pingál a kifeszített vászonra. Mindig azt mondogatom, hogy aki csak egyetlen szeletet ismer ebből a világból, az csak kulcslyukon át személi az eseményeket. A metal lehet bulis, lehet szórakoztató, de ugyanúgy lehet valódi kifejezőeszköz, amit nem szánnak a nagyközönségnek, csak egy apró, szűk rétegnek, amely be akarja fogadni az elkövető dühét, bánatát, szeretetét vagy gyűlöletét. Igazság szerint jól esik időnkéknt meghallgatni néhány pörgős, vidám kiadványt, de a művészeti oldalt mégis inkább a sötétebb vizek környékén tartom keresendőnek. Ne tévesszétek ezt össze az igényességgel, hangszeres tudással, mert ez jelen lehet a rádióban is, de egy skiccként felvázolt félelmet, érzést csakis az undergroundban érdemes keresni.

Na szóval…megint kalandozok. Zenészek, akik mindent kipróbálnak: ez kifejezetten igaz az ausztrál Graves For Gods csapatára, aminek tagjai thrash, death, sludge, grind zenekarokból verbuválódott össze. Akad az előéletükben crossover, experimental jelzővel ellátott projekt is, így nem csoda, hogy a sok darálás után egy kicsit vissza akartak venni a tempóból és az ember előtti idők hatalmas istenségeit alapul véve kezdtek el fantáziálni egy doom metal kezdeményezésről. Ezt viszont a lehető legtisztábban, különösebb kísérletezés nélkül pakolták össze nekünk a 90-es évek szellemiségét előtérbe helyezve. Nem mehetünk el a hatások mellett: Paradise Lost, My Dying Bride, valamint amit ők maguk nem említettek, de hangulatának minden percében ott érzek: a Skepticism. Igen, ez utóbbi már a funeral doom megkerülhetetlen alappillére, amihez képest az elveszett paradicsom rajongói is mókás teazsúrtartóknak tűnnek, de pont az ő csupaszságuk, letisztultságuk az, ami különleges ízzel képes áthatni még ezt a mai produkciót is. Teret kap itt minden, ami egy jó death/doom kiadványhoz szükséges: rendkívül mély, ám nagyon változatos hörgés-morgás és károgás, amit Jak Shadows dalnok, gitáros igazán ízesen tud bemutatni, a csend hatalmát is kidomborítani képes, lágyan menetelő dob, valamint a feszültséget magukban hordozó, földig lehangolt basszusgitár pengetések. A viszonylag egyszerű, szellős riffek között megjelennek a dallamos gitárszólók is kisebb időközökre, amik szinte úgy hatnak, mintha egy sötét, hullákkal teli szobába tudna bepislákolni a meleget adó, éltető napfény.

A hosszúnak nem is nevezhető, 40 perces anyag összesen 4 tételt foglal csak magába, melyek szinte tökéletesen felosztják maguk között az időt. A Firetop Mountain nem is szórakozik sokat, belemarkol az első tízesbe és gyorsan bemutatja a színe-javát annak, amit a továbbiakban elvárhatunk. Simulékonysága, egyszerűsége ellenére apró változásokkal folyamatosan életben tartják a zenét, hogy ne váljon monotonná, így nem is olyan nehéz hallgatni való egy stílussal most ismerkedő számára sem. Persze ajánlott a fénycsövek felcsatolásának és a pirulák kerülésének betartása itt is, inkább vonuljunk félhomályba, nyugalomba és adjuk át magunkat a legkisebb rezzenésnek is, aki fel akarja magának fedezni a fény nélküli, különleges világot. Legyünk részesei azon istenségek imádatának, melyekről már mindenki elfeledkezett, kivéve a hegyeket, folyókat és tengereket, melyek felett már nagyon halkan, de még mindig visszhangzik egykor félelmet keltő nevük. Kifejezettten kedvenccé vált a Embalmed Embrace, amely furcsa keserédességgel adagolja a nosztalgia pirulákat, érzelmes gitárjai pedig remek kontrasztot mutatnak be a karcos, rideg riffekkel ellentétben, a rá következő címadó tétel pedig még erre is képes egy lapáttal tenni. A záró Wake sem rossz, de igazából a dal negyede, fele környékén beinduló csupasz menetelés teszi igazán ütőképessé.

Könnyed, hosszúnak nem nevezhető, szórakoztató, de nem kevésbé nyomasztó anyag a The Oldest Gods, amit én sablonossága, itt-ott ismerős megoldásai, témái ellenére nagyon élveztem. Csupasz és sötét kripta, amiben valahogy inkább kalandos, mintsem félelmetes elkóborolni. A kiadvány meghallgathat a kiadó bandcamp oldalán.

Graves For Gods – The Oldest Gods (2022): 1 komment

  • Armand szerint:

    Simulékony és egyben nosztalgiára hajlamos dallamok… úgy is mondhatnám, hogy tökéletesen áthidalték a P. Lost “As I Die” és Dracoi korszakát. De sajnos nekem több potenciál nincs benne. Nálam csak 6 pont!

Piratefest Budapest
július 03.