Úgy tűnik 2020 a nagy visszatérések éve. Kedvenc műfajom, a progresszív rock/metal terén legalábbis mindenképp. Az év elején több, mint húsz évnyi szünet után új Psychotic Waltz lemezt kaptunk, aztán a Conception is két évtizednyi kihagyás után rukkolt elő egy friss koronggal. Pár napja pedig a Green Carnation jelentette meg hatodik soralbumát. Előző nagylemezük, az Acoustic Verses 2006-os keltezésű. A két említett pályatárshoz hasonlóan ők is évekig inaktívak voltak, elvileg 2014-ben kezdtek újra mozgolódni, aminek az öt dalt tartalmazó, háromnegyed órás Leaves of Yesteryear lett a lenyomata. Én örülök ennek az új albumnak, de kb. hasonlóan felemásak az érzéseim, mint a Conception-nél voltak. Ugyanis a Green Carnation friss lemezén az ötből csak három szerzemény mondható új, saját dalnak. A leghosszabb nóta, a My Dark Reflections of Life and Death már hallható volt a zenekar első nagylemezén, csak most kicsit átdolgozták, lerövidítették azt. A záró Solitude pedig egy Black Sabbath feldolgozás.
Tehát 14 évnyi kihagyás után számomra elég karcsúnak tűnik ez a 24 percnyi új, saját muzsika. Ettől függetlenül tényleg tök jó, hogy újra itt vannak és hallatják egyedi hangjukat! Merthogy a Green Carnation-nek a kezdetektől volt egy sajátos stílusa. A korai idők keményebb, metalos anyagai is magas minőséget képviseltek, aztán a későbbi, progos hard rockot rejtő korongok is roppant igényesek voltak. Ha jól emlékszem az ő 2001-es, sorrendben második nagylemezük, a Light of Day, Day of Darkness volt az első olyan album amit hallottam, amin csak egyetlen szám szerepelt. Igaz, az röpke egy órás terjedelemben.
És érzésem szerint a Leaves of Yesteryear zenei/hangulati szempontból nagyjából ott veszi fel a fonalat. Az A Blessing in Disguise és a The Quiet Offspring hard rockos megközelítése kevésbé jellemző az új lemezre. A nyitó, egyben címadó tétel atmoszférikus, doomos, progos. Csodás gitármelódiákkal, magabiztos hangszeres játékkal és Kjetil Nordhus megkapó énekdallamaival. Szerencsére megmaradt a Green Carnation sajátos hangzásvilága, szóval ha valaki kedveli az előző anyagaikat, szerintem szoros barátságot fog kötni a tetszetős borítóval ellátott friss lemezzel is. Misztikus verzéivel és fogós, slágeres refrénjével hódít a doomos/gótikus Sentinels. A progos, megtördelt középrész bravúros, még némi kétlábgépezés is felüti a fejét mielőtt újra felbukkanna az a frankó refrén. Már csak hossza miatt is a My Dark Reflections of Life and Death a lemez legösszetettebb, legsokrétűbb darabja. Eredetileg a banda 2000-es debütáló nagylemezén (Journey to the End of the Night) szerepelt ez a gigász. Ott ráadásul még hosszabb is volt vagy 2,5 perccel. Most annyira alakították át, hogy hangulatilag/zeneileg teljesen beillik a többi nóta közé. Talán csak abból lehet sejteni, hogy nem új szerzemény, hogy ebben hallható a legtöbb metalos, kemény rész. Persze ugyanúgy itt figyelnek a lazább, elszállós etapok is. Énekdallamok tekintetében pedig olyan honfitársak is eszembe jutnak, mint az Arcturus, In the Woods…, vagy épp a Borknagar. Egyébként érdekes módon ebben a tételben hangzik el a második lemezük címe is, tehát elképzelhető, hogy anno az e miatt a sor miatt kapta a Light of Day, Day of Darkness címet…
Olyan sodrása, dallamvilága van ennek a monstrumnak, ami annyira, de annyira norvégos! Zeneileg is nagyon színes, hisz hallani benne akusztikus gitárt és még timpanit (üstdobot) is. Legalábbis valami annak hangzó ütőhangszert. Az akusztikus gitárral kezdődő Hounds az utolsó friss, saját dal a lemezen. Az első két és fél perc lágy, intim hangvételét aztán fölváltja egy akkora zsíros doom riff, mint a ház! Majd érkezik egy olyan rész, ahol a dob + a basszus adja az alapot, a szinti csak diszkréten színesít a háttérben, míg Kjetil hozza sajátos dallamait. Később kapunk egy patent, tekerős gitárszólót is, ha nem lett volna eddig elég jóság.
Talán nem meglepő, de a Sabbath klasszikus lírai darabját is sikerült méltóképpen feldolgozniuk. Annak, aki nem szereti Ozzy hangját, akár még jobban is fog tetszeni a Green Carnation-féle Solitude, mint az eredeti.
A bevezetőben említett dolgok miatt ugyan van némi hiányérzetem a norvégok visszatérésével kapcsolatban, de összességében így is nagyon tetszik a Leaves of Yesteryear! Csak reménykedni tudok benne (csakúgy, mint a Psychotic Waltz és a Conception tekintetében), hogy ha már ennyi év kihagyás után visszatértek, akkor nem csak egy nagylemez volt bennük! De ha mégis, akkor is köszönöm nekik ezt a háromnegyed órás varázslatos utazást!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.