Grymmstalt
Anthems of Mournful Despondency

(Signal Rex • 2022)

Crissz93

2022. december 10.

2

Pontszám

10

Az év azon időszakát éljük, amikor különösen nagy dózisban kapjuk a képünkbe a zenei gagyit. 30-40-50 éve lerágott csontok, sőt inkább csontvázak szabadulnak ki a szekrényekből, hogy ellepjék hallójáratainkat bődületes mennyiségű nyállal és képmutatással. Szerintem még azok is bejglimérgezéshez hasonló szimptómákat mutatnak, akik valamilyen oknál fogva kedvelik is ezeket az ünnepinek szánt alkotásokat. Ilyenkor jönnek jól az olyan formációk, mint a Grymmstalt. Igen, ismét a nyers black metal végeláthatatlan tengerére invitálok minden velem együtt érző egyént, aki ezen sorokat olvassa. Ők lesznek a mi hőseink, akik megmentenek ettől a szirupos, tehszínhabos masszától. Azt viszont már régóta tudjuk, hogy nem minden szuperhős hord köpenyt, némelyikük hullasminkes arcszerkezettel flangál az erdők mélyén. Ehhez a körhöz tartozik Wampyric Strigoi (Wampyric Rites, Dungeon Steel, Aurae Lunae stb.) és fegyvertársa Lord Valtgryftåke (Ründgard, Pyreficativm, Gryftigæn, 13th Temple, Mánþiel stb.). Egy ecuadori és egy chilei fenevad leselkedik a rengetegben, a fegyverük pedig a lassú, depresszív, hipnotikus nyers black metal. Az októberben megjelent Endlichkeit demo után máris itt van a bemutatkozó albumuk, az Anthems of Mournful Despondency.

Magának a lemeznek a koncepciójáról már olvashattak azok, akik napi szinte követik a ‘forgács hírfolyamát (márpedig miért ne követnék), de akik mégis lemaradtak róla, azoknak bemásolom Armand fordítását a lemez témakörével kapcsolatban:

“Empírikusan szólva, ezen az album minden egyes dalában lépésről lépésre újrateremti azokat az állapotokat, amelyekben egy entitás… egy sötét lénytől megtapasztalható. ha lehetséges a fájdalmat a beavatás eszközeként használni és általa megalkotni egy olyan teljesen más paramétert, ami, messze túlmutat a földi nyomorúság fátyolán, vagy annak egyszerűségén. Messze túl azon, hogy ez a lény elnyeli a fájdalmat és azok szúró érzéseit egy magasabb rendű értéket épít fel, ami által saját belső templomának paramétereit alkotja meg. Így, ez a zenemű lényegében egy spirituális nigredónak, útnak felelne meg.“

Egy igazi megfeketedett, kortárs és mindenek felett abszolút nyers black metal műről beszélhetünk akkor, ha az Anthems of Mournful Despondency nevét emlegetjük. A Burzum és különösen annak Filosofem klasszikusa nagy hatással volt ezekre a megtört lelkekre, akik azóta is bolyonganak az örökké tartó sötétség végtelen labirintusában. Na de a Burzum kopik ideje már lassan 15 éve lejárt, ennyivel nem elégszünk meg. Nem is kell, ugyanis több behatás érte a Grymmstalt legénységét. A korai Forgotten Woods, I Shalt Become, és a Wigrid mind hatással volt az urak munkásságára. Már ebből leszűrhető, hogy egy igazán melankolikus, magába forduló lemezzel lesz dolga annak, aki bemerészkedik ebbe a világba. A Seelenangst nem is hagy kétséget efelől, nincs semmilyen bevezető intro, semmi időpocsékolás. Ugyanis a Grymmstaltnak nincs szüksége a hangulatfokozásra, az általuk játszott black metal szinte árasztja magából azt. Ha egy kicsit tisztában vagyunk Wampyric Strigoi és Lord Valtgryftåke munkásságával, akkor tudhatjuk, hogy különösen kedvelik a sötét középkori ritmikák, hangulati világát a hallgató elé tárni. Ez itt csak elvétve található meg, ez az önmarcangoló letargia ideje.

Fájdalmasan, szinte kínzóan hallatja a hangját a Grymmstalt. Hosszan elnyúlnak a pokolian szomorú, szinte már mániákusan depressziós károgások. Sokszor használjuk ezt a kifejezést, de itt tényleg helytálló ez a megnevezés a stílusra. Rendkívül kifejezőre és igazán változatosra sikeredett az előadásuk Az elhagyatott kísértetként megeresztett jajveszékelések, agonizálások egyeseknek sok lehet, de én kifejezetten nagyra értékelem ezt a stílust abban az esetben ha ez tényleg nem az önsajnálatról vagy sajnáltatásról szól, hanem velem akar kapcsolatot teremteni az alkotó. Megindító és nem utolsó sorban hiteles az előadásuk, így automatikusan engem is meghat az ő fájdalmuk. A gitár és a dob játéka a lehető legprimitívebb megnyilvánulása a sötét tanoknak. Hipnotikusan, lassan, egy adott tempót tartva cammogunk előre a soha véget nem érő szenvedés útján, visszasírva egy olyan időszakot, amely lehet, hogy sose létezett, csak a mi képzeletünkben. Sehova se sietnek ezek az akkordok, a dob is csak komótosan hallatja kissé gyenge, dobozszerű hangját. Ez egy ilyen stílus, amire valaki vagy ráérez, vagy nem. A hangzás bizony nagyon nyers, demosnak is mondható, de enélkül nem is ugyanarról az albumról beszélnénk.

Már kifejetettem a személyes véleményemet a nyers black metal és a köztem lévő kapcsolatról, így nem is szeretnék erre külön kitérni. A Grymmstalt egyik nagy erőssége, hogy működik a varázsige. A varázsige szó alatt azt kell érteni, hogy magába tud szippantani a komor, depresszív atmoszféra, amit szinte mesterien teremt meg maga körül ez duó. Az ilyen és ehhez hasonló, depresszívbe hajló fekete fém albumoknál elsősorban az általuk megteremtett hangulatnak kell olyan erősnek lennie, hogy az hipnózisba ejtsen és még hosszú percekkel az album végső akkordjai után is csak magam elé bámulva tekintsek a semmibe, mint akin elvégeztek egy lobotómiát. Nagy nehezen persze kikecmergünk a zöldség állapotból, de az igazán erős albumok akár egy életre is velünk maradnak, a részünkké válnak. Minden letartott hangot magunkba szippantva előkotorhatjuk őket szürkeállományunkból és újra átélhetjük azokat a megigéző pillanatokat, amik visszarepítenek minket abba a visszasírt múltba. Amikor ha nem is volt könnyebb, de egyszerűbb volt az élet.

Sokaknak kicsit túlságosan is hagyománytisztelőnek, akár olcsó kópiának is mutatkozhat a Grymmstalt által nyújtott misztikus univerzum, amibe én oly mélyen elsüllyedtem. Egészen biztos, hogy más ezer meg egy hibát is tud találni benne…nem is beszélve azokról, akik eleve viszolyognak a nyers black metaltól. Azonban nálam mindig működött a fekete mágia és mielőtt elkezdhettem volna elemezni a hibákat, már nem is ezen a bolygón…sőt inkább nem is ebben az univerzumban jártam. Nem véletlenül nem elemezgettem egyenként a dalokat, ez az album szigorúan csak akkor működik, ha teljesen átadjuk magunkat annak a végtelen hangulatnak, amit áraszt magából. Az Anthems of Mournful Despondency számomra portált alkotott egy másik valóság irányába, ahol mindent áthatnak a kínzó érzelmi kinyilatkoztatások és megvetéssel fogad minden olyan elmét, gondolatiságot, ami a felszínességbe burkolózik. December 21-én fog megjelenni az Anthems of Mournful Despondency CD verziója a Signal Rex gondozásában. Vinyl és kazetta mániásoknak márciusig várniuk kell.