Frissen avatott szülőként, felelős felnőttként tengetve életemet kezdenek távolodni a régi vad bulik, átüvöltött, áttombolt éjszakák és megmondom őszintén, már a hallatán is megfájdul a hátam egy-egy végigzúzott koncertnek. Mára hallgatóvá, távolról figyelővé silányultam (vagy nemesedtem?), aki szeret elmélyülni, mögöttes tartalmat keresni és hosszadalmasan lemezborítókat nézegetni. Mégis akadnak pillanatok, amikor elkap a nosztalgiahullám, főleg, ha olyan anyagba futok bele, mint a Gummo nevű francia trió friss és energiadús kiadványa. A srácok hardcore, powerviolence és grind keverékéből álló, rendkívül dühös zenéjét hallgatva egyértleművé válik, hogy dalaik nem a szobanövények számára készültek, hanem ropogós, dohos, poros deszkára, amellyel szemben kigúvadt szemű fiatalok próbálnak meg emberszerűen mozogni az erőteljes ittasság ellensúlyozása végett. Természetesen központi céljuk, témaviláguk a lázadás minden és mindenki ellen, ahogy a korosztályhoz illik. Ezt tudja a csapat is, így csak egyetlen szempontot tűznek ki célul minden egyes anyag elkészítése előtt: bssszunk oda keményen!
A keveréknek köszönhetően kapunk a pofánkba 18 szerzeményt alig 21 percben, ami elég komoly tüzérségi erőre enged következtetni. Ehhez képest elég visszafogott a Gummo, mondhatni régi értékeket képvisel a műfaján belül, de soha nem gondolja magát túl egy nagyszerű aprításon.
Talán ennek tudható be az is, hogy amint elindult a kiadányt nyitó Where Was Gondor, úgy engedte szabadon a gyilkos témáit, mint a szerencsétlen önkormányzatos ellenőr a Szellemírtókban a különféle ocsmány, tévelygő lelkeket. A gyors dob és az azonnal ható téma kombinációja a remek kiabálással együtt gyorsan megfogott és a sodrásba kerülve már nem igazán volt időm nézelődni, csak szikláról sziklára csapódni, ahol a koponyám épségét nem védi semmilyen eszköz. Nem is egyszerű feladat kiemelni, kiválasztani bármelyik tételt a többi közül, hiszen csak pár dalban kapunk pihentető hc izomrángásokat, rövidebb narrációkat, hogy a dobos ihasson egy kortyot az energiaitalából. Néhány csavart, meglepetést is sikerült a kiadványra pakolni: az egyik dalban például egy hölgy veszi át (ráadásul meggyőzően) az énekes szerepét, valamint akad feldolgozás is…
A legemlékezetesebbek közé tároltam el a Blast Beat & Red Wine, Die Incel Die című tételeket, de király lett a valamivel hosszabbra sikerült zárás, a Dr. Hill Is A Pervert is. A lemez második fele a rövidség ellenére már kevésbé megkapó, de csak kicsivel halványabbak a figyelemfelkeltő témák, ettől függetlenül viszont ez egy nagyon erős lemez. Őszinte és nagyon ütős, amivel igazán működőképessé tehetjük magunkat akár egy reggeli ébresztés közzben is. Tekerjétek fel a hangerőt bátran, mivel az anyag kifejezetten jól szól, bár nem árt megvárni, amíg a szomszédok távol maradnak…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Miért csak kiabálnak?
Egyébként nekem a Gummo-ról a Gummo című „poszt-művészfilm” jut elsőként az eszemben, melyen ilyen fincsi muzsikák voltak.
Hm. Elég érdekes egyveleg, a filmet nem ismerem. Lehet, hogy inspirálta a zenekart?
Egy nézéses, de mint írtam művészfilm… unatkozó tinik, macskakínzás, csavargás, stb… mint a Mayhem film.
Aham:) Nálam a Pí számít művészfilmnek jó zenével:) Egyszer lehet írok róla.