Hangpróba #147 - 2009. december 19.

Van benne értékelhető ritmusképlet, riff, még galopp is, de a sok höööö, heeee, hööee miatt inkább nevetséges, mint félelmetes; mintha valami groteszk horror-paródia lenne.
Elfogadható orgánumú hörgés, értelmes gitártémákkal tarkított gigatempó. Kiváló példája ez "a kevesebb néha több" mondásnak.
Illik az öntödei borító a zenéhez, ugyanis van itt minden. Legfőképpen sűrű káoszba elrejtett szépség. A zene olyan szabadságfokát játszák, hogy az már nekem nehezen befogadható. De dícséretes próbálkozás, még akár később tetszhet is.
Most akkora bajban vagyok, mintha a flukszuskondenzátort kellene körülírnom egy cserép petúniának. Az egyik fele kiváló, a másik hallgathatatlan. Így az album egésze ennyi nálam.
A blues is hangulatzene. Ha van hozzá kedvem, akkor ez egy jó darab; de nem mindig...
Eme HATályos HATározatomban HATáridőre tudatom, hogy HATóságilag HAThatósan HATástalanítottam a black-death HATárán HATalmát HATékonyan HATványozó HATtyúhalált. HATalmas HATásának HAToda HATolt csupán belém, így a lemez nem HATott meg.
Voltak részek ahol beleüvöltöttem a zenébe egy "nuclear winter"-t, máshol meg "equinox"-ot; ugyanakkor a túl sötét részekkel nem tudtam mit kezdeni. Az instru részek viszont eltaláltak, mint szélvédő a káposztalepkét.
Ez már annyira Manowar, hogy jobb annál! (Persze csak az utóbbi "törpeháború" lemezeket veri egyértelműen.) Jól kitölti az elődök által hagyott űrt. Csak a tempót kellene felpörgetni még egy kicsit.
Na ne gondolja senki, hogy a borító tetszett ennyire.
Ami a mikrofon mögött hallatszik, arra nehéz szavakat találnom. A többi viszont egész jó.
Ahogy, és amit képvisel a Dark Funeral, abba nehéz lenne belekötni. Még épp idejében köszöntek be ezzel a fasza albummal, durván hiányérzetem volt az elmúlt években.
Ram-Zeték jól eltűntek a balfenéken, pedig korábban elég felkapott banda voltak. Az ízére nem éreztem rá elsőre, ez viszont csak jót jelent mert lesz mit felfedezni.
Ipari hulladék, akár szó szerint is. Hiába nagy formátumú zenész, süllyed a nívó. Ellenségeimet sem büntetném ezzel.
Hát nálam a blues rock a the Animals-nél, Creamnél, Stones-nál, Zeppelinnél kezdődik és végződik...
Stílusában a jobbak közé tartozik, de nem rohannék érte a boltba.
Annyira nem jó, hogy érdemes legyen 30 percnél többet hallani belőle.
Vannak ismerőseim akik a mai napig a 80-as évek heavy metáljára esküsznek. Hát nem gyengén szoktam kiröhögni őket. A Metalforce szintén mosolyt csalt az arcomra, de sajnos kínomban. Melyik bolygón élnek ezek? (és ott milyen dátumot írnak??)
Hard Rockot vagy nagyon ütősen érdemes nyomni, vagy sehogysem.
A tavalyi után most itt egy még jobb Gama Bomb. Sikeres jövőt jósolok nekik.
Első hallásra úgy gondoltam, hogy ez a zene túl kemény az én "mimóza-lelkemnek"...:)Aztán rájöttem, hogy csak az ultrabrutál hangzás rémített meg egy kicsit. Valóban etalon, ahogy szól a lemez: a dob dübörög, a gitárok horzsolnak, a bőgő cseng-bong-kattog. Viszont a zene számomra nem túl izgalmas, úgyhogy egy erős 6-ossal be kell érniük a srácoknak.
Mivel a lemez 90%-át a szélvészgyors tempók teszik ki, nekem összefolynak a dalok. Mondjuk a Stigmata tényleg frankó nóta! Viszont összességében csak egy erős közepes.
Az első album óta nem kapott akkora teret az elektronika a csapat zenéjében, mint ezen a lemezen. De szerencsére mindig is jól használták a modern zajokat, effekteket, és ezúttal is csak dícsérni tudom őket! Persze nem csak emiatt. A zene továbbra is zseniális: komplex, technikás, és a szó valódi értelmében progresszív! És ami külön öröm számomra, hogy az énekesnő jobb, mint valaha! Emlékezetes dallamokat hoz, és az eddigiekhez képest változatosabban is énekel. Néhol a Madder Mortem énekesnője is beugrott, bár azért annyira nem hisztérikus, mint Kirkevaag kollegina.:) És én nem érzem kaotikusnak a zenét. Talán az első hallgatások alkalmával annak tűnhet, de minden egyes hallgatással tisztul a kép. Nálam az év egyik csúcsteljesítménye!
Ez a Hevy Devy Project 2. albuma. Az első, Ki címre hallgató egy meditatív, ambientes vizekre evező, de azért ízig-vérig Devin Townsend album volt. Az Addicted a slágeres Devyt mutatja meg. A 3. lemezt úgy harangozta be az őrült kanadai fickó, hogy a legtechnikásabb, legbrutálabb zenét fogja rejteni, amit valaha készített, míg a záró 4. lemez teljes egészében ambient lesz. Amúgy az Addictedről úgy nyilatkozott Devin barátunk, hogy néhol úgy szól, mint a Meshuggah, néhol meg úgy, mint a Boney M. És van is benne valami. Mindenesetre könnyebb hallgatnivaló, mint a Ki, és ez nagyban köszönhető a mindig csodálatos Annekének, aki annak ellenére, hogy csak vendég énekesnő, többet énekel a lemezen, mint maga a Mester...:) Szóval újabb mestermű ez kérem szépen!
Nekem alapvetően bejött ez a középutas blues-rock lemez. Mondjuk simán el tudom képzelni, hogy a mainstream blues kedvelőknek ez nem elég slágeres, az ortodox blues híveknek meg túl slágeres...:) Amúgy az megfigyelhető, hogy a saját szerzemények rockosabbak, míg a feldolgozások (amikből 5 is van a lemezen) inkább blues ihletettségűek. Nekem a nyitó, címadó nóta a kedvencem Zeppelines riffjével, elszállós szólójával. Igen, hangulatzene, de a minőség megkérdőjelezhetetlen!
Egy korrekt anyag, ami bár nem szolgál semmi újdonsággal, jól össze van rakva és tartogat egy pár nagyon faja riffet és váltást!
Bár ebből a komplex, technikás death metalból szerintem 45 perc bőven elég, itt mégsem olyan megterhelő a bő egy órás játékidő, lévén nagyon sok az instrumentális rész. Ha végighörögte volna a vokalista a lemezt, tutira besokalltam volna! Így viszont azt kell mondjam, hogy nagyon rendben van a cucc!
Szép kis kliségyűjtemény mondhatom!:) "Manóvár" rajongók biztos zabálni fogják, de én a nagy előd lemezeit sem szerettem sohasem, így ezt az albumot sem fogom rongyosra hallgatni! Főleg, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eltűnt a gépemről...:)
Sajnos elég vérszegény és steril lett ez a lemez. Hiányzik belőle a dög, a kosz, ami ezt a stílust ütőssé tudja tenni. Ez így gyakorlatilag gitárral előadott popzene...
Hmmm...A vokalista megnyilvánulásai valóban elég érdekesek. De ha valaki ezen túlteszi magát, (ne) adj isten, megszokja, akkor igazán jól szórakozhat, ugyanis a zene erősen thrash alapú old school crossover, eszelős tempókkal és visítós szólókkal!
Korai 90-es évek death metal hullámból teleportálódott az új évezredbe! A nótákat bevezető erőszakos prológusokért külön köszönet !
Első testközeli találkozásom volt a bandával,igaz névről már ismertem elötte is de valahogy mindig elmentünk egymás mellett. Ettől függetlenül jó anyag,a gitárpöngetők kopnak rendesen a sikától!
Tovább bonyolíthatták volna a dolgom ha ebbe a metál sokféleségbe még csipetnyi grincore is kerül volna!
Devin termékeny (131.hp)! Csak ezen a lemezen modernebb és valszeg ezzel távlatokat nyit meg magaelött!
Nem azért adtam hatost mert rossz,csak éppen nem vagyok blúzer!Sőt még plusz egyet adtam Joe orgánumára!
Korai Dissection-t idézte fel bennem , ízig vérig mindenben skandináv,holott amerikai!
A death metal flórája faunája meg van ezen a lemezen!Bár epikus hosszúságúak nóták,de nálam nem fulladtak unalomba.
Holnap megyek koponya ct-re,kár volt elötte ezt a lemezt analizálni! Epikrízisként pedig azt mondják hogy a nevetés gyógyít!
Azt írják külföldi szaklapok hogy a Hard Rock új üdvöskéje! Hát nem az! Mitől is lett volna az?
Utolsó ninják egyesüljetek!!!

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.