Hangpróba #169 - 2010. október 23.

Sokat tűnődtem azon, hogy jó-e az a lemez, aminek megszeretéséért küzdeni kell? Végül is arra jutottam, hogy nem. Ideig-óráig lyukat lehet az ember hasába beszélni, de nem tovább.
Zavaró a modernkedés, zavaró a hőbörgés, zavaró James éneke ebben a közegben, zavaró a borító. Egyébként rendben van. :)
kiváló minőségi black/death szörnyeteg.
Igazából nem tudom, ki mennyire fogja tudni befogadni, megérezni azt ami engem magával ragadott ebben az albumban. Az biztos, hogy a Bastogne Blues elején a veterán katona története szívbe markoló. Nekem ez hibátlan és igen ritka mélységű alkotás.
nem találom az okot, hogy miért kellene pontot levonnom. Izrael ha másra nem is, földi metal zenészeire büszke lehet (meg a Desert Eagle-re). Persze nem az, inkább elüldözi őket, de ez egy más történet...
Kellemes meglepetés, hiszen én speciel nem tudtam semmit a csapatról. Először valami modernkedő akármire számítottam, de az Obituary-s érzésvilág hamar utat talált hozzám.
Bevallom, első körben csak valami fetisizmusból akartam megkínozni magam a "mester" bűnronda szólóanyagával. Aztán az első nem olyan rossz ez gondolat után, elő - elő került rendszeresen. Tudjátok mi fogott meg benne? Az hogy őszinte. A Heartless a Till The Day I Die, a Twenty-five Years legalábbis elég erősen személyes jellegűnek hat. A kötelező heavy himnuszok meg hallgathatóak.
Na ez a másik nagy trúság ebben a körben. Érdekes, hogy a nagy klasszikusok, akikhez igazából nyúlnak ezek a csapatok, abszolút tudnak mai, értékes és jó zenét csinálni (pl.:Candlemass). Nem kell nekem a nosztalgia most.
Szerintem ez a lemez Sick múltkori ajánlatánál még keményebb dió. Mocskos, súlyos, undorító. Olyan mint belelesni az ösztön-én rejtett zugaiba.
A régi klasszikusokat azért szeretjük, hallgatjuk, mert egy csomó plusz réteg rakódott le hosszú évek során azokon a lemezeken. Emlékek, események, helyek érzések. Ez adja meg azt a különleges összhatást, ami miatt előveszek egy Maiden, Manowar, vagy Virgin Steele anyagot. Nos lehet a hangzást, a témákat, a megjelenést tökéletesen másolni, még jó számokat is lehet írni, de azokat a pluszokat nem lehet rákopírozni.
Annyira művészkednek, hogy már fárasztanak, bár tény, a hangszereikkel nem tegnap ismerkedtek meg. Azonban ez mostanság korántsem elég a sikerhez, no meg rakjuk már helyükre a fogalmakat, ki a művész és ki a művészkedő!!! Ugyanis lengyel barátaink egy kalap alá vették a kettőt és a végén az összeragadt érmét úgy dobálták, hogy az mindig kibaszott fényesnek essen-tűnjön.
Nem éppen rossz zene, ügyesen pakolják össze a mai modern rock zenét a progresszív hazárdírozzással, de valahogy a végeredmény annyira felejthető és nyenyere, hogy alapvetően törlésre ítéltetett anyag!
Abszolút korrekt és kiemelkedő anyag, amelyre majdnem maximális pontszámot vagyok kénytelen adni, s kíváncsi vagyok hol végezné, ha valaki lenne olyan kedves és beajánlaná a Hangpróbára, nekem ugyanis arra nincs időm, szóval srácok-lányok előtettek a lehetőség, a kígyó mérge lassan hat, de leesik egyszer az üszkösödött végtag...
Egyértelműen post-rock, csak sok benne a nyavajgás, és a mélység sok helyen lesz felszínné.
Ügyes, ügyes, mint valami black metalon felcseperedett Morbid Anngel gyötrelem. Az egyetlen bajom vele, hogy ezeket a dallamokat már nagyobb zenészek is lefogták, s nem hat a végeredmény tisztelgésnek!
A holland Bolt Thrower tolvajok. Meg kéne venni ezt is eredetiben, ahogy anno az Of Frost and War-ral is eljártam!
A Fight-os dolgait zabáltam hajdanán kis pöcsként, ma is kellemes emlék és remek korongok. Nos, ez sem egy értéktelen próbálkozás, de eljárt az idő, fáradt az olaj, még ha meg is hajtja a limót!
Nem olyan rossz, de hosszú távon fárasztó ez a tiszta ének illetve eléggé tribute íze van a dolognak.
Ez a sodródás komolyabb fájdalmakkal nem jár, de érezni a háttérben dolgozó tátongó mélységeket, akár az elátkozott katlanok fenekén rekedt rágcsáló, mi is részesei lehetünk a sötétség és megvakítottság csapdájának, remegő metadon oldódás egy pohár alján kevergetve a jelen szocrealista mannáját, hogy úgy vérezzünk el, ahogy a szülőcsatorna nem túl pornográf vákuma adagolta egykoron...
Ügyesek a srácok, de iszonyat idegesítő a végeredmény!
Nem érzem egyenletesen jónak, ez a gondom vele. Vannak a lemezen remek dolgok, de vannak bőven nem tetsző momentumok is.
Semmi közös nincs a DT-vel, sajnos... Egy James LaBrie-től nem ilyen műanyag divatterméket várnék el.
Emp már megfogalmazta a lényeget, más okosat nem nagyon tudok hozzáfűzni, tetszik, letaglóz és kész.
Mély és tartalmas, kiváló zene.
Csak azért nem kap 10 pontot, mert a Sphynx a kedvenc lemezem tőlük, egyébként hibátlan (ja, és általában nem szokásom a borítóval foglalkozni, de ezt határozottan szépnek találom:-)).
Kíméletlen death támadás. Martin van Drunen szerintem az egyik legjobb és legegyénibb torok a műfajban, igazán jellegzetessé tudja tenni az általa előadott dolgokat.
Utoljára a Fight formáció War of Words lemeze bírta szétrúgni a hátsómat Halford közreműködésével (ez nem mostanában volt) és a rossz sorozat most sem szakadt meg. Sajnos számomra ez elég érdektelen, ugyanezt hallottuk már Halfitól kismillió lemez kismillió dalában, semmi olyan nincs itt, ami fel tudna villanyozni. Kukára ítéltetett. :-)
Kellemes zenei világ, közepes dalok és gyenge hangzás jellemzi az anyagot. Nem nyűgözött le.
Ocsmány, de hatásos. Csak edzetteknek ajánlott!
Korrekt, ám számomra abszolút érdektelen stílusgyakorlat, teljesen nyílvánvaló hatásokkal.
Vannak zseniális pillanatai a lemeznek, de a túlzásba vitt billentyűs hangszinek sokat rontottak az összképen. Még egy gitárost ide!
Ismerve az újkori DT-hez való hozzáállásom, ez nem is rossz zene. Van még tér a Dream körül. Mostanság meg különösen...
Nem igér nyugodt háromnegyed órát a lengyelek új lemeze sem. Csak az énekes teljesítményével nem vagyok kibékülve, minden más rendben van.
Szeretem ezeket a space/post/art rock cuccokat, úgy általában. Elhömpölygött hátul, nem tudta megragadni a figyelmemet.
Minden egyes lemez jobb az előzőnél.....és ha még hozzáteszem, hogy az elsőt is szerettem....!
War, Holocaust, Battle, Incident........Világbéke legyen veletek! (Komment később...)
Mit csináljak 14 dallal, ha kettőt is alig bírtam végigszenvedni...Kegyelem!!!
A szigorúbb hozzáállás jót tett a zenének, a pontom is felfelé kúszik. A hangzással sincs bajom.
Ami az intro/outro-ként funkcionáló The Eclipse között van, az maga a pokol. Sivár és perverz zenei fantázia bátraknak.
A nyolcvanas évek derekán jól megvoltam ezekkel a zenékkel, de ma már a tűrőképességem határát feszegetik...Ezt legalább végig tudtam hallgatni.

Vélemény, hozzászólás?