Hangpróba #211 - 2012. június 2.

Az előző körös When Nothing Remainsnél nagyon idegesített az irreális játékidő, itt nem...ami nem csoda, mert alapvetően egy nagyon minőségi zenét hallhatunk!
Mind vokális, mind hangszeres, mind dalírói teljesítmény tekintetében karcsú ez a lemez. Egy markáns énekhang talán ki tudta volna húzni a gödörből az Open Wide-ot....Annyi a pozitívum, hogy a Crust of Ego esetlensége már a múlté, jóval tudatosabbnak tűnik a dalírás az új lemezen.
Az Allegaeon azon kevés "elit-körbe" tartozó bandák egyike, akik fenn csücsülnek ennek a modern technikás death stílusnak a trónján. Gépiesen precíz és az ember határain már-már túlmutató a Formshifter, ami megrémít, és csak ezért nem 10...
Az Unleashed az állandóság egyik mintaképe a metálos szakmában. Véleményem szerint kiemelkedő lemezt sosem készítettek, viszont ezzel együtt még rosszat se..
Nem igazán akar ez a lemez összeállni, hiányoznak a fogódzók...valahogy a konkrét témákat is hiányolom. Ha legalább lett volna értelme hogy lefárasztott, de nem volt...
Valahogy az ellenérzéseim végig megmaradtak, annak ellenére hogy félig-meddig tetszett a dolog...aztán végül azon az állásponton kötöttem ki, hogy ez egy tök felesleges, butácska, kétlábgépes folkos-power metál...tetézve a bajt a jellegtelen puncis vokállal, ami már két perc után zavaróvá válik.
Van néhány olyan húzónév, akiben minden további nélkül megbízom, alkosson az akár bármilyen manapság rosszul csengő - vagy akár cikis - műfajban.
Sógorékban megbízom, ha extrém metál zenékről van szó, a Hellsaw pedig rá is szolgált a bizalomra. Beteg hangulatú anyag, nem is igazodik az általános black metálos konvenciókhoz...A dobos elég tufa teljesítményt nyújt viszont, ide valami fényévekkel változatosabb és kreatívabb kalapálás kéne!
Mondanám, hogy érdemes magunkat túltenni az elektronika túlzott térnyerésén, de nem mondom, mert csak ezzel együtt igazán jó ez a franciásan beteges kísérleti/avantgárd lemez. Azért említésképpen egy-két lényeges norvég banda hatása megfigyelhető a Solmeth Pervitine-en!
Tökéletes lemez... ...lenne, ha nem tuszkolták volna bele erőszakkal az amúgy abszolúte nem odavaló fekete elemeket. Így muszáj levonnom pontokat, mert azok a részek nagyon idegesítenek. Meg hát ez elvárás is tőlem. :)
A randa borító miatt nem mertem meghallgatni, de azt sem lehet a végtelenségig halogatni. És akkor lepődtem meg a legjobban, amikor végeztem vele és bekapcsoltam újra, mert bizony jó kis zenét hallottam. Nem izgalmasat, de jót.
Az F. of F. and F. lemezük ha nem is fényévekkel, de mondjuk fényhónapokkal jobb volt ennél. Ugyan ettől még ez is a "majd egyszer újra felfedezem egy orrvégi szúnyogcsípés elvakarása után" lemezek népes táborát dúsítja.
Ha képesek olyan számot írni, mint a nyitó nóta, akkor miért nem teszik sűrűbben? Érthetetlen ez számomra, mint a lemez többi alkotása. No meg a húsdarálót is lehet változó szögsebességgel tekerni...
Lengyelek! Csak azt tudnám, hogyan lehet a doom műfaji kereteit annyira nyújtani, hogy ez a lemez is beleférjen. Vagy az Avant-garde Metal magyarra fordítva gumidúm?
Sokat hallgatott és kedvelt lemez ez nálam. És a szinte minden számban érzett deja vu sem vesz le sokat az értékéből. Én már csak ilyen vagyok. Máskor ezért büntetek, ezúttal viszont gyakorolom a megbocsájtást.
Ahol zavar ott zavar, ahol tetszik ott tetszik, a többi helyen elvoltam vele, mintha csak a hűtőszekrény dormogna a szokásos tonhalikralekváros piritós fogyasztása közben.
A kétkezes csatabárddal felfegyverzett helyi hatású fogamzásgátló kúpocska akkor felhangzó csatadalát képzelem ilyennek, amikor meglátja az eltökélten feléje igyekvő és egymással is végzetes versenyt vívó több milliónyi apró kis ostoros elpusztításra váró hadát.
Ejnye bejnye Andy LaRocque mester, ez bizony nem lett alapmű. Hiába a kézjegyed, a nagyszerű borító és az ellenőrizetlenül patakzó nyálfolyam a vendégek névsora láttán, a lemez dallamgyűjteménye alig több az átlagosnál.
DJ Gyomorfekély unatkozott.
Kéznél lesz még egy darabig.
Ez csak úgy ment, és nem hagyott mély nyomot. Az énekmodor néha a marionette ID-ra emlékeztetett, ennyi maradt meg. Rossznak nem találtam, de olyan nagyon jónak se.
Az előzőt sokkal jobban szerettem, bár talán csak idő kérdése volna, de hasonlóak a problémáim, mint oldboynak, és tartok tőle, hogy nem fognak az időmből annyit kapni, hogy megszeressem a Formshiftert. Nagy baj azért nincs, bár ezt a pontszámot inkább a viszonyítás miatt kapják most.
Nagyon szerethető dallamok vannak itt gitáron, sokszor eszembe jutott az Amon Amarth neve, csak ott azért több a változatosság, míg az Unleashednél mintha egy szám lenne 11 verzióban, és ezen az nem sokat segít, ha van egy fél perces akusztikus felvezetés, mint a Germanianál, aztán megint ugyanott vagyunk.
Azért nem 10, mert nem jobb, mint az előző, pedig tessék fejlődni a végtelenbe és tovább.
Ha nem szorul be két Sabaton hallgatás közé, talán lett volna egy szemernyi esélye. Így viszont üres, klisés és gyenge mesemetálnak érzem, és a női ének is csak lefelé húzza.
Erősen hátrányos helyzetből indultak, se a stílus, se a sugárzó amerikaiság, se ők maguk nem tetszettek, de az a helyzet, hogy meggyőztek, mondjuk a vokálos hangja jobban tetszik, mint az énekesé, de ezt leszámítva nagyon is rendben van.
Ebben az esetben is nagyobb örömömet leltem a borítóban, mint a tartalomban; néhány emlékezetesebb momentumot leszámítva, mint a címadó nóta és a Death Bells, elég középszerűnek tűnik.
Hogy rejthet ilyen szép borító ilyen semmitmondó zenét?
Haha, kíváncsi voltam már, mi ez, ami ilyen egyértelműen landolt hátul, most már mindent értek. Hogy a maga helyén kezelve ez minőségi alkotás-e, azt nem tudom, ehhez nincs összehasonlítási alapom, de én jól szórakoztam.
Szép színes.
Egész addig jó volt, míg meg nem szolalt az énekes. És ez sajnos hamar bekövetkezett.
Nagyon profi zeneileg és hangzásilag is. Talán a végére egy kicsit sok volt.
Minden szám marhajól indul, közepére kicsit süllyed a színvonal. A szólók fantasztikusak.
Istenem miért engedted, hogy az emberek feltalálják a szintetizátort, amikor azt gitárral is el lehet játszani. Ha így lenne, akkor sima 9-es lenne.
Ennyi énekes egy kupacon. De végül is nem rossz. Dúdolható.
Én letojom hogy melyik országból valók, az viszont nekem számit hogy milyen a hangzás, az pedig brutál. Tetszenek a dallamos refrének, csak egy kicsit furcsa az énekhang.
Idegesítő és egyhangú, főleg a dob. Ráadásul black.
Hát én sem találtam benne semmi újat.
Borzasztó. Nagyon jó hely ez neki, csak maradjon is az utolsó.
Az első dalban a kiállás utáni rész hasonlít a Porcupine Tree legutóbbi lemezén a Time Flies főtémájára. Ha az Ad Astránál gonoszkodtam, itt is muszáj... Lehet hallották azt a lemezt az ausztrálok? :-) Kiváló anyag ez. Mondjuk az ilyen sorvégek, mint az "áiaiáááááj" (a Forget Not-ban) a számomra LEGnehezebben elviselhető énekmegoldások között vannak. A Lacuna is alkalmazza, és brrrrrr...
A Duran Duran hasonló dolgai tetszenek, de ott nincs torzított gitár :-D. Határozottan rossz, sablonos, a kreativitást a hangzással és időnként a technikával kiváltani próbáló divatos alkotás. Az Into Sour tetszett, mert a szinti tett bele némi hangulatot. Bár a végére az is izzadtságszagú lett. A Wings of The Vultures többszólamú refrénjének dallama meg ügyes Emperor lopás :-D Emlékeztek? "Nightspirit, spirit embrace my soul" De véletlenek is lehetnek :-D
Frenetikus. Ha nem lenne ennyire lelketlenül maxosva triggerelve az a dob, azt mondanám, hogy tökéletes. A gitár valami atomul szól. A dallamvilág meg nagyon eredeti, fantáziadús. Olyannyira, hogy a gitárhősködős szólók sem zavartak. Mire a végére értem, annyira elvarázsolt, hogy úgy döntöttem, nem vonom le a felet a dobhangzás miatt. Mire a LEGvégére értem, mégis zavartak a skálázások... Meg tényleg sok is lett addigra. Iszonyúan elfáradtam tőle...
Jó ez... Nulla nyegleség, csak a HALÁL! És még a nagyívű szólók is úgy vannak megcsinálva, hogy nem idegesítő.
Eddigi HP-s pályafutásom talán legnagyobb kérdése. Ez a 8,5 még mászhat fel-le. Muszáj még párszor meghallgassam. Az eleje nem hatott meg, de a közepénél beütött egy nagyon jó hangulat. Sokszor hallgatós anyag. A Caught Out Lying 11 pont. Nagyon hullámzó a színvonal. Az utolsó tétel megint varázslatos...
Borzalmas. A világ legunalmasabb akkordmenetei, hatalmas szólók, visító énekhang, pofátlanul primitív kétlábdobos tekerés. Igazi germán hősmetál csemege.
Nem mozgatnak a "jó produkciók". Ez egyébként is nagyon jenki (mármint kitalálnám, ha nem tudnám, akkor is). A hörgés is gagyi... Az meg, hogy szól, mint az atom, hidegen hagy. Nálam az ilyesmi köztudottan nem lehet mérőszám.
Blackben én jelenleg a Craft tavalyi lemezéhez mérek mindent még egyelőre. Szépen megírt zene ez. Az utolsó darab miatt plussz fél pont!
Snowy hangja óriási, mint mindig. Nagyszerű témák is vannak itt, de olyan szinte egy sem, amit már ne hallottunk volna.
Molto penis! Kamálom, bár nem tudom van-e ennek itt létjogosultsága. A kérdés azonban nem ez, így jár a pont.
Azt hiszem hamarosan bővebben kifejtem a véleményem a lemezről, egy kritika képében... Addig is legyen elég annyi, hogy tetszik. Nagyon-nagyon!
Szerintem pedig teljesen rendben van ez a lemez, érezhető a fejlődés a debüthöz képest. Nekem Peti hangja is tetszik és a Peter Gabriel feldolgozás is, aminek a verzéiben megidézi Layne Staley emlékét. Zeneileg meg több dalban is érezhető a Nevermore hatása, de a miskolci Eclipse-re jellemző megoldásokat is felfedeztem. Ráadásul nem is érzem divatosnak a zenéjüket...
Technikai tudásukat újfent bizonyították, viszont érzelmileg csak az akusztikus gitározgatós részek tudtak megérinteni. És egy kicsit uncsi a sok skálázós, neoklasszikus ízű szóló is. Fogósság szempontjából a címadó nóta mindent visz, ahogy középtájt a gitárok azokat a zs-re hangolt riffeket csapatják, az büntet!
A szólók faszentosak, és az első 4-5 dalig még tetszett is a lemez, aztán kezdett egysíkúvá válni... A 9-es nóta doomos riffelése kicsit kibillentett a rajtam eluralkodott közönyből, de megmenteni nem tudta a mutatványt.
Könyvtáros lévén tárgyszavazok egy kicsit: Lengyel. Progresszív. Minőségi. Code666 Records.
A Királyok Csatája (Martin: A Tűz és Jég Dala II.) olvasása közben hallgatva nem is tűnt rossznak, de közel sem olyan izgalmas, sötét, baljós hangulatú, mint Martin könyvei...
Kevésbé tetszik, mint az előző két lemezük, de nem annyival gyengébb azoknál, mint azt egyes oldalakon megjelent kritikákban kifejtik. Viszont annak ellenére, hogy jómagam egyértelműen dallampárti csóka vagyok, a végére kezdtem besokallni a negédes, olykor nyálas refrénektől, énekdallamoktól...
Bár voltak kellemes pillanatai és az igen ritka vendégnek számító énekdallamokra is fölkaptam a fejem, összességében nem tetszett. Talán még az utolsó nóta jött be leginkább, az akusztikus részei miatt...
Minden ízében középszerű alkotás...
Szerintem sokkal érdekesebb lemez születhetett volna abból, ha a tradicionális fekete fémet a legmodernebb elektronikus műfajokkal ötvözik. De az itt hallható kütyükhöz hasonlót már Ákos '97-es remix lemezén is hallhattunk. A White Zombie "szuperszexi" és a Fear Factory Remanufacture albumairól nem is beszélve...
Ritkán adok egy lemezre maximális pontszámot, de ez megérdemli! Naphosszat tudnék beszélni arról, hogy mi tetszik benne. Elsősorban az eredetiséget említeném. Igaz, hogy sok hatás érte, de igazán semelyik másik zenekarhoz nem hasonlítható. Az, hogy 2012-ben, a Metal műfaján belül még tudott újat mutatni, az mindenképpen nagy erény. A hegedű, a dupla-vokál, a zúzások és a dallamosság pedig mind-mind olyan dolog, amivel engem kenyérre lehet kenni. Mindegyik szám egytől-egyig zseniális, de a Forget Not, illetve az And Plague Flowers The Kaleidoscope a legkiemelkedőbb (szerintem). Nem tudom mennyire fog tetszeni az itteni közönségnek, de az biztos, hogy több hallgatás kell neki, illetve nyitottság, mert azt én is tudom, hogy rögtön elsőre nem fog magába szippantani. Szerintem nem csak az idei, de mondjuk az elmúlt 5 év egyik, ha nem a legjobb Metal albuma.
Velük kapcsolatban érdekes helyzetben vagyok. Az első, még magyar nyelvű EP-jüket imádom, amióta viszont áttértek az angolra, azóta nálam csak egy sima közepes. Ezzel az albummal is úgy vagyok, mint az előzővel: hallgatható, de semmi különös nincs benne. A fél pont ráadás még a jár a Mechanikus Narancs borítóért :)
Vannak rajta nagyon jó dalok és megoldások, de nekem talán egy kicsit egyhangú volt zeneileg. Azért még így is jó az összkép.
Rendben van az album, de hihetetlenül nem élem mostanában a Death Metalt.
Ugyanúgy vagyok vele, mint a Barrent Earth-el, jó zene, ami simán tetszhetne is, de nem, egész pontosan azért mert baromira nem tud leszögezni.
Lehetett volna simán 7 körül ez a lemez, mert alapjában véve nem rossz, csak szerintem túlzásba vitték a szimfonikus elemeket és a csaj hangja is max. közepes, az igazán magas hangoknál én úgy éreztem, hogy bajban volt.
A metalcore az a műfaj, amelyben csak kevés zenekar tud megmozgatni, azok viszont nagyon. A God Forbid nem tartozik közéjük. Minden tekintetben szerintem egy gyenge közepes (igaz a lemez második felén vannak jobb dalok), a műfajhoz képest meg baromi hosszú. 'Core anyag 50 perc fölött? Na ne már...
Szerintem tök közepes album lett...
Ezzel a lemezzel kapcsolatban elsőnek a semmilyen és a sablon szavak jutnak eszembe, ehhez képest pedig elég hosszúra van nyújtva.
A névből ítélve, azt kaptam amit vártam, ezért nem 2-es...
Komplex muzsika ez kérem. Talán én vagyok durván lemaradva, de nem volt szerencsém ehhez hasonló Black/Power szösszenethez eleddig, ám szögezzük le, szép és jó ez a vegyület, minden klisés & helyenként kényelmetlen, frusztráló elemét is beleértve. Némi elhúzottabb progresszióra viszont vevő lennék.. (Ha már Lengyel társulatról van szó, ugye...)
Csodálatos, bár még nem merném a maximumot ráadni. Talán egy hét múlva már igen.

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.