No, én egyáltalán nem értek egyet az itt elhangzott vélemények többségével, bár black metalt illetően amúgy sem vagyok itt egy vágányon sokakkal. Igenis érezhetően jobb ez az EP, mint az előző, és változatosabb is. Újrahallgattam az előzőt is, amelyet 7-es környékére tennék továbbra is, de abban néhány apró részlettől eltekintve nem tudtam megkapaszkodni, míg az újban egyértelműen igen. Füleljétek meg, micsoda bitang erős bőgőjáték hallható itt, főleg az Angel of Flies-ban. Kiemelkedő! Mivel a riffek ezúttal sokkal több forrásból táplálkoznak, levegőzhöz jutnak a dalok, és a különboző részek felerősítik egymást. Egy gyors tekerésnek most érezni lehet az igazi sodró erejét. A Shadows pedig egyenesen nagyszerűen sikerült! A második felében még némi Csiharra emlékeztető vokál is felüti a fejét, kicsit Mayhemesítve a dalt. Nem gondoltam az első EP után, hogy a második ennyire tetszeni fog, de ez történt. Ha valakiben esetleg felmerülne, nem emp kollégámmal szembeni elfogultságból beszélek! Ha nem tetszene, egyszerűen nem ajánlottam volna be... Igen, én voltam, most oda a meglepetés (?).

Én sem hallgatom ezt a stílust egyáltalán, de szerintem műfaján belül nem lóg ki a sorból a hozzá hasonlók között. Az, hogy a közhelyek ilyen mértékétől és a műpátoszba mártott tömény sziruptól engem a rosszullét környékez... az már az én problémám.

Mindkét korábbi Avatarium 10-es nálam, és az utóbbi napokban ez is lement minden nap egyszer-kétszer, tudva azt, hogy egyik korábbi lemez sem jött be azonnal (a Moonhorse dal kivételével). Most is azt éreztem, mint legutóbb, hogy sokkal gyengébb dalok születtek, mint korábban, míg meg nem ért a dolog. Utólag már azt mondom, hogy rendkívül változatos lett az új anyag, és ahogy a Raven Mask is eltért az elsőtől, úgy ez is tett egy lépést egy bizonyos irányba, ami a komfortérzetet rombolja le. Először hiányoznak a súlyos, doomos részek, a lassú, szomorú dallamok, majd lassan felfedezi az ember a lemez erényeit. Minden dalban van valami, ami felkapja az embert, mint Mary Poppinst a szél. Ismét nagyon jók a dallamok, a témák, és lassan belefolyik a lemez az ember ereibe. Talán nem annyira, mint az első kettő, de ez így is rettentően kellemes hallgatnivaló. Egy idő után nagyon hallgattatja magát a lemez, és sokadszorra is visszakívánkozik.

A Journey című dal a mézesmadzag, azonkívül nem tudom komolyan venni a lemezt. Még azt is csak a többihez képest találom jónak. Unalomig játszott klisék, bevett panelek halmaza, izgalommentes, sőt gyenge produkció. Még az sem feltétlenül baj, ha ismerős sablonokat játszik valaki, de toldja meg valamivel, helyezze izgalmas közegbe, csinálja agyafúrtan... Itt semmi ilyesmi nincs.

Kiváló death metal album! Hangulat és ötletek terén egyformán remekelnek. Hozzám nagyon közel áll az ilyesmi.

A kiismerés nekem még hónapokig eltart majd, nálam egyébként is lassan érnek be a lemezek. Az Ótta című csodálatos gyöngyszem után alig vártam, hogy hallhassam, mit hoztak össze Tryggvasonék. A nehézkes első néhány hallgatáson túlesve kezdenek kinyílni a dalok, ami a zenehallgatás legszebb élménye, főleg, hogy az ember nem is tudja még, milyen hatással lesz rá hamarosan egy-egy dal, vagy dalrészlet. Senki más nem játszik így, teljesen egyedi színfolt a palettán. A Sólstafir nagymértékben hozzájárul, hogy emelje a metal (rock?) zene nívóját. Most is olyan leheletfinom dallamokat, témákat írtak, hogy az embert kenyérre lehetne kenni velük. Alig várom az augusztust, hogy újra halljam őket élőben. Velük kapcsolatban jogosan beszélhetünk művészetről.

Tetszik, hogy kézzelfoghatóak az ötletek, a jó témák. Nem kell semmit belemagyarázni. Post-black metal tartalommal feltöltve.

Jól előadott pogány metal, inkább black megközelítéssel, de egyéb forrásból merített elemekkel is tarkítva, kellemesen folkos ízzel. Kebelbarátok nem lettünk, de határozottan jó lemez, és ráadásul változatos is.

Engem sem a blues-rock fog levenni a lábamról. Ennyire nem vagyok laza arc. Ehhez is kell egyfajta fogékonyság, ami belőlem hiányzik. Vannak lazább zenék, amelyek megfognak, de ez pont nem az.

Én szeretem a modern prog metal vonalnak néhány képviselőjét, még a kis Portnoyékat is szimpatikusnak találtam. Erről a korongról pedig egyértelműen a Between The Buried And Me jutott eszembe. A Coma Ecliptic lemeznél a Persefone anyagát semmivel nem érzem gyengébbnek, sőt, nekem ez a lemez kicsit még jobban is tetszik. Akik a BTBAM-t szeretik, azonnal próbálkozzanak meg az Aathma című anyaggal. Sok kellemes pillanatban lesz részük.

Az első és az utolsó track tetszik. Még mindig az énekkel van bajom.

Valljuk be, vannak azért itt jó dalok. Igaz nagy részüket mások már megírták. (A War of Dragons például egy Nightwish dal új szöveggel.) :)

Az elsőt szerettem nagyon, valahogy különleges volt a maga nemében. A másodikat már csalódásnak éltem meg, nem is hallgattam később. Ez meg valahol a kettő között van. Lehet, később jobban beérik...

Lenne még tennivaló bőven az anyaggal. Rossznak, tehetségtelennek semmiképpen nem mondanám a bandát. 5 év és három lemez múlva újra meghallgatnám őket.

Igazi csemege annak, aki szereti death/doom zenéket. Néhányszor befigyelt a deja vu érzés, de ezt 2017-ben kár lenne felróni egy ennyire telített műfajban.

A legjobb, ami megjelent a nevük alatt. A 11 pontos dalok közé sajnos néhány gyengébb is befigyelt. Na, ezt igazán sajnálom....!

Marha jó....a pont is változhat.

Nálam nagyon betalált. Erős dalok, finom melódiák, kellemes hangzás. Máskor akár maximum pontot is kapna.

Kíváncsian várom, mi lesz a sorsa ennek a klasszikus rock/blues rock albumnak itt, egy ilyen erős mezőnyben, mint ez a forduló. Az utóbbi 10 évben egyre több hasonlót hallgatok és az újra feltámadt vinyl-gyűjtői kedvem elsődleges célpontjai is ezek a zenék. Egy jó cuccon hallgatni óriási élmény! Éljen az analóg!

Jól indult, hamar lecsengett....A produkció rendben van, a dalok inkább csak középszerűek.