A Septicflesh megközelítése a zenéhez egyenlő James Cameron hozzáállásával a filmkészítéshez. Minél drámaibb, dagályosabb, díszesebb legyen, de a minőségi faktor magasan maradjon, ne torkolljon giccsbe az egész. Én szeretem Cameront, és a Codex Omega is jó lemez, egyszerűen fogósak a dalok! Egyelőre a Dark Art és a Martyr a kedvencem a lemezről.

Érdekes, hogy Temesvár mennyire jelen van az underground extrém metal szintéren a többi nagyobb erdélyi városhoz képest. Ami még meglepőbb, hogy jobbára minőségi produkciók kerülnek ki onnan az underground zene sötétebb, atmoszférikusabb fajtájából. Nekem kimondottan szimpatikus, hogy az extrém vokál és zene mellett sokan felfedezik a tiszta vokálban és a szép dallamokban rejlő lehetőséget. Ezt az Argus Megere ki is használja. A hegyek és általában a természet nyújtotta érzések nagyon őszintén fogalmazódnak meg a szövegekben, és ennek van egy magába szippantó ereje. Nagyon hangulatos lemez!

Egy valaminek látszani akaró nagy semmi. És milyen idegesítő is! Persze simán benne van, hogy én nem értem a dolgot, vagy csak taszítjuk egymást, mint két mágnes.

Egyetértek azzal, hogy a primitívség kölcsönöz némi bájt a lemeznek, én mégis változtattam volna a keverésen, dobhangzáson. Bukkannak fel jó témák, a dobos is kellőképpen (néha túlzottan) nyughatatlan, de ez még nem a nagyok minőségi szintje, sem összkép, sem ötletek terén. A Gyűrűk Ura világa hozzám is nagyon közel áll, de annyi bőrt lehúztak már róla, hogy immúnis lettem rá. Nem oszt, nem szoroz.

Hangoztattam már, hogy alapvetően nagyon szeretem ezt a death/black metalban gyökerező, szerteágazó elemekből táplálkozó kavalkádot, de a Venenum, a Predatory Light, a Jordablod, az Execration legújabb lemezeihez képest ez nem nyújt sokat, a zseniális Morbus Chronról és a Chapel of Disease-ről ne is beszéljek. Az említettekkel ellentétben itt kevésbé megjegyezhető témákkal találkozni. Korrekt anyag, egyébként.

Egy alap sztenderdet tartó, jónak mondható black metal EP, nagy ördöngösség nélkül.

Tényleg jó kör ez! Tele van erős, jó lemezekkel a 350. HP. Ahol a hagyományosabb tekerős, károgós black metalt hallani, ott mérsékeltebb lelkesedést vált ki bennem, de szerencsére az album nagy része ennél jóval izgalmasabb, összetettebb. Van mit felfedezni benne, van benne érzés, a Skepsis Part I. számomra a csúcspont.

Megosztó lemez. Mivel olyan tájakon járnak, ahová már nem mindenki tudja őket követni, sokan lemaradnak és haza várják őket, mondjuk a Bilateral által nyújtott otthonba. Csakhogy vannak örök utazók, és vannak otthonülő típusok. A Leprous az előbbi kategória. Az én fülemnek ezek a tájak, bár idegenek és szokatlanok, mégis káprázatosak! Persze azt, hogy honnan indultak, látni, érezni lehet. Vannak gyökerek, amelyek barázdákat hagynak, de ugyanakkor új színek, új érzések, új tapasztalatok varázslatos garmadája a Malina.

A progresszív konvencionális, szótári jelentése (előremutató) és a közszájon forgó jelentése (amely egy stílusbeli besoroláshoz áll közelebb) között különbség van. Mindkettő létezik, mindkettőt el lehet fogadni, de tisztázni kell, ki hogyan értelmezi! A Dream Theater progresszív metalt játszik, azaz ez a stílusbeli besorolásuk, (a zene összetett, és a 80-as évek tradicionális heavy metal dalaitól eltérő szerkezetű és hosszúságú szerzeményeket tartalmaz). Amikor elindultak, a szó szótári értelmezésének is megfeleltek. Ma már nem. A Leprous progresszív, mint előremutató, és mellékesen a stílusbeli besorolásuk is progresszív metal/rock/pop(?). Az Inanimate Existence közelebb áll a progresszív közszájon forgó jelentéséhez, inkább a stílusbeli besorolása progresszív (azaz hasonlít azokhoz a zenekarokhoz, akik először játszottak ehhez hasonló technikás death metalt, ami akkor előremutatónak számított). Na, egy szó, mint száz, izgalmas lemez ez.

Annak dacára, hogy kiszámítható megoldásokban bővelkedik a lemez, a nagy közös kincstárból ügyesen gazdálkodnak a veteránok. Sőt, a kiemelkedő ötletekre ujjal is rá lehet mutatni, kézzelfoghatóak. A Cross the Styx és a Diabolical Summoning lemezeket nagyon sokat hallgattam anno, de ahogy teltek az évek, félúton elvesztettem a csapattal a fonalat. Az új anyag mindenesetre egy meg nem fáradt, izmos csapatról árulkodik.