Hangpróba #358 - 2018. január 6.

A szaggatások idegesítőek, amúgy teljesen középszerű.
Pont olyan beteg a zene, mint a borítója. Nem könnyű hallgatni való, de ha sikerül ráhangolódni, akkor nagyot tud ütni.
Nagyszerű neoclassical/darkwave zene. Gyönyörű a női ének és a zene végig nagyon jó. Nagyon eltalálták az ízlésemet. Köszönet az ajánlónak!
Nem sok funeral doomot hallgatok, így kevés a viszonyítási alapom. Tudom, hogy ez is olyan műfaj, ahol jó hosszúak az albumok, de egy óra és 23 perc szinte mindenből sok.Nagyon nehéz ilyen hosszútávon fenntartani az érdeklődést, és ez nem is ment nekik. Az album borítója tetszik, sőt a banda korábbi albumaié is, de ez nem menti meg attól, hogy számomra ez unalomba fulladt.
Nem lenne ez rossz, csak ez a hangzás és a dob sokat ront rajta. Kár érte.
Sose szerettem ezt a zenekart. Többször próbálkoztam velük, de nem nekem zenélnek. Korrekt ez a fajta heavy/power metal, amit játszanak, de nem kiemelkedő.
Szerintem ez nagyon átlagos. Mondjuk van egy-két szóló ami egész jó benne, de még így is nagyon kevés. Hiába rövid az album, ha még így se tud lekötni.
Korrekt dallamos black metal. A zene nagy része nem nagy szám, de a tiszta ének és hegedű sokat javít rajta.
Leginkább a régi Satyricon szoktam hallgatni. Az "újabbak" közül meg többnyire a Now Diabolical szokott előkerülni. Ez az album arra emlékeztet, csak attól picit gyengébb. A címadó nóta igazi "sláger" lett. Összességében nem rossz ez, sőt kifejezetten jó.
Gitár facsaró modern kori csoda core, szerencsére rövid.
Nagyon nehezen tudtam összerakni, kevés benne a kapaszkodó. A hangzása nagyon kedvemre való, az idei Almyrkvi-hez tudnám hasonlítani, csak az kegyetlen jó.
Nem tűnt dark wave-nek, sem folknak, sem neoklasszikus/neofolknak, militáns ritmusúnak meg pláne. Inkább tűnt egy nagy színpadra szánt, könnyen befogadható egész estés műnek az operában.
Először meg kell említenem, hogy ez a borító ott van az általam eddig látottak közül a legszebbek között! Fantasztikus! A zene pedig komótosan súlyos, lassan gördülő grandiózus mű basszuson, dobon és hammondon előadva. Felrakom a fülest, becsukom a szemem és megszűnik a tér, az idő, a világmindenség...... A lemeznek helye van a gyűjteményemben!
Ha ez a hangzás fogós, jó témákkal van előadva, akkor én bizony olvadok tőle! Mindezek mellé kellően mocskos és szutykos, nincs kifényezve, agyon polírozva, amiért jár a pacsi! Sokat hallgatom még, akkor a listámra is fel fog pattanni.
Minden egyes hallgatás alkalmával azon filóztam, hogy ez bizony a mai népzene, manapság már hagyományosnak számító hangszereken előadva, semmi cicoma, csak dob/gitár/basszus/ének. A szövegek is ezt a gondolatvilágomat támasztják alá.
30 éve Schaffer is ugyan azokat a köröket futja lemezről lemezre. Énekes cserékkel próbálja frissíteni sztenderd power zenéjét, de itt van, nyomatja, biztosan van rá igény. A cél közönség nem én vagyok, nekem ez semleges.
Kellemes időtöltés, remek szólókkal megpakolt heavy metal, tetszik benne, hogy nem egy nyervogó ének került rá, hanem egy karcosabb orgánum. Viszont ez a kombináció a Sentenced - Amok albumán van tökéletesítve az én világomban.
A My Dying Bride óta tudom, hogy a hegedű működik a metalban és szeretem is ezt az elegyet. Mindenképpen meg kell említenem a rokonságot a Winterfylleth-el, hangzásban, dinamikában mindenképpen, de nincs ezzel gond. Remekül sikerült debüt album ez, a A Litany to Cowards-ért külön pacsi! Tüzes black metal melankólikus hegedű futamokkal, vajon mi lesz a következő lépésük?
Számomra ők elvesztek a Dark Medieval Times - The Shadowthrone - Nemesis Divina triumvirátus után. Elfordultak a rájuk jellemző atmoszferikus irányból egy rideg és gépies világ fele, ami izgalmas is lehetett volna, de addig tágították a fekete lyuk határait, hogy határozottan állítom, minden rossz indulat nélkül: Satyrnak agyára ment ez a kitörési kísérlet, az, hogy Ő rocksztár akart lenni. Azt sem értem, hogy Frost hogyan kultiválja ezt a motiváció nélküli dobolást...
Ez a csapat olyan post death/grindcore zenét nyomnak.Bár engem nem igazán fogott meg.Bár szerintem belőlük nem lesz nagy hírhett csapat olyan kis csapatok között marad mert az ilyen csapatok nem sokáig húzzák ha még is nem lesz belőlük nagy ismert csapat ahhoz lekéne húzni egy turnét a Napalm Death csapattal hogy ismert legyen vagy valami ilyen brútális csapattal jó pár turnét.De azért sok sikert kívánok nekik ebben a grindcore zenében.Még az elején vannak még jó pár tagcserét produkálni fognak ahogyan jó pár csapat.
Egy hagyományos black metal ami végig nyomja ezt a cépeléses stilust ami talán pár embernek bejön.Bár ahogy látom jól osztályoztátok én nem vagyok igazán ráhangolva az ilyenre.A nevükből ítélve nem sok minden jött le nem tudom mit jelenthet ez a DSKNT.(Aki tudja jelentezzen).Ha lehetne hasonlítani a zenekart akkor olyan Mayhem stilusú zene.
Nem az én világom ez a Wave és neoklaszikus zene.Néha olyan mind ha altató lenne.Nem értem mit keres egy fém oldalon,de mindegy.Szóval borzalmas nem az én világom bár nyugtató egy stresszes nap után,de inkább elaltatna.Ha már neoklasszikus zenét kéne hallgatnom akkor inkább Vivaldi 4 évszakot.Lehet vannak ilyen zenei rajongók azoknak kéne ezt ajánlani.
Nagyon jó kis Funeral Doom csapat.Csak egy a baj vele nagyon hosszú az album kicsit rövidebb lett volna akkor az ember jobban tudta volna értékelni ezt a hosszú Doom metál albumot.Élőben hogy adják elő az érdekes lenne sőt megnézném.Szóval ahhoz képes hosszú idejű album azért jól sikerült nem unalmas ahogy pár ilyen albumok.Szóval így tovább remélem következő album nem lesz ilyen hosszú.
Megint egy egyszemélyes zenekar.A zene nagyon jó elég old schcool death stilusban nyomja a srác.Csak ez a döngölés és csépelés egy idő után kicsit unalmassá válik tehetet volna belé egy kis lassú stilust is nem csak ezt a döngölést .Ha lett volna benne némi dallamos stilus is vagy némi lassítás,mert ennyi döngöléstől az ember bele un.Bár lehet vannak olyanok akinek ez kell,de azért kicsit lassíthatót volna is.De azért adók rá egy erős 6-ost.
Elég érdekes rock zenét játszanak olyant mindha hard rock zenét kevernék alternatív rock zenével.Bár most hallom először őket csak név szerint ismerem őket,sajnos nem valami nagyon híres csapat,bár réteg zene lehet,mert nem sokan ismerhetik.Ritkán adnak ki albumokat,bár lehet nekik ez az ervei hogy nem agyba főbe adunk ki albumokat.Szerintem jobb lenne ha külföld felé is tekintenék hátha ha angolul ismertebbek lennének.
Elég jól sikerült album.Híres csapat bár nekik szar albumot nem szabad csinálni.Elég jó dallamos power metál csapat ez,bár nem sok albumot hallottam tőlük,de jönnek rockmaratonra is ott meglehet őket nézni élőben.Elég sok tagcsere ellenére is müködnek van bennünk kitartás.Csak így tovább.
Amikor elkezdtem hallgatni egész jónak indult ez a klasszikus heavy metál,de amikor a faszi elkezdet énekelni akkor már kicsit a children of Bodom hangulata ugrott be.De azért elég jó heavy metál zene sőt elég jó hallgatható is,de a zenében kis melodyc death metál megfér is mivel a srác gondolom ezek alapján indult el melodic death és heavy metál ez a kettő keveréke hatott jobban az előadóra.A többi lemezét sajnos nem hallottam,de látom a bandcamp oldalán tiszteleg egy megszünt csapat előtt is a Type o Negative előtt.Szóval azért megér egy próbálkozást,de talán bele lehet is szeretni a zenéjébe mivel sokoldalú a srác.
Elég ígéretesnek tünik ez a csapat olyan black metál szerűséget játszik,de mindha lenne benne némi Primordial hatás(lehet csak én érzem) bár minden kezdő banda valamilyen csapatot mindig utánoz,de ha saját zenét csinálna amit senki sem tud csak mástól másol.Valaki elkezd valamit másik megy utána,de hát ez megszokott.Bár ők azért saját stilust is képiselnek.De azért nyomják a progresszív hatást is meg folk zenét is.Szóval elég érdekes.
Ez a csapat mindig a kedvelt black metálok közé tesze,bár most nem igen tettek közé valamit amit eddig játszottak.Most ez az album nem igen jött be olyan közép szintre raknám.Pedig mindig kedveltem őket.
Nem egyszerű, mert valójában nem kevés disszonáns hang teszi nehezen emészthetővé ezt az innovatív elemekkel teletűzdelt gindcore-t. :) Van akinek lehet egyből kinyílik a bicska a zsebében, én időt adtam neki, s nem bántam meg. Sőt. Várok még sok ilyen minőségű orosz anyagot. alán a "Human Hive" hasonlit leginkább a régisulis grind anyagokra... Talán. :D
Legalább olyan fárasztó, mint a Bufihimat, csak ez még kilométerekkel hosszabb káoszt is hordoz magában. Svájci feketefém hívők nagy csodálói lesznek ennek az albumnak, a többiek, akik kevésbé viselik a káosz, az űr stb. zenei leírását, azok próbálkozzanak meg mással. A Resurgence Of Primordial Void Aperture elején még reménykedtem, de később minden semmivé lett...
Filmzenéses... Szerintem. (Furcsamód, ha én próbálkozom stílusidegen zenével az rendre kicsapja a biztosítékot, ha én odaköpöm, hogy stílusidegen, egyből ezren vágják, hogy na ez nem az.) Ja, tudom már... Olasz művészfilmek rendezői jutottak az eszembe: Fellini, Zeffirelli, Risi, stb. A képi világ megfestésére kiváló, magamtól viszont elő nem vennék ilyet.
Akárhogyan is forgattam jobbra vagy balra, piszkáltam bottal, csodáltam s iszonyodtam tőle minden pillanatában, nem kevés türelem kellett ahhoz, hogy végigüljem és figyeljem mi is történik itt igazán. Lehet csak én nem értek hozzá, de negyedóra útán az eddig megismert témák ismétlésében ki is merült a produkció számomra. Ok, hogy funeral doom, vagy mi s abból is elég már egy 20 perces opus, akkor itt a figyelmi faktort, s a lekötöttség hiányát meg kell szorozni vagy öttel. Ráadásul megint nem történik semmi... Nekem ez az egész így rohadtúl öncélú. Zenekar meghallgat: pipa. Ennyi. Akiben egy csepp elhivatottság sincs a stílusiránt, az messze kerülje el a lemezt. (Kit érdekel a borító, ha épp' az nincs benne amit kerestem. Zene.)
Az éves házibarkács abszolút győztese nálam ez az album. Ráadásul nem spórol az előadó a basszussal, végre. :) Hibái ellenére ez egy viszonylag magas újrahallgathatósági faktorral rendelkező korong, és még egy fél pont plussz a néhol grindos dobért. :) - Koszos kis black/death manifesztum. :)
Koncertre való zene... Fasza kis progger muzsika némi grunge utóízzel. Még gondolkozok rajta. :D - A refrének elég pofásak lettek.
Igazán a The Dark Saga-n még nem jelentkeztek azok a stílusjegyek ami az Iced Earth-t úgy igazán meghatározta volna valójában, de ha a Something Wicked This Way Comes-al nem rukkoltak volna ki, akkor valószínűleg nem is hallunk felölük. Akkor korszakalkotónak tűnt. ("Mai" füllel sem rossz.) Bár tény ahogyan akkor a Century Media Records megmondta a tutit, valószínűleg egy kemény, pontokba szedett szerződésben most is megmondja Jon Schaffer bácsinak, hogy mit és hogyan vár el tőle, s zenekarától. Számomra még mindig hozza azt a szintet, mint a '98-as albumon. - Közben persze nem igazán követtem a zenekar életútját, szóval nekem ez az új album az újdonság erejével hat. (Néha nem is árt egy-két :D sorlemezt kihagyni előadóktól.) - 19 év kihagyás után ez tetszik... :D Aki szereti a jó kis power metalt, annak kihagyhatatlan. :)
Egy ráérő amarikai egyszemélyes projectje. Annyira kell komolyan venni ezt az egészet, mint magát az előadót. :) - Érezni rajta, hogy nem garázszenész, s komoly hangszeres és stílusbeli ismeretei vannak. Ha nem figyelnék a szövegre, akkor komolyan magasabb pontot is kapna. :) - Tuti, ha egy ilyen albummal egy svéd, norvég stb. underground zenekar jönne ki három egész ponttal is magasabban pontozná a mélyen tisztelt nagyérdemű. - Szóval, ahogyan én látom ez nem más, mint egy, az unalmas hétköznapjaiban is alkotó zenész poénra vett egyszemélyes projektje. Amolyan black-metal paródia... :D Aki pedig ezen megsértődik ? Mit is mondjak?:D - Itt legalább olyan elb*szott szövegek vannak, mint egy Primus nótában, a számcímekről meg már ne is beszéljünk: The Countess Of Castle Dildor. :D
Ez minden elemében olyan BM, amelyet valamikor simán a 90-es évek elején is legyárthattak volna... Nem igazán innovatív, s elég annyit mondani, hogy a Satyricon köröket vár rájuk minden elemében. No, valahogy így tessék hozzájuk állni... (Ennyi lopott riffet felhasználni kimeríti az emberiség elleni bűntett fogalmát.)
Teljes mértékben egyetértek Nagaarum-al. :) S én is leírom: NAGYON JÓ A HANGZÁS, én el nem adnám a lelkem egy kibaszott agyonpolírozott albumért se... :P
Hú, ez tömény volt! Nagyon nem az én világom, a Thy Flesh Consumed meg kifejezetten nehezen csúszott le. De legalább változatos a vokalizálás, meg a gitárra sem lehet panasz.
Már a borító sem hozott lázba, a zene meg végképp nem. Zűrzavar, káosz, de semmi kapaszkodó, ráadásul hosszú is...
Ha objektív lennék és csak magában pontoznám talán hetest is megérne, de itt a HP-n viszonyítok a felhozatalhoz és ez onnan kilóg, de ez még nem is lenne gond, ha nem untatna. Az olasz nyelv nem zavart.
Tökéletes háttérzene, se több, se kevesebb.
Nem az én világom a death metal, de ott is akad nekem tetsző anyag. Ez nem az.
Ahogy írtam.
Ha jóindulatú akarnék lenni, akkor ez egy hetes. De szokásomtól eltérően nem leszek. Korrekt, de nem hoz újat, és hiányoznak az igazán ütős, emlékezetes dalok is. Nekem is a Horror Show az abszolút kedvenc a tripla Alive in Athens mellett. A Ripperes lemezekkel totál nem tudtam mit kezdeni, azóta nem is nagyon hallgattam új albumot. A Barlow vissaztérésnél, illetve Stu Block csatasorba állásakor tettem egy próbát, de erőltetettnek éreztem az egészet.
Átlagos, sablonos, de ennek ellenére egész okés.
Kicsit folkosabb, mint ahogy jól esne, de tény, hogy a MDB-íz miatt jobban tetszik.
Jó ez a lemez, hangulatos és kellően változatos is. Lehet, hogy be kellene pótolnom az elmaradásom Satyricon ügyben...
Borító alapján valami egészen másra számítottam. A dob miatt jár az ejnye-bejnye, mert iszonyat dinamikátlan és steril. Nagyon jó témák vannak, változatosan tolják ezt a fajta tech/grind/death vonalat. Legnagyobb előnye a ritmikai megoldásokban van, de hangulatokat is tudnak generálni, ami ebben a műfajban kicsit sem természetes. Felkerül fülesre és edzeni remek mulatság lesz, ebben biztos vagyok. Határozottan a kör meglepetése, köszi az ajánlást!
Hallgatom már jó ideje, de csak nem tudott egy katarzis élmény kikerekedni, mint a nagyoknál. Tipikus, új hullámos BM lemez, annak minden jegyével megáldva. Bemutatkozásnak jóval több, mint ígéretes ez vitathatatlan, de számomra van hiányérzet.
Én kimondottan szeretem az olasz popzenét, az is saját nyelvükön szólal meg, ahogy ez is, de az Ephel Duath, vagy a Nero di Marte sem retten vissza annak használatától. Az imént felsoroltak viszont zeneileg izgalmasak. Hát ez az alkotás itt nem. Szép az ének, de ezeket a zongorás prüntyiket jól megkomponált képek mellé tudom elképzelni filmekbe. Növelni a képek alkotta érzelmi hatást zenével. Avagy vége főcímnek szintén filmhez. Leülni és csak ezt hallgatni odafigyeléssel, miközben valami szenvedélyt, érdeklődést vált ki belőlem? Hát ez nem sikerült. Kicsit sem.
Az előzőre 2 pontot adtam. Ez jobb, de nem sokkal. Ezt a 83 percet ha 50-be szűkítik, akkor jobb lett volna. Nem szeretem elunni magam egy funeral lemez alatt. Szeretem a stílust, ismerem a határait. Kicsit alma-körte összehasonlítás, de amikor a Green Carnation - Light of Day, Day of Darkness lemeze kijött anno, akkor megmutatta, hogy 60 percet hogyan lehet megtölteni tartalommal egy trackben. Itt 83 percben kb ugyan az megy. Ennyire elnyújtani egy temetői sétát felesleges. Borítóra meg nem adok pontot, különben is csak jól választottak ki egy régi festményt. Ebben az évben a stílusban a Nordlumo volt számomra a legjobb. Ha valaki a stílussal 2017-es lemez alapján szeretne megismerkedni, azt tolnám a fülébe, nem ezt.
A dobon hangosan felkacagtam! Amúgy az unalomig játszott panelek sorakoznak itt is. Középszerűség rulez. Remélem ez most nem megint egy újabb "legyen minden körben régi sulis eu death metal" vonulat nyitánya.
Gondolkodás nélkül betekerem rá a maxot. Ahogy metálban a legjobb hazai teljesítmény a Nadir lemeze, úgy rock műfajban (szerintem a metál ennél erősebb) ez a teljesítmény itthonról a legjobb. Az ismertető előtt soha nem hallottam róluk, ami szégyen a hazai terjesztésükre és marketingre nézve. Minden másra ott van a kritika, ha valaki többre kíváncsi.
Kevesebbet akartam adni, de bántó nincs rajta, csak unalomhegyek. No meg a heavy formulákkal sose voltam nagy barátságban.
Semmit nem sikerült fejlődni. Pedig lett volna hova! Ez a békaemberes körítés meg... Ha ennyiben kimerül valakinél az ötlet, akkor azért vastagon elgondolkoznék, hogy érdemes-e ezt csinálni?
Nem rossz, de hogy most nagyon nem jó hangulatomban kapott el, hát az biztos. Képtelen vagyok ráhangolódni. Mondjuk ha eléggé átütő lenne, akkor utat nyitna magának.
A 2000-es években két nagyon jó dolog történt a BM-al. Az egyik a Deathspell volt, a másik a Satyricon. Más és más irányokba tolták ki a határokat és nyitottak új kapukat az addigi viszonylagos behatároltságba. A Satyricon legfrissebb anyaga jobban visszahozta észak leheletét, mint mondjuk az előző három, de megmaradt egy meglehetősen letisztult, már-már poposan könnyen befogadható alkotásnak. Nem csak a zajosabb hangzás játszik a visszatekintésre, de a dallamok és hangulatok is. Ez már nem a Nemesis-Rebel-Volcano éra, az már soha nem tér vissza, de az újkori alkotásokból egy visszakacsintósabb lemez a mostani.
Ez jólesett, pont ebben a mennyiségben.
Nekem pont ez tűnik hosszúnak a sok szaggatás miatt, mint a Bell Witch, bár az sem könnyű mutatvány. Jó témák, jó hangulat, de sok egyszerre.
Finom, művészi, hangulatos...de én továbbra sem az ilyen kakukktojásokért járok ide. Ez van, korlátolt kis xv˘§'"+! vagyok. Úgy éreztem közben magam, mint egy 60 éves szűz bankár, aki már a koporsóját próbálgatja idejekorán hatalmas háza ürességtől kongó halljában, mindezt balettcipőben, mert titkon pszichopata lepkegyűjtő, akit véglegesen legalább 4 éves korában hazavágtak, hogy önmagában fortyogó lelki sérült legyen (pl. látta a faterját és az anyját két méretes öszvérrel teázgatni, majd szobára menni, vagy mit tudom én)...súlyos reflux betegségéről pedig ne is beszéljünk, amitől rettentően büdös a szája és folyton törölgeti elegáns rongy kendőjébe a visszaböfögött savas nyálat...
Én kigondoltam, Weide pedig szó szerint leírta a véleményemet.
Nem sok vizet zavart, érdekesnek viszont semmiképp nem mondanám.
Remek lemez, bár a hangzás vastagsága engem is zavart. Sok ez így.
Röpködnek itt a 20-30 évvel ezelőtti dolgok emlegetése, nem alaptalanul, ugyanis ez a banda valóban 20 éve semmit sem kezd magával. Ez is egy alapvetően igényes, de még műfaján belül is egy teljesen töketlen, steril lemez.
Jaj nekem. Egy elvont humorú ember aki tud gitározni még ne készítsen lemezt...
Sokadik klónja ez már ugyanannak a zenének, mégis meg tudott fogni. Most ennyi, lehet pár év és sok hasonló kiadvány múlva már fele ennyire sem tartom majd.
Valóban jó a hangzása, van egy egyedi hangulata, csak épp olyan halmazban, ami számomra élvezhetetlen. Néhány erősebb témát, érdekes dobot leszámítva unalmas. A vokál meg kiakaszt.
Minőségi zene, a borító meg 10 pontos.
"DSKNT is an experimental, polymorphic black metal project" - Ez sajnos mindent elmondott a zenéről, nem igazán kedvelem az ilyet default. Kaotikus zajmassza, kapaszkodók nélkül.
Megkérdőjelezhetetlenül erős zene ez a műfajában, az olasz nyelv viszont teljesen érdektelenné teszi számomra. Kár.
Ők is marha jó borítókkal operálnak! Nagy kár hogy a funeral/death/doom/sludge kombináció nagyon messze esik az érdeklődésemtől. (értsd: hangulata van ugyan, de pusztulat unalmas....)
Egyes tételeket teljesen hazavág a programozott dob. Komolyan, a szerzőnek nem volt hozzá füle hogy észrevegye? Rettenetes.
Sok magyar zenét szeretek/szerettem, az Aebsence a látóteremben is volt már a kezdetek óta, de valahogy kilógtak a sorból. Kicsit olyanok ők nekem, mint az Angertea. Jó zenészek, minőségre és igényességre sincs panasz sem itt sem ott, csak számomra teljesen közömbös amit csinálnak.
Lagymatag. :( Stu Block ideigazolását külön sajnálom / nehezményezem, mert vagy emiatt, vagy másért, de szépen megrekedt az Into Eternity története is...
Elsőre meggyőződésem volt hogy ilyen borítóval ez csakis valami hard rock-ba hajló stoner/doom lehet, aztán néztem nagyot... még most sem tudom igazán mi ez, de nem rossz, jók a dallamos szólók is. Ingyér' megéri!
Lesz még hova fejlődnie a zenekarnak, de erre mondom én hogy ígéretes. Van egy sajátos íze a zenének, csakúgy mint sok más brit black metalnak.
Nem tudok osztozni a lelkesedésen, sem ez, sem a 4 évvel ezelőtti elődje nem ért fel arra a szintre amit érdemes Satyricon-ként emlegetni.
Intenzív, sportos modern death metalt tolnak az orosz fiatalok, mely még épp nem csúszik át a számomra élvezhetetlen kategóriába, sőt, tulajdonképpen tetszett a lemez, mert a technikaórás őrlésen kívül vannak kicsit lassabb témák, fogódzók, ráadásul mindössze 28 perc az egész. Szerencsére semmi extra hülyeséggel nem akarnak kitűnni ebből a mezőnyből (lásd pl. "mókás" szöveghadarás valami régebbi hp-s akárminél). A dobhangzás elég műanyag, főleg akkor érződik, mikor egyedül szól, de gondolom ez valamennyire szükséges ilyen zenéknél, hogy ne csak egy massza (de nem Felipe!) legyen az egészből. Az album borítója Paolo Girardi újabb kiváló munkája, ellenben sokkal inkább el tudnám képzelni egy régivágású death és/vagy black metal lemezhez, mint ehhez.
Hosszabb fejtegetés helyett csak annyit írok: OdiumNostrum - akinek mond ez valamit az pontosan tudja mire számíthat. Nálam 7-8 között ingadozott, sokkal többet kellett volna hallgatni, mint ahányszor hangulatom volt hozzá...
Két bajom van vele: a kisebb az, ahogy ilyen zene max 1-2 dal erejéig tud lekötni, mint számomra kuriózum, a nagyobb pedig hogy olaszul van, mivel nem szeretem ezt a nyelvet, főleg ilyen zenéhez társítva. Amúgy nyilván minőségi produkció, különben nem lennének a Prophecy-nél.
Vannak rajta jópofa dallamkák, témák, amiket ha 84 helyett 8 percben összefoglalnak, akkor a végtelen unalmon és "mikor lesz már vége" érzésen kívül mást is ki tudott volna váltani belőlem. Nem látom miért jó valamit basszusgitáron játszani, ha szinte tökugyanolyan, mintha "rendes" gitáron lenne. Egy idő után azzal szórakoztattam magam, hogy kétszeresre gyorsítottam, 0.5-re lassítottam, 144p-re állítottam a youtube-ot, de szinte ez is mindegy volt. Sorolhatnék még hasonlatokat, de felesleges, mert lényegében egy nekem nem tetsző stílusnak rónám fel negatívumként annak védjegyeit, aminek semmi értelme. A borítója legalább szép.
Régisulis északi death metal némi black metal ízzel fűszerezve, a Dismember neve ugrott be róla itt-ott. Egész jó anyag, viszont magán hordozza azokat betegségeket, amik kevés kivételtől eltekintve az egy személyes D.I.Y. formációk sajátjai: a hangzás elmegy, de nem igazán jó (nekem pl. a basszusgitár volt túl sok, a gitár kevés), egyik hangszernek sem igazán mestere az alkotó (mondjuk ez a stílus annyira feltétlen nem is kívánja meg), a programozott dob pedig nincs annyira ötletes, mintha egy igazi dobos ütné fel, és egy erőteljesebb ének is jó lenne. Szívesen meghallgatnám ezeket a dalokat rendes zenekar által felvéve, szerintem állat lenne. Ugyan nem túl hosszú a lemez, de 1-2 dalt le lehetett volna belőle csípni, kompaktabb hatást keltene.
Egy régi Shock! A&R válogatás CD-n találkoztam a zenekarral, talán a 7/4 című daluk volt ott, ami annyira nem fogott meg, így a következő dolgaikat se nagyon követtem nyomon. Ilyen előzmények mellett engem is meglepett, hogy mennyire tetszik az új lemez. Zeneileg szerintem amolyan karcosabb grungenak lehet mondani, amit játszanak, de minden dalban van valami finomság, szokatlan ritmizálás, amitől nem lesz egysíkú/unalmas, ráadásul a népiesch giccsesség árnyéka sem vetül rá. A folkos hatást leginkább az énekdallamok és a szövegek hozzák - utóbbiakra próbáltam rákeresni, hogy konkrét feldolgozások e, de mivel nem találtam erre utaló jelet, így valószínűleg saját szövegek, amiért külön respekt, mert tök autentikusnak hangoznak. Kedvencem az utolsó dal. Azt hiszem ők is azon zenekarok közé tartoznak, akiket a "szakma" sokkal jobban elismer, mint a "közönség", ami kár, mert megérdemelnék hogy széles körben hallgassák őket.
Nagyjából 20 éve hallgattam a Something Wicked... lemezt, az akkor eléggé tetszett, utána nem követtem mit csináltak, az Incorruptible alapján nem haladtak se előre, se hátra. Az mondjuk jó, hogy látatlanban fel tudtam volna ismerni, van egyfajta sajátos stílusuk, dallamviláguk, más kérdés, hogy ez a fajta heavy/power metal ma már nem igazán köt le. A hangzás is valahogy túl polírozott. Nem rossz lemez, azt kapja a hallgató amire számíthat, csak sok belőle az 54 perc.
Amennyire faszság, pont annyira szórakoztató is, megmosolyogtatott :) Normálisabb hangzással, erőteljes énekhanggal, meg nempoénravett szövegekkel ez nekem nagyon tetszene, mert a gitártémák pont kedvemre valók.
Dallamos blackmetal, aminek némi egyedi ízt adnak a rövid hegedűs betétek, kiállások, s a változatosság kedvéért ők széljobb helyett szélbalos szövegeket kiabálnak, nem mintha lenne bármelyiknek is bármi értelme. Jellegét tekintve a Wolves in the Throne Roommal tudnám rokonítani (nem konkrétan), alapvetően kedvelem az ilyen zenéket.
Nem tudok mit kezdeni ezzel a lemezzel, olyan, mintha maguk sem tudták volna mit akarnak. Van rajta egy halom jópofa tinglitangli dallamos téma, aztán egy halom unalmas töltelék rész, majd belekóstolnak milyen volt black metal játszani régen, hogy aztán váltsanak egy indokolatlan megoldásra - szóval nekem nagyon hullámzó a teljesítmény. Ez az organikusnak lenni akaró hangzás is fura, főleg a tamok, meg az egészben van valami tompaság, mintha próbateremben frissen leharcolt füllel hallgatnám, nem tudom. Borítója se tetszik. Mondjuk amennyire az utóbbi pár kiadványra vissza tudok emlékezni, azokhoz képest talán jobb.
Többször említettük már, hogy technikás, brutális death metal terén erős év volt a 2017 (Hideous Divinity, Origin, Dying Fetus, Benighted, Hour of Penance... stb.) Ebbe a felsorolsába mindenképp beleillik a Bufihimat lemeze is. Öt-hat hallgatás után megáll az anyag egy adott szinten, a mindent elsöprő zsenialitás elmarad, de a változatosságra, lényegre törő dalokra való törekvés erős albumot eredményezett.
Odium Nostrum YouTube csatornája, ahogy a nevében is benne van (Deathspell Omega), a nehezebben emészthető, feketén fortyógó rideg lemezekre hívja fel a fogékonyak figyelmét. Jó néhány lemezt ismerek már ebből a forrásból (a HP-nak köszönhetően), és gyakran lehet itt minőségi anyagokra bukkanni, de sok a 7-es körüli, bizonyos szetnderdeket mindenképpen megütő, de nem igazán kiemelkedő produktum is. A DSKNT esetében is azt érzem, hogy a stílus iránti rajongás feltétlenül kell ahhoz, hogy maradandó vendégként tekintsen rá az ember.
Évente egyszer-kétszer előfordul velem, hogy legszívesebben menekülőre fognám, és ilyenkor a mai világból való elvágyódás egy hatalmas, gyönyörű, nagy múltra visszatekintő katedrálisba kalauzol. Odabent az élet egyszer csak lelassul, a végtelen csend és nyugalom előhozza a belső hangokat. Azon kevés helyek egyike, ahol azonnali időutazásban lehet részem, a (több) évszázados tárgyak, freskók révén. Ha elég sokáig üldögélek ott, és engedek a hangulatnak, a falakból, festményekből, a tárgyakból mintha az itt hallható szép zongorajáték szűrődne ki. Egyfajta transzcendentális, bensőséges élmény, ahogy a borítón lévő gyönyörű lány arcához társítom a lelki füleimmel (és ezen a lemezen) hallott gyönyörű női éneket. Ja, hogy nem ő énekel? Kit érdekel? Kit érdekel a valóság azokban a pillanatokban, amikor az ember teret enged az álmodozásainak, érzéseinek, hogy azok a test kalitkáján kívülre kerüljenek és érintkezzenek a falakból kiszűrődő zenével? Természetesen, amennyiben ezek az érzések őszinték, és nem azért színleli valaki, hogy a külvilág szemében kifinomultabbnak tűnjön.
Már a Four Phantoms is jó lemez volt, de a Mirror Reaper kimondottan megtetszett. Szerencsére, volt időm éjszaka, fülessel, odafigyelve meghallgatni néhányszor. Szerintem óriási hangualata van! Türelemre tanítja az embert, mert miután előkerülnek az album kincsei, az ember belátja, hogy érdemes volt átszellemülni, kivárni, a szívverést pedig lassúbbra állítani, hogy hatni tudjon az anyag.
Harmatos, felejthető death metal lemez.
Jól megszólaló, szerethető anyag, nem igazán lehet belekötni. Eleinte szokni kell, de rá lehet hangolódni.
A Horror Show nekem is hatalmas kedvencem a Dark Saga és a Something Wicked lemezekkel együtt. Nem mondom, hogy nincsenek kellemes dalok az új anyagon, de ez messze nem az a szint, amit régen nyújtani tudtak. Sajnos.
Átlag alatti, izgalommentes, szürke, unalmas zene és ének. A komolytalan szövegekre nincs mit mondani, nem kell mindenkinek véresen komolyan venni a dolgot, szóval helye van ennek is a széles palettán. Egy dolgot azonban nem értek. Ha már egyszer poén, miért nem poén a zene is? Ez itt komolynak tűnni akaró zene, annak a befogadásához pedig arra lenne szükség, hogy tudjam, az előadó is komolyan gondolja a dolgot. De a viccnek szánt szövegek miatt nyilván nem lehet komolyan venni a dolgot. Nos, ha nem kell komolyan venni, akkor a vicc miért csak a szövegekből jön le? Így a zenét zavarják a szövegek, a szöveget meg zavarja a zene. Az eredmény pedig szánalmas.
Hegedű ide vagy oda, ez a lemez túl szürke ahhoz, hogy még egyszer elővegyem. A tiszta énekkel való próbálkozás elismerésre méltó, de (még?) amatőr, és nem a legjobb értelemben...
A Satyricon nyughatatlan zenekar, ezért mindig új utakat keresnek maguknak, bárhogyan is nyilvánuljon az meg. Azt hiszem, értem, mit miért tesznek, hosszú út áll mögöttük, és minden lépésnek megvan a magyarázata. Érdekes lemeznek tartom az újat, de nem izgalmasnak. Engem kevésbé fogtak meg maguk a dalok, inkább az eszközök, a hangzás kötötte le a figyelmemet, és az új albummal folytatódó útkeresés miértjei. Én őszinteséget érzek az anyagban, annak ellenére, hogy nem hallgattatja magát eléggé.
Brutális technikás grind/death metal az Ulcerate és a Gorguts nyomdokain. Kíváló album lett, bár abban biztos vagyok, hogy ebbe a zenébe sok embernek beletörik a bicskája akarom mondani a hallójárata.
Disszonáns elemekkel tűzdelt, brutál sötét black metal Svájcból.
Szépnek szép zene csak egyáltalán nem közelíti meg nálam azt a szintet, amit élvezni is tudok hallgatás közben.
A borító ott van a tavalyi év legszebbjei között az biztos, nekem viszont zeneileg ez nagyon monoton, persze funeral doom-ról beszélünk de akkor is vannak a stílusban lendületesebb és szerintem jobb lemezek is bőven.
Reméltem, hogy egy jó kis black/death lemezzel találom szemben sajnos nem váltak be az elvárásaim, klisé hegyek egymásra pakolva.
Meghallgattam elég sokszor, de nem sikerült kapaszkodót találnom sokadszorra sem, nem az én világom...
Zeneileg nincs vele bajom és tudom, hogy lerágott csont már tőlem, de még mindig kicsinál ez a heavy metalos vokalizálás amin sajnos nem tudok tovább lépni.
A hegedű tényleg rendesen feldobja a hangulatot a lemezen, ezeket az elemeket leszámítva viszont egy elég átlagos melodikus black metal lemezt kapunk ami a vége fele nekem már unalomba fulladt a sok ugyanolyan dallamú megoldástól.
Nagyon sokszor meghallgattam az albumot kapaszkodókat keresve sajnos többnyire eredménytelenül. A hangzás az tényleg átlag feletti, de nálam valahogy az összes dal ugyanolyan. Update: hűha meghallgattam egy pár régebbi Satyricon lemez után és ez a lemez tökéletesen megállja a helyét azok mellett...csak megvettek a végén kilóra..
A dob megölte az egészet. Amúgy nem lenne rossz, vannak gitáron tényleg ötletes megoldások.
Egy-két dal egy napra belőle, és akkor tök élvezetes... mondtam ezt az elején, aztán dalonként dobálom hozzá itt a fél pontokat. Állati jó cucc ez.
Túlságosan nem zavart, szimplán csak unalmas volt kicsit.
A harmadik percben, mikor bedörren a basszus és a Hammond, úgy csináltam, mint a hollywoodi filmekben, mikor valaki észreveszi a föld felé száguldó aszteroidát. Komolyan kinyílt a szám... Egyszer egy nagy emberrel vitatkoztam, hogy melyik hangszer a legfontosabb a metalban. Én a dobot mondtam, mert az az, ami semmivel sem helyettesíthető. Ő a gitárt. Na, akkor ez itt nem metal? A borítóval én is találkoztam már korábban, és valóban beütött. Zeneileg viszont számomra nem ütött át, talán azért, mert az agyag egynegyedénél megáll a továbbfejlődés. Lényegében a hangulati elemek végtelen ismételgetése megy, atmoszférában meg nem tud a dolog kinyílni.
Nagyon nem nekem szól. A borítója viszont ütős.
Csak a szokásos. Atombrutál hibátlan bombaszt robbanás a hangzás, csak éppen az idegrendszerem ezt nem bírja 3 dalnál tovább... 12 perc után már csak egy hordónyi vastag plasztik hangmasszát hallok. A tér minden pontjából jön mindig minden... Vajon visszatér még a könnyűzenébe valaha a dinamikus hangzás?
Nagyon sajnálom, ami az Iced Earth-tel történik, mert a Stormrider - Offerings - Saga - Wicked - Horror Show idején nagyon nagy rajongójuk voltam. A Horror Show idején éreztem azt, hogy ezt nem lehet már fokozni, és számomra így is lett a dolog. A The Glorious Burden mind hangzásában mind zeneiségében visszalépés volt (iszonyú hangos dob, rossz gitárhangzás, kiégettség érzése), csak Ripper hangja mentette meg. A további lemezek meg már számomra nem képviseltek semmiféle izgalmat. Ez sem. Átlagosan giccses, panelekre épített, ömlengős heavy anyag. Gépies dobhangzás, unalmas gitársikamika és Stu vérprofi, de ezerszer hallott énektémái. Nem mondom, hogy az IE az emarikai Ossian, de majdnem, illetve az út affelé halad.
Egyszerre akar lenni minden, ezért semmilyen...
Állati hangulatos, kíváncsi leszek, mennyire ragad a lejátszómba. Egyetlen gyengéje az erőssége is. Kicsit túl sok van rajta a jóból.
Na basszátok meg! Itt rinyáltam, hogy nincsenek ma már dinamikusan megszólaló metallemezek, erre tessék, itt van! Legalább is a dob. Nagy divat lett szétköpködni a bandát az egyébként valóban gáz szimfónikus haknijuk (és más nevetséges elem) miatt, de én azt mondom, hogy ez azért itt egy atom fasza zene ismét tőlük. Igen, én az Age of Neroval ismertem meg a Satyricont, de szorgalmasan végighallgattam a régi cuccaikat is, és egyáltalán nem érzem azt, hogy a mai korszakukban szarabbat csinálnának. Egyszerűen más... egy kicsit. Annyira nagyon nem is más... Manapság csontig szívják magukat a bandák, hogy ki tudjanak köhögni valami sztárproduceri költséget, hogy "baszott nagyot" szóljon egy lemez, aminek a végeredménye az, hogy egy újabb strigulát húzhatunk be a sorba, de semmi egyéb nem történik. A magyar hangmérnökök is sikeresen megtanulták koppintani a nyugati trendi hangzásokat, csak minek... És tessék, itt a Satyricon, ami megtehetné, hogy lejattol valami nagytudású hangmérnöknek, de azért sem. Továbbra is a maguk által preferált hangzással jönnek elő. Így kell ezt csinálni... Mégegyszer leírom: NAGYON JÓ A HANGZÁS!
Hűha, ez most kicsit nehezen csúszott le. Az MA-n lévő genre tag megtévesztő lehet, ez abszolút nem egy standard black/death album. A zene tömve van grind/-core elemekkel, szinte idegtépően vannak szétszaggatva a dalok, ahogy a repetitív gitárjáték is néhol túl merészen csapja pofán az óvatlan hallgatót. Mindenképpen elő fogom még venni, mert van rajta bőven felfedeznivaló, de a borító és a "hibás" műfaji besorolás végett előzetesen már ráhangolódtam valami biztonsági játékos mezei fekete halálfémre, így kissé váratlanul ért ez a fajta mocskos, gonosz tekerés, ami néhol szinte tényleg az őrületbe hajlott át. Update: Kap még egy pontot, mert jó hangulatban kifejezetten érdekes lemez, aminek a hallgatásakor az ember tényleg mindig újabb és újabb izgalmas elemeket vél felfedezni, viszont rövidsége ellenére is képes fárasztó és zsibbasztó lenni. Ja, MA-n pedig javították a műfaji besorolást. :D Update2: Na ez felkerült az év végi listámra.
Már nem is tudom hanyadjára pörgetem ezt az albumot, de még mindig nem igazán tudtam hova tenni. Ennek a függvényében a pont még bőven változhat. Mindenesetre az általam már többször előcitált Kosmokrator vagy Altarage albumokkal összevetve itt én hiányolok valami pluszt a zenéből. Sötét, tömény, gonosz, elvont, de valami többlet mégis hibádzik és nem igazán tudom maradéktalanul átélni ezt az egész kozmikus pusztítást. A hangzása viszont kurva jó, nálam azzal nagyon betaláltak. No meg az is biztos, hogy nekem jobban fekszik a lemez, mint a kutyámnak. :D A borító pedig illeszkedik a lemezhez, de nem éppen maradandó, valami impozánsabb, hatásosabb képet el tudtam volna viselni.
Nem idegenkedek ettől a zenétől, de van más, amit inkább előkapok, ha effélére vágyik a lelkem. Lecsúszott ez is viszonylag könnyen, de nem hiszem, hogy elő fog még kerülni a jövőben, vagy csak nagyon ritkán.
Azt hiszem túlhypoltam magam erre a lemezre. Nagyon vártam, mikor végre elérhető volt, akkor túlságosan is agyonhallgattam és talán emiatt is, de egyszerűen vesztett az erejéből és a varázsából. Főleg, ha összevetem az idén megjelent többi funeral doom anyaggal... megfelelő állapotban ugyan kincs ez az album, de nem tudok bármikor szórakozni rajta úgy, mint mondjuk a Mesmur vagy a Slow albumán. Nem képes minden egyes alkalommal teljesen áthatni a világa, és néha bele is fáradok. Ettől függetlenül a stílus egy erős albuma, a koncertet nagyon várom és mindenképpen ott leszek... a borítót pedig szerintem már agyondicsértük páran, felesleges jobban belemenni.
A dobot néhol fájdalmas volt hallgatni, tényleg szinte kiáltott a produkció egy élő dobhangzásért. Ettől és a szövegektől eltekintve amúgy teljesen korrekt lemez lett, hangulatilag számomra kifogástalan, egyszerű, de fogós témák is akadnak szép számmal... szóval okozott egy kellemes majd' háromnegyed órát a gyermekbetegségei mellett is.
Úgy látszik, számomra ez a 6-7 pontos lemezek köre. Nem akarok nagyon fanyalogni, mert hallhatóan/objektíven(?) érdekes cucc ez, de a célközönség nem én vagyok. Az egyedi stílusuk mellett is számomra kissé bazári. :(
Ez a zenekar az elsők között volt, akiket megismertem és megszerettem a fémzene világából. Ráadásul náluk kivételes módon sorrendben haladtam a diszkográfia kapcsán, vagyis nem az aktuális sorlemezzel szerettem meg őket. Az első három lemezüket a mai napig hallgatom, illetve a The Glorious Burden is hatalmas kedvencem (talán pont a változatossága és grandiózussága végett). Utána viszont elsikkadt az érdeklődésem, konkrétan a 2004-es lemezük után egyetlen LP-jükkel sem ismerkedtem behatóbban. Az aktuális szerzemény pedig... felemás. Tetszik, hogy minden érájukból megtalálhatóak elemek az aktuális lemezen, nekem Stu énekhangjával sincs bajom, viszont az előzetesen közzétett dalok messzemenően a legjobbak az albumról (Great Heathen Army, Raven Wing, Seven Headed Whore, Clear the Way (December 13th, 1862)), a többi viszont olyan... félig-meddig helykitöltősnek tűnik számomra. Stílusában egy teljesen korrekt album, de mélyebben nem tudott megérinteni. Részemről maradok a '90-es években született lemezeiknél és a Glorious Burden-nél.
Ez az igazi művészet, mikor egy albumon belül taglalja az alkotó a szellem-pina nyújtotta élvezeteket és az emberré változtatott béka egzisztenciális válságát, mikor felfogja léte múlandóságát. Hagyjuk már...
Angol barátaink kifejezetten egyedi módon és különleges hangulattal felvértezve képesek prezentálni a black metal ezen ágazatát. A témák ugyan nem igazán erősek, nincsenek nagy csavarok a zenében, viszont valami hihetetlen érzéki módon tudták bevonni ezt a búskomor, szomorkás, bukolikus atmoszférát a revolúció dogmáival átitatott agresszivitás mellé, ezzel képezve egy igazán kivételes elegyet. Jót tettek a hegedű keserédes, egyszerű dallamai az albumnak. Persze van még hova fejlődni, de a maga nemében itt valami egyedülálló dologgal ismerkedhet meg az ember, ha nyitott erre a műfajra. Az irány jó, de úgy érzem, kell még idő, hogy zökkenőmentesebben, bárnemű erőlködés nélkül tudják összefésülni a hangulati kilengéseket, illetve hogy erősebb, könnyebben megragadó témákat tudjanak a világ elé tárni.
Nem igazán tudok, és nem is akarok mibe belekötni az album kapcsán; kellemes hallgatnivaló, jól el tudok rá bólogatni... viszont őszintén lelkesedni sem tudok azért, amit hallok. Amúgy sem voltam sosem nagy Satyricon rajongó, legyen szó az újabb vagy régebbi albumaikról. Ez számomra egy erős oké.
Az album címe nehezen rokonítható a zenei tartalommal. Nem így képzeltem el a megveszett, őrült szűzek síralmait. Boymester álomfejtése sokkal jobban reprezentálja a lemez hangulati elemeit. Az én idegsejtjeim között is hasonló képek cikáztak...Mintha egy fizikai és szellemi síkon is baszatlan (bocsánat, itt a kiszikkadt szót illett volna használnom), 60-as ultra-feminista tetemrehívását hallanánk, midőn szembesül az utolsó életben lévő férfi rokonával, aki éppen most mesélt neki a jövőhéten esedékes heresérv-műtétjéről. Ez az a zenetípus, aminél előszeretettel fulladnak a szerzők a saját sznobságukba...vagy éppen a frissen facsart, langyos fing-felhőjükbe. Valóban szép a női ének, de ettől még képtelen vagyok transzba esni. Zeneileg nagyon vérszegény, a darkos jegyeket pedig stréber tanuló módjára erőszakolták a hangjegyekbe. Tessék csak a Hekate vagy a Dead Can Dance zenekarok albumaiba belehallgatni, hogy milyen is a természetes tőről fakadó darkwave-neofolk muzsika.
Satyr és Frost kiútkeresésének újabb állomásához érkeztünk. Engem a Metallica esetére emlékeztetnek, mikor a 90-es években próbálták azonosítani önmagukat, keresni a helyünket, céljukat, amíg rá nem döbbentek arra, hogy mit is kellene valójában csinálniuk. A Satyricon is ezt az utat járja be már a Nero lemez óta. Kapunk tőlük szokatlan, változatos, dallamos és még számtalan jelzővel illethető dalokat, de az alapokat (mondhatni életművüket) ők már jóval korábban lerakták, ez már csak bónusz, grátisz.

Vélemény, hozzászólás?