Hangpróba #362 - 2018. március 3.

Ezt a lemezt is a megfelelő hangulatban kell feltenni. Elsőre nekem is csalódásnak tűnt, sőt, unalmasnak, de aztán feltettem újra meg újra, és észrevettem, hogy egyre gyakrabban kívánkozik vissza a lejátszóba. Aztán egyszer csak elkapott egy érzékenyebb, fogékonyabb pillanatomban, mondhatni szomorkás, borús hangulatban, és fantasztikus élmény volt hallgatni. Nagyon hangulatos dalok sorakoznak a lemezen, és segít, ha esőben, szürkületben barangol közben az ember, mondjuk hazafelé. Tényleg nincs kiemelkedő slágeresség, ennek ellenére megmarad a dalok okozta kellemes érzés az emberben.
Végre, egy olyan instrumentális lemez, ahonnan nem hiányolom az éneket. Ez így teljes, ahogy van. Sok színű, és van személyisége.
Ebben semmi olyat nem találtam, amit ne hallottam volna már százszor. A fejlődéshez szükséges első lépcsőfoknak megteszi, azonban mihamarabb saját hangra kell lelni.
Könnyen kézben tartható, de érdes markolatú gyeplőbe kapaszkodik a Spite hallgatója. Zeneileg már első hallásra igyekeznek kiismerhető dallamokkal egyértelművé tenni a fogósságot. Kérdés, hogy hány hallgatásig marad meg az izgalom... Nem rossz anyag!
Ez egyenesen borzalmas! Minden hiányzik belőle, ami miatt egy lemez jó lehet. Nem tudom, mire adtam ezt a két pontot is...
Kicsit nehézkesebben vánszorog a kelleténél, kicsit vontatottabb, mint reméltem, de hogy maga alá gyűr, agyonnyom, kilapít és összepasszíroz, az biztos. Ez persze nem feltétlenül pozitívum, de megvan a tüskés, torz bája ennek is.
Az old-schooltól a delejező masszáig terjed a Golgothan Remains sűrű, fortyogó death metalja, amely kétségtelenül hatásosan tálalja a feketeséget és a szakadékból visszabámuló mélységet. Nem ártott volna több kapaszkodó, de így is markáns a végeredmény.
A Sólstafir előtti Myrkur koncert engem maximálisan meggyőzött! Nagyon szép (nem csak az előadó) zene. Mélyre ható, és olyan érzelmeket vált ki, amilyeneket én nagyon szeretek hallgatni. Szeretném, ha Amalie Bruun csak és kizárólag az éteri hangját használná, de amennyi extrém vokál ezen a lemezen hallható, az talán épp kell is az egyensúlyhoz. Majdnem felkerült a húszas listámra is az album. Az első anyagot elő is vettem ez után, és ennek a lemeznek a fényében már az is jobban tetszett, mint anno. Tényleg bebizonyította a gyanús szemekkel figyelőknek is, hogy őszintén űzi ezt a műfajt, és nagyon tehetséges is benne. A modell szakmából tanult mozgások, beállások a színpadon még kicsit emésztésre szorulnak nálam, de hogy lenyűgözött, az biztos.
Hosszúra nyúlt stílusgyakorlat. Pusztulatos, lassú death metal átlagos ötletekkel, az ingerküszöb alatt. Ha az ember hónapokig kénytelen olcsó, lagymatag, kereskedelmi rádiós zenét hallgatni, el tudom képzelni, hogy felértékelődik egy ilyen anyag, mondhatni otthonosan kezdi érezni magát az ember tőle, de mivel ilyen helyzetbe nem kerülök, a Druid Lord olyan gyorsan ment, amilyen gyorsan jött.
Szeretik a Slayert, a korai Mercyful Fate-et, meg a proto-metalt, és a lemez fel is fogható egyfajta tisztelgésként. Az az igazság, hogy vannak olyan dalok, amelyek tetszettek (például a Serpentagram kimondottan), de nincs sem összekötő szál a csapongásban, sem saját arc, ezért a hangulat legfeljebb egyetlen dal erejéig épül, majd leromboltatik, és újra felépül, ami meglehetősen vegyes érzelmekkel jár. Főleg, hogy több gyengébb szerzeménnyel is találkozni itt.
Elsőre nem tetszet. Másodszorra sem. Aztán, ahogy háttérzeneként többször is lement, felfedeztem benne kedvemre való dolgokat is. A gitárszólók is megérnek egy misét...
Némi elektronikával megspékelt post rock, igényes dalokkal, végtelen utazáshoz vagy csak szimplán háttérzenének. Szeretem a csapat életművét, hozták az elvárt szintet. Csalódás kizárt!
A hangzás szerintem illik ide. Az első három dal tetszett is, - igazi szilaj, zabolázatlan black - de az utolsó 8 perces In Memoriam-ot nem tudom hova tenni.
Kevés dolog maradt meg, elég unalmas anyag. Kiemelni csak a hangzást tudnám, az rendben van.
Uram atyám, mi ez az ének? Aki meg az elektronikát beleerőltette, annak egész évre napi háromszori étkezést írnék elő az iskolai menzán. Csak, hogy sose felejtse el...
Fáradt elmével nem szabad hallgatni. Egyéb esetben is kitartást, türelmet követel és nem árt egy kevés perverz vonzódás sem az extrém műfajok iránt.
Valami ilyesmit kerestem már hónapok óta. Pusztító, zsigeri death metal, remek hangzás. A hangulat pedig mindent visz!
Elismerve a kisasszony kitartását, gyorsan leszögezném, hogy ez most felemásra sikerült. Amellett, hogy a hangzás sem az igazi, még a dalok is csak éppen ütik meg a kívánatos szintet. Jobbra számítottam.
Ínségesebb időkben biztosan vetődnék rá, de most alig vártam, hogy vége legyen. Sok belőle az 54 perc na, ha csak közepes nótákra futja.
Kiszámítható, stílusok közötti csapongás egy darab saját ötlet nélkül.
Én nem tudok csak úgy elmenni a sok felhalmozott remek ötlet, riff és téma mellett. Ez úgy szuper, ahogy van.
Még mindig ők a post-rock királyai. Azért nem kapnak csak maximum pontot, mert bár szeretem a műfajt, nagyon kedvfüggő ez a zene nálam.
A "Levágott karral öleled át..." képnél már borult nálam az egész. Annyira generic az egész album, hogy az már fáj. Elég csak megnézni a logo betűtípusát, ezt a ködbe vesző fenyvest a borítón vagy akár a projekt nevét. A korrekt témák mellett minden egyediséget nélkülöző tucatproduktum az I, ami engem őszintén nem tudott lekötni vagy szórakoztatni egy pillanatig sem. Sokat elmond az egészről, hogy az utolsó tétel tetszett a leginkább. Ezeket a dalszövegeket meg könyörgöm, vagy felejtsük el, vagy próbáljunk legalább valami sajátos színezetet belevinni. Többet nálam nem fog előkerülni az Iskald ezen lemeze, de persze sok sikert a jövőben.
Korrekt háttérblack a szórakoztató fajtából.
Mérges vagyok, mert annyira jól meg lehetett volna csinálni ezt az albumot. Tele van remek lehetőségekkel a műfajok effajta házasítása, vagyis részemről minden adott volt, hogy szeressem ezt a lemezt, de ezt sikeresen bojkottálta a művésznő azzal, hogy vagy jellegtelen, vagy kifejezetten idegesítő számokat halmozott össze. Alig volt megjegyezhető, markáns momentum. Arra jó volt, hogy újra elővegyek pár Celldweller lemezt.
Azt a kurva... rég hallottam ennyire megborult zenét. Igazából ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember megnéz egy Lars von Trier, Nicolas W. Refn vagy Gaspar Noé filmet. Nyomasztó, felkavaró élmény, de mégsem ereszt, nem akarod elfordítani a fejed, és a lelkedre nehezedő lehangoló sötétség mélyéről is elismered, hogy tudatos koncepciót takar a megérlelt mű. Nyomorúságos mocsok, ami értő kezek alatt nyert formát. A Victimhez készült video pedig vizuálisan is rátesz egy lapáttal az audio-erőszakra. Akárcsak a fenti rendezők esetében, itt is el kell ismerni az album erényeit, megfelelő hozzáállással kell "helyére tenni" a végterméket és elmerülni benne, majd feldolgozni. Más kérdés, hogy ettől függetlenül is minden porcikám a tiltakozik az újbóli élmény ellen. Ami amúgy kissé visszás nekem, hogy a túltolt primitív szövegek sokat elvesznek a lemez karakteres sarkosságából. Persze, értem, Primitive Man, de basszameg... Az erőszakos "ostobaságot" és a "tudatos butaságot" azért érezhetően sok minden választja el egymástól, és itt denveri barátaink átestek a ló túloldalára, ami már a kínosan gáz határmezsgyéjét súrolja az egyszerűségnek.
Nem tudom mi van mostanság az ausztrálokkal, de időről-időre képesek meglepetéseket okozni a metal színterén. Mint morajló, sötét death metal, ez a lemez nagyon jó és erős, de mint minden efféle death gyalázatossághoz, ehhez is hangulat kell és idő, hogy maximálisan beérhessen. Ha időm engedi és hangulatom úgy hozza, fogom még hallgatni, mert van bőven felfedezésre váró érdekesség a témák közepette, de elsőre nem volt rám akkora hatással, hogy nagyobb pontot adhassak neki.
Mostanság nagyon rákaptam ezekre az oldschool, kriptaszagú death(-doom) produktumokra. Az utóbbi időben rengetegszer meghallgattam a Druid Lord idei lemezét, és szépen lassan a szívemhez nőtt. Van egyfajta retro gonosz horror-hangulata az egész lemeznek, amely a mozaikokként összeálló dalokból teljesedik ki. Előnye még részemről, hogy egyben hallgatva, de akár csak egy-két számot előkapva is simán rögtön síri hangulatba tud hozni a zenéjük. Az egész feelingen már csak az dobott volna, ha eredetiben be tudtam volna zsebelni a lemezt a banda szülővárosából. Kazettán. :D
Hé, hé, álljunk csak meg. Ez nem is post, nem is black, de még csak nem is vulkanikus. Amúgy boymester leírta az érzéseimet. Csapongó katyvasz, ami néhol sikeresen lovagolja meg a hangulatot, néhol viszont olyan vizekre evez, olyan megoldásokkal, amiket inkább messziről kerülni kellett volna.

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.