Imádom, hogy mindenkiben másféle indikátor "szólal" meg a jó zene kapcsán. :) Remélem nem lógok ki a sorból, de a Tribulation újfent megmutatta, hogy a stílusokkal most ismerkedök számára milyen széles a paletta. - A külsőségek nem igazán érdekelnek, szóval erről nem is tudok nyilatkozni, de a zene az maximálisan tízpontos. Igazi visszatérő nóták a Nithbound, Lady Death, Cries from the Underworld, Lacrimosa vagy akár a Here Be Dragons. (Biztos meredek lesz, de vesszőparipám, hogy ez a zenekar hangualatilag néhol a Dissection-t idézi a Reinkaos albumról.) - A bárdok szolómunkáit már meg sem említem, igazi profik.

Avantgarde, progresszív és poszt elemekkel fűszerezett csoda. Végre egy zene, amire nem csak a hangulat miatt ad az ember maximális ponot. - A gyengék szervezetében persze egyfajta nemkívánatos inger merülhet fel hallgatása közben, természetesen őket is megértem, de jól esik hátradölni a fotelben és végre csak a zenére koncentrálni. :) - Köszönet az ajánlónak.

Magyar RBM. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam. Szeretném szeretni, de nem tudom, hogy gyökereit hol keressem? Az egyes hatások egy régi Satyriconban, vagy Mardukban épp' úgy jelen vannak, mint akár a csúcsrajáratott Mgla. - Azok ellenére, hogy egyszemélyes produkcióról van szó még a hangzás is elmegy szódával - pedig nagyon nem vagyok blekker. Én igazság szerint erről a raw irányról leállnék, s elkezdenék zenekarban gondolkozni. :) - Még mondhatnék dolgokat, de akkor "G" lehet elbízná magát. :P - Bárki mondhat rá bármit, nekem tetszik, s jobban, mint a kör "monstruma" a Primitive Man. :) - Aki szeretne esélyt adni, s támogatni a hazai RBM-et, az jó helyen kapiskál. :) - Tudom az én vesszőparipám, de én jobban eröltetném a történelmi, hazai mitológiai fonalat, mert nagyon jó dolgok kerülhetnek a felszínre.

Végre ámörikába is megérkezett a blekk mötál. Ezt még a kilencvenes évek "szeánszain" is megmosolyogtuk. :D - Ezt a zenekart meg az Impaled Nazarene-el együtt sem lehet említeni. A finnek ezt reggelire megennék. :D Viszont, ha van felesleges 42 perced akkor lelked rajta, én kerülném, mint a korcsolyás úszókat nyárvíz idején a Balatonban.

Nő, modern, elektronikus hatások, metál. - Valamit kihagytam?

Visszagondolva, az első nóta hallgatása közben már épp' elértem a türéshatárom csúcsát, amikor azon voltam, hogy én ezt végig sem hallgatom. Hiányoltam a harmoniát, a koncepciót ami talán némi támpontott adott volna, hogy ne eszeveszetten kalimpáljak a körülöttem egyre sülyedő mocsárban. Nem akartam, hogy sírboltom legyen ez a közeg. Idegennek, s hidegnek hatott. - Sikerült a felszínen maradnom, s nagy nehezen kievickélnem a menedéket nyújtó partra. - Még mindig dideregtem a visszataszító, rettentő sötét és mély közegtől. - Csak óvatosan az egész albummal, mert a "Commerce", "Disfigured" és "Inevitable" trió maradandó károsodást okozhat kevésbé járatos zenehallgatók lelkivilágában. Ráadásul a zenekar stílusát leíró műfajok már önmagukban némi zenei előképzettséget feltételeznek: sludge, doom, noise. - Én szóltam. Ha hagyod, hogy édesanyaként átöleljen ez a zene könnyen a mocsárban rohad a lelked...

Az év meglepetése számomra, így kell halálmetált játszani. :) - Ráadásul mindehhez megfelelő játékidő és hangzás párosul. Valami készül ott a messzi délen. :)

Az előző lemezt nehezen fogadtam, de ez az első nóta útán megfogott. Sokkal sötétebb, mint amire számoltam, s igazán mély, ősi energiákat szabadít fel. Cseppett sem számít, hogy mennyi százalékban tartalmaz úgynevezett metál ellemeket, számomra mégis sokkal kifejezőbb az előadásmódja, mint egyik másik "sika-mika" pandamacinak. Tökéletes olvasáshoz, relaxáláshoz. Nem lepődnék meg rajta, ha későbbiekben filmzenék tucatjaiban szerepelnének a dalai. S szerencsére mer másképpen is gondolkodni. - Újra beleásom magam a régebbi dalaiba.

Nehezemre esett az album végighallgatása, mert nem igazán éreztem késztetést a lemez újboli lejátszására, pedig vannak rajta igazán jó, fogós ötletek ötletek. Sajnos a zenekarral kapcsolatban csak egy régi mondással tudnék élni: "Szuszog, mint tót a p*nán."

Ilyen összefércelt munkát én nem nagyon hallottam az útóbbi időben. Olyan, mint amikor egy turmixgépbe dobálják az alábbi összetevőket: slayer, punk, swenglish:D, kurvajó gitárszolók, thrash, motoros rock, ikergitár, heavy metal, stoner s kb. ennyi. Igazából ezt még fesztiválra se.

Jajj, tudom! Ők azok, akik a 74-es Ki mit tud hangszeres beállításaival próbálnak death metal-t játszani. Nem sikerült a produkciónak beszippantania, bár a közönség nagyon tapsol, a lányok sírva őrjöngenek körülöttem....közepes. Főleg, ha a Tiamat - Wildhoney-t vagy a Sentenced - Amok-ot veszem alapul.

Ez az a fajta muzsika, ami elsőre is szerethető és maximális pontra hallgatható. Most nem volt időm többször nekifutni, viszont fel kell írnom valahová őket, mert még futtatni szeretném makettezés közben. Örülök, hogy nincs benne ének.

Komolyan szeretnék egyszer én is a kisszobámban a semmiből egy ilyen remek témákkal megpakolt demot megalkotni a kis gitárjaim és némi elektronika segítségével. Lendületes huszonperc karcos hangzással, Darkthrone világát megidéző szellemiséggel. Nem elpocsékolt a hallgatásra szánt idő és igen, hazaisága miatt nagyvonalú vagyok.

Teljesen rendben van. Zenélni tud Salpsan, jól összepakolta a debüt lemezét, van húzása a témáinak. Erős párhuzamot érzek a Tara előtti Absuval, de Proscriptor jóval misztikusabb ennél.

Hiába érdekes az elektro/techno részleg, ha a metalos részleg meg langyos és jellegtelen. Ráadásul a kisasszony vokalizálásának mindkettő oldala idegesítően hisztis.

Igazi kőbunkó, primitív metal. Agyadba vájó, péppé zúzó, csontdaráló, parazitaként élve felfaló mocsadék! Fiatal Kevin Sharp-ot idéző vokál nagyon ott van!

Ezt farrrkas ajánlotta! Fog is írni hozzá egy remek szösszenetet, amilyet csak Ő tud és én maximálisan egyetértek vele! Vagy tévedtem!

Miért van az az érzésem, még az első hallgatás előtt, hogy ez az egész túl van tolva, erősen reklámgyanús a produkció? Arra gondolok, hogy a sztori ki van hegyezve egy törékeny lányra, aki itt mégis világmegváltó zenei kigyetlenséget hajt végre! Vagy rosszul látom, beképzelem? Én így már eleve felemelt kezekkel közelítek. Pedig van benne fantázia, jól működik ez az erősen folk irányú, néhol black alapú zene. A lánynak kellemesen simogató hangja van, tökért kell idegtépően rikácsolnia?? És ha direkt, ha nem, de ritka gyöngén szól.

Tagokon látszódik, a zenéjükön hallatszik, hogy ez egy igazi szerelem zene. Régivágású arcok ők, harcoltak az Incubus és az Acheron seregében például, akkor amikor ez a death/doom műfaj elindult igába dönteni a világot. Full retró cucc minden másodperce, alátámasztja ezt a hangzás is, mely engem korai Autopsy-ra emlékeztet, csak mondjuk lemaradt az elmebetegség róla, és a borító is árulkodik az irányról. Mivel magam is akkoriban kezdtem az "ipart", szívesen hallgattam! Evil That Haunts This Ground 7 perce pedig nagyon hangulatos lett!

Ez nekem kiismerhetetlen. Beledobálták az összetevőket a kondérba, csak elfelejtették meggyújtani alatta a tüzet, nem főzték össze mégis kitálalták. Ha ez a csapat a Tribulation-nal közös turnéra indulna, na azzal lehetne vallatni!

Jóféle post rock, akár a korábbi albumok. Nem nagyon tudok belekötni, így kell ezt csinálni. Akár háttérzenének, akár többnek, teljesen rendben van ez az album.

Már a borítókép láttán rossz előérzetem támadt. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem az Ulver/Mysticum split borítója ugrott be azonnal. Szóval már felkészültem az alacsony pontszám beírására. Meg ez a norvég név is fura egy magyar projektnek, főleg hogy már van ilyen nevű zenekar. Mindenesetre a zene elég fogós lett, a végére az se zavart, hogy semmi eredetiség sincs benne. Összességében debütáló kiadvány megfelelő szintű, még a zavaró külsőségek ellenére is.

Túlságosan kiszámítható és nagyon átlagos. Egyáltalán nem tudott lekötni. Minél tovább hallgatom, annál kevésbé tetszik.

Sem az elektronikus, sem a metalos részek nem tetszettek, pedig alapvetően nyitott vagyok az ilyen zenékre. Az énekesnő hangja pedig idegesítő.

Ütős és pusztító death metal. Jó ez, bár nem érzem kiemelkedőnek.

Első találkozásom a kisasszony munkásságával és remélem az utolsó is. Nagyon nem tudok vele mit kezdeni, számomra ez idegesítő.

A borító nagyon tetszik, de sajnos a zene az unalmas és középszerű.

Első hallgatásra tetszett, de aztán kevésbé. Hiányoznak a fogósabb dalok.

Hát ha a középszerrel ölni lehetne, akkor az ez lenne. Egyszer már korábban nekifutottam, mert valahogy feldobta a YT, de akkor is lekapcsoltam 10 perc után

Nem rossz, de számomra a jó az nem ilyen. Háttérzene, ami mintha nem is szeretne más lenni. Nem igazán kap el a lendülete a témái.

Nem én vagyok a célközönség. Nálam a nosztalgia faktor sem kapcsol be, mint itt többeknél, mivel nekem sose volt a szívem csücske ez a fajta BM. Az előző körös Vénen szerintem vastagon ráver erre az anyagra, még ha más is a koncepció, ámbár mindkettő low budget solo project. Az amúgy nem rossz témák miatt felfelé kerekítettem egy fél ponttal.

Nem ugorja meg a Tribulation aktuális lemezét. Végtelenített unalombomba ez számomra, csak valahogy próbál gonoszkodóbb lenni. Hiszen itt azért mégis csak a Patás Pajtás van a középpontban. Az ének határozottan botrányos, akár a szövegek, akár a kifejezésmód vagy technika. Ahogy haladtam előre az anyaggal úgy lett egyre fájdalmasabb minden elcsépelt pillanata.

A megboldogult Jasmin írta volna erre, hogy akadémiai színvonal.

Azt csípem az amcsikban, hogy ilyen végletesek. Van ez az ultra pozitív, hófehérre vaxolt 100$-os mosolygós mindent eladok neked attitűd, meg van, ami itt ömlik például az ember agyára a hallójáratain keresztül. Ez az a fajta letargia, kilátástalanság és nihil, amit rajtuk kívül kevesen tudnak. Ez pedig konzekvensen jön a srácokból, hiszen az előző Scorn is ugyan ezekre a megoldásokra és hangulati elemekre épült. Őszinte alkotásnak hat, de minden kétséget kizáróan megterhelő egy muzsika. Mezőnyéből kimagasló, de annál erősebben egy szűk réteg számára be- és elfogadható egy lemez. Kár, hogy az élő fellépésről lemaradtam!

Hiányzik a titkos fűszer, amitől lesz benne valami csak rájuk jellemző egyediség, avagy tudnak hozzátenni olyat, amitől igazán érdekes lesz. Ennek hiányában ez egy igen erős iparos munka az újkori death hívőknek.

Azért szeretem a BM-t, mert igen tág határok között értelmezhető és sok mindent képes befogadni magába, míg egy DM már korlátoltabb és nehezebb fuzionálni. Amikor ez a cucc kijött, akkor egészen sokat hallgattam, agyaltam is ajánlásán, de végül elmaradt. Örülök, hogy más megtette, mert érdekes, izgalmas lemez született megkapó dallamokkal és hangulattal. Azért pedig részemről jár a főhajtás, hogy női ivarral igyekszik ebben a közegben mozogni egyszemélyes project formájában. Eléggé nehézkes útja lehet és sokkal többet kell letennie az asztalra, mint egy tucat BM acsarkodásnak. Részemről sokkal inkább ez, mint a lassan minden bokorban termő klasszikusabb megközelítés, vagy ahogy én szoktam rájuk hivatkozni: hagyományőrzés.

Amikor "felpörögnek" vagyis elérik az igazi középtempót, akkor egész hallgatható. A másik 90%-a a lemeznek lassúsággal akar súlyt adni, de csak unalom keletkezik. Éppen MDB lemezeket hallgatok és pörgősebb, ötletesebb, élvezhetőbb, még ha kb 10-15 éve ugyan azokat a köröket is rajzolják. Ezt most csak viszonyítás gyanánt.

Valóban izgalmasabb, mint a Tribulation, hallom, hogy eltaláltabbak a témák a lendület, fogósabb az egész. A stílus ellenben számomra idegen, így ez ízlésemnek betudhatóan ennyi.

Akinek 2017-ben még olyan vámpírokra van szüksége, akik saját tökük szorongatásával és bőr cuccokkal akarják bizonyítani felsőbbrendűségüket, annak lelke rajta. A szólók és néhány gyorsabb tempó (a nagy része langyi lötyögés) mondjuk így is az előző lemez fölé emelte nálam. A lemez második felében van némi gonoszság és feeling, de a hatásvadászattól nem tud elrugaszkodni. Nesze nektek külföldi kritika, üdv a forgácsnál:) Erről kedvenc Dark Souls poénom jutott eszembe, amit szemfülesek a kommentek közt megtalálnak...

Végtelenül untat a post rock, metal vagy mi ez, nekem nem kell háttérzene. Azért a változatosságra törekedtek és jó zenészek. Ha első reakciómat írom be, tuti közutálat tárgya lennék, úgyhogy kapnak egy biztató ötöst, hátha legközelebb érdekel, mert egyenlőre céltalan az egész produkció. Zongora? Gitár? Szinte tök mindegy mi szól, mert nincs súlya, jelentősége...ez a felállás még 20 percben is sok.

Ilyen lemezeket tologatott a többség a forgács találkozón, hogy neki nem kell... Most nálam díszeleg az összes fekete-fehér borító, amire valahol, valaki alkoholos filccel írta fel a pokol himnuszának esszenciális kivonatát rejtő számcímeket...vagy angolul, vagy még szerencsésebb cirill betűkkel, hogy még véletlenül se tudjam eldönteni, hogy az most dalcím-e. A különbség annyi, hogy ez most hazai. Megvan a lassan 30 éves hangulat és minden, ami egy szobablekkhez kell, de ha bármi hozzáadott értéket kerestek, akkor buktátok a dolgot.

Na számomra ez a meglepetés:) A Spite debütálása egy gonosz, löttyedt, ráncos, alattomos kis kuki, ami besunnyogott a hallójárataimba az elmúlt napokban. Ez a félig-meddig nyers hang, az időnként ütemtelen acsarkodás teljesen elhitette velem, hogy ez nem egy lemezre készült tucattermék, hanem pár csöves szektatag, akik pusztán saját örömükre zenélnek egy elhagyatott erdő közepén, várva, hátha sikerül előcsalogatniuk valamit... Ez van.

Eredetileg öt pontot kapott volna, de aztán belegondoltam, hogy ellopta a helyet valami jobb elől, úgyhogy nem pontozom túl. Jó dolog a változatosság, de egy tucat black és naponta megjelenő old school death nagyobb potenciállal rendelkezik ennél.

Debütálásukat is nagyon szerettem, aztán valahogy elfelejtődött (2013), de szerencsére most eszembe juttattátok. Egyébként Balthazaar mindent leírt, hogy mitől k.jó ez a cucc! Koncepció: dögölj meg! Megvalósulási szint: 100%

Őszintén nem tettem le tőle a hajam, bár viri visszatérése és death metal iránti elfogultsága pozitív gondolatokkal ültetett neki a lemeznek. Ami 33 percben ennyire tömény és morajló, az számomra fárasztóbb, mint egy dupla lemezes funeral doom. A levegőmentes, hangulathoz hozzá nem adó sűrűségen kívül egyébként nem lehet panasz, keményen adagolják a fémzenét.

10 a rajongóknak, 5 azoknak, akik nem bot fülekkel születtek, nekem meg marad a középút, mert tetszett, érdekes volt, de többet nem hallgatom valószínűleg.

Lehetőségem volt a Hooded Menace mellett ezt is korábban megfülelni, de míg előbbiről össze tudtam szedni egy írást, addig a Druid Lord nem nagyon mozgatta meg a fantáziám. Pedig papírforma szerint nagyon szeretem az ilyen retró kripta doom kiadványokat. Lehet az volt a gond, hogy egymás után próbáltam legyűrni két hasonló falatot és erre már kevésbé voltam kapható? Nem tudom, de ezen nagyon sokszor unatkoztam a viszonylag erősebb kezdés után is.

Az elején valami frankó ős mocsokra tippeltem volna, de aztán volt itt minden, még az is, ami nem kell. Harmadik lemez és 2006 óta létező banda? Ezt meg nem mondtam volna a hallottak alapján, inkább egy középszerű demó után esélyt kapott, már a kiégés közelébe érő brigádra tippeltem volna...

A The Horror és a The Formulas of Death nagyon nagy kedvencek. Ha a három évvel ezelőtti lemezük kihagyott ziccernek tűnt, akkor erre az aktuálisra ez fokozottan igaz. Pedig nem is tudom hány esélyt adtam már ennek a Down Below-nak megjelenése óta!

Talán a kellemes háttérzene kategóriába befér, de bármi mást hallgathattam volna helyette, annyira semleges az összkép. Ugyanaz, végtelenítve...

Hangzással nincs baj, az így autentikus... maga a zene viszont hamisítatlanul jellegtelen tucatblack, aminél +1 pontot hoz hogy magyar, és még +1-et hogy belül volt fél órán...

határozottan az a fajta, amivel később még érdemes lehet próbálkozni.

A fő gond, hogy nem értem itt a zenei koncepciót, hogy ez mi is akar lenni...

75 perc zajos sludge/doom...ezzel el is mondtam a szenvedéstörténetem.

Mintha ugyanazt az egy számot hallanám végig, és az egysíkú, dobolásnak nevezett kalapálás sem tette befogadhatóbbá a lemezt. Persze nagy gond nincs, csak még az apró részletek nem kerültek a helyükre. Majd legközelebb...

Ha jó hangulatomban kap el, akkor egy 7-est megér. 8 lett végül, mert az a néhány idegesítőbb tényező is kisimult idővel.

Pusztulatnak pusztulat, csak az unalmas és rendkívül buta fajtából... :(

A Crucifyre nagyjából azon a pályán focizik mint a Tribulation, csak itt sikerült belőni azokat a ziccereket, amik a másik oldalon kimaradtak...

Amennyivel rockosabb az előző lemeznél, annyival kevésbé hangulatos, annyival több benne az üresjárat, annyival kevésbé illik már bele ez a fajta ének és annyival kevésbé tetszik. Rossznak azért nem mondanám, vannak rajta tűrhető témák (pl. a The Lament és nekem az utolsó Dissectiont megidéző Here Be Dragons), de nem igazán késztet újrahallgatásra. Szerintem nem jó irányba haladnak.

A tágabb értelemben vett postrockból is legalább olyan tömegtermelés van, mint blackmetalból, ebből adódóan itt is temérdek korrekt, ám középszerű produktum készül, s a stílus jellegéből adódóan még inkább szubjektív, hogy kit melyik lemez érint meg jobban, érzi úgy róla, hogy átlagnál jobb. Nálam a Long Distance Calling ez utóbbi kategóriába tartozik, különösebben magyarázni nem tudom (talán a karcosabb, itt-ott metalosabb gitártémák miatt), de jó hallgatni akár háttérzenének, akár odafigyelve.

Nem hallottam még erről, azt hittem valami norvég cucc lesz (ott is van ilyen nevű zenekar), de "csak" zeneileg az. Igazi múltidéző, dallamos raw black metal, amihez nem tudok nem elfogultan viszonyulni, mert - annak ellenére, hogy a szöveg/gondolatvilágát már leginkább zárójelbe tenném -, még mindig a kedvenc zenei stílusom... G művésznévre hallgató honfitársunk jó érzékkel nyúl ezekhez a klasszikus bm témákhoz, a gondolom házi körülmények közt készült, kissé demós jellegű EP teljesen jó annak, ami, mondhatni kellemes meglepetés!

Tisztességes iparosmunka, tisztább hangzású standard black metal, sem magasztalni sem lehúzni nem tudom / akarom.

Jobbára unalom és diszkomfort érzet váltakozott, miközben hallgattam. A gitár hihetetlen szürke tucattémákat hoz, a elektronika jellegtelen, az énekstílus nem tetszik. Az becsülendő azért, hogy nekiült, kitalálta, megírta, elkészítette, bár ha nem tette volna se lenne kevesebb a világ. Nézd meg az album artworkjét, a hozzá készült fotókat, s ha az ez alapján kialakult prekoncepció pozitív, akkor tetszhet a zene, ha inkább taszít, akkor a zene is fog. A Mírkúr pontját meg kellett emelnem, hogy jobban érzékeltessem a különbséget.

Több helyen olvastam elismerő és figyelemfelkeltő ismertetőt a lemezről, azonban csak most hallgattam végig a hp miatt - kár volt. Az én belső világom ehhez vagy túl színes, vagy túl sivár, de 75 percnyi unalmon kívül belőlem ez semmit nem váltott ki. A két percnyi kivétel a Sterility eleje és vége, zeneileg nagyjából annyi volt belőle számomra értékelhető. Eleve nem szeretem a lassú zenéket, és úgy általánosságban azt se értem miért számít súlyosnak az, hogy le tudjuk hangolni a gitárt, meg tudunk még plusz hármat tekerni a gainen és a volumén (azon a kis gombon). A kitudományolt hangzás mellé a szimpla témázgatás helyett dalokat is tudni kéne írni. "My sad cock in the mouth of eternity" - ez a sor mondjuk aranyos volt benne :D

Nagyszerű bemutatkozó lemez ez az ausztrál csapattól, amikor először megtaláltam az OdiumNostrumon egymás után lement vagy háromszor, annyira megfogott. Nagyon érzik ezt a fajta death metalt, jól variálják a gyors és lassabb részeket, van lüktetése, a maga módján még itt-ott dallamos témák is megbújnak, a hangzás is remek, nem érthetetlen, de nincs is túlpolírozva, és a 33 perc játékidő is pont jó, nem válik unalmassá. Szerintem érdemes lesz követni a munkásságukat.

Hajlamos vagyok magam zenei téren széles látókörűnek gondolni, azonban vannak dolgok, amiket szimpátiahiány miatt nem tudok befogadni vagy komolyan venni, és ez a Myrkur produkció is ilyen. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy relatív ismertsége és népszerűsége sokkal inkább köszönhető annak, hogy egy jó grafikájú nőnemű a főszereplő, mintsem a megalkotott zene minőségének. Adtam esélyt ennek a lemeznek, mikor kiderült, hogy a Sólstafir előzenekara lesz nekimentem párszor, de általában 3-4 dal után unalomba fulladt, és élőben sem volt ez másképp, pár dal után inkább választottam a sört és a beszélgetést. Oké, hogy "black metal girl at heart", csak akkor legyen már ez zeneileg is alátámasztva, mert pl. ezen a lemezen nagyjából csak a Maneblot ilyesmi, arról nem is beszélve, hogy amennyire szép (és élőben is jó) a tiszta énekhangja, a durva pont annyira nem az. Szóval ez így nálam nem.

A zenét hallgatva pont olyan emberek képe sejlett fel előttem, mint a zenekari fotón látható: 40 körüli, kopaszodó arcok, HellHammer pólóban, akik délután egy hatos csomag sörrel leülnek B/ZS kategóriás horrort nézni, majd este összejönnek a teremben és lazán, teljes egyetértésben összedobnak egy ilyen lemezt - leszarva hogy hány darab fogy majd belőle-, és így teljesen elégedettek az életükkel. Az én problémám nem is ezzel, hanem a választott stílussal van, ez a doom/death metal nem a kedvencem. Ha a középtempós, nem kiemelkedő, de azért bólogatásra késztető témákat nem lassulás, hanem gyorsulás követné akkor akár tetszhetne is. A horrortémákért sem rajongok, így ennek sincs hozzáadott értéke, viszont a borítógrafika jó lett.

Amolyan öreguras retrothrashrocknak tudnám leírni, biztos van, akinek bejön, nekem nem.

Egyszer lement,többször nem fog. Unalmas, lagymatag. Idegesített az egész lemez. Végig ez a langyos, érdektelen massza hömpölygött, én pedig mindig vártam, hogy a következő dal erélyesebb lesz, nem lett. Maximum, egy-két érdekes részlet volt, de ennyi.

A Primitive Man után, olyan ez a lemez, mint egy falat lembas az éhezőnek. Igényes, kellemes post rock egy kis elektronikával fűszerezve

A tízezredik, hazai, garázs black metal. Az előző kilencezer-klinecszázkilencvenkilenc társával együtt, semmi újdonságot nem mutat fel. Annak ellenére, egy korrekt és élvezhető iparos munka. Bár kicsit bosszantó, hogy az itthoni zenekarok nagy része, nem tud átlendülni ezen a pandamaciként, az erdőben havat lapátolunk dolgon. Több olyan zenekar kéne, mint a Karst,Ygfan vagy a Grrrmba. Plusz egy pont korrekt megvalósításért. Mert ahhoz képest, hogy a kis szobában lett felvéve, G úr nagyon oda tette magát.

Egy igazi, hiteles beleszarós, mocsokság, tök jó témákkal. Semmi sincs túl gondolva, kompromisszummentes örömzenélés, meglepően jó hangzással.(Már a beleszarásba is beleszarnak?) Hallgatásról, hallgatásra jobban tetszik, nagyon elkapott a kultista hangulat. Pacsi az ajánlónak!

Ezerszer hallott, unalom cunami. Az, hogy azt se vettem észre, mikor vége lett sokat elárul.

Rég volt már, ennyire hatással rám, egy lemez. Megjelenés óta pörög, bár csak módjával, annak aki már belefülelt érthető, hogy miért. Sötét,súlyos,fojtogató,kegyetlen, nihilista gyűlölet bomba. Nascence, cunamis hasonlata, tökéletesen leírja a dolgot. Mindenki, csak is, saját felelősségre közelítsen!

Ez olyan betyáros debütálásra sikeredett, hogy még Rózsa Sándor is, elismerően bólintana, két feles szilva között. Patent hangzás és hangulat, árad belőle a pusztító őserő. Érdemes lesz oda figyelni rájuk ezután.

Bruun kisasszony munkásságát, már az első lemez óta követem, amit rojtosra is hallgattam. Így nem is csoda, hogy tűkön ülve vártam, hogy ebben a gyűlölet viharban ami körülötte van, mihez is kezd magával. Megjött, meghallgattam, nem tetszett. Túl művészkedettnek és unalmasnak találtam, az előzőhöz képest. Most viszont, hogy újra lepörgettem, olyan szinten elkapott a hangulata, mint foxi a lábtörlőt. Ez segített átlendülni, a művészkedésen és az üresjáratokon. Idővel kiderül maradandó lesz-e, jelen pillanatban ennyi.

Mostanában, sokat próbálkozom, ilyen kriptaszagú death/doom szörnyszülöttekkel. Papíron, szinte nekem van kitalálva ez a stílus,mégis a lemezek többségénél a kezdeti nagy lelkesedés, gyorsan, ásítozós hasvakarásba csap át. Ezt éreztem a Hooded Menace-nél és ezt érzem ennél is. Hallom ,hogy jó ez, tetszik is, de gyorsan megunom. Nem érzek késztetést, hogy még egyszer elővegyem.

Ez egy igencsak ingerszegény, 40 perc körüli szösszenet volt. Oly annyira, hogy azt se vettem észre ,amikor vége lett.

Nem rosszak a témák, de a hangulat egyhelyben toporog. Semerre sem akarnak mozdulni a dalok, középszerűen döcög az egész gépezet. Olyan ez, mint amikor egy világmegváltó gondolat jut az eszünkbe, azonban a tervezés túl sok energiát kivesz belőlünk, és ezért a tisztességes megvalósításra már nem jut elegendő energiánk.

Egyet kell, hogy értsek a többiekkel. Itt a kulcsszó az igényesség. Ritka alkalmak egyike, amikor tényleg nem hiányzott az ének. Nem hiszem, hogy hosszútávú barátságot kötünk, de mélységesen elismerem erényeit.

Viszonylag jól megalkotott iparosmunka. Hasra esni nem tudok előtte, mivel milliószámra lehet hasonló anyagokat találni. Első próbálkozásnak tökéletes, de a későbbiekben valami sajátos, egyedi nézőpontot is jó volna belevinni az alkotási folyamatba.

Nem tudom eldönteni, hogy amatőr-e...vagy pedig csak ennyire szenvtelenül tolják az aljas, legatyásodott black metált. Efajta zenéknél kifejezetten a dohos mocskot szokták preferálni, azonban itt érdekesen hatott ez a tiszta hangzás, de meglepő módon nem zavart. Az Impaled Nazarene féle őszinte, beleszarós életérzés árad a dalokból.

Bevallom, hogy én ajánlottam. Nagy sietségemben esett erre a válsztás, csak belehallgattam egy-két számba. Nem tudom milyen perverz hátsó gondolat vezetett idáig, hogy beajánljam....de azóta megbántam :D

Pontosan az ehhez hasonló ajánlások miatt szeretem a Hangpróbat! Ritka, hogy ilyen rusnyaság lásson napvilágot..., Sőt, a napfényt és ezt a zenét a megtestesült abszurditás egy mondaton belül említeni. Balthazaart teljesen megértem, ezt nem szabad csak úgy minden indok nélkül elővenni. Borzasztóan nagyívűek a hangorkán keltette hullámok... olyan, mint egy cunamit messziről szemlélni, miközben lenyűgöz a látványa, de legbelül aggódunk, hogy biztos távolásgban maradtunk-e tőle.

Egyértelmű, hogy Viribus ajánlotta. Nagyon precízen kidolgozzott hagyományőrző death metál, melynek a hangzását szinte tökéletesre csiszolták. Egyetlen bajom volt vele: a számok rövidsége. Még elhallgattam volna a morózus, hömpölygő sártengert. Tetszetős, ahogy a harangként csengő szólógitár egybefonódik a mélyebben zúgó többi gitártémával. A koncertjeik után minden bizonnyal borítékolható a nyakmerevség.

Zeneileg jó volna, ha valaki gyakrabban besegítene neki. A hangja kifejezetten szép, örülök, hogy a károgós dolgot nem erőlteti. Többnyire jó háttérzenének szolgál munkához, egy-két szám még kifejeztten tetszett is. Többségében azonban csak tündér-nyekergés hallható, ami 2-3 szám után már nem túl izgalmas.

Valaki véletlenül megfelezete az eredeti lejátszási sebességet és a kiadás után így is maradt. Ebben a formában meglehetősen idegesítő és szenvedéssel teli volt végighallgatni.

Ahol a morcos ének elhallgat, ott elég szépen el lehet merülni a gitárjátékban, de az unalom is időnként felüti fejét. A Lacrimosának nagyon szép a befejező része.

Nem tudom mi az ahova a Long Distance Calling elkalauzol, de nem nagyon akarok visszatérni onnan.

A hangzás elég nagy fék az album minőségére nézve (főleg ami a pergőt illeti), de ez orvosolható. A dalszerzés, a hangulat viszont nagyon rendben van. Ez első alkotásnál több, mint az elvárható szint. Szóval ez így most egy hatos, de az irány felfele mutat.

Nagyon középszerű, semmi kiemelkedőt nem találtam benne, de zavarót sem. Egyszerűen csak végigfutott a hallójárataimban.

Nagyon akart valamilyen lenni, de igazából semmilyen se lett... lapozzunk.

Áldozatnak éreztem magam az album minden egyes percében. A jó az volt benne, mikor véget ért.

A pusztítás adott, sőt elemi erejű, de nekem ez így kevés. Nem érzem kiforrottnak. Olyan, mint egy durván megmunkált fémszerszám, súlyos, de nincs éke.

Számomra túlságosan pszichedelikus (ha lehet ilyet mondani). A Maneblot című szám viszont úgy tökéletes, ahogy van. Ehhez hasonló megoldásokat lehetett volna erőltetni. Az instrumentális tétel az ír hangulatával is telitalálat. Amalie éneke, pedig minőség tekintetében egy lapon említhető a power dámákéval. Csak hát ő ... lady in black. :)

Ez nagyon cammogósra sikerült. Azért nyomokban tartalmaz némi élvezhető, bólogatásra ingerlő részeket, de a vacak szólóikkal eltántorítottak attól, hogy hosszabban időzzek itt.

Hát igen, a bandcampes tagekről lemaradt 1-2 hatás. :) Először azt hittem sima Slayer utánzást hallok a South of Heaven, Seasons in the Abyss nyomvonalán, de aztán, mint a villám elkezdtek cikázni mindenféle irányba. Annak ellenére, hogy sok eredetiséget nem tartalmaz a zene, végig élvezhető, szórakoztató (főleg a szólóknak köszönhetően), de csak egyszerhallgatós. Az album hangzása remek.

Három kiváló lemez után némi visszaesés. A hangzás sem "harap" valahogy.

Igényes és minőségi, de súlytalan. Kár.

Black Metal a négy fal közé szánva. Nem kérem újra.

Antizene. Persze tudom, van hogy valami olyan szar, hogy már szinte jó, de az nem ez.

Dolgozhattak volna még a hangzáson, az arányokon. Nem rossz zene, de sok ilyen van, és nem kelt köztük feltűnést.

Remek atmoszférájú, jól összerakott album. Az első kísérlet pár éve még vaktölténnyel való lövöldözésnek tűnt, de beérett a dolog egy nagyon komolyan vehető szintre.

Elszánt, orthodox death/doom fanatikusok zenéje ez, '93 körül is elment volna. Szimpatizálnék vele, csak sajnos annyira nem erős az album.

Ez a banda írta a Formulas of Death albumot? Kasztrálták őket, vagy mi ez a töketlen, langyi cucc? Mondjuk a FoD sem tartozik a modern klasszikusok közé...

Ok.

Vajon a csaj fel tud idézni egyetlen érdekes pillanatot az album dalaiból?

Én szeretem a lassú zenéket, de ez elképesztően unalmas volt. Nem közvetített számomra semmi hangulatot csak fejfájást és álmosságot...

Nekem sokszor van az ilyenhez hangulatom :)

Ez annyira súlyos, hogy még az én edzett fülem is félve hallgatja :) Letaglózó! Lord Mantis volt hasonló hatással rám évekkel ezelőtt, csak itt a doom-os lassú vonszolások még betegebbé teszik. Mégsem öncélú, zeneileg is ötletes, csak aki ezt a közel 80 percet egyben végighallgatja garantált beutaló a legközelebbi pszichiátriára... A hosszától függetlenül még beérhet 10-re, mert ritkaság mostanság ennyire erős lemez.