Hangpróba #364 - 2018. március 31.

Imádom a dark ambient zenéket, így alapvetően pozitívan állok minden ebben a műfajban fogant lemezhez. Persze kissé máshogy is kell megközelíteni ezeket a műveket, hiszen nem feltétlen beszélhetünk normál értelemben vett zenéről. Én például csak úgy nem szoktam ilyeneket hallgatni, vagy maximum nagyon ritkán, viszont háttérzeneként olvasáshoz, valami elvont PS-es játékhoz, vagy egy monotonabb irodai munkához egyszerűen számomra tökéletesen működnek. Az Ophitae többszöri hallgatás után ugyan nem egy kiemelkedő, de mindenképpen erős és elismerése méltó album a műfajon belül, így a pontomat abszolút reálisnak érzem. Sok sikert a kiadáshoz és terjesztéshez, remélem minél több ambient-kedvelő emberhez eljut a Mare Erythraeum albuma!
Imádom, hogy az első két tétellel lépre csalnak, elandalítanak, majd a Rituals-szal jól arcon csapnak, és onnantól kezdve nincs megállás. Egy baromi érdekes íven indult el a lemez, sorra értek a meglepetések, a The Hollow Hour alatti dobjátéktól eldobtam az agyam, ahogy a Balancing The Dark hirtelen irányváltásai is kedvemre valóak voltak... viszont utána csúnyán egybefolyt az egész. Az album végére kissé ráuntam a britek képletére, ami azért könnyen ellaposodik a 10. szám végére. Egyszóval kellemes, de attól félek, hogy feledhető meglepetés volt ez most számomra.
Elmondom én, hogy mitől 9 pontos lemez ez! Alapvetően a stílus felé támasztott igényeimet maximálisan kielégíti. Sokakat zavar a dobok triggerelése, szerintem pedig ehhez a műfajhoz simán illeszkedik a kissé gépiesebb, természetellenesebb dobhangzás, én dinamikusabbnak érzem tőle a zenét. A hangszeres játék kellően technikás, az összhatás kellően brutális, ugyanakkor számomra nem egyhangú, mert ügyesen dobták fel a kisebb effektekkel, szaggatásokkal, szólókkal, apróbb "kiegészítésekkel" és betétekkel a számokat. El tudom fogadni, hogy sokaknak egy túlságosan széthúzó, szerteágazó és inkonzisztens album benyomását kelti a Feast, de én az egyediséget látom benne. Ezért a 9 pont, basszameg. :D
Ezt az unalmas, jellegtelen, színtelen-szagtalan szenvedést, te jó ég. Egyetlen pozitívum jutott eszembe az album kapcsán, az, hogy metal. De ennyi. A csaj hangja, az egysíkú, vontatott gitárjáték, az elnyújtott, sehová sem tartó számok... egyszerűen minden idegesített ezen a lemezen. A rock vibrálását sem leltem meg a hallgatás közben, szörnyen elnyomta a vaskos doom-cammogás végtelen hulláma. A borító viszont ott van a szeren, kár, hogy egy ilyen semmitmondó album tudhatja magáénak.
Lendületes, dallamos kis muzsika. A hollandoktól alapvetően valami megtekert, elvont, kifacsart szörnyszülöttre számítok általában, ha metalról van szó, de ez itt egy letisztult, egyszerű, szimpla black/death móka. A szövegek bárgyúságától eltekintve szerintem rendben van itt minden, ha nem keres valami beteg újdonságot az ember, akkor könnyen meglelheti számításait a Morvigor lemezében. A cover viszont nekem abszolút nem passzol a banda zenei világához.
A címadó szerzemény egyértelműen egy nagybetűs doom sláger, ahogy az album többi dala sem szégyenkezhet, viszont sajnos iszonyat tömény és nem igazán változatos a teljes összkép. A hangulat egyedül az, ami ment a helyzeten, viszont nagyobb részben ez is boymester kritikájának és utánjárásának köszönhető, már ami a lemez koncepcióját illeti. A borítóért jár a képzeletbeli plusz pont. Doom hívőknek bizonyosan mennyei manna, nálam ez csak ennyi.

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.