Ordibálós punkzenét kedvelők előnyben.

Komoly mű, eleven lendülettel, és igazi erőt sugároz. A stílustól elvárható jellegű dallamokkal találkozni, ám minőségben is megfelelnek az elvárhatónak. A klip elvette a kedvem a zenétől, de ha az embernek nem jut többé eszébe, és csak a zenére koncentrál, akkor egy jó black metal lemezt fog hallani.

Nem tudom, mivel emelkedne ki ez az anyag a millió hasonszőrű lemez közül. Nekem legalábbis nem sikerült megfejtenem.

Óvatosan közelítettem, mert valahogy azt éreztem az elején, hogy ez nagyon be fog találni, de ez nem igazán jött össze. Bár egyre több erénye tűnik fel az anyagnak, és este fejhallgatóval meghallgatva tud nagyon hatásos is lenni, de vannak hangok, megoldások, narrációk, amelyek olykor épp romboló hatásúak. Ötletek terén is megáll a lemez egy adott szinten, bár igényességre törekednek, ez érezhető.

Az év eddigi legszebb ajándéka. Lásd lemezismertető.

Igényes, technikás, mai (egye fene, legyen modern) death metal muzsika polírozott köntösben, de érzésektől, finomságoktól, jó riffektől nem mentesen megszólaltatva. Örülök, hogy bekerült, mert magamtól lehet, hogy nem szánom rá magam. Bár a Seagrave borító már vonzotta a tekintetem egy ideje...

Van valahol egy svéd death metalt gyártó üzem, egy góliátszerű elpusztíthatatlan masszívum, amelynek kemencéjéből rendre kerülnek ki a standard, de jó minőségű lemezek. Az igazán kiugró darabok ritkábbak, ez sem az, de minden oldalról nézve erős lábakon áll, annak ellenére, hogy ezer ilyen van.

Pocsék hangzás, felejtős black metallal. Valószínűleg a 90-es évek elejét kívánják megidézni valahonnan egy barlang mélyéről. Ha nekik ennyi elég, lelkük rajta.

Kimondottan megtetszett. Van ahol egészen Mastodonos az ének, főleg a vége felé, néha meg punkosan egyszerű. De van hangulat, vannak jó dalok, van mire felfigyelni bőven. Melegen ajánlott anyag!

A múltkroi Tomusz sztori hasonmása ez a lemez. Itt is a dobos (Ati) a dalszerző, és pimaszul fiatal az egész társulat. 16-18 évesek voltak, mikor az s/t született, majd rá egy évre a Barefoot. Üdítő, lendületes, ötletes és egy tonna zeneiség és kifinomult megoldás van rajta. Tomi szövegei duzzadnak az eredetiségtől, a témái formabontók. Danika basszerja meg Amazonas vastagsággal dagaszt. Az országunk tele van tehetséges fiatal dalszerzővel. Koncerten is aprítanak. Bőven több ez, mint punk / hc. Ott van benne a post rock egy karcosabb változata is.

A Doodskalm belassulása már olyan volt, mint a sivatagban vánszorgónak egy tócsa. Kár, hogy ennyire szét van rokkázva. Ha a dobos egy kicsit megerőltetné magát, és játszana az ütemekkel ez nagyon hatna. Így csak szimplán jó.

Az általában jellemző beleunással ellentétes jelenséget észleltem: ráhangolódtam... NAGYON!

Néha bájosan néha meg bántóan amatőr... Neeeeeemtudom...

A klasszikus kátais dolgok (szintihangzás, dalfelépítés) tetszik, a nőiéneklős - hegedűs részek már unalmasak. Nem akarom azt mondani, hogy a Tamás rájött, hogy mitől izgul fel a Mist tábor, mert szerintem nincs szüksége igényeket kiszolgálni a népszerűsége fenntartása miatt. Nem is mondom ezt, de időnként azért beugrik ez a gondolat. Az viszont már tapintható, hogy az egykoron forradalmi TC mára már nem az. Elhúznak mellette a bátrabbak. Mindenesetre számomra azért nagy öröm a sikere, mert bár már nem kimondottan tetszik a TC, mégis jó tudni, hogy van esély kitörni itthonról fura dolgokkal. Természetesen kerülőúton.

Zeneileg nem lenne rossz, de nagyon ellenszenves ez a túlproducelt, szinte minden tekintetben eltúlzott hangzásvilág. Portnoy vezette be ezt a lábdob hangzást. Rémes. Minden természetességet nélkülöz. Vannak jól kezelt modern hangzások, amikért tudok rajongani, ez viszont borzalmas. Az ultramély gitárhangolást viszont ésszel kezelik, nem csak az F# húr zizeg. Pro - kontra ide - oda, a végére totál elegem lett belőle.

Ez a favágó death metal sosem kötött le.

A második dalban direkt fognak mellé, vagy csak elfelejtették behangolni a hangszert? Vagy direkt nem hangolták be? Az a baj vele, hogy nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e. Ritka nagy szar, de nekem sok ritka nagy szar tetszik. Még hallgatni fogom, és bármi kijöhet belőle.

A Soul Shelter egy kicsit lágyabb hangzással és Astbury-vel simán elmenne egy The Cult nótának... Vagy The Cure-nak. Örülök neki, hogy nem olyan az egész lemez, mint az első dal. Van itt mágia. A végére nagyon ráálltam. Nekem pont a második fele üt. Ha a kezdő dallal bebarátkozunk még 10 is lehet. Jól van, ez 10 (TÍZ). Kurva nagy zene.

Anno már megírtam, hogy egyszerűen nem érzem létjogosultságát ezeknek a 2 perc alatti számoknak, és ezt most műfajtól függetlenül mondom. Itt viszont egész korrekten, rendes tartalommal vannak megtöltve még a rövidebb szerzemények is, amit el kell ismernem. A hiszti-faktort pedig sikeresen elnyomják az őszinte, személyes szövegek, szóval igen... ahhoz képest, mennyire nem kenyerem ez a műfaj, ez itt egy kellemes csalódás.

Semmiképp sem nevezném jellegtelennek vagy "gyengének" a lemezt, de valamiért nem nagyon tudtam egy hullámhosszra kerülni vele, jószerivel minden hallgatáskor eluntam a végére. Valahogy úgy érzem, ebben az egész felállásban és koncepcióban bőven több is rejtezne, mint amit a belga úriemberek kiaknáztak.

Megfigyeltem egy olyan tendenciát, hogy nagy esetben azon zenekarok, akik nevében szerepel a "Worm" szó, baromira bejönnek nekem. Graveworm, Wormphlegm, Wormed, Coffinworm és még sorolhatnám. Jelen banda is szerencsére ezen halmazba esik. Amúgy az album számainak nagy részével úgy vagyok, hogy baromi ismerősek innen-onnan, a The Ghostligh's Dance nyitóriffje szinte tuti, hogy nyúlás valahonnan, de hiába filózok rajta, egyszerűen nem jövök rá, hol hallottam én már ezt. Lényeg a lényeg, hogy ismerős(nek tűnő) dallamokkal, mégis üdén friss lendülettel tudtak elszórakoztatni a svédek, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy apadna a lelkesedésem irányukban, többszöri átfülelés után sem.

Hónaljmankós jól írta, legnagyobb bajom itt a megragadó, erős témák hiányában leledzik. Ugyanakkor menti az albumot a kegyetlen erős hangulata. Ilyen keserű, megfáradt búbánatot (ami nincs agyonerőltetve), már rég hallottam. Ráadásként muszáj elismerni, hogy különleges zenével állunk szemben, ugyanis ennyi mindent ilyen patentül összehozni úgy, hogy semmi se lógjon ki, vagy nyomja el a másikat (gondolva itt akár az orgonára, a kórusokra, a funeralos belassulásokra, a kesergő károgásra, az ambientesebb részekre... igazából a végtelenségig sorolhatnám)... szóval le a kalappal. Egye fene, megkapja a 8 pontot, mert nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen egyedi egyveleget. Nálam amúgy a Libera Me a csúcs. Basszameg, a hideg kiráz tőle.

Minden álláspont meghallgattatott az albummal kapcsolatban, én csak annyit tennék hozzá; hallgatásról-hallgatásra egyre jobb. Sokrétű, de mélyből gyökeredzően kátais mestermunka. Nem tudom, valaha is fogom-e annyira jóra hallgatni, hogy megugorja a Rengeteget (vagy akár csak szintbe kerüljön vele), de az biztos, hogy komótosan, de magabiztosan lopja be magát a szívembe. Farrrkas kritikájára meg csak elismerően tudok bólogatni.

Az album erényeit és erősségeit hosszasan tudnám sorolni, ezért inkább csak azt emelném ki, hogy mi az, ami miatt nem érzem tökéletesnek a lemezt. A borító, a szövegek, az átfogó hangulat sokszor úgy érzem, nincs összhangban magával a zenei témákkal. A dalszövegek alapján egy sokkalta nyomasztóbb, keserűbb közeget vártam. Ehhez képest kapunk egy igencsak változatos, izgalmas, néhol kirobbanóan katartikus, néhol a teljes tébolyba merülő, színes albumot. Ez valamilyen szinten persze jó, mert ahány hallgatás, annyi új felfedezett elem és apró nüansz... vagyis ez az anyag tényleg megkívánja, hogy jobban belemerüljön az ember, figyelmesebben olvassa át a dalszövegeket, szívből hangolódjon rá a zenére, mert különben szétesik az egész. Engem arra ösztönöz az album, többedik hallgatás után is, hogy még inkább beleássam magam az egészbe, ténylegesen bámuljak bele a zene mélységeibe. Amíg nem teljesedik ki előttem ilyen téren a teljes lemez, marad a "közel tökéletes" 9 pont.

Nem igazán beszélhetünk egyedi színezetről semmilyen téren, így különösebb módon nem érintett meg a zene. Ugyanakkor aprítanak rendesen, van itt halál, pusztítás, különböző belsőségek, minden, ami kell. Többször beugrott a Paganizer legutóbbi, tavaly beajánlott anyaga a lemez hallgatása közben. Valahogy azt kompaktabbnak, feszesebbnek éreztem. Arra anno 8 pontot adtam, amit a mai napon is tartanék még, úgyhogy ez kap egy erős hetest.

Két kérdésem van; ezt melyik dohos kripta mélyéről ásták elő, és mióta penészedett már ott?

A ritmusosabb hard rock részekkel kifejezetten könnyen tudtak hangulatba hozni a németek, viszont az elszállós, semmibe-lebegő szegmensekkel most nem tudtam egy hullámhosszra kerülni, valahogy csak időhúzásnak tűnt a számomra. Felemás lemez, aminek nagyobb részét élveztem, de nem lesz gyakori visszatérő.