Hangpróba #377 - 2018. szeptember 29.

Idén ennél kegyetlenebb death metal-t még nem hallottam, olyan mint a mélyből feltörő magma: aki csak egy pillantást vet rá, az csak a hömpölygő izzást látja ami letarol cél nélkül mindent maga körül, de aki ért hozzá és tudja mit kell keresni, az rátalál a felszín alatt a finom kis dallamokra, harangszóra, akusztikus betétre törzsi jellegű dobszó kíséretében. 49 suns remekmű! A hangzás hibátlan, ide lett zsigerien állítva. Figyelem, ha óvatlan vagy, elporlad a hús a csontodon, mert ez egy Mestermű!
Előnyére vált, hogy "befogadhatóbb" mint az elődjei, vagy csak éreztem, hogy mi vár rám. Eléggé jellegzetes amit művelnek, csak így tovább! Kiadót alájuk cd-t a polcomra.
Sokkal összeszedettebb mint a Psyclon Nine, ahogy említettem amott, merészebb és változatosabb. A sok elektronikus rész engedi, hogy az ének is változatos legyen. A techno részek hangulatosak, a hangulatot sikeresen ragasztották át a metalra és fordítva, minden erőlködés nélkül, szinte természetesen lavíroznak a stílusok között. Egyedül a gitározás alatti dobgép hangja nem tetszik egyes helyeken.
DT világát vélem felfedezni az árnyékban. Kettősség húzódik végig a lemezen, még pl. a Make It Hurt lendületesen modern dal, aminek hallgatása közben azt vettem észre, hogy ütemre rázom a lábam, és mindjárt az utána következő Traipse egy semmitmondó tétel, ami egyből kioltotta az előző dal keltette lelkesedést.
Nem érintett meg. A vokál vékonyabb tónusban előadott része kiasztó, viszont az Eternal Silent Legend-ben hallható mélyebb duó az teljesen jó. A Paincantation 55 másodperce örömet okozott, kilökte a lemezt egy nekem élvezhető faktor felé. Háttérben gond nélkül szólhat, rossznak semmiképp sem nevezném, egyszerűen másnak játszanak....
Zeneileg rendben találom, aki szereti a tradícionális megközelítésű heavy-s doom zenéket, annak örömöt fog szerezni. Amin meglepődtem, hogy milyen karakteres és bivaly a hangzás, rendesen dörög a cucc! Az utolsó Onward, Inward tetszett a legjobban. Az ének hang viszont nekem egyáltalán nem a kedvencem és emiatt nem tudom feljebb pontozni, hiába bólogattam rá. Ilyesmihez jobban passzol nálam egy Darren White féle orgánum, ami mélyebb, rekedtesebb, de mégis konyít a dallamokhoz.
Az elején izgalmasnak tűnt, amolyan monoton indrusztriál cammogás, de a torzított vokál egy idő után unalmassá teszi, a végére pedig idegesítővé. Ez az elektro világ pedig lehető teszi a zenészeknek, hogy valami merészet és váratlant húzzanak, viszont ezek a dolgok itt nincsenek meg. Példának okáért az ide beajánlott Kekal is hasonló stílusú, de sokkal merészebb és változatosabb, el mertek rugaszkodni az ipari zörejek sablonjaitól, a Psyclon Nine pedig nem. Hosszú is, EP-ként jobban érvényesülne.
Szeretem a műfajt, de idáig nem ismertem őket. Hangulat faktor végig megvan, a változatos vokál erőssége az albumnak, tetszettek a begyorsult részek amelyek kiszakítottak a borongásból. Több szabadságot adtam volna a szintinek, mert túlnyomó részt csak a szőnyeget teríti a gitárok alá.
Sokkal jobban átjön Kolfék világa 6 nótában 35 alatt, mint 1 nótában 22 perc alatt. Még mindig modern a doom útját tapossák, nincs túl tolva, kiegyensúlyozott végig, engem nagyon megnyugtat. R.I.P. Peter Steele.
Ez így egy végeláthatatlan tötymörgés, semmi kapaszkodó, semmi emlékezetes momentum, semmi ami újrahallgatásért kiálltana, nem férkőzött be az aurámba....csak ambient hívőknek, az elkötelezett fajtából.
Hát a Dodecahedron ettől nagyon messze van. Közelebb érzem a Portal világát. Hangzásban is, meg hangulatban is, csak itt az első három nótában valakinek megszaladt a keze a metronómon és a valóban csúcspont "49 Suns"-ig nem vették észre, hogy ezen állítani kellene. Már csak az érthetőség kedvéért is, ha már a hangzást is sikerült ilyen nettó kására keverni. Meggyőződésem, hogy van fülem kihallani a részleteket és finom megoldásokat még ebből a matériából is, de valahogy engem elkerültek itt a baromi nagy megoldások.
Igen-igen nagyra tartom azt, amit a srácok csinálnak. Minden technikai, vagy hangulati ellenvetést elfogadok, mert igazából mind igaz, de akkor is azonnal felismerhető amit csinálnak, ami manapság igen nagy kincs. Valamint ezt a fajta gyilkos, tompa, önmaga ellen forduló hangulatot én a magam részéről határozottan élvezem. Továbbra sem szarakodnak, csak elkenik egy féltéglával az ember agyvelejét a hideg macskakövön egy fagyos hajnalon.
Valami perverzió van azért ebben. Egyrészt a The Kovenant, tehát nem C-vel, hanem K-val írt zenekar dolgai ugrottak be olykor. Persze az egy profi, átgondolt és jól megvalósított koncepció volt az ezredfordulóról. Ez lényegében egy gyakran széteső, koherenciát csak nagyon távolról szemlélő valami lett. 20%-ban vannak azért jó megoldásaik, de ez édes kevés.
Ez az erősen rádióbarát (amcsi) rock opusz gyűjtemény úgy 15-20 éve élte fénykorát. Már akkor sem öleltem keblemre ezeket a lemezeket, az óta még távolabb kerültem ettől az egésztől.
Valóban a Paincantation a legfaszább. 35 percből 1. Java részt csak a morajlás jön, de az persze mázsás. Szerintem túl is tolták, ez a folyamatos basszus gerjedést. Ehhez képest a vokál meg elüt, mert vékony ide. Ha lenne valami szőrösebb, tökösebb, öblösebb, akkor lehet, hogy jobban működne. Attól még persze klisés maradna az egész produktum, csak élvezhetőbb.
Unalomcunami.
Nekem ez tetszik. Nem azt mondom, hogy napi betevő lesz, mert nem, de harmonizálnak az elemek, egységes a hangulat, lekövethető építkezések vannak, átgondolt, tudták, hogy mit akarnak kezdeni magukkal és az eszközeikkel. Dark-industrial-metal vonalon ez egy jó lemez. Igaz, hogy kb 10 éve nem hallgatok ilyen vonulaton semmit, de a szcéna zsánereit nagyon szépen hozza.
Nekem valahogy több helyen nem jött ki a lépés. Megtörik az ív, olyan váltás érkezik, amit nem értek/érzek és nem jó értelemben zökkent ki.
Felírnám ezt a lemezt, vagy Kolftól bármit a hangszermaszturbátoroknak, hogy így kell dalokat írni a szögnél egyszerűbb eszközökkel. A lélektelen lemezeket gyártóknak, hogy így kell hangulatot, atmoszférát teremteni, hogy a könny is kicsorduljon a lúdbörre. Az már csak személyes ízlésem vetülete, hogy Christian orgánumának férfias játékossága, sokszínűsége és kifejezőkészsége számomra a színtér élmezőnye. Lényegében mindegy, hogy kántál, ordít, emelkedetten, de giccsmentesen énekel tisztán. Őserő van benne.
Korábban a Naga által beajánlott ambient cuccra adtam egy semleges 5-öt, de ez nem az. Ezt tudom értelmezni a saját dimenzióimban, az alapján pedig ilyen terjedelemben és minőségben nehezen tudom hová tenni. Lényegében egy véget nem érő intro az egész, ahogy azt már többen megfejtették itt.
Pihe-puha lelkemnek ez már túl sok. Semmilyen formában nem rajongok a káoszért és a sokszor belemagyarázott finomságokért. El kell azonban ismernem, hogy ez egy istentelen pofán rúgás, az biztos, de én inkább elhajolok az ütés elől, mintsem vigyorogva álljam.
Nekem is jobban tetszik, mint az elődök. Kézzel foghatóbb tételek, erőteljesebb hangulat. Szerintem egyre jobbak.
Egy ideje gondolkodom, hogy a sok promós cucc mellett pihentetem a HP-t kicsit, mert néha már azt sem tudom, milyen lemez szól a sok közül, ám ez most megadta a végső lökést a szünet igényléséhez... Változatosság akad a Kekal munkásságában, de csak a nagyapám által jellemzett bazári árusok kínálatának minősítése jutott eszembe róla: "Van itt minden szartól a helikopterig!" Leginkább az első dominál...
Hard rockot a 70-es évek óta nem művelnek megfelelő hangulattal és lélekkel, ez inkább olyan keménykedős "rockocska", hogy ne csak Katy Perry szóljon a rádióban. A zenei részben vannak jó megoldások, leginkább kapaszkodók, az ének számomra jelentéktelen, csúcspont és súly nélküli. A 14 dalból ráadásul össze lehetett volna hozni 7-8 ütősebbet, mert ez így baromi fárasztó és monoton, amihez újfent hozzá kell tennem, hogy számomra, mivel a minőséget hallom, csak ebben a formában nem szeretem.
A Conan egy megbízható iparos sludge/stoner brigád, akiknek a debütálását anno eléggé csíptem, de aztán maradtak a sablongyártás biztonságos felszínén és beépültek a műfaj olajozott gépezetébe...
A lemez első fele jobb lett, mint a bemutatkozásé pár éve, a második fele meg unalmasabb...marad a 8 pont.
Sosem hallgattam ilyesmit, nem is fogok. Ha nem HP-körben lenne, a vokál miatt 20 másodperc után kukáznám... viszont zeneileg pont a ritkán hallgatottsága miatt volt érdekes ez az indusztriális vonal. Szintén a nem rossz, de nem nekem szól kategória.
Lásd: kritika.
Hibátlan hangulattal rendelkező kiadvány a banda új lemeze, ugyanakkor, bármilyen furcsa ez tőlem, én untam időnként ezt a fullasztó légkört, valamint azt, hogy a béka feneke alá hangoltak le mindent. Egy-két sikító gitártéma nagyot dobott volna a lemezen. Nights In Distortionban volt ilyen elszállás, de szintén jó mélyen... Még a Pantheist is ad időnként egy kis feloldozást.
Komoly vétkeket kell elkövetni ahhoz, hogy ilyennel büntesse magát az ember vezeklés gyanánt. A 17 perces tételt legfőképp még az ellenségeimnek se kívánnám...
Tengernyi sok DM megjelenés van/volt idén, az ilyen kevésbé zenei lemezek egy hallgatás után mennek az űritőbe.
A tavalyi Coalescence irányvonala jobban bejött.
Az elektronika nálam nem hátrány, a gond az hogy elég gyenge ötleteket vonultat fel a cucc.
Mainstream cucc, egy pillanatra sem keltette fel az érdeklődést.
Ez is csak egy a tonnaszámra megjelenő zajos stoner/doom cucc közül.
Másnak ez biztos maga az epikus doom/heavy mennyország, nekem meg csak egy lemez amit végig kellett szenvednem.
Ezt az industrial metal vonalat én sosem tudtam komolyan venni. Büntetés!
Alig hiszem el hogy ilyen minőségi lemezzel vissza lehet térni! Az év egyik lényeges csúcspontja számomra!
Ez az első olyan Owl lemez, ami igazán meggyőzött - de csont nélkül!
Hát srácok az van, hogy ez ötletesebb mint sok mai metál lemez..
Nem csipázom a tribute bandákat, és ez a Fakopács Frici tribute zenekar se nyerte el a tetszésemet.
Egy kedves barátomnak, úgy írtam le a Grrrmba első lemezét, hogy olyan mint egy fekete-lyukba fosott kátrányvihar. Ez leírás továbbra is él, viszont egy leheletnyivel gyengébbnek érzem, mint az előzőt. Update: Gyengébb a faszt!
Kaotikus és nem a jó értelemben. Rendszertelen, egymás után okádott témák gyűjteményének hatott számomra az egész anyag. Semmi ívet, vagy hangulati foszlányt nem tudtam felfedezni. Volt néha egy-egy érdekes ötlet, amivel persze nem kezdtek semmit. Az ének pedig szörnyű volt.
Nagyon nem fekszik nekem az ilyen,lélek simogató rádióbarátkozás. Egyértelmű erényeit azért elismerem, de ennyi.
What is best in life? To crush your enemies, see them driven before you, and to hear the lamentation of their women.
Nagyon nem az én világom, de a hangzás tényleg betyáros.
Stílusán belül egy korrekt lemez. Látszik, hogy mit akarnak tudatosan építkeznek végig a lemezen. A dob sokszor már éppen kezdett volna idegesíteni, de mindig olyankor iktattak be egy váltást, vagy harmóniát, ügyes. Egy nagy baj van vele, ami nem is a lemez hibája, hogy ha nem is teljesen ez, de hasonló vonalon mozgó P.H.O.B.O.S aktuális lemeze, nagyon magasra tette a lécet nálam.
Nagyin változatos az egész lemez. Az ének kifejezetten tetszett, a váltások pazarak voltak. Ennek ellenére a végére kezdtem unni. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy nem a kedvencem a stílus, viszont mégis élveztem a hallgatását de többször nem veszem elő.
Nagyon hangulatos, ha death/doom akkor csak is valami hasonló. Semmivel nem gyengébb mint az előző.
Az előttem szólók, minden érdemlegeset elmondtak már. Dánzsön Synth fanok előre, többiek fordulhatnak vissza.
Ezzel a lemezzel meg kellett birkóznom. Néhány hallgatás után is úgy tűnt, hogy nem akar megmutatkozni, amiről McFrost ír, aztán egy következő alkalommal elkezdett működni a káosz. Ez a hurrikán-szerű death metal előbb keresztülvágtat az emberen, ide-oda csapkod, és nehéz talpon kibírni, aztán nagynehezen elkapja az ember az áramlatot és sodródik vele együtt. Kemény dió, de nem csupán zajhalmaz. Ha valaki kitartó, meg fog tudni benne kapaszkodni.
Iszonyúan súlyos úthenger-riffek. Mintha megtízszereződne a gravitáció a lemez hallgatása közben. Az előző anyag is jó volt, viszont most valahogy még jobban megtapad az anyag az emberben. Kiemelkedő matéria!
Akik szívesen hallgatnának Anaal Nathrakh-t tíz másik stílussal megfoltozva, széteső eklektikussággal előadva, annak itt az indonéz Kekal. Extrém metallal, elektronikával, zajos punkkal, mindenféle zajokkal, meg egyebekkel kísérleteznek összefüggő szál és hangulat nélkül. A "fárasztó" és "idegesítő" szavak villanak be ezt hallgatva. A Revealment című diszkó(szerű) borzalomért még büntetést is érdemelnének.
Nemhogy belekötni nem tudok, de ennyire fülbemászó, "ragadós" dalokat ebben a stílusban nagyon rég hallottam. Utoljára talán az Alter Bridge Fortress lemezén. Slágergyűjtemény a szó legpozitívabb értelmében. Rongyosra fogom hallgatni!
Nem akarja levetkőzni a lemez a fárasztó jellegét, bár tűrhetőnek mondanám az anyagot. A háttérbe szorult vokál egy vékonyabb vagy erőtlenebb Tom Arayára emlékeztet, szóval az énekkel lenne még mit kezdeni, de jó ötletek terén is eléggé szűkmarkú a csapat. Dolgozni kell még rajta!
Becsületesen megszólaló, hagyományos megközelítésű doom metal. Nem kihagyhatatlan, de meg lehet párszor hallgatni.
Van valami perverz bája ennek a förtelemnek, bár ugyanakkor nagyon ellenszenves is. A When the Last Stars Die azonban felhívta magára a figyelmet. Azt még egy Lord Mantis szerzeménynek is elfogadtam volna. A borító és a zene egyébként illik egymáshoz. El is hiszem, hogy Los Angelesből jöhet ilyen kifordított, torz zenei borzalom. Éppen a kihalás előtt olyannak képzelem el a világot, mint amilyen hangulatot ez a zene áraszt magából. Nem fogom többé hallgatni!
Szemrevaló, hangulatos funeral doom anyag. Aki csak a legkiemelkedőbb lemezeket hallgatja meg a műfajban, valószínűleg elkerüli, de a stílus kedvelői nem hagyhatják ki.
BlackZone leírta a lényeget. Markáns, ihletett dalok, súlyos riffek, gyönyörű dallamok. Csodás hangulata van.
Valóban ki lehetne válogatni néhány percet intróknak, összekötő hangulati daraboknak, de ez egyben nem működik. Sok az amatőr hang rajta, ami nem segít az elmerülésben, anélkül pedig roppant ingerszegény. Érezni a kísérletet a hangulat megteremtésére, de hacsak valami pszichoaktív szer nem segít rá, magától hozzám nem talál utat.
Néztem a borítót, akár ez itt is lehetne szűkebb környezetembe. Lehet én vagyok infantilis, de ez se tud felzárkózni a "legalább minden héten meghallgatom" trónra. Miért? A sokszor elmondott "nem tudtak jó számokat írni".Tényleg így van. Támadnak ezrével a kellemesen rothadó zenekarok. Akkor miért hallgatom ez helyett a Paradise Lost- Lost Paradise lemezét? Csak van valami oka? Ez a lemez is kedvemre való, de valószínűleg nem hallgatom meg többet.
Engem nem köt le az ilyen zene itthon. Észrevehető a fejlődés az előzőhöz képest. Dalcentrikusabb ami jót tett. Nem én fogom eldönteni a lemez sorsát. Egyébként megállná a helyét bárhol, abban a stílusban amit képvisel.
Nem bírom ezt a többször felbukkanó buzis énekhangot. Pl. Deeper Underground.A vocoder-t viszont szeretem, na de nem így. A hangzás se az esetem. Az előző körben szerepelt Manes köröket ver erre. Béna régi videójátékokat idéző megoldások.Hallgassa aki szereti az ilyet.
Egyszerű oka van,hogy lepontoztam. Mai fejjel nem igénylem az ilyen zenét. A Soul Cages- Moments lemezét meghallgattam sokszor 20 éve mert az egy mestermű. Most is azt mondom az akkori Dream Theater nem hozott össze akkora lemezt. Még ilyen begyöpösödött thrash rajongó is elismerte. Sőt a Conception lemezek is tetszettek anno. Hol van ez attól megjegyezhető dallamilag.
Jól nyomják amit szeretnek. Az ízlésünk nem találkozik. Pedig súlyos riffek ütik fel a fejüket. Az énekhang nem tetszik.
A szokásos punnyadt doom ozzys énekhanggal. Ha már ilyen akkor a Morningstar - Weight Of The Hammer. Ott van valami jó is ha már eladták magukat. Tényleg ők eladták magukat. Fire.....
Végre letagozló jó számokat akarok hallani. Na itt se kapom meg. A szokásos ami a mai zenéket jellemzi. Hangulat megvan csak jó szám nincs.
Le a kalappal. Eszméletlen jól sikerült a lemez. Kb. 13 évvel ezelőtti funeral doom fanatikusságom (ami mára kissé alábbhagyott) sokszor hallgatott lemezei közé tartozott a Pantheist. Igaz, nem tudtam velük teljes mértékben megbarátkozni. Until Death Overtakes Me, Rigor Sardonicous, My Shameful stb. mellé nem tudtak felzárkózni. Már le is tettem róluk azt se tudtam, hogy még léteznek. Erre megjelent ez a csodálatos lemez. Minden elismerésem. Még némi Raison 'dEtre rész is van ami számomra előny. Mindenkinek ajánlom aki szeret elmerülni a zene forgatagában és még kicsit rá is ér. Mert itt kikapcsolt külvilág és a zenében való elveszés szükséges.
Hangulatos, de különösebben nem tetszett. Egy kicsit a Mindrot jutott eszembe. Hiányolom is a mai death doom színtérről a '90-es évek jól megírt számait. De probléma nincs mert annyi jó lemez született anno, hogy nincs hiányérzetem és a mennyiség is elegendő.
Amúgy ez nem rossz intrónak egy Fleshcrawl lemez elé egy percben. De így önmagában egy röhej. Az alkotók se gondolták,hogy ezt rendszeresen végighallgatja valaki.
Pocsék zajongás!
A magyar zenei palettán hiánypótló és minőségi alkotás, bár nem lettem rajongó. A pontot is inkább a magyar metal színtér reformálásáért adom, mert nagyon ráfér!
eldönthetnék a zenei irányt, mert ez így elég kaotikus.
Bár nem kőkemény metál, de a gitárok elég karcosan szólnak, nekem tetszett.
Némi Bolt Thrower utánérzés pocsék vokállal.
Ez az ének ez valami hátborzongatóan rosssssz…
Nem nagy szám, meg az a vokál, nevetséges...
Nem tetszett.
Átlagos, semmi említésre méltó...
már a fél pont is sok erre az izére
"Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk, - vidám vita folyik - s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!) kifelé a ladik."
Kiváló tempójú grind/death...de a tempó nem mindig éri el mindenkinél a megfelelő hatás faktort, ezért nem véletlen, hogy szerintem is a 49 Suns a legjobb szám a lemezen amiben nem csak arra törekedtek, hogy ledarálják az ember agyát...
Szerencsére nem okoztak meglepetést most sem, továbbra is tartják a maguk által kitaposott ösvényen az utat...GOROMBA.
Stíluskavalkád a javából, egy oltári nagy katyvasz az egész, azért helyenként vannak benne értékelhető elemek ami miatt nem pontozom lejjebb.
Zeneileg frankók ezek a sludge elemek, de a heavy metal-os nyávogásból már ezer éve kinőttem...
Sok zenei blogon olvastam a lemezről, hogy nagyon nagy elismerést váltott ki a domm zenét kedvelők között...mivel nem nagy zsánerem a műfaj, ezért eddig nem hallgattam meg a lemezt, de ennek is eljött az ideje...nálam nem igazán váltott ki elismerést a harmadik szám környékén már unalomba fulladt és alig vártam, hogy vége legyen.
Igazán meglepődtem, hogy ennyire eltalált a hangulata pedig én egyáltalán nem vagyok funeral doom hívő.
Sokadik hallgatás után megérdemli a maximum pontot, rendkívül súlyos anyag kiváló zenei témákkal és végre változatos vokállal ami valljuk be, hogy a hasonló zenei közegben mozgó bandákkal szemben elég nagy érdekessége az Owl-nak.
Becsülettel végig szenvedtem, de ez már nem fárasztó volt, hanem borzalmas.
Nem agyalok rajta, csak élvezem a vihart.
Valóban goromba, de én nem annyira szeretem. Az előzőnél jobban átjön.
Ez így sok volt... és nem jó.
Hát izé... ez most nem annyira...
Elsőre élveztem, de sajnos hamar elunható.
Pár éve valószínűleg egy pontot kap, de eléggé megtalálta a jelenkori hangulatomat. Mostanság többször van kedvem Warhammer 40k-t olvasni, ahhoz tökéletes háttér.
CD a polcon :)
Honaljmankos kollegával értek egyetem. Volt benne számomra élvezeti érték, nem is kevés, de ettől még nem egy maradanó darab. Elsőre értelmetlen káosznak hallatszott, de belemerülve már nem találom igazán kaotikus alkoatásnak. Sokszor a gitártémák oldják fel a fekete ködöt, torz harang módjára törik meg a monoton masszát. Szerencsére nem félnek néha megállni (lásd 49 Suns), és átszellemült közjátékokkal átvezetni egy másik nézőpontba. Ötletességben nem éri utol a Dodecahedront, ez inkább oldscool oldalról közelíti meg a kátrány hurrikánt.
Nem tudom, és nem is akarom Eroen vízióját überelni, mert tökéletesen megfogta a lényeget. Nekem jobban teteszik az elődjeinél. Végre megtalálták azt a leheletnyi extrát, amitől sokkal befogadhatóbb. A masszív szerkezet néha fellazul, engedi a hallgatót levegőt venni. A lassan kibontakozó, építkezős témák (mint a For a Higher Purpose riffje) a legnagyobb erényei az albumnak.
Én vagyok a bűnös, megint elhamarkodottan ajánlottam be egy albumot...
A múltkori és ez a kör is baromi erős. A hard rockot régen nagyon szerettem, de már egy ideje nehezen találok ilyen hangulatbombát. Legtöbben a redneck oldalról közelítik a műfajt, vagy pedig a giccsesség csapdájába esnek. Itt az arányok tökéletesek. Akár autóvezetéshez, akár munkához is tökéletes.
Tucat zene a tucat műfajban. Felesleges volt kijönni a garázsból.
Baromira sablonos, az énekhang viszont nagyon zavart és sok helyen amatőrség szagot árasztott.
Zajongó gépezet. Az indusztriál műfaj lassan túltett punk zenén. A punkok legalább tudják, hogy nem tudnak zenélni, és ezt nem is szándékoznak takargatni. Ezzel szemben az industriál műfajban, minden az elfedésről szól, a különlegességként való tálalásról. Ez csak szimplián egy egy gagyi gyári zaj.
Az átlagnál izgalmasabb, de most nem vagyok abban a hangulatban, hogy barátság céljából befogadjam.
Sokkal jobban bejön mint a korábbi album. Egyfajta tahó, ormótlan (Bölzer-hez hasonló) hangvétel párosul az egekig feltörő pátosszal, ami vastagon körüllengi az albumot. Olyan érzésem van, mintha egy misztikus ork szertartást, egy temetést csodálnánk, ami az orkok ellenére sem visszataszító, hanem felemelő és lélekbe maró. Bevonzza a figyelmet, minimalista módszerekkel teremti meg az atmoszférát. Hangulatban és eszközeiben is a Tiamat örökérvényű Wildhoney albumához áll közel, néhol pedig a Triptykon neve is felsejlik. Köszi az ajánlónak...ez az idei év egyik legjobbja.
Köszi Mike :D
Sajnos muszáj azzal kezdenem, hogy a lemez hangzása valami bődületesen hitvány. Úgy érdemes feketén örvénylő káoszt alkotni, hogy rendesen át lehessen magát rágnia az embernek a részleteken. Itt kurva sok minden elveszik a kakofóniában -okkal, vagy ok nélkül, azt nem tudom. Az album csúcspontja egyértelműen a 49 Suns, az atmoszferikus ambient betét kibaszott nagyot dob rajta. Innentől kezdve tartja is a szintet a lemez... ja, hogy a "Reflection of Waldeinsamkeit" és a "Bodies Set in Ashen Death" az előző EP-ról áthozott helykitöltő anyagok? Ezen két szám alapján, ha csak az EP-t kéne pontoznom, simán dobnám a 8 vagy 9 pontot. Így viszont sokkal gyengébb a lemez, a monstre 49 Suns-on és a fentebb említett két dalon kívül nem igazán tudtak maradandó és erős tételeket alkotni. A hangulat rendben van, a dob nagyon is rendben van, a borító tökéletes... de a stílusegyveleget (és én imádom a kaotikus death/black szörnyszülötteket!) nem tudták elég kreatívan és ügyesen összekotyvasztani.
A tavaly megmérettetett Coalescence-t nagyon nem szerettem, és az alaptézisem itt is fennáll; nem kenyerem sajnos a műfaj. DE! Érezhető a fejlődés, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagynom. A keverés, a lemez megszólalása sokkal profibbnak érződik. A lemez hangulata és szövegei nagyon erősek, profin megjelenítették ezt a személyes poklot, amit az album feltár a hallgató előtt. Viszont sajnos még mindig itt vannak azok az elemek, amik egyszerűen bosszantanak; de ez nem a lemez hibája, ez a műfaji sajátosság illetve az én ízlésemből eredeztethető tényező. Ez a szakaszos, szavankénti ordibálás engem bosszant, főleg úgy, hogy egysíkúsága miatt egyre jobban frusztrál. Bár ez végül is hozzátartozhat az egész atmoszférához. A keserves dallamok és szerkezetek nem a felfedezés misztikumát adják nekem, hanem az idegtépő nyugtalanságot. De mint mondom, valszeg ez is volt a lemez célja. Aki szereti a műfajt, az minden bizonnyal hatalmas kincsként fogja értékelni az Embodiment-et. Én ismételten csak elköszönök a lemeztől, de azért elismerően is biccentek egyet felé, hiszen a fejlődés és a profizmus elvitathatatlan a srácoktól. Csak így tovább. :)
Van itt minden, mint a búcsúban. Az összehányt elemek sokszor nem tudnak rendesen összeállni és korrekt egységbe rendeződni, így -bár vannak kifejezetten jó, élvezetes részei és elemei az albumnak- összességében erőteljesen ingadozó képet mutat a lemez, ami sok helyen inkább csak szemöldökfelhúzásra késztet, mint elégedett bólogatásra. Ez nem rendezett káosz, ez a tagok teljesen különböző síkon mozgó agymenéseinek összeeresztése, ami felett semmilyen kontroll nincs.
Hogy BlackZone bevett szófordulatával éljek; Ingerküszöb alatti. Amúgy összességében nincs bajom a lemezzel, nem tudnám rámondani, hogy rossz, egyszerűen csak túlságosan sablonos, ráadásul egy olyan műfajban, amit amúgy sem érzek közel a szívemhez. A hard rock alapokon nyugvó szerkezetektől a falra tudnék mászni, a keményebb riffelgetés meg éppen csak annyira elég ebben a közegben, hogy minimálisan, alig észrevehető módon bólogassak egy kicsit a zenére, ami aztán hamar átcsap fejcsóválásba.
Egy-két részt leszámítva ez sajnos nem az én asztalom. Ez a kínlódós ének alapból antipatikus a számomra. A riffek amúgy jók lennének, a monoton cammogást imádom, de valamiért jó pár helyen tompának és erőtlennek érzem az album keverését. Itt jön be az a probléma, amikor túlságosan a stoner-részre támaszkodik a zenekar. Több stílus kéne ide, hogy valami színt vigyen az amúgy eléggé egysíkú játékba. Néhol jobban meg kéne pörgetni, néhol be kéne fogni (nagyrészt inkább be kéne fogni), néhol kissé megfűszerezni valami kilógó elemmel. A borító amúgy tetszik, tiszta LOTR Animated. A játékidő is korrekt.
Lelketlen, sablonos, izgalommentes. Megfordultak itt már ennél sokkal érdekesebb doom anyagok, amikhez mondjuk idő kellett, de nagyon a szívemhez nőttek az idő múlásával (pl. a tavalyi Procession anyag). Annyit aláírok, hogy profi módon megszólaló produkció, ami kielégíti a minimálisan támasztott igényeimet a műfaj iránt, de minden extrát nélkülöz. A bandcampes önpromózó szövegeket pedig már megszoktam ugyan, de az a durva öntömjénezés, ami a Curse of Conception leírásában található ténylegesen új távlatokat nyit.
Mindenképpen meg kell említenem McFrost pontozására reagálva, hogy a P9 első sorban dark electro-aggrotech-EBM banda, a metal elemek tényleg csak mellékzöngeként vannak jelen, ezért érdemes ebből az irányból megközelítve hallgatni a lemezt. Bevallom, a Crwn Thy Frnicatr volt az utolsó lemezük, amit hallgattam. Nem tudom, az azóta megjelent kiadványok milyen irányba haladtak, de a változás és az új irányokba való kikacsintgatás itt most egyértelműen tetten érhető. Benne van a régi lemezek (Divine Infekt, INRI) aggrotech lendülete és gépiessége, ugyanakkor már fellehető az industrial (metal) zsáner keménysége, sőt némi fekete fűszert is ki lehet érezni a főzetükből. Nem csak az album egészének összetétele, hanem maguk a számok is változatosak, ami már az első 4 track-ben tetten érhető. Rideg, dekadens hangulat, hol nyugisabban, hol túlpörgetve előadva. Azt viszont aláírom, hogy Nero "Dani Filth-ripoff" károgása tényleg kurva idegesítő egy idő után. Aki valami elborult gonoszságot keres az electro-világából, annak bátran ajánlom.
Az albumot indító Alan Watts idézet egyértelműen betájolja a hallgatónak, mire is számíthat az ember. Filozofikus, merengő, kutató doom metal, ami ténylegesen felér egy utazással, amit boymester remekül meg is fogalmazott a kritikájában. Mint minden utazásnak, ennek is vannak megkapóbb és kevésbé tetszői részei, de a változatossága egyértelműen pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét. McFrost meglátásával teljesen egyet tudok érteni (a gyorsabb részeket és a szinti lehetőségeit illetően), viszont a tiszta vokál nekem sok helyen nem tetszett. Ugyan beleillett a képbe, de kissé kényszeredettnek hatott, nem mint szerves része az albumnak. Nálam az utolsó, "Seeking Infinity, Reaching Eternity" szám volt a favorit, ilyenből kellett volna több.
Egy fokkal jobban tetszett, mint az Orion Fenix EP. Hangulat persze kell hozzá; nem az a zene, amire könnyen ráhangolódok az ember, attól függetlenül, hogy nem egy túlgondolt, agyonbonyolított szerkezetekből álló szerzeményről beszélünk. Inkább a közvetített érzelmek és súlyosabb-, lágyabb részek váltakozása az, amire lelkileg jó, ha rááll az ember. Vannak itt is kevésbé tetsző elemek (megint a vokál az, amit néhol szívesebben kihagytam volna a képletből), de összességében pozitív csalódás az EP után, de nem lesz sűrűn előkerülő vendég.
Valami kripta death, vagy -black albumba jó lenne átvezetőnek, de max 1-2 percig, vagy outrónak. De így, önmagában, ilyen töménységben nem pálya. Vagy szőjenek bele kiugróbb dallamokat, vagy vigyél el valami ultra sötét ambient irányba, de ez a monoton tötymörgés ilyen hosszúságban szörnyen altatónak hat. Még csak valami dungeon crawler játék zenéjeként se tudom elképzelni, annyira jellegtelen.
Megevett vasárnapi ebédre! A többiek elmondták, amit lehetett.
Úgy kb a feléig lekötött, hiába kedvenc stílusom és jó a lemez, sokszor a nem áll össze szerves egésszé, máskor meg zseniális. Sok esélyt adtam neki, még fogom is hallgatni. (Mostanában amire rá vagyok kattanva és kissé hasonló az a Quercus - Heart with bread)
Szintet lépett Bence és Gergő szerintem is. Kezdhetném azzal, hogy túl egy hangnemre komponáltak a dalok, meg egysikú kicsit a hörgés, csak az a helyzet, hogy ezek mellett a kisebb (számomra nagyobb) problémák mellett kapunk egy olyan tébolyodottan sötét és rémisztő atmoszférát, amilyent Magyarországon rajtuk kívül talán csak az Astru tud teremteni. Meg egy-két dalával a Watch My Dying, de az egy másik műfaj. Úgyhogy inkább objektíven, mint szubjektíven értékelve adok pontot. Sokkoló és meghökkentő egy zene ez.

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.