Sludge-doom fanok mindenképpen próbálkozzanak a Boruval. Rettentő súlyos. Engem jobban maga alá temetett a kelleténél. A kapaszkodók az én fülemben még képlékenyek.

Ahogy a Tribulation fejlődése sem tetszett sokaknak, úgy biztos vagyok benne, hogy a Chapel of Disease hatalmas változásokat felmutató új anyagát sem fogja tudni mindenki leerőltetni a torkán. Enyhe kifejezés, hogy megdöbbentem az új anyag hallatán. A zseniális előd (amely az utóbbi idők egyik legjobb death metal lemeze számomra) telepakolta a fejemet elvárásokkal, és első hallgatásra az anyag kicsit csalódás is lett. Na, nem igazi csalódás, csupán nem számítottam ilyen mértékű nyitottságra ilyen gyorsan, így hát szokni kellett, hogy az ős-Death-ben gyökerező death metalt javarészben egyfajta szellősebb dallamvilág és cirkalmas progresszív (értsd jól!) ZENE veszi át. Az ödödik dalban el sem hiszem, hogy Chapel of Disease-t hallgatok. Az album nem is nevezhető death metalnak, de ez nem is fontos. A lényeg a fantasztikusan megírt dalokon, azon belül is a zseniális témákon, riffeken, gitárszólókon, hangulaton, hangzáson van. Hosszúak a dalok, de olyan gyorsan véget ér a lemez, hogy újra és újra meg kell hallgatni. A kreatív erő csak úgy sugárzik belőle!

Tisztességesen odarakott death metal anyag, megfelelően magas minőségi faktorral, profi kivitelezésben. A témák meghaladják az "iparosmunka" skatulyát, néhány kiállás, díszítés, gitártéma kidomborodik a lemezen, de lényegében meglepetésre nem szabad számítani. Vaskalap alatt gyártott halálos fém!

Akik a HC és a dühös, ösztönből játszott black metal keveréket kedvelik, essenek neki. Hozzám nem áll túl közel az ilyesmi.

Ajánlom figyelmetekbe a szövegeket. Poén(?)-black-death metal azoknak, akiknek a szubjektív morális értékrendje beengedi az ilyesmit. Az enyém nagyon hevesen tiltakozik.

Az Antimatter garancia a minőségre, úgy veszem észre. Akik szeretik az Anathema, a lágyabb Opeth, Katatonia és az In the Woods dolgait, vagy esetleg a Riverside zenekart, az Antimatter megfelelő választásnak fog bizonyulni. Könnyen rá lehet hangolódni.

Témahalmozós death metal, amelybe dallamokat, fogósabb riffeket is elhelyeztek, hogy követető, emészthető legyen. Van a felszín alatt is élet a Psycropticnál, de a vokál lehetne kevésbé idegesítő. Az leterheli az embert egy kicsit. Mindenesetre, megáll a lemez a lábán.

Én egyenesen imádom a King Diamond jellegű vokált, ha azt valaki jól csinálja. A hangszínnel itt nincs is problémám, de néha kicsit túl nyers, vagy, fene tudja, a dallamok néha nem illeszkednek igazán jól ahhoz a magas hanghoz, ezért hamar besokallok tőle. Pedig rokonszenvesek. A nyers heavy metal, amit játszanak is szimpatikus, a dalok azonban nem annyira ragadnak meg a fülben, mint ahogyan elvárná tőlük az ember.

A lemez egészen jó dallamokat mutat fel. Bizonyos részek elmentek a fülem mellett, a tüskementes black metalosabb sodrások például. Én is abszolút az Opeth-et hallom benne sok helyen. De különösebben kiemelkedőnek nem tűnik a korong. Hozzá nem tesz sokat, de ami hallható, kellemes.

Olyan black metal, amelyben bár van spiritusz, erő, meg ami kell, de nem elég fogós, vagy eredeti ahhoz, hogy visszatérő vendég legyen belőle. Mintha hallottam volna már a lemezt jópárszor más néven. Annyira nem tudok lelkesedni.

Derűre Boru. Súlyos, komor, depresszív, mázsás szörnyeteg. Elég könnyen lehoz az életről, nem is mindig esik feltétlen jól hallgatni, de minőségileg olyan munka, amire büszkék lehetünk, hogy kis hazánk zenei palettáját színesíti.

Valahol ensomhet és nascence véleménye között ingázok. A fúzió nekem is néhol görcsösnek tűnik, nem simulnak annyira könnyedén egymásba a különböző érák zenei hatásainak kivetülései, de ettől függetlenül is simán dobolásra bírja a lábam, vagy éppen bólogatásra a fejem. És ha egy zene ösztönösen képes megmozgatni, akkor ott valamit jól csinálnak.

Korrekt anyag, de mély benyomást nem tett rám sokadik hallgatás után sem.

Micsoda acsarkodást kapunk a texasiaktól, nem semmi! Az első szám után azt hittem, végig ugyanolyan egysíkú nyavalygást kell végigfülelnünk, de szerencsére nagyon sok változatos elemmel tudták tudták lazítani ezt a gyűlölet-masszát. Az instrumentális industrial betéteket nagyon jó helyekre ékelték be, de a többi számokba is sikerült elég sok változatosságot csempészniük a hardcore elemek mellé. A rövid számok sikerültek szerintem a legjobbra (A Burden, Your War, The Hunger), itt ügyesen tudták egybesűríteni a zenéjük esszenciáját. Kellően agresszív és elkeseredett. Az album egészét tekintve néhol megfelelően kaotikus és sűrű, máshol éppen eléggé laza és visszafogott, hogy fel tudjunk kicsit lélegezni. A játékidő is pont elég, több már fárasztó lenne. Kellemes meglepetés, bár az első és utolsó szám hosszából én simán lecsíptem volna.

Sosem tudok azonosulni ezekkel a vicc formációkkal, egyszerűen szeretem, ha komoly egy zene, amit egy rétegzettebb mögöttes tartalom támogat. Persze, zeneileg nem olyan szar, de én nem tudok elvonatkoztatni, és csak a dallamokra koncentrálni. Ahogy a békás banda, vagy anno a boymester által beajánlott disznós baromkodás, ez is távol áll tőlem.

A legnagyobb bajom a lemezzel, hogy mérhetetlenül egyhangú és nagyon hamar unalomba fullad az egész. Nekem nem kellett erre várni a 6-7. dalig. Persze a produkció minősége vitathatatlan. Nagyon haragudni sem tudok a lemezre, mert érezhetően sok energiával, odafigyeléssel és szívből rakták össze az egészet, tényleg profi módon, de az arányok szerintem nagyon-nagyon el lettek rontva. Semmi kiugrás, semmi tónusváltás, semmi csavar. Egy ugyan olyan ütemben, ugyan olyan modorossággal, ugyan olyan hangulattal hömpölygő muzsika, ami közel 1 órán át nem képes elszórakoztatni.

A modern technikásság és aprítás mellett elég hangsúlyosan van jelen egyfajta hagyományosabb, dallamosabb megközelítésű riff-áradat is a lemezen, ami kiemeli a -sokatok által (hehehe) általában céltalannak minősített- lelketlen daráldák közül az albumot. Mindezek mellett számomra képes volt egy olyan folyamatosan duzzadó, növekvő, robbanásra kész feszültség érzését felépíteni dalról-dalra az ATKD, ami miatt egyre csak növelte bennem a késztetést, hogy újra elő- és elővegyem. Az agresszív vokál mellett a dobmunka is elismerésre méltó. Profin összerakott, izgalmas cucc.

Annyi minden történik, annyiféle módon, annyira kiszámíthatatlanul, hogy viszonylag nehéz lépést tartani a lemezzel. Az elkalandozós, átvezető/felvezető részek sem feltétlen elegek ahhoz, hogy rendezzük gondolatainkat és ráhangolódjunk erre a bizzar űroperára, mert kibaszott hektikus az egész. Itt a változatossága a lemeznek zavart, ahogy a zavaros, kusza koncepciója is, viszont a technikásság, a keményebb kalapálás, a karcosabb riffek és a fejhangú sivítozás bejött. A dobjáték elismerésre méltó, rendesen felrázza az embert. Egyszóval felemás, de érdekes anyag, amit szerintem élvezet lesz megfejteni. Egyelőre ennyi, de még fogom nyúzni (ahogy a lemez is engem)!

Nem hiszem, hogy valaha is felkerülne a polcra a lemez, vagy hogy olyan sűrű vendég lenne, de most kifejezetten jól esett. Illeszkedett ehhez a borús, szomorkás időhöz, és a hangulatomhoz is.

Többször beugrott a hallgatása közben a chilei Lascar. Talán itt kissé szellősebb a szerkezet, jobban elkülönülnek a tiszta black metal-elemek a post-os kesergésektől (mármint a Lascarhoz mérten). Nagy meglepetéseket és váratlan húzásokat nem tartogat a lemez, ellenben görcsmentes, természetes módon szállítja a műfaj által megkívánt hangulatot és manírokat. Adom ensomhet véleményét, a stílus híveinek valószínűleg nem fog csalódást okozni a lemez.