Hangpróba #383 - 2018. december 22.

Nem is gondolná az ember, hogy a közel! háromszázötvenezer lakosú Izlandon ilyen szinten és gombamód szaporodnak a zenekarok. Az egy főre jutó metal bandák aránya valószínűleg itt elég magas lehet. :D - No, de ami a zenét illeti elég annyit megjegyezni róla, hogy itt a Deathspell Omega-tól kezdve a Mgla-ig bezárólag szinte minden előfordul. Ideig-óráig jól elszórakozik rajta az ember, bár szerintem az album meghallgatása után nem fog késztetést érezni arra, hogy újra elővegye a lemezt. Zenekar kipipálva. Ennyi.
Háááááááááát... Azt hittem valami jó kis Necrophagist szerű német (török) muzsikát kapunk itt, de nem. Persze vannak technikás szólók, aprítás, de ... Ez nem a Muhammed Suicmez féle iskola. Szeretem a death metal-t, értsd. ezen (is) nőttem fel, de pont az ilyen féle zenekarok megjelenése okozta kiismerhetőség miatt tettem már évekkel ezelőtt parkoló pályára a stílust. - Igen, dinoszaurusz vagyok, aki csak a régi klasszikusokat keresi mindig. - Így kicsit furcsán hangzana, ha azt mondanám, hogy sohasem hal meg ami már halott. A hangzás sajnos nem kompenzál semmit, csak ideig-óráig segít elviselni ezt a szürke anyagot. Kár érte... A hangulat sajnos ebből úgy hiányzik, mint a fűszerpaprika egy jó marha pörköltből. Előnye, hogy nem túl hosszú anyaggal van dolgunk. Persze egy zöldfülűnek ez azért tökéletes kezdés.
Nagyon hiányzik ez a hang. Elfogultságom a pontszámban van, mert ha még élne a mester, véleményem szerint a dalok végleges formája lehet, hogy más képet mutatna. Polcra való, az eddigi munkásságai mellé.
Számomra a lemez nem mutat egységes képet, és igen hajlamos vagyok arra, hogy az első 2-3 nóta után kialakult kép döntően befolyásoljon abban, hogy milyen véleményt vetítek s közvetítek végeredményként. Nos... Itt pont fordítva van. Az album utolsó két darabját érzem igazán erősnek ahhoz, hogy véleményformáló legyen. Önmagában ez a két opus elvinné az egész albumot a hátán, viszont a pontszám kialakításában sajnos az első darabokat is bele kellett vennem, ami valljuk be, nem igazán gyakorolt lám bármiféle hatást. - Doom és/vagy Post-Metal hívők nyugodtan próbálkozhatnak vele.
A stílusában is igazán progresszívnak számító debüt albummal leptek most meg a lengyel muzsikusok. A műfaj régi motorosainak pedig biztos sok jó percet fognak okozni. (Bevallom, én nem igazán kedvelem a doom és death metal műfajok keveredését, de itt végre sikerült valami olyan arányban keverni az egész zenét, hogy az élvezetes legyen.) - A stílussal most ismerkedők számára ez az album akár ez jó kezdés is lehet... - Szóval, hangzás, hangulat itt bőven megvan, a többi már mindenkinek a saját receptorain múlik. :)
Elvileg nagy visszatérőről van itt szó, bár eddig még nem volt hozzá szerencsém. Inkább érdekes, mint szerethető. Sok jó, s furcsa motívummal berendezett album ez. Néha elvarázsol, hogy aztán egy fal, egy oda nem illő részlet jól arcon vágjon. Az album nem egy sodró lendületű lemez, épp' hogy várjuk a crescendo-t, aztán csodálkozunk, hogy állva maradunk felajzva... Finoman szólva nem szép dolog. :) A hangzás pöpecz, és a fent leírtak ellenére is érdemes vele megpróbálkozni. - Doom/death hívőknek meg egyenesen kötelező anyag. - (Már csak egyet nem értek. Ez egy 2016-ban felvett anyag. Miért kellett vele ennyit várni, hogy kiadásra kerüljön. Szerintem akkor nagyobbat szakított volna. Persze, lehet pont ez volt az alkotók célja.)
Ez az album akár jó is lehetne, de nem az. Persze semmi sem lehet tökéletes, s nem is kell annak lennie. A koncepció jó, a hangzás tökéletes, mégsem érzi úgy az ember, hogy szánna rá időt újabb meghallgatásra. Igazán kár érte, mert a zenekar valahogy nem így indult az elején. Majd legközelebb... Tuomas Saukkonen azért tud ettől jobbat is.
Ebben a black metal nótacsokorban leginkább a hangulat és a koncepció az ami megfogott. Vélhetően, az album előzményeként szolgáló első nagy lemezt be fogom pótolni, hogy honnan jutottak ide. - Zeneileg egyébként nem beszélhetünk színtiszta fekete fémről. Rendesen előfordulnak itt thrash és death metal hatások. Mindezek együtt kölcsönöznek az albumnak egy nem hétköznapi alaphangulatot, a koncepciózusan felvezetett temetkezési szokások pedig már csak hab a tortán. Valahol meg is leptek a szlovák zenészek, titkon másra számítottam, de jobb kellemesen csalódni... A műfaj rajongói számára ajánlott, de a stílussal most ismerkedők számára is jó próbálkozás lehet elsőre.
No, ez lesz az az album a körben, amitől tuti nem leszel nyugodt. Még ha az album címe ezt is sejteti. Egy biztos, nekem kellett pár perc csend a végighallgatás után. (Nem hiszem, hogy többet elő is fogom venni.) - Ezt a metalcore, punk, grind és sludge elemektől hemzsegő zenei anyagot igazából csak kellő előismeretek után ajánlom, kell hozzá némi türelem faktor, hogy ne egyből kapcsolja ki az ember. Az album idegesítő hangzásán kívül - amit tényleg a lehetetlenségig elqurtak, ha csak nem ez volt a cél - még tovább rontja a helyzetet az, hogy a nóták semmiféle kapaszkodót sem hagynak. Az ember sodródik, mintha nem is egy albumra szánták volna az opusokat. Én türelmes ember vagyok, de ami sok, az sok... A tempósabb számokat meg miért kell core-os beat és break down-okkal telepakolni, hajam égnek áll.
No, ez az album közel 52 percet vett el az életemből. Csak a stílus rajongóinak.
Tudnak zenélni az izlandiak, néhány frankó robbanás és téma is befigyel, de ez nem menti fel őket az alól, hogy az album 50%-a egy öncélúan hömpölygő, unalmas massza.
Nekem ez a lemez egy harmattól gyöngyöző, mennyei illatokkal kecsegtető rózsabimbó, ami csak nem akar kinyílni... Fantasztikus ötleteket találni, de nekem nem áll össze. Azért kap még esélyt, mert egyedi. The Belldog esetében nem csekély The Doors áthallás van, ami nem baj, mert a világ hajlamos elfelejteni sajnos annak a csapatnak a nagyszerűségét és a legtöbb ember csak pár dal szintjén ismeri, ha ismeri.
Sokat ment, mióta a kiadó közzétette. Tipikus Solitude kiadvány megszokott magas minőségben, de mások árnyékában kullogva.
Lásd: kritika
Még a HP előtt hallgattam, pont a Svartidauði ellenszerének szánva és beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Hajlamosak a túlnyújtásra, de egy élvezhető lemezt raktak össze. A nyitó dalban a dob kifejezetten tetszik, a kissé más vonalon mozgó, de zseniális Cave Of Swimmers csapatának Reflection lemezét juttatta eszembe, ami persze pörgött is utána párat...
Ez valóban nem egyszerű mutatvány... Minden súly és sötétség ellenére azonban unalmasnak mondanám.
Én chipmonkey véleménye felé húzok: underground szinten mestermű. Viszont ez annyit tesz számomra, hogy vannak igazán nagyszerű, hangulatos részek és bőven akadnak olyanok, amit még lehetett volna érlelni, hogy kilépjen a nagybetűs átlagból.
Elég erősen telítődtem idén az ilyesmi black metal zenékkel, így ezért átütőnek már nem mondanám, de az összkép nagyon pozitív.
Izgalommentesség felső fokon, német módra.
Simán oda lehet rakni a legjobb Nevermore lemezek mellé.
Én csípem a Blood Music-os cuccokat úgy általában, meg is lepődtem hogy ez most nem jött át.
Marhajó! Kiváncsivá is tett, hogy mit tudott ez a csapat a 90-es évekbeli lemezezein.
Kategóriákkal jobbak voltak a Before the Dawn lemezek.
Underground-mestermű ez a maga nemében.
Nálam jól indult ez az egyébként változatos lemez. 4-szer le is ment mostanáig, de azt vettem észre, hogy az a fogósság, amit cirkalmasságával sejtet az elején nem következik be, nem mutat többet. Sőt, negyedjére már majdnem untam is kicsit.
Nekem egy sterilebb Sinister jutott erről a lemezről eszembe. Pozitív irányba billenő tisztességes tech. death lemez. Semmi több.
És van élet a halál után... Nem akarok ebbe a lemezbe belekötni most. Ajándékként fogom fel, amely a túlvilágról jött.
Van egy képzeletbeli kamra mélyen bennünk, ahol szélcsengőkként lógnak az ember érzései! Na, ez a lemez szinte az összeset megcsengeti. A Take the Fire hallatán alig tudom összeszedni magam...
Nem rossz death/doom lemezzel van dolgunk, azonban kétlem, hogy efféle zenére szomjazva ezt venném elő... még ha később eszembe is jutna, hogy léteznek... kegyetlen a sors, az ember ideje meg véges.
Egészen érdekes lemez, nehezen besorolható. Black, death és doom metal éppúgy van benne, mint dallamosabb gótikus színezet is, vagy akár egyfajta industrial jelleg, ahogy boymester a kritikában is leírta. Még ha összeférhetetlennek is tűnnek ezek, egyáltalán nem az. Van egy befeléforduló, postos árnyalata is, néha a Hero-féle Bölzeres részek is felütik a fejüket, és a hangulatot is érezni, egyben tartja a lemezt valamilyen láthatatlan szál. Érdemes foglalkozni vele.
Rendre meghallgatom az aktuális Wolfheart anyagokat, de csupán azért, mert ide bekerültek, magamtól nem venném elő a lemezeiket. Nem hozzám szól a zenéjük.
Ez ismét nagyszeűen sikerült. Az előzőt is meg kell hallgatni, aki nem ismerné. Az Egypt roppant fogós, és a változatosság erőssége az albumnak.
Nagyon kevés türelmem van már az efféle kaotikus lemezekhez, főleg a túlzott disszonancia okoz emésztési zavarokat... mégis, az első két-három tételen átvergődve magam, azt vettem észre, hogy egyáltalán nem céltalan zajhalmaz a lemez. A 4-es, 5-ös és 9-es tételek többdimenzióssá teszik az albumot. Ezek hallatán nekem Kvarforth legutóbbi lemeze is eszembe jutott, hangulat szempontjából. Ezek a lágyabb, mégis morózus, kiábrándultságtól átitatott dalok emészthetőbbé teszik a többi szerzeményt is. Az utolsó tétel is hangulatos, tüskés mivolta ellenére. Több nekifutásra még a nyitó extrém HC/sludge zajmasszák is "érthetőbbé" válnak, mert már az egész képet látja az ember. Úgy érzem, megvan a lemezen az egyensúly, pedig első nekifutásra nagyon ki szerettem volna kapcsolni az első két-három track után. Kár lett volna!
Az biztos, hogy a doom zene egyenesen virágzik az utóbbi időben, idén meg aztán pláne! Az Un az első hangtól az utolsóig csodálatos. A szívben, agyban megragadó dallamokkal bőven találkozni itt, méghozzá csúcsminőségben előadva. Mivel itt az ízlések csapnak össze elsősorban, senki se nehezményezze az alacsonyabb pontszámokat. Természetes, hogy ez így legyen.
A zene nagyon jó, de a vokál az nem tetszett.
Remek lemez és zene, méltó a mesterhez.
Egyedi és varázslatos...
Ez a zene sem tucat, a magas pontszám önmagáért beszél.
Hát nem volt zavaró a lemez hallgatása, más értékét nem tudnám kiemelni.
Én nem hallottam különlegesnek.
Ez rossz, nagyon rossz...
Borzalmasan lassú és rendkívül Un-almas.
Ahogy Weide is írja eléggé hangulat lemez, de ha megvan hozzá a kellő sötétség hozzá az emberben, akkor simán leveszi az embert a lábáról.
Szeretem a technikás death metal, de ez egy nagyon átlagos lemez, voltak ennél sokkal jobb lemezek a színtéren szerencsére idén.
Nem az én világom zeneileg ez a lemez, de a hangulata az rendben van.
Nem köt le...finoman fogalmaztam...
Helyenként remek megoldásokkal tarkított domm/death lemez, de számomra baromi hosszú ami elég sokat levett az élvezeti értékéből.
Lásd Painthing....
Elég átlagos melodikus halál metál zenét játszanak, a színvonal rendben van csak a kreativitás hiányzik.
Imádtam az előző lemezüket is, ahogy ez is levett a lábamról. Változatos, energikus death/black zenét játszanak....remélem lesz még folytatás.
Un(alomba) fulladó doom lemez, de azért végighallgattam...
Koncerten volt már hozzájuk szerencsém még pár éve. Akkor fekete maszkos fogorvosnak öltöztek...A zenéjükkel akkor sem sikerült lenyűgüzni, nem voltak rám nagy hatással. Ugyanez az érzés a mostani albumuk kapcsán is. Hömpölygő kátrányt gyúrnak és formálnak hanggá az izlandi srácok, de ez a zene massza is inkább a műfaji sorstársaik öntőformáihoz hasonul. A kreativitásnak nem sok nyoma van. Mivel nem maguknak zenélnek...ezért nem tudok túl szívélyes lenni, mert mérhetetlenül unom már ezt a műfajt a túlzott korrektságával és mesteri kidolgozottságával együtt. Ideje lenne már leszakadni az elődök farvízéről...
Valóban, ez már hulla szagú. Szagolgassuk csak nyugodtan, de a szaglószervek úgyis hamar elfáradnak, és akkor már úgysem lesz semmi behatása...
Ez a lemez tényleg csoda számba megy, és nem várt karácsonyi ajándéknak fogom fel. Zeneileg meglehetősen a Nevermore stílus elemeiből építkeznek. A gitártémák némelyike akár Loomistól is szárzmathatna. Warrel Dane számomra mindig a top 5 énekes között lesz...és úgy tűnik, hogy halála után is képes ezt egyértelművé tenni, hogy miért. Igazából ez az album jobban tetszett mint az utolsó Neveremore lemez. A hörgős részek mindenesetre megleptek, és nagyon is a helyükön voltak.
Nem veszett ötlet, amit itt összehoztak. Maga a kivitelezés azonban nem vett le a lábamról. Alapvetően popos neofolk elemekkel lazították fel a doom alapú háttér morajlást. Zeneileg kifejezetten érdekes megközelítés, de az ének és a vokál sok helyen lerontja, nem tud szervesen a hangmassza egészévé válni. Nekem többször is a Katatonia Brave Murder Day albuma ugrott be. Ott már megvoltak ennek a zenének az előszelei és szerintem stílusában fényévekkel erősebb lemez mint ez. Minden esetre nem csak egy meghallgatást érdemel ez az album, mert meglehetősen komplex. Farrrkas szélhárfa hasonlata eléggé találó, csak engem nem tudott megával ragadni a trillázó lebegés. A Belldog tétel tetszett talán a legjobban.
Az átlagnál színesebb death doom ötvözet, de még mindig kevés, hogy áttörje nálam a lelki falat.
Másodosztályú lengyel termék. Még nyomokban tartalmaz kerativitást, igaz az is inkább csak a Tiamat és a Therion korai produktuma. Az album végén azért hiányérzetem maradt, elmaradt a világmegváltás. Persze ettől még összeségében tetszett és szórakoztató volt. Az Eleven dal egész fogósra sikeredett.
Az In Flames és Dark Tranquility korai hagyatékát felhígtották Borknagarra jellemző hangulati elemekkel. Kellmes, de valójában felejthető. Inkább az eredeti bandákat lemezeit pörgetem le újra. A Bandcamp-es promó valóban röhejes. Igaz néha nem a banda, hanem a pénzéhes kiadó döntése. Nem tudom ki hisz abban, hogy majd ettől jön el a gazdagság...
Az átlaghoz képest sokkal dallamosabb. Szerencsére nem várattat magára sokat, hogy unalomba fulladjon. A semmit mondás művészete kicsit jobb csomagolásban sem lesz a barátom.
Sablon mesterek újratöltve! Az óbégatás meglehetősen sivárra sikeredett, zeneileg pedig szimplán középszerű. A hangzás viszont botrányos, mintha direkt fazék csörömpölés hangzást akartak volna kikeverni. Az album közepén található lassúbb, tiszta éneket tartalmazó számok elsőre megváltásnak bizonyultak, de végül hamar unalomba fulladtak azok is. Az album második fele pedig egészen (halld: "The Broken Right Hand of God" tétel) émelyítő lett, túl sok pátoszt sikerült csepegtetni a gitárokra. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy "búval baszott".
Továbbra is egy barlang mélyéről morog a félszeg szörny. Semmi méltóság, de még csak dráma sincs ebben. A funeral doom platformján megfér, nem tesz hozzá, csupán tovább dagasztja az arctalan bandák táborát. Néha már sírok valami igazán ordenráé mocsokért, hogy bekerüljün a HP-re, mert akkor arról legalább lehetne igazi véleményt írni. Az ilyen semmit mondó albumok, mint a Sentiment neutrínóként száguldanak át rajtam.
Az egyedi íz megvan, de igazán jóra hallgatni nem sikerült.
Semmi kiugró, elég homogénre sikerült a lemez, a dalokat sem nagyon lehet megkülönböztetni.
Méltó lezárása egy életműnek...
Kicsit sok volt a tudatmódosító felvétel közben...
Solitude Productions-ös kiadcányként nem meglepő módon erősen kaptafa zene, de doom/death zsánerlemeznek nem rossz.
Azt nem mondom, hogy a világ 21 évig lélegzetvisszafojtva várta volna a csapat 3. lemezét, többek nem lettünk tőle, de szerencsére kevesebbek sem!
Igényes lemez, csak kár hogy nagyon összefolyik az egész. A "kellemes, de semmi maradandó" skatulyába mehet is a Wolfheart.
Nekem nem jött át ennek a lemeznek a vonzereje.
Csapnivaló. Gondolom szempont lehetett, hogy zeneiséget csak nyomokban tartalmazzon.
Vannak szép pillanatai a lemeznek, de nem árt némi türelem azokat kivárni.
Változatos jól össze rakott lemez, de semmi kiemelkedő. Tipikusan ez a banda aminek az új lemezét mindig meghallgatom, de következő anyagukig el is felejtkezem róluk.
Német precizitással előadott, egy síkú darálás. A lemez felénél kezdtem olyan fásultságot érezni, mint amikor a gyártósoron rakom össze a merciket. Nem a legjobb termék kapcsolás..
Ha a Blood Music logóját látom már sejtem, hogy nem egy sablon lemezt fogok hallani. Többnyire minőségre is lehet számítani, a kérdés már csak az, hogy kinek milyen az ízlése. Az elektronikai/Syntwave hatás erős jelen van ennél a lemeznél is, mint ahogy a legtöbb kiadványánál a kiadónak. A hangulat magával ragadó és érzelmes, de mindezek mellet nem csöpögős, vagy szirupos az eredmény. Az éneknél néha kilógott a ló láb, nem passzolt a magához a zenéhez és a minőséget is hullámzónak éreztem picit. Ennek ellenére ez egy igazán minőségi lemez, amivel érdemes próbálkozni, ha nem a sablonokra vagyunk kíváncsiak. A többi már csak ízlés kérdése.
Zoli egy egy perben le írta amit akartam, ott olvasható.
Ez a hajtása a stílusnak nem a kedvencem. Maga a lemez nem rossz, viszont ha ilyenre vágyok, valószínűleg találok izgalmasabbat is.
Át száguldott rajtam, mindenféle hatás nélkül.
Nagyon változatos lemez, mindenhonnan fel csíptek egy kicsit, amit sikerült is egy jól működő egésszé össze gyúrni. A koncepció csillagos ötös, amihez a hangulatot is sikerült eltalálni. Most látom, hogy a dobos a Cult of Fire-ből van, na mondjuk ezen nem lepődtem meg.
Más utakon mint a Gaza, de egyre jobban ahhoz hasonló minőségben.
Funeral doom hívőknek bátran ajánlom.
Hangulat kell hozzá, viszont sokat elmond róla, hogy általában, mikor lemegy az utolsó szám, már indítom is újra az albumot.
Micsoda feszes aprítás, micsoda gyilkos agresszivitás. Tetszik, hogy nem nagyon szálltak el azért a srácok, sok minden visszaköszön a tiszta, egyszerűbb fajta death metalból, ugyanakkor nem restelltnek bő, technikás olajba áztatni az egészet. Mégis olyan könnyen csúszik az egész; nekem bejön ez a fajta német precizitás, amikor minden a helyén van, úgy, ahogy kell. A megszólalás meg szerintem csillagos ötös, így kéne szólnia minden modern anyagnak. A fogós dallamok sem hiányoznak, rendesen lehet rá döngölni. Viszont pont a fentiek miatt pár hallgatás után kissé kiszámíthatóvá válik az anyag, ezért nem adok nagyobb pontot.
Debüt albumnak ez szerintem közel tökéletes. Remek arányban keverednek a doom és death műfaj elemei, és nem csak zeneileg, de érzelmileg is változatos albumnak érződik a polákok zenéje. Köszönöm az ajánlónak!
Jobban adja, mint a tavalyi lemezük. Persze az idei év melodeath lemeze nálam egyértelműen a Kalmah albuma, de műfajában szerintem erőset alkotott most a Wolfheart.

Vélemény, hozzászólás?