Hangpróba #383 - 2018. december 22.

Nálam jól indult ez az egyébként változatos lemez. 4-szer le is ment mostanáig, de azt vettem észre, hogy az a fogósság, amit cirkalmasságával sejtet az elején nem következik be, nem mutat többet. Sőt, negyedjére már majdnem untam is kicsit.
Nekem egy sterilebb Sinister jutott erről a lemezről eszembe. Pozitív irányba billenő tisztességes tech. death lemez. Semmi több.
És van élet a halál után... Nem akarok ebbe a lemezbe belekötni most. Ajándékként fogom fel, amely a túlvilágról jött.
Van egy képzeletbeli kamra mélyen bennünk, ahol szélcsengőkként lógnak az ember érzései! Na, ez a lemez szinte az összeset megcsengeti. A Take the Fire hallatán alig tudom összeszedni magam...
Nem rossz death/doom lemezzel van dolgunk, azonban kétlem, hogy efféle zenére szomjazva ezt venném elő... még ha később eszembe is jutna, hogy léteznek... kegyetlen a sors, az ember ideje meg véges.
Egészen érdekes lemez, nehezen besorolható. Black, death és doom metal éppúgy van benne, mint dallamosabb gótikus színezet is, vagy akár egyfajta industrial jelleg, ahogy boymester a kritikában is leírta. Még ha összeférhetetlennek is tűnnek ezek, egyáltalán nem az. Van egy befeléforduló, postos árnyalata is, néha a Hero-féle Bölzeres részek is felütik a fejüket, és a hangulatot is érezni, egyben tartja a lemezt valamilyen láthatatlan szál. Érdemes foglalkozni vele.
Rendre meghallgatom az aktuális Wolfheart anyagokat, de csupán azért, mert ide bekerültek, magamtól nem venném elő a lemezeiket. Nem hozzám szól a zenéjük.
Ez ismét nagyszeűen sikerült. Az előzőt is meg kell hallgatni, aki nem ismerné. Az Egypt roppant fogós, és a változatosság erőssége az albumnak.
Nagyon kevés türelmem van már az efféle kaotikus lemezekhez, főleg a túlzott disszonancia okoz emésztési zavarokat... mégis, az első két-három tételen átvergődve magam, azt vettem észre, hogy egyáltalán nem céltalan zajhalmaz a lemez. A 4-es, 5-ös és 9-es tételek többdimenzióssá teszik az albumot. Ezek hallatán nekem Kvarforth legutóbbi lemeze is eszembe jutott, hangulat szempontjából. Ezek a lágyabb, mégis morózus, kiábrándultságtól átitatott dalok emészthetőbbé teszik a többi szerzeményt is. Az utolsó tétel is hangulatos, tüskés mivolta ellenére. Több nekifutásra még a nyitó extrém HC/sludge zajmasszák is "érthetőbbé" válnak, mert már az egész képet látja az ember. Úgy érzem, megvan a lemezen az egyensúly, pedig első nekifutásra nagyon ki szerettem volna kapcsolni az első két-három track után. Kár lett volna!
Az biztos, hogy a doom zene egyenesen virágzik az utóbbi időben, idén meg aztán pláne! Az Un az első hangtól az utolsóig csodálatos. A szívben, agyban megragadó dallamokkal bőven találkozni itt, méghozzá csúcsminőségben előadva. Mivel itt az ízlések csapnak össze elsősorban, senki se nehezményezze az alacsonyabb pontszámokat. Természetes, hogy ez így legyen.
Hangulat kell hozzá, viszont sokat elmond róla, hogy általában, mikor lemegy az utolsó szám, már indítom is újra az albumot.
Micsoda feszes aprítás, micsoda gyilkos agresszivitás. Tetszik, hogy nem nagyon szálltak el azért a srácok, sok minden visszaköszön a tiszta, egyszerűbb fajta death metalból, ugyanakkor nem restelltnek bő, technikás olajba áztatni az egészet. Mégis olyan könnyen csúszik az egész; nekem bejön ez a fajta német precizitás, amikor minden a helyén van, úgy, ahogy kell. A megszólalás meg szerintem csillagos ötös, így kéne szólnia minden modern anyagnak. A fogós dallamok sem hiányoznak, rendesen lehet rá döngölni. Viszont pont a fentiek miatt pár hallgatás után kissé kiszámíthatóvá válik az anyag, ezért nem adok nagyobb pontot.
Debüt albumnak ez szerintem közel tökéletes. Remek arányban keverednek a doom és death műfaj elemei, és nem csak zeneileg, de érzelmileg is változatos albumnak érződik a polákok zenéje. Köszönöm az ajánlónak!
Jobban adja, mint a tavalyi lemezük. Persze az idei év melodeath lemeze nálam egyértelműen a Kalmah albuma, de műfajában szerintem erőset alkotott most a Wolfheart.

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.