Hangpróba #395 - 2019. június 8.

Ebbe a norvég progger első osztályba frissen feljutó GW-nek nem lesznek kiesési gondjai.
Nem idegenkedem tőlük, sőt csípem őket, igazán eredeti és minőségi amit csinálnak évek óta, képesek tömegeket megmozgatni a kifigurázás mesterei. A gondom a következő: az én figyelmemet nem tudják fent tartani sok dalon keresztül, 2-3 nóta nekem untig elég, utána én telítődöm. Ez abból fakad, hogy a Ramm dalainak magas százaléka hasonló szerkezeti felépítésű, jön egy tinglitangli bevezető, majd atombrutál kőriff tesz rendet, a verzék alatt megint tinglitangli, a refrénnél pedig megint atommetál, és ez megy végig. A Dajcsland és Rádió über alles, a többit fölösleges is meghallgatni. Ha megteszem, akkor fárasztó hatos, ha nem, király tizes.
Mike Browning megtette amit évek óta tervezett, megalkotta a klasszikus és nagyhatású alapmű, a The Key folytatását, nyugodtan lehetne a címe The Key 2.0. Megépítették a csillagkaput, Nocturnus AD nevet viseli, egyik oldalán a Paradox, de ha átmegyünk rajta, ott a The Key vár ránk. Egyenes folytatása a debüt albumnak, ugyan olyan eredeti, ugyan olyan réteg lemez lett, a hangzást is sikerült megcsípni. Nagyon vártam és az év death metal lemeze egyik fő várományosa!
A zenei részét hajlandó vagyok befogadni, tetszik is, az éneknek nevezett hisztit viszont egyáltalán nem kérem.
Ez egy olyan szinten pofátlan In the Nightside Eclipse kópia minden téren, külcsíny és belbecs, hogy azt el sem tudom mondani! Viszont a mai világban van létjogosultsága, mert mostanában nincsen ebben a stílusban ilyen szintű minőségi alkotás, ma már jobban megy az überpolír fityma csattogtatás, mint a hagyományos megközelítés. 1994-ben ezért kereszt járt volna, fordított, alulról felfelé.
Még mindig magas %-ban DO-t hallunk a lemezen, viszont már érződik némi megfontoltság és lazább téma, nem éreztem, hogy minden áron fent akarják tartani a disszonáns káoszt. Minőséggel továbbra sincs gond, az előző lemez egyik erőssége az volt, hogy rövidsége ellenére is hatott, most itt a játékidő hosszát nem érzem indokoltnak.
A FA pont olyan mint a krómozott műanyag kerti szék. Messziről fémnek néz ki, keménynek és strapabírónak. Miután bele ülsz, érzed, hogy meglepően kényelmes, semmi fémes ridegség. Minél többet ülsz benne, azt veszed észre, hogy instabil alattad, meglepő mozgásokra képes és bármelyik pillanatban összeroskadhat, a króm megrepedezik és bizony alóla kifigyel a műanyag. Az első nóták agresszív szimfunikus death zúzdát rejtenek, és miután ráállt a füled, az egész szépen átvált egy dallamos, kommersz cuccba.
Átlagosnak mondható thrash, belesz@r@s punk hozzáállással, zenei oldalról nincs is gondom vele, viszont a vokál az teljesen rendszeridegen, nem érzem ide illőnek, nálam teljesen leugrik a zenéről, nem tud vegyülni vele és ezért magas az idegesítő faktora.
Hangulat bomba az elejétől a végéig, relaxációs masszás alkalmával ezt kérném a masszőrtől aláfestő zenének. Sikerült Izland egy szeletkéjét tökéletesen megzenésíteni: az erős széllel kísért hóviharok gomolygását keresztül metszi a gyógyvizek feltörő erős gőze, a talaj közelében még nem, de egyre feljebb már szépen keverednek és együtt repülnek tova. Monotóniában a Burzum a császár.
Már alig győztem kivárni, hogy legyen egy új Bal-Sagoth lemez, az utolsó óta eltelt tizenév alatt nagyon hiányoztak. Tudom, most már Kull a nevük és Byron sincs itt, ettől függetlenül ez 1000%-an BS: mert mind az 5 fickó egykori BS tag, mert ugyan az a sodró lendületű, szinti fűszerezésű fantasy/harci death/black metal, mert az új torok Tarkan orgánumai egy az egyben Byron-t idézik, mert a hangzás is múltidéző, nem a mai szimfó csapatokra jellemző mindent agyon nyomó szájber csúcstechnika. Annyit még megjegyeznék, hogy a BS az 1. albumán a Into the Silent Chambers of the Sapphirean Throne (Sagas from the Antediluvian Scrolls) c. dalában megírta a metal világ egyik olyan riffjét, ami számomra a top 10-ben van, itt olyat most nem kapunk, helyette sok jó cuccot viszont igen.
Első hallgatásra maga alá gyűrt és nem hiszem, hogy ez nagyon változni fog. Remek hangzás, nagybetűs dalok, misztikum és minden, amit szeretek...
Kritika hozzászólásban már írtam, hogy számomra ez a bűnös élvezet, a kommersz mennyország. Viszont sokat vártunk az új anyagra és csak részben vagyok elégedett. Kicsit sok a monoton disco menetelés...Lindemann persze zseniális. A jó kis rockos Mein Land után nem erre számítottam, de az is évekkel ezelőtt volt már...
Nem vagyok a technikás anyagok feltétlen híve, de itt nagyon élvezetes zenei aláfestést sikerült összehozni. Az ének gyanánt ráköpködött szövegelés azonban akárcsak a The Key esetében, baromi unalmas és hamar érdektelenséget szül.
Komolyan elkezdett bennem felértékelődni az Óreiða, mert a kettő hasonlóan unalmas és egysíkú, de ott nem felejtették el a gitárt, ami ha régimódi ha nem, nekem fontos. Egy zs kategóriás, 80-as években készült Terminátor utánzatnak tudnék elképzelni hasonló aláfestést. Szerintem pont, hogy az ének (még ha unalmas is) emeli egy átlagos munkahenger hangjának művészi értéke fölé.
Sosem volt kenyerem a szimfonikus black, de ez nagyon hangulatos. Igazi időutazás túl sok egyediség nélkül, de biztosan félreteszem az idei télre, akkor hatásosabb lesz.
Sosem tartottam többnek kísérleti zajongásnál a munkásságukat és ezen az új anyag sem változtat. Disszonancia ide vagy oda, én a lelket nem találom benne, de az érdekesebb megmozdulásokért (főleg a lemez második feléért) jár a pont.
Minden megtervezett, aprólékosan megmunkált zenei orgia, amire én az ízléskülönbségünk miatt nem vagyok hivatalos. Néhány dalig működik, utána émelygek tőle...
Nincs különösebb bajom ezzel a vonallal, sem a piszkos acsarkodással, de itt valahogy nem áll össze a kép. Hosszú is, monoton is, viszont egy-egy dalt hallgatva nagyon el tud kapni. A faxa riffekhez és néhány szólóhoz viszonyítva az ének szerintem nem belexarós, csak simán xar. Ebbe a fajta vokálba is lehet csempészni élvezeti értéket némi beleéléssel, átéléssel, ezt most nem éreztem.
Valahogy így néz ki, ha egy nagyon hangulatos, jó 10 perces atmoszférikus black metal anyagot több, mint fél óráig nyújtanak. Kedvelem az efféle monotóniát jól előkészítve, belesüllyesztve egy olyan dalba, ami kontrasztot ad neki, de itt nincs ilyesmi.
Bal-Sagoth korai lemezeit szerettem, ez sem rossz. Viszont a színpadiasság és az egy-két helyen feltűnő már-már vidámnak nevezhető pattogás kevésbé jön be, akkor inkább a Vargrav fagyos lehelete.
A rituális hangulat teljesen el vitt magával, az énekkel együtt. A második és a hatodik dalt valahogy nem érzem ide illőnek. Mindkét szám esetében az pörgött le a lelki szemeim előtt, hogy a felvételek közben Abbath berúgta a stúdió ajtaját és eljátszott egy részletet az új lemezéről, majd mint ki jól végezte dolgát csatabárdot lóbálva elrohant, miközben a a Benny Hill klasszikus zenéje szólt a háttérben. Majd vissza tért minden a régi misztikus kerék vágásba.Engem személy szerint ennél a két dalnál teljesen ki zökkentenek, az amúgy fenomenális hangulatból.
Őszintén be vallom az én Rámstájn ismeretem kb ki is merül a Du hast-ban, szóval nem a én véleményem lesz a legrelevánsabb. Én itt igazából kamu némettel énekelhető refrénekre,dúdolható, megjegyezhető dallamokra, magyarul slágeres disco metalra számítottam. Ehelyett kaptam 45 perc középszerű tuctuc, dzsudzsu váltogatást. Akkor már inkább Turmion Katilot.
Nem az én világom de összességében nem volt rossz, azért többször nem venném elő.
Nem vagyok a stílus ellen, de ez most valahogy fent akadt a szűrőmön. Ellenben király lett volna, Vámpír szerepjáték aláfestő zenének és akkor a körre ennyit is a szerepjátékos nosztalgiázásomról.
Nekem a nagybetűs szimfonikus lemez az Anthems, talán még a nagybetűs black lemez is. Ennek okán mindent ahhoz próbálok mérni, és azért ez a lemez maximum két sarokról karcolja az alját. Ennek ellenére kiváló anyag, pótolom az első lemezt is, köszi az ajánlónak.
Az előző lemezük át száguldott rajtam. Semmi kapaszkodót nem találtam benne, csak a fortyogó, céltalan őskáosz tombolását. Viszont úgy vettem észre, hogy ismét a kezükbe vették a gyeplőt, noha továbbra sem egy könnyen be fogadható zene, de az előzőnél mindenképpen jobb.
Tökéletesre polírozott futószalagon le gyártott, műanyag. Gepetto igazi kis fiúvá kívánhatná ezt is, mert így csak egy üres váz.
Érdekes, hogy amennyire nem mozgat már a thrash, a D-beat és a crust annál inkább, pedig nagyon is hasonló alapokon nyugszanak. A Martyrdöd pedig a jelenlegi svéd színtér egyik legjobb ilyen bandája. Szélvész tempók, nyers, állatias acsarkodás, viszont mindezek mögött olyan szép dallamok bújnak meg, hogy rózsa bimbózik tőle a pici szívemben.
Jó látni, hogy mindenki kap lehetőséget szóló albumot készíteni, így Lukács Laci koncert ventilátora is megkapta a maga esélyét erre. Na pont ez az a megmosolyogtató, trve bohóckodás, amit legutóbb a Warmoon Lord-nál említettem. Otthon, van egy ismerősöm aki hasonló zenében utazik Wintenkanten néven, na vele se sikerült sose megértetni, hogy nem az a trve, hogy ugyanazt azt a gagyi kása riffet játssza 10-15 percig. Érdekesség képen itt hagyom, milyen tag-eket írtak neki Last-fm-en: black metal,raw black metal,gorg,titan metal,monotonous crap,boring
Már az első hangok után arcul csapott a nosztalgia. Fel sejlettek a múltból az egész hétvégés M.A.G.U.S játékok még szakközépben, ahol az alá festő zene mindig valami jó black metal volt, többek között Bal-Sagoth is. Fhu de retek tápos volt a fél elf tolvajom. Számomra sajnos marad is ennyi, egy tökéletes nosztalgia lemez, ez pont az a stílus szerintem amihez nagyon is kell a modern hangzás, hogy mindent szépen tisztán ki lehessen hallani. Amit nagyon hiányoltam az a Unreal Tournament-es narrátor hang. Minden össze vetve elő-elő fog még kerülni és örülök, hogy ismét köztünk járnak.
Micsoda változatos anyag! Meglepetésként hatott rám ez a különleges black metal album. Csupa jó témák, dallamok, riffek. Azt a mindenit!
Nem tagadhatom, hogy sokat hallgattam az utóbbi időben, és azt sem, hogy a fejemben zakatolnak a dalok akkor is, amikor nem is szól a lemez. Az Auslander-féle borzalmakat még nehezen veszi be a gyomrom, de mégis helye van itt és elfogadom, azonban több olyan fantasztikus dal sorakozik, amelyek egyszerűen telitalálatok. Erős lemez, na!
A The Key és a Thresholds mértékű katarzist ostobaság lenne elvárni egy olyan lemeztől, amelyik nem hoz akkora újító döbbenetet, mint az időben megfelelően elhelyezett említett két album. A Paradox mindössze felidézi a The Key hangulatát, azaz új dalokkal bővít egy már ismert és kedvelt hangzást, de nem alkot(hat) mérföldkövet. Elfogultságomban azonban nem tehetek mást, mint örvendezni, hogy a Nocturnus (tökmindegy, hogy AD vagy nem...) semmihez sem hasonlítható atmoszférájának átadjam magam, viszont mindez csak azért lehetséges, mert sok meghallgatás után észlelhetővé válik, hogy temérdek csemege leledzik a korongon, és számtalan megjegyezhető, mondhatni varázslatos téma sorakozik fel. Éppen ezen áll vagy bukik a dolog, ugyanis akármire nem szabad ráírni a Nocturnus nevet.
Az ilyen magába borult darkwave/industrial elektronikus zene tőlem igen távol áll. El tudom képzelni valami beteg sludge-ba ágyazva, vagy valamilyen kreatívabb fúzió részeként, de ez így számomra kínszenvedés, meztelen elektro-borzalom. Olyan mintha Marilyn Mansonnak vagy a Prodigynek lenne valamilyen nagyon félreeső földalatti, mérgező melléknyúlványa, kísérleti spin-offja. Sosem hallgatnék ilyet!
Én sokkal inkább tudom értékelni az olyan Emperorhoz közel álló zenéket, mint amilyen az Aornos, ahol az egyéni hang, az eredetiség is rendesen megmutatkozik. A Vargrav viszont mindent elkövet, hogy Emperor legyen, és bár komoly hozzáállással és minőségien kivitelezi a dolgot, nem lesz több puszta hódolatnál. Mindent igyekszik az anyag felépíteni, amire szükség van egy ilyen összetett lemezhez, csak épp a saját arcát áldozza fel érte. Nem rossz anyag, és jó ilyen black metalt is újra hallani, de azon túl, hogy szereti az Emperor zenéjét, nem sokat lehetne elmondani az alkotóról. Éppen ezért a fenyegető jelleg (ami az Emperort feltétlenül jellemzi) itt nem üti fel a fejét, vagy csak nagyon haloványan.
A D.O. ma is megmutatja, hogy ezt a stílust lehet fogósan, zeneien tálalni úgy, hogy ereje, hangulata cseppet se sérüljön.
Érthetetlen, hogy egy olyan zenekar, amelyik elkészített egy olyan zseniális lemezt, mint az Agony, amelyet rongyosra hallgattam a megjelenése utáni pár évben, eképpen elsziruposodik. Azóta egyre gyengébb lemezeket adnak ki, és nem is értem, miért teszik. A különbség az Agony és, mondjuk, a Veleno között az, hogy az Agonyban úgy pászították a remek riffeket és témákat a zongorához, a King Diamond-os vokálhoz, meg miegymáshoz, hogy azok ihletben bővelkedő, tüzes, remek dalokká forrtak össze, ahol minden a helyén van, és nincs semmiből túl sok. Megvolt az intenzitása, fékezhetetlen ereje, ugyanakkor megjegyezhetően "ragadós" is volt, a dalok kiemelkedőek voltak. Ezen a lemezen már egy teljesen átlagos szimfo-áramlás zajlik a legkisebb érdekesség és izgalom nélkül. Rettentő profi hangzás és produkció, összetett anyag, irtó sok munka van benne, de hadd ne adjak már erre pontot. Ha nem lett volna Agony, még akár 7-est is adnék rá, és elintézném azzal, hogy korrekt cucc, hallgassa, akinek kenyere, de a 2011-es lemez után ezt a bombasztot már nem tolerálom tőlük.
Zajongó, acsarkodó crust-punk, elvétve egy-két jobb riffel vagy dallammal, amelyeknek semmi értelme, mert a közeg, amelybe helyezték amúgy is nehezen kibírható. Többnyire ilyennek határozom meg az idegesítő zenét. Én nem kérek belőle.
Milán Péter ismertetője keltette fel a kíváncsiságomat az izlandi zenekar iránt, bár féltem attól, hogy az ilyen hipnotikus mélységekben lüktető necro-black metal nem nekem való. A vokál nélküli monoton hangáradat ijesztőnek is tűnt egy darabig, de már csak azért is kíváncsi voltam, mi lehet ebben jó, mert általában a hipnotikus szó mögé bújt unalmasan monoton zenékben sosem találom meg a szeretni valót. Ebben azonban szinte érzi az ember az elementáris erőt. Hihetetlen sodró, hurrikánszerű "szele" van az anyagnak, és a hangkásából kiszűrődő végtelenített gitárdallamok is nagyon el vannak találva. Nem azt várja az ember, mikor lesz már vége, hanem csak egyre inkább süpped bele a katatóniába. Már aki hajlandó ilyen élménynek átadni magát. Valami mágia lehet a mögött, hogy egy ilyen lemez működni tud. Valóban nagyon érdekes kiadvány.
A Bal-Sagoth sem volt az én zeném, bár a Starfire... lemezt elég sokat hallgattam anno. Már nem emlékszem, hogy erőltettem-e a dolgot, mert akkoriban sokan hallgatták, és nem akartam lemaradni róla, de azt hiszem, akkor érdekes volt hallgatni. Ez a Kull nem igazán tetszik, de nem azért, mert nincs rendesen összerakva, hanem inkább annak stílusa miatt. Tudnám erőltetni, hogy ráhangolódjak, de nem az én műfajom ez...
Minőségi és korszerű zene.
Csak úgy mellékesen hallgattam meg a lemezt, mivel már jó ideje lemondtam róluk. De láss csodát nagyon jó lett ez a lemez. Deutschland videója pazar. Köszi az ajánlónak!
Jó volt hallgatni. Köszi az ajánlónak! Egyre jobb...
Úgy érzem ez kakukktojás. Nem találtam benne semmi értékelhetőt.
Egy gyenge Emperor utánzat borítóstól mindenestül. Az utánzatokról a gagyi kínai termékek jutnak eszembe, melynek értéke csekély. Hát ennek is.
Profi zenészekkel profin előadott zaj. Nem tetszett.
Magnifico... Sűrű és igenmagas minőségi színvonalú zene. Minden meghallgatás során találok valami újdonságot. Csak 10 pont. Köszi az ajánlónak! :)
Még ilyen erős mezőnyben is derekasan helyt állt.
A békesség kedvéért nem írok inkább semmit.
Nem találok szavakat... Május 24. Hihetetlen.
Eroennel érték egyet, csak én kevésbé vagyok elnézőbb ilyen esetben.
Jobban jártak volna, ha EP-ben adják ki, 3-4 jobb számmal. Így nagyon megosztó lett, tele van töltelékekkel. Ausländer meg egy gagyi EDM szám, ilyet max. kisvárosi diszkóban adnak le hajnalkor, átmixelve, miközben bent mindenki csontrészeg vagy józanodik. Szerencsére a Deutschland és Radio még mindig bizonyítja, hogy tudnak kiváló zenéket írni, ha nagyon akarnak.
Tetszik, hogy úgy értelmeznek egyedien egy műfajt (történetesen death metalt), hogy nem avantgárd buziság megy, hanem egymástól eltérő, de emészthető elemekből felépítve, koherens egységet alkotnak. Akkor alkalmaznak sci-fi hangeffekteket, amikor kell, akkor szólógitározzák le a csillagot, amikor kell, annyira püfölik sűrűn, de ésszel a dobot, amennyire kell. Ezt olyanok tudják csinálni, akiknek évtizedek óta kisujjukban van az egész, meg használják az agyukat is. Fogom még hallgatni.
Önmagában Overdose akkora 10 pontos szám, hogy ha csak azt adták volna ki, akkor is elégedett lennék. Ez egy industrial, de nem a dajcs Rammstein/Oomph!-féle irányzat, hanem régivonalasabb EBM-el fűszerezett, amit Front Line Assembly, 80's Ministry, KMFDM, Mussolini Headkick, szintén 80's Nine Inch Nails képviselt. Nagyon érzik ezt a hideg, komor, magába fordulós hangulatot. Az ének néha monoton és sok, tipikus szereted/gyűlölöd kategória, de még így is jól bele illik a környezetébe. Hangszeres szekció pedig odatette magát, nincsenek hatalmas villongások, de amit lehoznak, az industrial viszonylatban átlag feletti, nem az a borzalmas techno prüttyögés, amit még Rammstein is néha lezavar. Egy-két töltelék szám viszont lefelé húzza a pontot, még ha nem is sokkal.
Ezzel most így mit akartak elérni? Az normális dolog, hogy például Dimmu Borgir 2001-es lemeze jobban és erőteljesebben szól, mint ez? A borító hűen mutatja a zene fantáziatlanságát és tucat mivoltát.
Egyedi hangulatzene, amihez pont nincs hangulatom.
Az első két szám alatt összecsaptam a kezem, hogy végre egy király death metal, amely megüti Cannibal Corpse szintet...Aztán következő tételek során lement az átlagnál jobbra. A zene durvábbik felét érzik igazán, az ilyen avantgárd hülyeséget hanyagolni kellene inkább.
Átlagnál kicsivel jobb crust-punk, el tudom képzelni, hogy koncerteken miket pogóznak rá a többiek. Bátrabban variálhattak volna a dalokkal, mint ahogy Cashless Society-nél sikerült, mert ez így egy idő után monoton. Az énekes meg gyenge pont.
Nem viccelek, magasabb hangerőn konkrétan szédültem, hányingerem lett tőle, lejjebb kellett tekernem. Daudiban felfedeztem értékeket, de ettől eltekintve az egész egy blöff. Kihasználja Sólstafir által felkeltett, izlandi metal scéna iránti érdeklődést. Kinézem belőle, hogy Audacity-vel rakta összes az egészet.
Ha kapnának egy zsák pénzt stúdiófelvételekre, akkor egy tízpontos lemez lehetne belőle. Így viszont black/death metalhoz képes remek dallamokat felvonultató, de pocsék hangzású munkásságként marad utókor számára. Kár.
Hátőő, az első dal nagyon megfogott, aztán is voltak jó részek, de már vártam a végét. Lehet, hogy túl korszerű ez nekem...
Van pár számomra nagy rejtély a zenei életben, bár ezek valószínűleg csak előttem azok, valami nagyon hibásan lehet bekötve nálam. Pl. egész kicsi korom óta nem tudom megfejteni, miért szereti annyi ember a U2-t. Émelyítően unalmas, nyúlós a legtöbb daluk, Bono hangja sótlan, érdektelen, sorolhatnám... Másik ilyen a Rammstein népszerűsége, egyáltalán maga a jelenség. Már azt is nehéz felfogni, hogy ezt a rettenetesen idegesítő nyelvet valaki egy percnél tovább elviseli egy dalban. Ezzel a bandával engem vallatni lehetne, amióta létezik... Teljesen szubjektív vélemény persze, de ez van...
Dalonként hallgatva tetszik, egyben nagyon lefáraszt.
Amikor a c kategóriás filmekben a nyomozó lemegy kérdezősködni a szórakozóhelyre és mindenféle nemű arcok vonaglanak bőrcuccokban, ott szokott ilyen zene menni. Számomra értelmezhetetlen és a hallgatása tényleg felér a mazohizmussal.
Egy fb csoportból loptam a kommentet, de telitalálat: az elmúlt 20 év legjobb Emperor lemeze!
Sokkal jobban tetszik, mint az előző lemez, de még mindíg csak ennyi.
Valahol a Septic Flesh mellett vannak ők a fejemben. Lufi az egész, de mégis jólesik hallgatni.
Elsőre nagyon tetszett, de hamar elfáradtam. Túl sok ez ilyen zenéből.
Hajajj. Én sokszor szeretem az ilyet és még az Audacity sem zavar, de ez rossz. Béna alapriffek negyedórásra kopipésztelve.
Imádtam a Bal Sagothot, mai napig nagyon bírom. Ez is jó, de a földöntúli hangulat kicsit hiányzik.
A naftalin szagú kántor néni által játszott villany-cigány futamok nagyon kispolgári élménnyé silányították a hangulatot. Nem értem, miért volt szükseges templomi orgonát imitalni egy ilyen avítt, death kliséket felvonultató nosztalgiázásban. A hallott riffek sem számítanak új talalámánynak, szégyentelenül merítettek a korai Morbid Angel és Cabal albumok hagyatékából.
Ahogy a többiek mondjak, ez egy Emperor tribute banda. Egeszen jol csinaljak a majmolast. Az Emperor-ban rejlö extra erö azért hianyzik, de szerencsere meg igy sem silanyodnak egy "Dimmu Burger" szintjere. Ez az album borito azert jobban tetszik mint az In the Nightside Eclipse oldschool, tesco-gazdasagos grafikaja.
Az egy dolog, hogy a Burzum Filosofem albuma milyen körülmének között készült, de ezeknek a rénszarvas-zuzmón nevelkedett fitymaszűkületeknek ma már nem áll jól az effajta attitűd. Persze, miért is ne élnének ezzel a lehetőséggel...Ezt érteném is, ha alkotói koncepció rejtőzne a háttérben, de itt csak a trve címke villog vakítóan, annak reményében, hátha megtéveszti a modern hangzástól megcsömörlött füleket. Vikernsnek legálabb volt egy viziója, amit szerény, nyers valójaban sikerült is megosztani a világgal. Nekik pedig csak a sirályszaros sziklákról visszaverődő tengermorajlásra futotta, amivel jótékonyan el lehet fedni mind a zeneszerzői és mind a hangszeres gyengeségeiket.
Bevallom, nekem a Rammstein volt az első zenekarom, amiért igazán odavoltam. Lényegében nekik köszönhetem, hogy megszerettem a metal műfaját. Olyan szintű volt a rajongásom, hogy lefordítgattam a dalszövegeket, még különböző értelmezéseket is jegyzetelgettem hozzá, betéve tudtam minden szövegüket, mindig minden egyes albumuk ott csücsült az aktuális MP3 lejátszómon. Szóval ja, hatalmas Rammstein fan voltam. Asszem az első zenekaros pólom is Rammstein-os volt. Viszont a mai napig tartom, hogy a Herzeleid a legjobb lemezük, szinte minden egyes szám azon a lemezen egy kibaszott sláger. Na igen, szóval tetszik a jelen lemezben, hogy szépen felvonultatták az összes kis bevett manírjukat, van itt rengeteg szójáték, megannyi polgárpukkasztó fricska, meg kaptunk egy Rammstein-mércével mérve nyomasztó és kemény számot is a Puppe személyében, aminek a szövege legalább annyira kiakasztó lehet első belemélyedés után, mint amilyen a Spiel mit mir vagy a Dalai Lama dalszövege volt. Zeneileg is úgy érzem, megidézték minden korszakukat, kaptunk minden múltbeli albumból ilyen-olyan szeleteket viszonylag új interpretálásban. Összegezve tipikus Rammstein, új, mégis a régi, megszokott, összefoglalva és kivonatolva a teljes életművüket, zeneileg, szövegileg, hangulatilag, mindenhogy. Mégis... sosem lesz még egy olyan király album, mint a Herzeleid, mert számomra az a megismételhetetlen csoda, az a zenei kultúrám origója és genezise, az első nagy zenei szerelmem. Kap egy nyolcast a visszamutató attitűdje miatt és mert egy kurva jóleső nosztalgia-bombaként éltem meg.
Vagy megedzett a sok disszonáns cucc, vagy ténylegesen emészthetőbb lett a jelenlegi album az elődjénél. Persze itt is vannak szétcsúszások, de sokféle stílus hatása is tisztán kivehető az albumot hallgatva, ami szerintem kifejezetten jót tett az összképnek. Főleg a második fele igazán szuggesztív, valami ilyesmi aláfestő zenét vizionálok egy esetleges armageddon alá. A Sacrificial Theopathy-tól jönnek az igazán bitang számok, a Renegade Ashes pedig részemről az album legjobbja. Nem mindig hallgatható zene, de amikor hangulatilag nyitott ilyenre az ember, akkor nélkülözhetetlen lemezzé is válhat akár.
Első hallásra nekem a Satyricon Dark Medieval Times nótáját juttatta eszembe az album. Annak idején az volt ilyen úttörő hatással rám. Pedig az izlandi ismeretlen zenéje jóval szélsőségesebb, egyszerűbb és főképp monotonabb a norvégokénál. Amíg ott szét van választva a tömény kása és az érzéki furulyajáték, itt egybe van gyúrva, mint egy nagy jégtömbbe zárt apró lángcsóva, amihez nehéz hozzáférni, megérinteni. Itt nem is a zenén, hanem a közvetített hangulaton van a hangsúly, ahogy a süvítő szélből elő-előtörnek a nyújtott dallamok, miközben a dob csak pufog a háttérben...

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.