Hangpróba #395 - 2019. június 8.

Micsoda változatos anyag! Meglepetésként hatott rám ez a különleges black metal album. Csupa jó témák, dallamok, riffek. Azt a mindenit!
Nem tagadhatom, hogy sokat hallgattam az utóbbi időben, és azt sem, hogy a fejemben zakatolnak a dalok akkor is, amikor nem is szól a lemez. Az Auslander-féle borzalmakat még nehezen veszi be a gyomrom, de mégis helye van itt és elfogadom, azonban több olyan fantasztikus dal sorakozik, amelyek egyszerűen telitalálatok. Erős lemez, na!
A The Key és a Thresholds mértékű katarzist ostobaság lenne elvárni egy olyan lemeztől, amelyik nem hoz akkora újító döbbenetet, mint az időben megfelelően elhelyezett említett két album. A Paradox mindössze felidézi a The Key hangulatát, azaz új dalokkal bővít egy már ismert és kedvelt hangzást, de nem alkot(hat) mérföldkövet. Elfogultságomban azonban nem tehetek mást, mint örvendezni, hogy a Nocturnus (tökmindegy, hogy AD vagy nem...) semmihez sem hasonlítható atmoszférájának átadjam magam, viszont mindez csak azért lehetséges, mert sok meghallgatás után észlelhetővé válik, hogy temérdek csemege leledzik a korongon, és számtalan megjegyezhető, mondhatni varázslatos téma sorakozik fel. Éppen ezen áll vagy bukik a dolog, ugyanis akármire nem szabad ráírni a Nocturnus nevet.
Az ilyen magába borult darkwave/industrial elektronikus zene tőlem igen távol áll. El tudom képzelni valami beteg sludge-ba ágyazva, vagy valamilyen kreatívabb fúzió részeként, de ez így számomra kínszenvedés, meztelen elektro-borzalom. Olyan mintha Marilyn Mansonnak vagy a Prodigynek lenne valamilyen nagyon félreeső földalatti, mérgező melléknyúlványa, kísérleti spin-offja. Sosem hallgatnék ilyet!
Én sokkal inkább tudom értékelni az olyan Emperorhoz közel álló zenéket, mint amilyen az Aornos, ahol az egyéni hang, az eredetiség is rendesen megmutatkozik. A Vargrav viszont mindent elkövet, hogy Emperor legyen, és bár komoly hozzáállással és minőségien kivitelezi a dolgot, nem lesz több puszta hódolatnál. Mindent igyekszik az anyag felépíteni, amire szükség van egy ilyen összetett lemezhez, csak épp a saját arcát áldozza fel érte. Nem rossz anyag, és jó ilyen black metalt is újra hallani, de azon túl, hogy szereti az Emperor zenéjét, nem sokat lehetne elmondani az alkotóról. Éppen ezért a fenyegető jelleg (ami az Emperort feltétlenül jellemzi) itt nem üti fel a fejét, vagy csak nagyon haloványan.
A D.O. ma is megmutatja, hogy ezt a stílust lehet fogósan, zeneien tálalni úgy, hogy ereje, hangulata cseppet se sérüljön.
Érthetetlen, hogy egy olyan zenekar, amelyik elkészített egy olyan zseniális lemezt, mint az Agony, amelyet rongyosra hallgattam a megjelenése utáni pár évben, eképpen elsziruposodik. Azóta egyre gyengébb lemezeket adnak ki, és nem is értem, miért teszik. A különbség az Agony és, mondjuk, a Veleno között az, hogy az Agonyban úgy pászították a remek riffeket és témákat a zongorához, a King Diamond-os vokálhoz, meg miegymáshoz, hogy azok ihletben bővelkedő, tüzes, remek dalokká forrtak össze, ahol minden a helyén van, és nincs semmiből túl sok. Megvolt az intenzitása, fékezhetetlen ereje, ugyanakkor megjegyezhetően "ragadós" is volt, a dalok kiemelkedőek voltak. Ezen a lemezen már egy teljesen átlagos szimfo-áramlás zajlik a legkisebb érdekesség és izgalom nélkül. Rettentő profi hangzás és produkció, összetett anyag, irtó sok munka van benne, de hadd ne adjak már erre pontot. Ha nem lett volna Agony, még akár 7-est is adnék rá, és elintézném azzal, hogy korrekt cucc, hallgassa, akinek kenyere, de a 2011-es lemez után ezt a bombasztot már nem tolerálom tőlük.
Zajongó, acsarkodó crust-punk, elvétve egy-két jobb riffel vagy dallammal, amelyeknek semmi értelme, mert a közeg, amelybe helyezték amúgy is nehezen kibírható. Többnyire ilyennek határozom meg az idegesítő zenét. Én nem kérek belőle.
Milán Péter ismertetője keltette fel a kíváncsiságomat az izlandi zenekar iránt, bár féltem attól, hogy az ilyen hipnotikus mélységekben lüktető necro-black metal nem nekem való. A vokál nélküli monoton hangáradat ijesztőnek is tűnt egy darabig, de már csak azért is kíváncsi voltam, mi lehet ebben jó, mert általában a hipnotikus szó mögé bújt unalmasan monoton zenékben sosem találom meg a szeretni valót. Ebben azonban szinte érzi az ember az elementáris erőt. Hihetetlen sodró, hurrikánszerű "szele" van az anyagnak, és a hangkásából kiszűrődő végtelenített gitárdallamok is nagyon el vannak találva. Nem azt várja az ember, mikor lesz már vége, hanem csak egyre inkább süpped bele a katatóniába. Már aki hajlandó ilyen élménynek átadni magát. Valami mágia lehet a mögött, hogy egy ilyen lemez működni tud. Valóban nagyon érdekes kiadvány.
A Bal-Sagoth sem volt az én zeném, bár a Starfire... lemezt elég sokat hallgattam anno. Már nem emlékszem, hogy erőltettem-e a dolgot, mert akkoriban sokan hallgatták, és nem akartam lemaradni róla, de azt hiszem, akkor érdekes volt hallgatni. Ez a Kull nem igazán tetszik, de nem azért, mert nincs rendesen összerakva, hanem inkább annak stílusa miatt. Tudnám erőltetni, hogy ráhangolódjak, de nem az én műfajom ez...
Bevallom, nekem a Rammstein volt az első zenekarom, amiért igazán odavoltam. Lényegében nekik köszönhetem, hogy megszerettem a metal műfaját. Olyan szintű volt a rajongásom, hogy lefordítgattam a dalszövegeket, még különböző értelmezéseket is jegyzetelgettem hozzá, betéve tudtam minden szövegüket, mindig minden egyes albumuk ott csücsült az aktuális MP3 lejátszómon. Szóval ja, hatalmas Rammstein fan voltam. Asszem az első zenekaros pólom is Rammstein-os volt. Viszont a mai napig tartom, hogy a Herzeleid a legjobb lemezük, szinte minden egyes szám azon a lemezen egy kibaszott sláger. Na igen, szóval tetszik a jelen lemezben, hogy szépen felvonultatták az összes kis bevett manírjukat, van itt rengeteg szójáték, megannyi polgárpukkasztó fricska, meg kaptunk egy Rammstein-mércével mérve nyomasztó és kemény számot is a Puppe személyében, aminek a szövege legalább annyira kiakasztó lehet első belemélyedés után, mint amilyen a Spiel mit mir vagy a Dalai Lama dalszövege volt. Zeneileg is úgy érzem, megidézték minden korszakukat, kaptunk minden múltbeli albumból ilyen-olyan szeleteket viszonylag új interpretálásban. Összegezve tipikus Rammstein, új, mégis a régi, megszokott, összefoglalva és kivonatolva a teljes életművüket, zeneileg, szövegileg, hangulatilag, mindenhogy. Mégis... sosem lesz még egy olyan király album, mint a Herzeleid, mert számomra az a megismételhetetlen csoda, az a zenei kultúrám origója és genezise, az első nagy zenei szerelmem. Kap egy nyolcast a visszamutató attitűdje miatt és mert egy kurva jóleső nosztalgia-bombaként éltem meg.
Vagy megedzett a sok disszonáns cucc, vagy ténylegesen emészthetőbb lett a jelenlegi album az elődjénél. Persze itt is vannak szétcsúszások, de sokféle stílus hatása is tisztán kivehető az albumot hallgatva, ami szerintem kifejezetten jót tett az összképnek. Főleg a második fele igazán szuggesztív, valami ilyesmi aláfestő zenét vizionálok egy esetleges armageddon alá. A Sacrificial Theopathy-tól jönnek az igazán bitang számok, a Renegade Ashes pedig részemről az album legjobbja. Nem mindig hallgatható zene, de amikor hangulatilag nyitott ilyenre az ember, akkor nélkülözhetetlen lemezzé is válhat akár.

Vélemény, hozzászólás?

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.