Hangpróba #406 - 2019. november 9.

Régen volt már, hogy egy lemez ennyire nehezen adta meg magát. Az előző albumok és a többség rajongása miatt sokat vártam tőlük, és akkor az első 3 nóta teljesen olyan, mintha a Valhallából Nödtveidt elhozta volna nekik a Storm of the Light's Bane egyenes folytatását! A hangzás, a károgás tónusa, a dalok felépítése mind-mind olyan, hogy több millióval fogadnék arra, hogy ez itt kiadatlan Dissection. A Lost Carcosa-tól viszont minden már a TGOO-ról szól és hallgatásról hallgatásra egyre többet ad, kibontakozik, behálóz, magával ragad, ha becsukom a szemem, akkor elrepít. Elsőre 6 pont, most 9,6, megelőlegezem.
Blut Aus Nord azon oldala ők, akik a fizikai létet preferálják. Teljesen hasonlónak titulálom a két csapatot zeneileg, viszont teljesen más szemlélettel rendelkeznek. A tiszta ének nagyon tetszik, szépen beleszőve kapjuk a black-es metalban.
Ha be vagy fásulva az irodában, ha majd elalszol a munkagéped mellett, akkor ez kell neked, hogy felpezsdítse a véred, átmozgassa az elméd. Kelleténél több benne a színészkedés, a megjegyezhető riffek kárára, ami ennek a stílusnak a lételeme.
Elsőre a hangzása fogott meg, nyers-karcos és rideg, igazi black metal sound. Az első 3 dal igazán kedvemre való, fogós gitárokkal telepakolt gyors tempójú dalcsokor, a megfelelő pillanatban beillesztett, megfelelő idejű okos törésekkel szintivel, dallamos énekkel és tempó váltással. Aztán jön az Exhortation c. szerzemény ami megnyugvást és lelki békét hoz. Nekem viszont egy nagyobb törést, ugyanis az utána következő kettős már több lassulás több merengést eredményez, és ez engem kizökkentett a ritmusból. Persze nem rosszabb nóták, csak egy másik arculat. Valóban nem stílus megváltó album, de ízig vérig black, olyan franciásan játszott Marduk szerű. Amikor csapatnak, az az igazi!
Insomnium ikertestvére.
Régen imádtam a stílust, s a hasonszőrű északi alakulatokat, ma már elmegy mellettem az efajta zene. A mai felhozatalban ez egy hibátlan produktum, hívek zabálni fogják.
Egy olyan körben, ahol van egy Alcest és egy BAN, ez nem lehet sem több, sem kevesebb, számomra ez a triumvirátus nagyon hasonló élményt nyújt.
Sikerült megfőzni a húslevest, de kimaradt a só, a bors és a vegeta.
Teljes a szimbiózis a zene, a borító és az album cím között: túl sokat szívtak a képen látható gombából a tagok, aminek óriási hatása volt a komponálásra. Mivel én vizuális típus vagyok, nekem átjött az égig érő színes növények között futkározó szűzlányok kacaja, akik mit sem sejtenek abból, hogy a kert végén a gonosz várja őket egy szeánszra.
Tipikus Mayhem, de mégis más, a megfejtést még keresem, ahhoz több idő kell. Talán tisztább és finomabb lett, már majdnem steril ufo hangzás, vagy nem is tudom. Talán most több teret kapott Csihar, kiengedték a ketrecből. Nálam a Grand a favorit, azon belül is a Crystalized Pain in Deconstruction megismételhetetlen, ha onnét nézem a Démon nem tehető mellé, ha viszont a banda pályáját nézem, akkor simán befér a palettába és simán max pontos. Megosztó lett, kiveri a biztosítékot sok helyen, tehát akkor ez a Mayhem.
A gitárok hangszínei rendesen eltüntetik azt aminek át kellene jönnie. Az egésznek olyan hatása van, mint amikor az ember a hegyekben túrázik, s hirtelen leszáll a felhő, s a párától pár méteren túl semmit sem lát. Nálam ez a Lovecraf-i dolog sem működik. - Szóval, aki nagy rajongója a zenekarnak tuti zabálni fogja ezt az albumot, én post-black-ban (ha akarok) inkább majd csemegézek valami mást. / A TGOO-t s a Dissection-t még csak egy lapon említeni is szentségtörés. :D /
Nekem ők kimaradtak, erre meg nézek ki a fejemből, hogy már egy rahedli albumuk van. No, de a lényegre. Aki bírja ezt a cipőbámulós s nem kevés post-black fajta zenét az itt jó táptalajra bukkant. Komolyan megdolgoztatták a francia srácok a hallójárataimat, s mindeközben az állam végig a padlón hevert. Csillagos tízes album, azok ellenére, hogy nem ismerem a korábbi munkáikat. A filmzenés hatások pont az ízlésfaktoron belül mozognak, én még übereltem volna egy kicsit. :D - Köszönet az ajánlónak. :)
Az iskolapéldája annak, miként lehet elégetni több ezer kalóriát. :) Talán egy teljes albumnak jobban örültem volna, de így jobbá varázsolta a reggelemet. :) - Nem is tudtam, hogy itt vannak még grinderek. :D
Bár sokáig szkeptikus voltam, de rá kellett jönnöm, hogy időutazás márpedig létezik. Ezt a tényt támasztja alá a kanadai zenekar albuma is. Pedig a stílus?! védjegyévé vált ősi kávédarálós hangzáson túl is van élet, s ennek ráerőltetése a mezei hallgatóra sem tűnik túlságosan fair játéknak 2019-ben. Lenne még mibe belekötnöm, de nem teszem. A stílus hívei zabálni fogják, a többiek meg jobb, ha keresnek inkább valami mást.
Semmivel sem rosszabb, mint egy mai Opeth. Arányaiban ez egy tökéletesen összerakott lemez, remek dalokkal. Érezni a 70-es évek nagy zenekarainak hatását, s mindezt megspékelve egy kis extrém fémzenével. Ez valami olyan hiánypótló album, amit Åkerfeldt-ék készítettek volna ha nem akartak volna tovább fejlődni, vagy totálisan meg akartak volna felelni a rajongók elvárásainak. Az album Hierophant nótája valami roppant durva. - Talán néha le kéne ülni, s lazítani, úgy nekifutni az albumnak. :) Nekem összejött. Köfi az ajánlónak. :D - Aki mindezek ellenére a progresszív, melódikus death metal-ra kapta fel a fejét, lehet kellemetlen szájízzel fog távozni.
Ha nagyon kritikus akarnék lenni, akkor egy viszonylag hosszú listába kezdenék, hogy milyen hatások motoszkáltak a fejemben a nóták hallgatása közben, de most megelégszek felsorolni párat, a teljesség igénye nélkül: Omnium Gatherum, Amorphis, Wolfheart, Before The Dawn, Amon Amarth. - Szóval aki szereti az igényes északi zenét, annak jó választás lehet a finn veteránok új albuma. Igazából kellemes csalódás. S ráadásként minden hangszer a helyén szól. (Számomra a number one az albumról a Pale Morning Star tétel, de hiszem hogy mindenki megfogja találni magának a favoritját. A szólómunka álomszép.) - Köszönet az ajánlónak.
A stílus rajongóinak sok kellemes percet fog okozni, azt garantálom. Aki szereti a hangulatos doom és post black elemekkel tarkított zenét, azt itt tuti kis hallgatni valóra akadt. A többieknek bátor szívvel ajánlom a megmaradt agyuk teljes legyalulásához az új Hour of Penance anyagot. :D
Azt hiszem az olasz srácok rendesen kimaxolták a stílust. Nem tudok mit hozzátenni, csak azt, hogy aki fogékony a tech/brutal halálfém iránt, az ne is keressen tovább. Iszonyatos erők szabadulnak fel... Eddig sem volt piskóta az együttes, de ez a földre kényszerített. Behódoltam. - A stílussal most ismerkedők számára tökéletes lemez, aki pedig vágyott már egy tökéletesen brutális korongra az ne is keressen tovább. - Azért ez az "A" hangolású gitárhangzás hordoz magában figyelemre méltó dolgokat. Davide Billia ütősjátéka, pedig maga a téboly. Lehet, hogy kell utána egy-két hét szanatóriumi pihenő...
Először is, ez nem egy egyszerű fekete fém, stb. anyag francia honból, hanem egy sokkalta egyfajta csapongó műalkotásnak leírható zenei kivonat, ráadásként folyton hullámzó minőséggel. Talán jókor találja meg az embert, vagy aképp' fordítva, de nem lehet csak úgy elmenni mellette szó nélkül. - Felületesen követem a munkáikat, ez mindenesetre most tetszett. - Bátran ajánlom blekk, post rajongóknak is. - Néhol már túlontúl sem mentes a kvázi filmzenei hatásoktól, de ez semmit nem von le az értékéből. Kiművelt zene ez kérem, csak éppen másként, mint ahogyan azt már jól megszoktuk. :)
Libabőr...
Úgy látom senki sem akar beleszarni a ventillátorba, nekem ez most gyengébb mint a korábbiak. Még azért érik a végső pontszám.
Helyenként tetszett, de nem hagyott maradandó nyomot.
Bocs de nekem ez nem...
Nekem nagyon egyhangú, nem tud lekötni
Elcsépelt közhely, de igényes iparosmunka.
Valamikor rajongtam ezért a műfajért, most már inkább csak untat. Jól ismert sablonokból felépülő eléggé kiszámítható lemez néhány kellemesebb pillanattal.
Egyszerűen nem tudom megunni. Csak az a kár, hogy ilyen rövid.
Egy kicsit elfogult vagyok velük, de ez most akkor sem ütött akkorát mint a korábbi lemezek. Nekem kicsit olyan a hangzás (enyhe képzavarral élve) mintha egy a kelleténél fél dioptriával gyengébb szemüvegen át néznék. Minden megvan de valahogy nem elég éles. Úgy rémlik régebben analitikusabb volt a hangzás, mégsem volt lélektelen.
Nekem elég egyhangú, néhol áthallatszik egy kis Rotting Christ.
Nincsenek itt olyan nagy különbségek minőségben a felsztárolt (joggal) Tekilához képest, pusztán elmúlt a meglepetés varázsa és az emberek ösztönösen többet és többet, jobbnál is jobbat akarnak. A gazdaságnak is mindig többet kell teljesítenie, még ha a Föld be is szarik közben... Hallgatom egy ideje és még fogom is egy darabig. Aztán ne lepődjetek meg, ha egyszer csak lesz belőle egy 10 pontos kritika.
A post metal nem a szívem csücske, sosem lesz az a sokszor művészkedő maszatolásaival, amivel hangulatot kíván teremteni. Viszont az Alcest azért ennek a stílusnak egy kiemelkedő alakja, akikre mindig figyelek.
Semmi kiemelkedőt nem hallani itt, csak korrekt grind zúzdát. Nekem sem jött be a sok szöveges rész, viszont én azért hallok bitang témákat:)
Se nem jó, se nem rossz kategória, amit az egyéni ízlés tud elmozdítani felfelé vagy lefelé. Milliószor hallott megoldások, viszonylag magabiztosan előadva.
Az ennyire egyértelmű hasonlóság két zenekar anyaga között engem már kifejezetten zavar. Itt az Opeth, hol az Opeth játékot játszik ugyanis az In Mourning, de legalább igényesen teszi mindezt. A tiszta éneknek nincs igazán karaktere, ami még dobhatna rajta.
Az Insomnium a melodikus death egyik kései nagyágyúja, akik mindig igényes lemezeket készítettek, de magával a stílussal nem jutottak közelebb hozzám. Viszont ajánlom az előző, WInter's Gate anyagukat meghallgatásra, mivel az egy igazi stílusbravúr volt (egyetlen dal az egész lemezen), ez pedig annak az egyenes ágú folytatása. Csak azért nem 10, mert itt valóban kevesebb az érdekesség, mint három éve.
Ha valami, akkor ezek a témák megérdemelték volna a konkrétabb részekre, rövidebb dalokra bontást, mert nálam a hossz nem segítette a beleélést. Így nehéz megemészteni és nem a mélysége, sokkal inkább a két tétel hossza és massza jellege miatt. Egyébként bejött.
Erős death metal lemez, a stílus híveinek maga a mennyei manna. Nekem az a bizonyos plusz, ami egyedivé, érdekessé tenné, az hiányzik.
A franciák Memoria Vetusta trilógiája nagy kedvencem és az előző anyag borzalmasra sikerült, így vártam némi visszatérést a zenekartól. Ez részben teljesült, mert az elmebaj és az egyedi vonások tetten érhetők, ugyanakkor sokkal több a végeredményben a rutinmunka érzet. Erős anyag, de nem kiemelkedő a diszkográfiájukat tekintve.
Amikor meghallottam a magyar éneket az első dalban, tudtam a pontszámot. Ha időm engedi és nem előznek be, akkor írnék majd róla. A hamisság királya Uralta a világot...
Az elő lemezük első hallgatásra nagy csalódás volt, annak ellenére, hogy nagy kedvenceim. Ez is az lett, akaratomon kívül, még mindig egy Tekeli Li 2-őt vártam, ami valljuk be, hogy nem valószínű, hogy lesz. Sokadik hallgatásra, viszont megint kibontakoznak a sejtelmes hangulati elemek és melódiák. Számomra továbbra is ők azok akik a legközelebb állnak ahhoz, amit én lovecrafti hangulatként elvárok.
Régebben sokat próbálkoztam velük, de a végén mindig az ének volt ami taszított tőlük. Most meg az tetszik benne a legjobban. Ki érti ezt?
Na ez egy kiváló, megállás nélküli pörgőrúgás az arcba.
Nem rossz de ez el szaladt mellettem.
Minőségi de lélektelen.
Ugyanabban a cipőben járok, mint McFrost.
A jelenlegi black metal felhozatalban ez most csak ennyi, viszont később akár többre is érhet.
Defferek előre! Az egyértelmű minősége ellenére se az én világom, talán majd az új Nile.
Harmadik francia black metal a körben, mi van nekem gyereknap? :D Az előző lemezük nekem már sok volt,túl tolták. Viszont ez az új pszichedelikus irány nagyon jó, kellően bódult és egyben súlyos is. Ezek ellenére nekem a végére kicsit elfáradt, az utat megtalálták már csak ki kell építeni.
A Mayhem az Mayhem. Sosem lehet tudni mit várhatunk tőlük. Ők az igazi trve arcok, akik leszarnak mindent és mindenkit, csak játszanak amit akarnak. Ismét egy rideg, groteszk már-már szürreális mű született. Az én ízlésemnek a hangzás már picit sterilre sikeredett, vagy nem is tudom pontosan mi a bajom vele, de valami nem kerek, lehet nálam van a baj. Minden haza beszéléstől függetlenül, aki szerint nem Csihar hangja az ami a legjobban össze illik, legjobban rezonál az egész zenakarral az süket. Valami hihetetlen ez a fickó.
Ez igen! Na valahogy így kell egy post black metalnak szólnia. Izgalmas számok, nagyon össze van rakva. Köszi az ajánlónak!
Ezt a nyavalygós zenét nem akarom hallani többet.
Mi más?...
Tucat, de nem rossz.
Kifejezetten idegesített, ráadásul borzasztó unalmas is volt. A hangzás meg a belefektetett munka miatt adok 4 pontot, mint a többi 4 pontosra is, de számomra ez teljesen felesleges lemez benyomását keltette.
Zsánerlemez. Köszi az ajánlónak!
Nálam ez bukta.
Túltolták. Ez így a "csak" jó, de nem nagyon érdekel fiókba került.
Összességében nem egy nagy durranás. Különlegesek akarnak lenni, de nem érzem annak.
Jó a lemez miként a pontszámom is mutatja, de nálam ez nem 9 vagy 10 pontos, mivel sok jó lemez van ebben a stílusban. Én biztonsági játéknak éreztem a lemezen hallható számokat, olyannak amivel bukni nem lehet mivel már 1000-szer ki voltak próbálva, de kiemelkedni sem, mivel már mindet hallottam máshol.
Még mindig magasan van náluk a képzeletbeli léc. Az előző albumhoz képest nem érzem, hogy sokkal többet hoznának. Számomra ez a zenekar termeli ki a legnehezebben megemészthető albumokat. Ha jó hangulatban hallgatom, akkor 10 pontos, de ennyire elborult pillanataim ritkán vannak mostanság. A vaskos riffek elemésztik az receptoraimat.
Az Alcest tipikusan az a banda, akinek van néhány zseniális száma, de többségében, főleg egy album hosszában soha nem tud lekötni. A post elemeket azért nem olyan nyegle módon használják, mint a legtöbbek a műfajban, de ettől még igazi dalból kevés van az albumon
Na ne már, jó ez! :D
Alapvetően egy közhelyes black metálról van szó, ami csupán meghitt nosztalgizást rejt a rövidke 35 percben. A thrash elemek néhol azért felüdülést hoznak, de igazából ez sem menti meg az unalomba fulladástól. Sőt, az Exhortation átkötő tétel is közehelyes, semmit nem tesz hozzá a hangulathoz, inkább csak kizökkentett.
Az Opeth-tel való párhuzam szerintem most sokkal jobban fellazult, persze ettől még tagadhatatlan a behatás. Kellemes, de többnyire inkább csak középszerűségbe fullad.
Soha nem tudtam megbarátkozni az Insomniummal, korrekt iparos munka.
Ritka madár az efféle doom alapú progresszív cucc. Az évvégi listámba biztosan beteszem, mert minden hallgatással valami újat kapok tőle
Kemény, vaskos megszólalás egy hagyományörző magatartással. Szeretem én ezt és el is szórakoztat, de igazi hozzáadott értéket nem hordoz. A Mayhemnél azért valamivel dalcentrikusabb.
Soha nem tudta átütni nálam a falat a Blut aus Nord. A Bathory hagyatékát szépen gondozzák. Ezt az albumukat most jobban élveztem, mint a korábbiakat.
Továbbra is Mayhem ez, csak megszabadult minden extrémitástól. Mintha az elmúlt 2-3 album esszenciáját kapnánk egy alapos regularizáció után. Eltűntek a tüskék, eltűnt a káosz. Erős anyag, de nem ezért rajongok a Mayhemért. Nekem kell az extra hozzádott érték. Itt Csihar sem tudott most annyit hozzáadni, hogy emiatt élveztem volna számottevően. Minden hangszeren biztonsági játék folyik, nem igazán vannak dalok, inkább csak "jammelgetés". A kapott pontok alapján jól látszik, hogy pontosan ezt tették most, amit itt leírtam. Kiszolgálnak mindekit, és nekem pont ez az ellenszeves. A korábbi Mayhem albumok mindig megosztóak voltak.
Néha úgy érzem, megadja magát, néha nagyon nehéz a közelébe férkőzni. Nehéz anyag. Az utolsó szám rettentő bizarr, ott éreztem, hogy valami igazán különlegessel hozakodtak elő.
Kellemes hangulatos melódiák sorakoznak a lemezen, de nekem mégis az tetszik, mikor bátorságot vesznek magukon, és merészebb témákkal hozakodnak elő, mint például a Protectionban.
Puritán grind. Rövidsége ellenére sok a szövegelés, kevés a zeneiség. Fatal Impasseben is jól eldugták a szólót.
Csatlakozom a hatosfogathoz. Csepp ez a fekete (fém) tengerben.
Technikai szempontból remek anyag, de lélektelennek érzem, még a harmóniák ellenére is. Stílusában a múltkori Wills Dissolve lemeze jobban tetszett.
Nem sokat hallgattam eddig Insomniumot, de körülbelül azt kaptam, amit vártam tőlük. Kivétel a két Karelia, azokért még vissza fogok látogatni.
Jönnek a zord őszi-téli idők, ilyenkor tudnak igazán hatni az efféle zenék, de ez most nem tudott utat törni hozzám. Talán az ének az, ami nálam megbéklyózza a művet.
Azt érzem, amit a legtöbb technikás death metal bandánál. Bekerültünk a darálóba, de nincs hab a tortán.
Nem mindennapi világot tára elénk a Blut aus Nord. Az album közepére már én is úgy éreztem, hogy nehéz lesz innen visszatalálni. Be tudja szippantani az embert. A hangsúly a hangszeres zenén alapul, az ének és a kórusok csak a háttérből szüremlenek elő.
Jó, de nem érzem kiemelkedőnek. Főleg a húrosoktól vártam volna többet.
Igazából nem is tudom, hogy mit is vártam a lemeztől? Az tény, hogy korai albumaik hangulatát folytatják. Dallamaik hullámoznak, mint az óceán… csendesek, mámorítók, aztán kitörnek, mint a viharok vad pokla. Továbbra is megvan bennük a filmzenei attitűd a spirituális lelki ösztön, de erről is szól ez az album. Nem hiába, a stílus nagy királyai.
Intenzív és dühöngő. Bár a stílusilag semmi új, még is pofán csap. Szeretem az ilyet!
A három tételes, közel 61 perces Contrasts album után ez egy picit könnyedebb lélegzet. Finomabbak lettek a dallami, a hosszas zongora futamokra felépített avant-garde, ambient depresszió könnyen a merengésbe húzza az ember elméjét. Sötét légkör, borzongató atmoszférával.
Szépen oda teszik, amit kell. Minden dala egy-egy koporsószög… a dobos pedig géppuska lábú.
Kegyetlenül jó lett, rideg, zord, sötét. Csihar megint brillírozik a vokáljai terén.

Vélemény, hozzászólás?

Hangpróba #406 – 2019. november 9. (16 komment)