Hangpróba #407

2019. november 23.

Akár jó is lehetne, csak a zenészek megint a hallgatót hagyják ki a zenéből. Ja, hogy maguk szórakoztatására készítették, akkor semmi baj. Igazából az zavar, hogy a dalok indokolatlanul hosszúak, s a női vokál mintha ott se lenne, de a férfi vokalizálásról is ezt tudnám csak elmondani. A károgást is elhagytam volna, ebben a közegben inkább zavaró, mint extrém, erre azért vannak más, jól bevált eszközök. Ellenben a "jazz"-es, fúziós részek innovatívak és egyes részeken hallani, hogy a 70'-es évek táptalajából építkezik. - Számomra egy kihagyott ziccer. Majd legközelebb.
Félelmetes hangulata van. Ráadásul egyből az A-ha neve ugrott be, ahogyan meghallottam az énekhangot. Solberg bármikor felléphetne Harket-et helyettesíteni. De ez egyikőjük fényét sem csorbítja. Ráadásul minden egyes nóta libabőr. Nekem ez az arca jobban tetszik a zenekarnak, mint a régebbiek. Közel tökéletes. Ráadásul a hangszerelés is valami frenetikás. Kétségtelen, hogy Magne Furuholmen munkássága végig ott volt ebben a zenekarban, csak most jobban kicsúcsosodott :) - Valóban, nem metal lemez, de nem is akar annak tisztelegni. :)
Komoly hangulattal és nótaszerkezettel rendelkező innovatív BM Svájcból. Aki kapásból vevő a felsoroltakra, az kérem ezt zabálni fogja. Nehéz rajta fogást találni, de nem is ez volt a célom. De. (Csak egy apró szálka. :P - A vokál lehetne egy paraszthajszállal változatosabb, illetve előrébb helyezve egy picit. Ez persze semmit nem von le a pontszámból.) A hangzásra sem lehet panaszunk, le a kalappal a stúdióban robotoló láthatatlan kezeknek és füleknek. :)
Innovatív post black mindenféle hatással. Igazi zenei turmix, ráadásul a folk, neo, shoegaze sem maradhatott ki a stílusok érintéséből. Talán elsőre nehéz lehet befogadni, de nagyobb teret kell adni néha a befogadáshoz. A cimbalom illetve a torzított cimbalom használata pedig akkora ziccer, hogy a fal adja a másikat. - Köszönet az ajánlónak. - Bocsi srácok, a néha elviselhetetlen kajabálásért, de kárpótolva lesztek.
Világfájdalom... Funeral doom hívők gyülekező, a többiek inkább dobáljanak kavicsot a tóba.
Aki szereti a My Dying Bride, Paradise Lost irányvonalat annak mana lehet ez a muzsika. Azok ellenére, hogy én a stílus epikusabb megközelítését jobban preferálom érdemes vele próbálkozni. Úgy érzem, hogy ezek a nóták egy képzett és egyedi hangszínnel rendelkező énekest is elbírtak volna a zenekar részéről, néha nagyon is egysíkúnak találom a hörgést. A fél karomat odaadtam volna egy tiszta hangért. Nótaírás terén viszont remekel a csapat, s a gitárosok is odateszik magukat. - Az utolsó 2 nóta pedig bitang erősre sikeredett. - Csak ajánlani tudom a stílus híveinek, illetve azzal most ismerkedők számára.
Hogyan ne játssz black metal 2019-ben.
Igazi hamisíthatatlan Nile. - Szerintem a világon más meg se próbálja őket utánozni... Update: - Szerintem én túl hallgattam... Megfeküdte a gyomrom.
Akinek mond valamit a Fates Warning és Redemption név az tuti el fog rajta szórakozni. De aki szereti az igényes progresszív rock/metal zenét annak is tökéletes választás. Esti levezetéshez (is) tökéletes választás. - (Köszönet az ajánlónak.)
Ez a zene pont olyan, mint amikor a black metal-tól megcsömörlött személyiségzavaros zenészek próbálnak meg játszani. Tudom, nem egyszerű dolog egyedi ízt vinni a kor bandáiba, de ezt így agyonsavazva tenni több, mint az emberiség ellen elkövetett bűntett. Thomas Berglie korábban már sokkolt a Khold-dal, de ezen az anyagon Nocturno Culto egysíkú hangja sem segít. Pozitívum az, hogy Steinar Gundersen gitármunkája tökéletes, s ahol fontos, némi ízt hoz a fáradt hangulatú nótákba.
Hatalmas lehetőségek, néha fantasztikus hangulat jellemzi számomra a zenéjüket, amit a gyenge dalszerzés tud a középszerűségbe száműzni.
Kár, hogy nincs olyan pontozási lehetőség, hogy 5 és 10 között:) Egy jó cuccal nagyon nagy élvezet végighallgatni a lemezt érdekes megoldásai miatt, de azért ott bököd a kisördög is közben, hogy ez bizony már popzene... Tényleg ilyen kellene, hogy szóljon a rádióból.
Szórakoztató lemez lett, de nem az a fajta, amit bármikor meg tudnék hallgatni. Most ennyi, máskor lehetne kevesebb, máskor több.
Zeneileg egy fokkal kellemesebb, mint a Katharos, de itt sem érzem még azt az egységet és erőt, amit ki lehetne belőle hozni. Ettől függetlenül a hangulata és a hangszeres játék tetszik, a vokál meg elmegy.
Lásd: kritika.
Nem egy eget rengető lemez, de szállít egy stabil minőséget. Még nekifutok párszor.
Nagyon tudtak annak idején nevet választani a srácok. Valahogy jól hangzik és mindig felkapom rá a fejemet, de aztán pár hang után rájövök, hogy ja igen, ők azok... Végtelenül hosszúra nyúló pályafutásuk alatt összehozták a szerintem egész jó Death And The Beyond lemezt, amit most próbálnak sokadjára megidézni. Ahogy a szellemek sem jelentek meg a rituálék ellenére, úgy maradt el ezúttal a mágia. Ettől függetlenül én is találok benne a gagyibb megoldások mellett egészen kellemes, mondhatni ősi black metal finomságokat, ami miatt meg tudom érteni az album rajongóit is.
Először is: a Nile nevéhez méltóan egy újabb technikás death remekművet készített. Másodszor: ebből két lemez is kijött volna... Ebben a hosszban nagyon fárasztó minden zsenialitása ellenére.
Zeneileg nagyon kifinomult, ötletes lemez lett a What The Water Wants, ugyanakkor számomra ez az ének minden egyediséget nélkülöz. Nem hamis, nem rossz, hanem egy magabiztos tucat. Refrének, megjegyezhető dallamok terén is nagy a pangás a vokált illetően. Uncsi poszt metalos nyújtások, hard rockos kórusok sokasága, aminek köszönhetően a lemez fele körül már viszketett a tenyerem, hogy átváltsak valami másra (lásd Under Dark Skies). The Road igazán érdekesre, hangulatosra sikerült, a Waitben pedig végre ének terén is kaptam kapaszkodót. Alapvetően az album második fele fogott meg.
Számomra még mindig egy kicsit kiforratlannak tűnő projekt a Sarke, de lehet, hogy egyszerűen ennyire futja tőlük. Én a zenészektől függetlenül próbáltam meg hallgatni és egy idő után igazán elkezdett működni. Remek hangulatlemez ez, főként a billentyűknek köszönhetően érdekes pillanatokkal megtoldva.
Valóban nehéz fenntartani a figyelmet az egész játékidő alatt, lehetnének izgalmasabbak, változatosabbak, fogósabbak az ötletek. Azonban a hangulatot sikerült előcsalogatniuk a palackból és az énekesnő hangja is kimondottan tetszik. Borongós, bús, lassú, sötét muzsika.
Megtehették volna, hogy a The Congregation sikere után csinálnak még pár olyan lemezt új dalokkal (biztos vagyok benne, hogy az is zseniális lett volna), de nem tették, ívelnek felfelé tovább, ahogy a Malinával, úgy a Pitfalls-zal is, új utakon, valóban fittyet hányva mindenki elvárásaira. Mindeközben olyan páratlan minőséget, csúcskategóriás dalszerzést, varázslatos dallamvezetést, agyból kitörölhetetlen refréneket, testet-lelket átjáró hangulatot mutatnak be, hogy a legkisebb problémám az, hogy a metalt maguk mögött hagyták. A progresszív jelző azonban fényesen tündököl, és aki mer lépni, aki képes elengedni a múltat és haladni velük előre, csodás élményt fog kapni ajándékba. Három 10-es lemez egyetlen HP-n nagyon ritka dolog számomra.
Ezt a kört (is) nagyon erősnek érzem, év végére szinte egymás sarkára taposnak a kiemelkedő korongok. A Schammasch-tól egyébként sem várnék mást. Nagyon nívós, iszonyúan eltalált hangulatú, baljós témák, egyedi dalszerkezetek, belső falakat kaparó harmóniák, meglepő húzások. Év végén nehéz dolgom lesz a 20-as listával... Á, nem tudok 10-nél kevesebbet adni, ez a lemez zseniális.
Idegesítően sznob zene, avantgárd köntösbe bújtatva, az ének pedig hol fárasztó acsarkodás, hol fájóan amatőr tiszta ének. Soha többé!
Boymester leírta a kritikában, amit a lemezről tudni kell. Az év egyik csúcsteljesítménye, egyik legjobb, legszebb lemeze az A Pyrrhic Existence! Ünnepi értékű!
Időnként meglepődtem a stílusváltásokon, mert van, hogy az egységet megbontja, de nem pozitív értelemben. Szóval, néhol kijózanít, máskor pedig eléggé korrekt módon hozza a szokásost, de semmi többet.
Számomra ez inkább hajlott a fárasztó, mint a komolyan vehető produktumok felé. Külső szemlélőként tudtam csak követni az itt hallottakat, attól nagyon távol állt, hogy átadjam magam neki. Nem zajongás hallható itt, becsületes törekvés folyik mindenféle zenei alap megteremtésére, ezt elismerem, de semmi olyat nem hallok, amitől el kellene ájulnom, sőt... A horror hangulatot pedig képtelenek közvetíteni, vagy az elképzeléseink eléggé különböznek ezzel kapcsolatban.
A Nile teljesen kiszámíthatóan játssza ugyanazt már jó ideje, viszont olyan magas fokon (nem csak tudás, hanem magukra a témákra is gondolok) űzik, hogy lehetetlen kikerülni őket. Elsőre elkönyveltem, hogy tipikus Nile, csak a szokásos, de aztán mégis csak megfogtak maguknak, főleg a lassúbb témákkal, éneklős részekkel, a súlyosabb riffekkel, az itt-ott előkerülő új színekkel. Részbeni kiszámíthatósága ellenére piszok erős dalokat írtak ismét, pedig nagyobb váltásra, kevésebb biztonsági játékra, több merészségre vágyom már tőlük. Mégis, nem tagadhatom, hogy hallgattatja magát a lemez, és érzem benne az erőt. Fáradságnak pedig nyomát sem hallom.
Részemről nagyon erős kilences ez. Én szeretem, ha a sok deviancia, extremitás, fúzió és miegyebek után érkezik egy letisztult, klasszikus értelemben vett zenei mű, tele olyan dalokkal, amelyek azonnal levesznek a lábamról. Mindehhez Ray Alder hangja a hab a tortán. Pár hallgatás kellett csak, hogy meggyőzve álljak a lemez előtt. A Fates Warning és az Engine hangulata egyaránt fülsimogatóan áramlik a What the Water Wants lemez dalaiból. Oldboy írása egyébként meghozhatja a kedvét azoknak, akik netán még nem ismerik a lemezt.
Az első és az utolsó dal egészen tetszetősre sikerült, úgy éreztem, van ennek egy sajátos bája, aztán ami a kettő között van, az egyre jobban lelohasztotta a lelkesedésemet. És az ilyen szövegek, hogy "add ide a kalapácsot, add ide a fűrészt", "bort akarok inni", "hideg a kávé" stb. nem segítenek, hogy ráhangolódjak. Azért a lepukkant, életunt, pesszimista, mizantróp, züllött alak határozottan kirajzolódik, és az abból fakadó hangulat átjön... úgyhogy, ha valakinek ez kell, tessék, itt van!
Meg tudom érteni azt is aki 3 pontot adott és azt is aki 10-et, mivel mindkettő vélemény igaz. Azt azért megjegyzésképpen leszögezném, hogy amit a Leprous ezen a lemezen produkál nem más mint a White Lies és az utolsó Franz Ferdinand lemezről, de inkább White Lies-tól jócskán átvett dolgok. Engem nem zavar mivel két utóbbit szoktam időnként hallgatni és a Leprous is jól tolja, de ennél magasabb pontszámot nem érdemelnek, mivel a fémzenéhez ennek már nem sok köze van.
Hát ez elég gyenge és egysíkú, de legalább metal ami a mostani felhozatalnál már kuriózum. Elég ennek a 6 pont is.
Mint a Katharos XIII. Lehet hogy húsz év múlva erre adnék egy 6 pontot, de ez a fajta "?fémzene?" számomra elfogadhatatlan.
Hogy nem tetszett az enyhe kifejezés.
Nem tetszett.
Elmegy. Szegények nagyon mélyre kerültek, mondjuk a tagok fotóján jót röhögtem.
Jó a lemez, de többet nem fog előkerülni. A zene még csak-csak, de az a mély öblös egysíkú hörgés már nálam kiment a divatból. Vannak ennél százszor jobb death csapatok, akik megfelelnek az igényeimnek.
Elment egynek, de semmi különös. Újabb nekirugaszkodás után sem változott meg a véleményem, annyi ilyen banda van mint égen a csillag.
Két pontot érő lemezre kár még a szót is pazarolni, de két szóban összefoglalva: bűn rossz...
ilyen az, amikor az unalom megöli a produkciót.
100%-ig kereskedelmi minőségű rádió barát zene. Tehetség kutatón előadható dalok gyűjteménye, az Alleviate pl. lehet majd az X faktor döntős száma.
Ami elsőre és sokadszorra is eszembe jutott a Botanist-ról, az az, hogy különlegesen meghökkentő. Elég egyedi cucc, nem a szokásos panelekből lett felépítve, kitalálva és előadva. Kár, az énekért, valóban nem szerencsés a rikácsolós és a tiszta része, tehát van miben fejlődni.
Ebben a műfajban ez egy tökéletes produktum. Bár bitang hosszú, de nem éreztem azt, hogy sosem érek a végére. A borítóval együtt max pont.
Az érzést, mikor pakolgatod a régi dobozaidat és az egyikben amire az van írva 1997, találsz egy fóliázott kazit, kibontod és meghallgatod, na pontosan ezt adják a dánok. Zene még a dicső black metal divattá válásának idejéből, annak korszaknak minden jellegzetességével, skandináv módival.
Amongst the Catacombs of Nephren-Ka óta nem tetszett ennyire a Nile! Jót tett a vérfrissítés, technikásan kegyetlen 55 perc vár ránk, óriási szólókkal, fáraók világát megjelenítő atmoszferával. Listás.
Igényesen megkomponált, profin kivitelezett, nyomokban metalt tartalmazó rock zene. A Wait részleteiben, a What the water wanted teljes mértékben tetszett, de inkább egy zajos garázs grind csapatot hallgatok, mint az ilyen nyugati dolgokat. Amúgy érdekes, mert magyar nyelven, értelmes szövegekkel lehet jobban átjönne.
Szintivel történő variálás teszi érdekessé. Biztonsági játékot érzek a 17-es Viige Urh-höz képest. Nocturno rekedt hangja továbbra is remek.
Nagyon biztatóan indult, de többnyire csak filmzés álmodozás. Ha lett volna több rock, metál elem benne, akkor ez egy király album lenne. Így csak egy minőségi, sőtét hangulatú prüntyögés.
Köcsög popzene köcsög énekhanggal :D
Nem hoznak sok újat az előző albumhoz és EP-hez képest, de ettől még nagyon élvezhető.
Már korábban is próbálkoztam pár albummal tőlök, de mindig katasztrófális lett a végeredmény. Ezt az ótvar, ínyvitorla szaggató obégatást nem tudom elvisleni. A dallamok is hiányoznak, mert persze az önrézetes művésznek nem jutott rá ideje se nem ihelte, hogy megalkossa őket.
A hossza nagyon megrémísztett elsőre, aztán közben észre sem vettem, hogy elröppent ez a monumentális album.
Ingerszegény.
A Nile a death metál AC/DC-je. Kiválóan csinálják azt, amit a stílus megkíván, profik és van egyéniségük. A baj azzal van, hogy ez az egyinésig baromira egysíkű. Nem képesek semmi újat hozni már sokadik album óta.
Érzem a minőséget, sőt még az énekes úr hangja is kedvemre való. Azonban nem találom a dalokban azt az extra flow élményt, ami legutóbb a Son of Apollo meg tudott adni. Élvezhetőnek élvezthető, de a nagyívű dalokat nem találom.
Nagyon bátor húzás volt ennyire konfortzónán kívül kerülni.
A román csapat előző lemezéből (Negativity) kaptunk promo példányt és úgy esett, hogy én írtam róluk. Azóta rendesen átalakult/bővült a banda, három új arc is érkezett. Szerintem nekik köszönhető a stílusváltás is. Az énekesnő hangja tetszik, bár kissé egysíkúan vokalizál, így a végére kezd unalmassá válni. Jørgen Munkeby ténykedése úgy tűnik inspirálólag hat, hisz manapság egyre több rock/metal zenében tűnik föl a szaxofon. Alex Iovan is ízes témákat fúj, de játékstílusa már nem hat az újdonság erejével. A minden bizonnyal erdélyi magyar Hanos-Puskai Péter bőgőzésében is érezni azért a jazzt. Továbbra is hangulatos muzsikát játszik a Katharos XIII, bár a két évvel ezelőtti albumnak még sokkal több köze volt a black metalhoz, mint ennek.
Bárcsak ilyen minőségű popzene szólna a rádiókból! Nekem nagyon tetszik, gyakran hallgatom, hatalmas audio élmény és érzelmileg is megérint. A keménységet nem hiányolom, pop-rockban is legalább olyan erősek, mint a metalban voltak, viszont elviseltem volna több, a Foreigner-höz hasonló lendületes tételt! Einar hangját lehet nem szeretni, de szerintem Freddie Mercury óta nem hallhattunk ennyire egyedi stílussal, orgánummal bíró rockénekest! Mondjuk mindketten tenoristák, csak nem komolyzenében utaznak. Igaz, Freddie abba is belekóstolt anno...
Nem ismertem őket behatóbban korábban, de ezen az albumon az a fajta dallamos, könnyen emészthető, színes, változatos black metal szerűség hallható, ami még nekem is tetszik. Azért aki a bandcamp-jüket kezeli, megalkotta, nem volt a helyzet magaslatán, mert a playlistnél a dalok sorszámai, illetve a dalhosszak olyan színnel vannak feltüntetve, mint a háttérszín, így csak nagyon-nagyon sasolva lehet kisilabizálni belőlük bármit. Egy ideig azt hittem, hogy nincs is ott semmi, pedig van. Csak alig látni. Így olyan, mintha nem is lenne :D
Inkább különlegesnek mondanám a Botanist zenéjét, mint jónak. Gitárok nincsenek benne ugyanis, bezzeg van cimbalom, meg harmónium, stb. Azt hittem, hogy a cimbalom csak a népzenében, világzenében szól igazán jól, de nem! Ebben az inkább avantgárd, mint post black muzsikában is megtalálja a helyét, sőt! Az extrém vokál miatt nekem a prog. metalcore-os néhai Burst neve is beugrott, sőt a korai Blind Myself lemezek is. A Burst esetében is nehezen tudtam befogadni ezt a kiabálós stílust, a Botanist-nál sem megy ez könnyen. Ez a fajta vokál hosszú távon fárasztó, a dallamos ének pedig szerintem gyermeteg. Azért örülök, hogy próbálták változatossá tenni a vokalizálást ezáltal, de még van hová fejlődniük e téren. Viszont ennél kevesebb pontot nem tudok nekik adni, mert megleptek. És manapság nagyon ritkán lepődöm meg egy-egy rock/metal lemez hallgatása közben!
A funeral doom nagyon távol áll tőlem. Eddig az Ahab tudott úgy, ahogy megszólítani. Elismerem, hogy nagyon minőségi, amit az Esoteric művel, de egyszerűen én nem azt keresem a zenében, amit ők nyújtanak.
Egyértelműen a death metal felől közelítik meg a műfajt, zeneileg nincs is velük probléma. Az egysíkú hörgés viszont zavaró. Sokkal jobban tetszene ez a lemez, ha volna a dalokban tiszta/dallamos ének is. Vagy legalább kevesebb lenne akkor a vokál és több az instrumentális betét. Mint pl. az utolsó előtti nóta hosszú, akusztikus gitáros, roppant hangulatos lebegése. Így viszont számomra túl egysíkúan és túl sokat hörög a frontember.
Nagyon rosszat erre a lemezre sem tudok mondani, bár kevés dolog nyerte el a tetszésemet. A leállós, atmoszférikus részek korrektek, illetve a gitárdallamok is egész jók néha. Viszont a vokál itt is rém egysíkú. A stílus hívei próbálkozhatnak a koronggal, másnak nem igazán ajánlanám.
Egy rövid fellángolásom volt jó pár éve Nile-ügyben. Akkoriban hallgattam a lemezeiket, de elég hamar lecsengett a dolog. Ez az új is hozza a tőlük megszokott magas színvonalat, de számomra túl fárasztó, és egysíkú. Ha az album első felébe is iktattak volna hosszabb atmoszférikus részeket, leállásokat, illetve többször próbálkoztak volna dallamos minimálénekkel, mint az utolsó két dalban, akkor kicsit lelkesebb lennék!
Lásd, kritika!
Lehet, hogy csak a zene színessége, változatossága miatt, de a vokál sem tűnik számomra egysíkúnak. Ennek a muzsikának csak egy összetevője a black metal, legalább annyi klasszikus rock elem hallható benne, a szinti meg még a '80-as évek popzenéjére jellemző témákat is játszik. A The Endless Wait remek hangulattal bír, a benne hallható női ének is telitalálat! A záró tétel dettó! Szóval most kicsit értetlenül állok a fanyalgókkal szemben...
A dark jazz és a black-es megoldások házasítása egy egészen egyedi végeredményben öltött itt testet. A Bohren & der Club of Gore és a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble hatása tagadhatatlan.
Felemel - letaszít, elkápráztat - idegesít.
Nagy ívével, profi szerkesztésével és izgalmas kivezetésével az év egyik csúcspontja számomra.
Nekem nem működnek a Botanist által teremtett hangulatok. Az ének és a metalcitera sem javított éppenséggel az értékelésemen.
A furenal doom nagyon nem kenyerem. A hossza borzasztó. Néhol kimondottan izgultam már egy-egy pergőütés előtt.
Hangulatos is, szórakoztató is, azonban már nagyon rég eltávolodtam ettől a stílustól.
Jó iparos black alapleves, amit nagyon lehúzott nálam a kimondottan dedós dallamjáték.
A tiszteletemet maximálisan kivívta a csapat már az Amongstal is, azonban tartósan megszeretni, gyakran hallgatni egyik lemezüket sem tudtam. A friss korong is tök jó, de nem kívánkozik vissza a lejátszóba. Pedig élveztem hallgatni. Hát ez van...
Mind a hangszeres játék, mind a dalok, mind a produkció egyszerűen mesteriskola.
Thomas Berglie black metal interpretációja és hozzáállása a stílushoz teljesen egyedi színt képvisel a palettán. Ez a szemlélet már a Tulusnál megmutatta a foga fehérjét, és a Kholdban öltött kiforrott alakot. A Sarke tökéletes láncszeme az ő munkásságának, a Gastwerso pedig az eddigi legizgalmasabb lemeze a csapatnak.
Gyáááá, ezt meg is rendeltem duplacédén.
Halloweenre időzítették klasszik horror tematikájú albumukat a srácok. Egyfajta black metalos King Diamondot valósítanak ők meg, mindíg is szerettem a cuccaikat. Korábban is szerették a terjengősebb dalokat, viszont ezen az albumon néha nem érzem indokoltnak a 10 perc körüli terjedelmet.
Ha nem azok játszanák, akik, két ember se hallgatná ezt fél számnál tovább.
Elsőre kicsit szétszórtnak tűnt a lemez, elég sok újdonság ütötte fel a fejét: többször hallhatunk zongorajátékot, Aldrahn is dalol egyet az I Burn Within You szám közben, az A Paradigm of Beauty refrénje pedig már-már popba hajló. De az album erőssége, hogy valami hihetetlen atmoszférát tudnak teremteni, és itt nem csak az olyan kemény zúzásra gondolok, mint a Rays Like Razorben van, hanem a lemezt lezáró, levezető, lágyabb tételre is. Nagyot alkottak a helvétek!
További opciók: Szabályzat A pontozáshoz, ajánláshoz be kell jelentkezned
Szűrők: mind csak állandó hp tag csak olvasói
2019. november 23.
69Nostromo79 boymester farrrkas Husky McFrost1977 nascence oldboy Szpeter mike666 srppk ∑:
1. Weide
Schammasch
Hearts of No Light
9 8 10 6 8 9 8 9.5   9 8.4
2. oldboy
Ray Alder
What the Water Wants
9 8 9 6.5 6 8 9.5 10     8.3
3. Husky
Nile
Vile Nilotic Rites
7.5 8.5 9 8 10 7 7 8.5     8.2
4. nascence
Leprous
Pitfalls
10 8 10 6 3 10 9 8     8
5. farrrkas
Esoteric
A Pyrrhic Existence
5 10 10 3 10 9 6 7 10   7.5
6. TrueMayhem
Sarke
Gastwerso
6 8 6 2 8 9 8 9 3   7
7. boymester
The Drowning
The Radiant Dark
7.5 7.5 6.5 5 7 6.5 6.5 7.5     6.8
8. Armand
Katharos XIII
Palindrome
6 6.5 7 1 7 7 8 8     6.3
9. McFrost1977
Botanist
Ecosystem
9 7 4 1 9 3 7 5     5.6
10. CarolusRex
Denial of God
The Hallow Mass
5 6 5 6 6 6 5 4 8   5.4
∑:
7.4 7.8 7.7 4.5 7.4 7.5 7.4 7.7 7 9 7.1

Vélemény, hozzászólás?

Hangpróba #407 – 2019. november 23.: 12 komment

  • McFrost1977 McFrost1977 szerint:

    oldboy! Kínai könyvet el tudod olvasni? Azon a bandcamp oldalon minden a helyén van.

    • oldboy oldboy szerint:

      Most ezzel mire is akartál kilyukadni?

    • McFrost1977 McFrost1977 szerint:

      Arra, hogy azt írtad, egybe mosódnak a színek. Nálam nem. A kínai könyvet szemvizsgálatnál használják. Semmi rossz indulat, vagy bántó szándék nem vezérel, csak kérdeztem.

    • oldboy oldboy szerint:

      Ja, a Schammasch kommentemre gondolsz? Érdekes a dolog, a melós gépemen volt ez a “színösszefolyás”. Az is lehet, hogy a monitorommal van baj, bár más banda bandcamp oldalánál nem tapasztaltam ezt. Telefonon nézve minden jól látszik, de ott egységes a háttérszín és a betűszín/számjegyek színe minden előadó esetében, míg számítógépen nézve vannak variációk e téren. Most újra rámentem a bandcamp-jükre és minden OK! De amikor én hallgattam ott a lemezt, akkor szürke volt a háttérszín, meg a betűk/számok színe is. Most meg ilyen barnás a háttér, a számjegyek pedig fehérek… Igazi talány ez számomra! 😀

  • oldboy oldboy szerint:

    Boymester! Most már biztos vagyok benne, hogy mi ketten nagyon mást gondolunk kiemelkedő éneklésnek, hangnak. 🙂 Ray Alder éneke minden egyediséget nélkülözne? “Magabiztos tucat”? Hát nem tudom… Szerintem pár szó után meg lehet mondani, hogy ő énekel. Nekem megjegyezhető dallamok terén sincs hiányérzetem, de azt is régóta tudom, hogy teljesen mást értünk pl. slágeres refrén alatt. 😀 Persze nincs ezzel semmi gond! A kommented alapján egyébként túl soknak tűnik a 8 pont… Bár gondolom a Neked is tetsző zeneisége miatt annyi az annyi.

    • boymester boymester szerint:

      Szinte tudtam, hogy ráharapsz a csalira:) Én tényleg nem hallom egyedinek. Tiszta és pontos, de nincs benne az a szokatlanság, amit én nagyon szeretek és legtöbbször keresek. Az énekdallamokba sem tudok belekapaszkodni, nekem ahhoz túl kézenfekvő, “langyi” az egész. Borknagar Voices dalába szorult annyi kapaszkodó, mint itt az egész anyagba.. De ha már refrén, akkor Fjara, Long Lost to Where No Pathway Goes…amiktől a hideg ráz ahányszor csak hallom. Ha pedig progresszív vonal, akkor Pain Of Salvation vagy régi DT. Mindkettő remek példa az egyedi hangra is: Pain esetében a minőségi vékony hangok, LaBrie-nél pedig a szenvedés, amit a magas hangok kiadása eredményez nála:) Ez nem kukacoskodás a részemről, esküszöm meg nem ismerném a hangját egy prog/power egyvelegen belül:) Egy Gerrit Mutz, Mik Mentor, John Calvin vagy Geddy Lee vokált akárhányból kiszúrnék. Zeneileg viszont minden percét élveztem az anyagnak. Finom, igényes, tanítani való hangszerelése van. 🙂 Ettől függetlenül mindig végigolvasom az írásaidat és mindig meggyőzöl róla, hogy meg kell hallgatnom valamit:) Most nem is bántam meg.

  • nascence nascence szerint:

    Jéééé. Egy Emp újra a HP-n!

  • McFrost1977 McFrost1977 szerint:

    Valaki leírhatná és jól látható helyre kitehetné, hogy hogyan kell képeket meg ilyeneket beilleszteni, mert balfasz vagyok hozzá és mert nem találom, ha van is ilyen írás.

  • farrrkas farrrkas szerint:

    Az Esoteric ezúttal 2 CD-s duplaalbummal jelentkezett 1 óra 37 percben. Ne hagyjátok utoljára, már most érdemes nekirugaszkodni. Üdvözlettel: Felebaráti Jótanács

december 13.,