Valóban nehéz fenntartani a figyelmet az egész játékidő alatt, lehetnének izgalmasabbak, változatosabbak, fogósabbak az ötletek. Azonban a hangulatot sikerült előcsalogatniuk a palackból és az énekesnő hangja is kimondottan tetszik. Borongós, bús, lassú, sötét muzsika.
Megtehették volna, hogy a The Congregation sikere után csinálnak még pár olyan lemezt új dalokkal (biztos vagyok benne, hogy az is zseniális lett volna), de nem tették, ívelnek felfelé tovább, ahogy a Malinával, úgy a Pitfalls-zal is, új utakon, valóban fittyet hányva mindenki elvárásaira. Mindeközben olyan páratlan minőséget, csúcskategóriás dalszerzést, varázslatos dallamvezetést, agyból kitörölhetetlen refréneket, testet-lelket átjáró hangulatot mutatnak be, hogy a legkisebb problémám az, hogy a metalt maguk mögött hagyták. A progresszív jelző azonban fényesen tündököl, és aki mer lépni, aki képes elengedni a múltat és haladni velük előre, csodás élményt fog kapni ajándékba. Három 10-es lemez egyetlen HP-n nagyon ritka dolog számomra.
Ezt a kört (is) nagyon erősnek érzem, év végére szinte egymás sarkára taposnak a kiemelkedő korongok. A Schammasch-tól egyébként sem várnék mást. Nagyon nívós, iszonyúan eltalált hangulatú, baljós témák, egyedi dalszerkezetek, belső falakat kaparó harmóniák, meglepő húzások. Év végén nehéz dolgom lesz a 20-as listával... Á, nem tudok 10-nél kevesebbet adni, ez a lemez zseniális.
Idegesítően sznob zene, avantgárd köntösbe bújtatva, az ének pedig hol fárasztó acsarkodás, hol fájóan amatőr tiszta ének. Soha többé!
Boymester leírta a kritikában, amit a lemezről tudni kell. Az év egyik csúcsteljesítménye, egyik legjobb, legszebb lemeze az A Pyrrhic Existence! Ünnepi értékű!
Időnként meglepődtem a stílusváltásokon, mert van, hogy az egységet megbontja, de nem pozitív értelemben. Szóval, néhol kijózanít, máskor pedig eléggé korrekt módon hozza a szokásost, de semmi többet.
Számomra ez inkább hajlott a fárasztó, mint a komolyan vehető produktumok felé. Külső szemlélőként tudtam csak követni az itt hallottakat, attól nagyon távol állt, hogy átadjam magam neki. Nem zajongás hallható itt, becsületes törekvés folyik mindenféle zenei alap megteremtésére, ezt elismerem, de semmi olyat nem hallok, amitől el kellene ájulnom, sőt... A horror hangulatot pedig képtelenek közvetíteni, vagy az elképzeléseink eléggé különböznek ezzel kapcsolatban.
A Nile teljesen kiszámíthatóan játssza ugyanazt már jó ideje, viszont olyan magas fokon (nem csak tudás, hanem magukra a témákra is gondolok) űzik, hogy lehetetlen kikerülni őket. Elsőre elkönyveltem, hogy tipikus Nile, csak a szokásos, de aztán mégis csak megfogtak maguknak, főleg a lassúbb témákkal, éneklős részekkel, a súlyosabb riffekkel, az itt-ott előkerülő új színekkel. Részbeni kiszámíthatósága ellenére piszok erős dalokat írtak ismét, pedig nagyobb váltásra, kevésebb biztonsági játékra, több merészségre vágyom már tőlük. Mégis, nem tagadhatom, hogy hallgattatja magát a lemez, és érzem benne az erőt. Fáradságnak pedig nyomát sem hallom.
Részemről nagyon erős kilences ez. Én szeretem, ha a sok deviancia, extremitás, fúzió és miegyebek után érkezik egy letisztult, klasszikus értelemben vett zenei mű, tele olyan dalokkal, amelyek azonnal levesznek a lábamról. Mindehhez Ray Alder hangja a hab a tortán. Pár hallgatás kellett csak, hogy meggyőzve álljak a lemez előtt. A Fates Warning és az Engine hangulata egyaránt fülsimogatóan áramlik a What the Water Wants lemez dalaiból. Oldboy írása egyébként meghozhatja a kedvét azoknak, akik netán még nem ismerik a lemezt.
Az első és az utolsó dal egészen tetszetősre sikerült, úgy éreztem, van ennek egy sajátos bája, aztán ami a kettő között van, az egyre jobban lelohasztotta a lelkesedésemet. És az ilyen szövegek, hogy "add ide a kalapácsot, add ide a fűrészt", "bort akarok inni", "hideg a kávé" stb. nem segítenek, hogy ráhangolódjak. Azért a lepukkant, életunt, pesszimista, mizantróp, züllött alak határozottan kirajzolódik, és az abból fakadó hangulat átjön... úgyhogy, ha valakinek ez kell, tessék, itt van!
oldboy! Kínai könyvet el tudod olvasni? Azon a bandcamp oldalon minden a helyén van.
Most ezzel mire is akartál kilyukadni?
Arra, hogy azt írtad, egybe mosódnak a színek. Nálam nem. A kínai könyvet szemvizsgálatnál használják. Semmi rossz indulat, vagy bántó szándék nem vezérel, csak kérdeztem.
Ja, a Schammasch kommentemre gondolsz? Érdekes a dolog, a melós gépemen volt ez a „színösszefolyás”. Az is lehet, hogy a monitorommal van baj, bár más banda bandcamp oldalánál nem tapasztaltam ezt. Telefonon nézve minden jól látszik, de ott egységes a háttérszín és a betűszín/számjegyek színe minden előadó esetében, míg számítógépen nézve vannak variációk e téren. Most újra rámentem a bandcamp-jükre és minden OK! De amikor én hallgattam ott a lemezt, akkor szürke volt a háttérszín, meg a betűk/számok színe is. Most meg ilyen barnás a háttér, a számjegyek pedig fehérek… Igazi talány ez számomra! 😀
Boymester! Most már biztos vagyok benne, hogy mi ketten nagyon mást gondolunk kiemelkedő éneklésnek, hangnak. 🙂 Ray Alder éneke minden egyediséget nélkülözne? „Magabiztos tucat”? Hát nem tudom… Szerintem pár szó után meg lehet mondani, hogy ő énekel. Nekem megjegyezhető dallamok terén sincs hiányérzetem, de azt is régóta tudom, hogy teljesen mást értünk pl. slágeres refrén alatt. 😀 Persze nincs ezzel semmi gond! A kommented alapján egyébként túl soknak tűnik a 8 pont… Bár gondolom a Neked is tetsző zeneisége miatt annyi az annyi.
Szinte tudtam, hogy ráharapsz a csalira:) Én tényleg nem hallom egyedinek. Tiszta és pontos, de nincs benne az a szokatlanság, amit én nagyon szeretek és legtöbbször keresek. Az énekdallamokba sem tudok belekapaszkodni, nekem ahhoz túl kézenfekvő, „langyi” az egész. Borknagar Voices dalába szorult annyi kapaszkodó, mint itt az egész anyagba.. De ha már refrén, akkor Fjara, Long Lost to Where No Pathway Goes…amiktől a hideg ráz ahányszor csak hallom. Ha pedig progresszív vonal, akkor Pain Of Salvation vagy régi DT. Mindkettő remek példa az egyedi hangra is: Pain esetében a minőségi vékony hangok, LaBrie-nél pedig a szenvedés, amit a magas hangok kiadása eredményez nála:) Ez nem kukacoskodás a részemről, esküszöm meg nem ismerném a hangját egy prog/power egyvelegen belül:) Egy Gerrit Mutz, Mik Mentor, John Calvin vagy Geddy Lee vokált akárhányból kiszúrnék. Zeneileg viszont minden percét élveztem az anyagnak. Finom, igényes, tanítani való hangszerelése van. 🙂 Ettől függetlenül mindig végigolvasom az írásaidat és mindig meggyőzöl róla, hogy meg kell hallgatnom valamit:) Most nem is bántam meg.
Jéééé. Egy Emp újra a HP-n!
Valaki leírhatná és jól látható helyre kitehetné, hogy hogyan kell képeket meg ilyeneket beilleszteni, mert balfasz vagyok hozzá és mert nem találom, ha van is ilyen írás.
Dettó. Régen ez még ment, csak-csak. :S
https://i.imgur.com/XuiwIgG.png
Az Esoteric ezúttal 2 CD-s duplaalbummal jelentkezett 1 óra 37 percben. Ne hagyjátok utoljára, már most érdemes nekirugaszkodni. Üdvözlettel: Felebaráti Jótanács
Új Nile-t valaki?