Hangpróba #417 - 2020. április 11.

Hmm... Szövegvilágát tekintve nekem leginkább az Adam Darski vezette Behemoth jutott eszembe, de ami a produkció zenei részét illeti az nem más, mint egy az amerikaiak által agyonsavazott euro-black-re hajazó elegy. - Felvonultatva annak minden élvonalbeli zenekarát.
No ez érdekes. Tele van az album újrahasznosított djent, punk, Slayer riffekkel. Szól is mint állat, s a ritmusszekció is darál, ahogy kell, de ennyi. Ice-T rappernek ezerszer jobb volt. Mit akartam írni még? Ja, semmit. - A Motörhead feldolgozás meg csak egy feldolgozás, és az albumot még Amy Lee sem menti meg.
Csak a szokásos, ortodox dolgok BM terén. Jól összekalapálták, de több, mint egy tucat banda rohangál a színtéren hasonló - jobb - teljesítménnyel. Plusz pont, hogy a holland ékes anyanyelven előadott nóták nem zavarják az ember idegeit. (Habár a monoton károgás hosszú távon hazavágja a produkciót.) - Háttérzeneként nálam egész jól működött. Láttunk, hallottunk már ilyet. Ennyi. - Aki szereti a hangulatos és ortodox értékeket felvonultató BM zenét annak tuti bejön.
Nincs itt semmi baj. :) Egyszerűen csak sok az a majdnem 100! perc. - Én két részletben hallgattam végig az albumot, s így kevésbé volt megterhelő. - A Marcus Bischoff vezette germán melodeath/metalcore csapat mondanivalói pedig csöpögnek a straight edge életérzéstől, ami számomra pozitívum. - Szóval, én azért nem látom olyan vészesnek a helyzetet, egyszerűen csak sok. :) Nekem is elég lett volna egy albumnyi anyag. - Egy Übermacht szintű nóta azért valljuk be kávé mellé elég ütős tud lenni. :)
OK. Ki volt az? Álljon fel! :D - Ez aztán bedarált. Az elmúlt pár évben alig egy pár zenekarnak sikerült így elsőre készre vágnia. - Most próbálok felállni az első pofon után, de nem nagyon megy. :) Köszönet az ajánlónak. - Ezt rongyosra fogom hallgatni...
Ezek a nóták egy aranytorkú, de legalább is egy közepes hangterjedelemmel rendelkező énekesért kiáltanak, s nem ártana egészséges hosszúságúra megnyírni sem a számokat. A többi az jöhet. Az a baj, hogy ezek hiányában sajnos az érdeklődés hamar lankadni kezd, ezt pedig nem részletezem, hogy mit okoz... Vannak benne lehetőségek, s a pontszám most csak jóindulatból ennyi, bízom benne, hogy megtalálják a helyes utat a skacok. A narráció nem vokál, s feleslegesen hosszúnak is tartom.
Profi kis doom tagadhatatlan Cathedral, Paradise Lost és My Dying Bride hatásokkal. Aki a stílus híve nagy kanállal fogja zabálni. Röviden ennyi. :)
Nekem kicsit olyannak tűnik, mint a Shining és az Entombed szerelemgyermeke egy ausztrál szűrőgépezeten átengedve. Ráadásul nem egyszerű black/death elegyet játszik a zenekar, amit a hangzás - tuti HM-2 - sem tesz könnyen értelmezhetővé. Nem direkt zene ez, sokkal inkább le kell ülni mellé, s hagyni kell neki időt. A koncepció tökéletes s jól is működik helyenként, mégsem tudok kiemelni egyetlen egy nótát sem a korongról. - No, de tuti, hogy a következő albumuk már még ennél is jobb lesz.
Első hallásra olyannak hatott, mint a svéd Dark Funeral. Persze itt sokkal többről van szó, még ha elsőre a felhasznált elemek nagyon is hasonlóak. - Tipikusan a le kell ülni mellé zenekarok (egyszemélyes vagy mi?) sorát gyarapítja. - Befogadását, s az apró részleteket valószínűleg a hangzás sem fogja megkönnyíteni az arra kevésbé befogadó hallgatók számára. - Aki szereti a stílust annak tuti befutó, de aki gólya annak simán lehet ez az ugródeszka is. - Minél tovább hallgatom, annál jobban tetszik... Eh....
Nekem elsőre korai Cradle OF hatások jönnek át, de nagyon hangulatos. Igaz, hogy csak egy átlagos megoldású, sokat hallott témákkal operáló anyag, de van benne potencia.
Vannak rajta izom dalok, de ugye nem egy Cop Killer (ami nekem alap tőlük)! Az biztos, hogy oda tették magukat most is és hozzák a tőlük elvárható színvonalat… dühös, energikus, arcba mászóan realisztikus album lett a jelent világ/amerika társadalmi, szociális és politikai hétköznapjairól. A Motorhead feldolgozást, ugyan úgy mint a korábbi Slayer-t rendesen a saját arcukra gyúrták, viszont az Amy Leevel közös duett az nem kellet volna.
Ez sem több a tucatnál, meg hogy kardokkal pózerkodunk a hegyen. Ezeknek a zenéknek a kora lejárt már nem? A ’90-es évek közepén még én is agonizáltam volna az efféle zenére, de így karanténban, ráadásul nagypénteken. Köszönjük, egyszer elég volt! …iszom egy hubit (kettőt).
Okés, hogy 4 éve nem adtak ki albumot, de ez akkor is mi? 1000x eljátszott kirakat-témák összelegye… 4 év alatt ennyire tellett. Egy vicc! Peresze erő, meg agresszív (igaz ez utóbbi gyengéden pislog csak), ezért unalmas a metalcore.
EZ EGY GYILKOLÓGÉP, EGY HARCKOCSI! LEGYALULT MINT A SZ.RT! Zseniális, ahogy összemossák az ipari, elektronikus kaotikát és az éjfekete nordikus black metal határait. Ez az album egy bizarr futurisztikus sci-fi film aláfestő zenéjének is elmenne.
A műfaj kedvelőinek igazi csemege a banda újabb űrutazása! Nekem is az! Imádom a hússzú utazásokat instrumentális sci-fi stoner/doom zenéjüket, ami ha néha vontatott is kissé, de meglehetősen rétegezett. A narrációban kölcsönzött szövegrészletek, amik (néha) most is korabeli NASA jelentések, beszélgetések részletei, nagyon jó hangulatot adnak témáikhoz. A banda már 2012 óta megtalálta az útját és remélem így folytatják tovább.
Őstulok zene, amit leginkább csak a ’90-es évek bánat metalján nevelkedett őstulkok (mint én is) fognak élvezni. 100 %-osan hozzák a brit death/doom fénykorának hangulatát, nem hiába a banda veterán zenészei is akkor élték fénykorukat. … ki az a Dark Funeral? :)
Erős anyag lett. Tetszik, hogy nem egy kifejezett black/death album, inkább extravagáns vonalúnak nevezném a modern és a klasszikus / hard metal hatásai miatt, amik kifejezetten jó hangulatod adnak a lemez komor atmoszférájú dalainak. Bemutatkozásnak remek anyag.
Ja, ez a Dark Funeral! Hmmm… többet vártam. Tucat sajnos és kicsit idegesítő. A franciát ne, de a francia nyelvet utálom… black metalban meg sz.r is.
Nem lesz belőle klasszikus, de szórakoztató.
Az előttem szólók már mindent elmondtak, nem tudok semmit hozzátenni.
Szeretem ezt a műfajt, de ez valahogy nem az igazi. Nem szól jól, a számok is indokolatlanul hosszúak.
Kifogott rajtam , nem bírtam végighallgatni. Sok tök egyforma szám valami számomra egészen elképesztően idegesítő vokállal. Soha többé
Nekem kevés a fogódzó. Kicsit több ritmusváltás szellősebbé, befogadhatóbbá tenné a lemezt. Ez a folyamatos darálás a végére kicsit fárasztóvá válik. Mondjuk le a kalappal a dobos előtt.
Hamar a háttérbe vonul és végig ott is marad. Elég sok post-rockot hallgatok de ez nem tudott lekötni.
Nekem ez marha vontatott.
Jól keverik a black és a death elemeket (a borítón is). Érdekesen játszanak az arányokkal, ezért végig fenn tudja tartani a figyelmet.
Kicsit emlékeztet a Regarde les Hommes Tomber legutóbbi lemezére csak kicsit nyersebb felfogásban. Van a francia black-nek valami sajátos íze ami egyre inkább ínyemre való.
Nem egy álleejtős alkotás ez most sem, de van olyan jó, mint a debüt. Az talán egy kicsit bevállalósabb volt...
Ó, hogy ez rendre előkerül. Talán híresek? Mert nekem nem jön be... Akad pár izmos riff, nagyon feelingesek a szólók kopottasságuk ellenére is, viszont pár dal után már feldolgozásra szorulnak... Another Level vitte magasan a pálmát, azért rohadtul kellett hozzá Jasta hozzájárulása, a többire bólogattam egyet, aztán elfelejtettem...
Van egy egész jól kitapintható hangulata a lemeznek, de nekem nagyon rosszkor jött... Következő cikkem alanya egy két órás játékidővel rendelkező himnuszgyűjtemény a fagyott kőtömbökhöz egyenesen a 90-es évekből és utána meghallgatni ezt az anyagot kifejezetten kiábrándító volt, mert annyira telítődtem. Persze erről a banda nem tehet.
Tök büszke voltam magamra, amikor vége lett. Csak utána esett le, hogy két lemezes... Na mindegy, pofás a borító, néhol erőteljes gitártémák is vannak azért az unalmas sablonok közepette, de önszántamból neki nem állnék még egyszer, akkor inkább egy 10 perces grind anyag.
Első hallgatásra megmondom őszintén, az elektronikus beütés nem jött át. De másodjára már tudtam, mire számíthatok és nagyon letaglózott. Tényleg erős anyag. Egyedül a vokál lehetett volna valamivel változatosabb, mert azt akár ki is cserélhettük volna pár dalban, nem biztos, hogy észrevettük volna a csínyt...
Nagyon tehetséges és szemtelenül fiatal társaságról van szó, de a végeredmény nálam alig ugorja meg az átlagos stoner, space rock ingerküszöböt. Hosszú, sok helyen pedig igencsak sablonos. Eszembe juttatta viszont a pár évvel ezelőtti Dr. Sludgelove című magyar lemezt, amit inkább meghallgattam újra.
Lásd: kritika
Na ezzel lehet üzenni az időnként előkerülő rinyának a death/black metal lemezeket illetően. Nincs ezekkel a műfajokkal semmi baj, élnek és virulnak, csak sz@r lemezeket ajánlatok. :)
Nekem bejött ez a koszos, primitív hangzás, de dalok tekintetében nem szárnyalták túl az átlagot. Bemutatkozásnak minden esetre nem rossz.
Nagyon korrekt Behemoth-féle black/death metal. Időnként a hangulatot is remekül elkapják. Én visszafogottabb vagyok most vele, de van benne kraft.
Anno többször is meghallgattam a Born Dead lemezt. Ma már nem is értem, miért. Amikor ismét beraktam pár héttel ezelőtt (az új videoklip hatására, hogy felfedezzem, mi tetszett nekem ebben a zenekarban régen), értetlenül álltam a hallottak előtt. Biztosan az a pár Slayer riff okozta a „parasztvakítást”. Nos, ezen az albumon is az Ace of Spades messze a legjobb nóta... (mondjuk, ez kevésbé meglepő). Az a baj, hogy semmi tartalom nincs ezekben a dalokban, legalábbis ahonnan én nézem a dolgokat.
Első hallgatás után eldöntöttem, hogy legközelebb fejhallgatóval, hátradőlve merülök el a dalokban, ugyanis már első hallásra is hallatszott, ami aztán sokkal határozottabban kidomborodott, hogy finom, már-már szívbemarkoló dallamok szövik hálójukat a black metal sűrűn nőtt fái közé. A hegyekben lenni, és a hegyek által nyújtott hangulat semmihez sem hasonlítható boldogságérzettel tölt el, és amikor egy lemez képes végigjáratni velem a korábban megtett kedvenc ösvényeimet, csak örvendeni tudok. SonOfOden szavaival tökéletesen egyetértek.
Amúgy sem az én stílusom az ilyesmi, de a La Résistance diszkója azért ezt igyekezett fokozottan megerősíteni. A The Ashes of My Enemies-en kívül (ami cseppet sem meghatározó) csak azok a "pihenők" estek jól, amelyek épphogy eltértek az album gerincét képező műfajtól. Ja, és ez nem az a fajta zene, amit 1 óra 37 percig játszani kell egyhuzamban. Van ahol indokolt, van ahol sok. A koncepció és a mű felépítése határozza ezt meg. A lassú zenéknek több időre van általában szükségük a kibontakozásra, jobban elnyúlnak időben, de egy gyors, nyughatatlan energiabomba hamarabb eljut a telítettség érzéséhez.
Ha a zene által kiváltott vizuális képzelőerőn keresztül kellene definiálnom az anyagot, akkor azt mondanám, hogy ezek fogták a black metal lemezüket, bevitték a riffgyárba és áteresztették valami csonttörő, húsdaraboló gépen, majd egy elektron(ika) pályán kilőtték az egészet az űrbe, hogy a hipersebes visszaérkezéskor a földre még az atmoszférát is magába szívja.
Több alkalommal is elindul a lemez egy izgalmasabb irányba, csak legtöbbször belefullad, és nem ér célhoz. Főleg hangulat szempontjából érzem a húzóerőt, de a dalok tekintetében gyengélkedő anyag.
A műfaj kedvelőinek mindenképpen kellemes, de kiemelkedőnek nem nevezhető doom lemez a Reflections.
Ahogy már mások is utaltak rá, a svéd death metal hangzás násza a black metallal nagyon jó házasságnak ígérkezik. Igazán tökös anyag, azzal az energiával előadva, amitől az ember figyelme, nemhogy nem lankad, hanem ha épp mást is csinál a lemez hallgatása közben, hirtelen abbahagyja, és rácsodálkozik, micsoda jó témákat hall. (pl. Unravelling Vapour of Sanity).
Nem rossz anyag. Akik a lelki mocsokban el szeretnének időzni egy keveset, itt a megfelelő anyag hozzá.
Eredetiség nélküli kópiahegyek.
tucat
A műfajt nem újítja meg, de jó kis lemez ez.
Ez valami nagyon elcseszett lemez.
Nagyon gyenge próbálkozás.
Korrekt és hangulatos lemez, nekem picit Dimmu Borgir és Cradle Of Filth hatásokkal keverve. Viszont engem nem késztet arra, hogy többször is elővegyem és hallgassam, főleg ekkora dömpingben.
Sohasem tudott megfogni a Body Count zenéje, valahogy nem hozzám szólnak… Ebben valószínű nagy szerepe van Ice-T énekének, ami egyszerűen számomra levon a dalok értékéből. Vannak itt súlyos riffek és jó solok, meg a hangzás is bivaly, de egy másik énekessel valószínűleg jobban tudnám élvezni. Részemről az eddigi legjobb alkotásuk az a Slayer feldolgozás volt…
Egy misztikus atmoszféra lengi körül a hollandok harmadik lemezét. A riffek mintha egy fagyos ködfelhő mögül szólalnának meg, ezeket pedig átöleli a melankólia és az énekesnő keserves, reményvesztett károgása, a dobok zakatolása. Az albumra feljátszott témák és dalok tökéletesen megteremtik azt a hangulatot, amit egy ilyen anyagtól elvár az ember. Igényes alkotás.
Én 4 évet még nem is tartok kiugróan hosszú időnek két lemez között. Emiatt fölöslegesnek is érzem, hogy a csapat egy dupla lemezt tett le az asztalra. Mondjuk, ha érdekes tartalommal vértezték volna fel a dalokat, akkor ezt nem rónám fel nekik hibaként. De a lendület itt nem tart ki végig, egyszerűen túl sok a közel 100 perc ebből a zenéből… Ráadásul nekem a hangzásával is vannak problémák. Hasonló stílusban az As I Lay Dying tavalyi lemeze köröket ver erre és ott a hangzás is arányosabb és kellő erővel szólal meg.
Tökéletes érzékkel elegyítették az üstjükben lévő fortyogó fekete matériát egy elektronikus/indusztriális színezékkel. Az ebből a mutációból megszületett anyag pedig ámulatba ejti az embert és magába szippantja. A végén darabokra hullva kerülünk ki belőle, de élvezzük, és újra át akarjuk élni, amit ez remek káosz nyújt.
Hallok a lemezen pár értékelhető ötletet, amik egy normális énekessel kiegészítve jobbá tehetnék a lemezt. De a végeredmény így nagyon egysíkú és engem a legtöbbször inkább zavar a narráció… Az An Appraisal és Beyond Perturbative States című dalokat pedig csak nettó időhúzásnak érzem.
Ahogyan már mások is megjegyezték, a stílus híveinek biztosan remek csemege ez a közel egy órányi doomos utazás. De én ezt az utazást néha vontatottnak érzem. Vannak jobb és érdekesebb pillanatai, de nem köt le végig.
Így kell ma játszani death/black metalt! Az apró hozzáadott elemek különlegessé teszik a zenét. Ettől frissnek hat az egész lemez, ami végig le tudja kötni az ember figyelmét. Masszív anyag.
A franciák nagyon éreznek valamit… Meg is lepődtem, hogy ez az első lemeze a csapatnak, mert egy igen csak minőségi produkciót pakoltak elénk. A hangzás remekül passzol ehhez a depresszív/szuicid hangulatú zenéhez. A dalok nincsenek túlhúzva, megtalálták a kellő arányokat. Letargiába taszító alkotás.
Mint ha a Dimmu keveredne az utolsó két Old Man's Child lemezzel. Az Alraun Ghost már szinte hogy is mondjam, őőőőő... na mindegy. Nekem bejön!
Öreg motorosok jól szórakoznak. Anno a Manslaughter-t nagyon csíptem, de még a 2017-es Bloodlust is hasított. Most valahogy nem csípett el Ice-T-ék friss produktuma. Talán csak nem vagyok megfelelő passzban hozzá.
A vokált inkább megszoktam mint szerettem, a végén már utáltam. Nem kedvelem ezt a post-blackes agyon visszhangosított tekergőzést, de nem is bántó.
Semmi bajom a metalcore-ral (most már egy jó ideje). Ez a lemez egyszerűen gyenge és a gyengeségeit maratoni hosszban kürtöli világgá. A nagyon tipikus metalcore témák is jellemzően első generációsak. 15 éve lejárt a szavatosságuk. Ez a stílus már nagyon rég nem itt tart...
Ez az a fajta esztergagép, ami a bekapcsolás után azonnal beránt és miszlikre szed, még is, kipotyogó fogakkal vigyorogsz hozzá.
A Monkey3 - Sphere lemeze óta egy egészen más mérce él bennem az instrumentális zenékkel kapcsolatban mint azelőtt. A Vinnum Sabbathi nem rossz! Azonban a nettó próbatermi dzsemmelésre hajazó, nagyrészt stoner panelekből épülő zenéjüket csak egy karakteres ének tudná érdekessé tenni (számomra). Van egy olyan érzésem, hogy ha a stoner-space bandák 90%-áról lekevernénk a vokált, az isten sem tudná felismerni őket.
Napokig nem jöttem rá mi zavar. Egyszer egy az egyben Paradise Lost - Shades of God, máskor meg Reverend Bizarre. A hangzás összemos kicsit, még is számomra annyira két különböző világ ez, hogy kizökkent. A We Are The Dead direkt hamis gitárhangjai meglepő, de jó húzás. Hogy a Light of you végén hogyan jutunk el egy tisztán HC témába, azt az előző fél óra tekintetében egyáltalán nem értem, még is ez a rész tetszett a leginkább.
Huh, minden hallgatással egyre jobban tetszik. Király egy kicsit más zenei közegben is hallani a klasszikus HM2-es gitárhangzást. Tökös lemez! A Black Tides közepén az az AOR betét mekkora már!
Ohhh! Franciahonban is elkezdtek Shining-ot hallgatni? Mivel már maga a Shining sem ezt a korai nagyon okádék szuicid vonalat viszi, hanem orrba-szájba művészkedik, ezért nagyon jól esett hallgatni! Talán még az első Kistvaen tudta ezt a szintet hozni. A borító meg pont olyan mint Kvarforth keze a koncert végére.
Konzekvens, botanikus black, remek témákkal és sűrű atmoszférával. A 'The Carnal Sabbath-ot' is nagyon csíptem és a mostani lemezüket is bírom. Igazi "elveszős" zene, amiben jól esik teljesen elmerülni. A borító is ismét pofás lett.
Az előző albumukért sem voltam oda, és most sem érzek másként. Van persze pár szám, ami átjön, annyira hitelesen felbaszottan rakták össze (pl a No Remorse), meg van pár szám, ami zeneileg is tetszik (címadó vagy a Bum-Rush), a ritmusszekció megszólalása is ínyemre való, ugyanakkor az album másik fele irritál (pl a Colors) vagy egyszerűen untat. A feldolgozásokért sosem voltam oda, az meg kifejezetten fura volt, amikor a szám elején amolyan brief summary-ként eltolják, milyen szerencsétlen eset inspirálta a dalt (When I'm Gone). Wtf? Ezt finomabban is el lehetett volna hinteni magában a szövegben pl., főleg úgy, hogy maga a szám amúgy rendben van.
Alapvetően csípem a holland BM szcéna által kitermelt anyagokat, érdekes gyöngyszemekre bukkanhat arrafelé az ember. Néhol a monoton, súlyos atmoszférájukkal, máshol pedig az eklektikus tébolyukkal vesznek le a lábamról a hollandok. A Turia esetében sajnos se ez, sem az nem érvényesül. A 'Met Sterven Beboet' tetszett a leginkább, ott voltak érdekesebb mozzanatok, amiknek köszönhetően újra meg újra lepörgettem a számot, de az album egészét vizsgálva kissé kiforratlannak, egyhangúnak érzem a Degen van Licht-et. Hasonló megközelítésben nálam még mindig az Iskandr 'Euprosopon' lemeze az etalon, köszi boymester anno az ajánlást!
Kisebb adagokban képes voltam élvezni, mert a dalok nem rosszak, műfajában ez egy jó lemez, csak iszonyatosan tömény egyben. Nem az a leülős zene, amire mostanság vágyom, háttérmuzsikaként jobban működik.
A dob gyilkos, a riffek karcolnak, a szintetizátor meg poén színezetet ad az egésznek. Az egész úgy ahogy van catchy és ténylegesen hallgattatja magát.
Alapvetően bírom az instrumentális anyagokat, de a Vinnum Sabbathi pont azon a síkon mozog, ami elkerüli az általam ebben a műfajban megkívánt dolgokat. Vagy legyen ultra izgalmas és meghökkentő az anyag (Night Verses) vagy legyen totál elszállós flow (My Sleepking Karma). A V.S. ugyan jól építgeti a feszültséget a számokon belül, de valahogy a nagy fordulat minduntalan elmarad. Se nem annyira izgalmas, se nem annyira sodró, hogy ennél magasabbra értékeljem. A műfaj nagy kedvelői persze lehet másként látják. :)
Nagyon király lett a Reflections, nem gondoltam volna, hogy ennyire el fog kapni. A hatások rengeteg bandához nyúlnak vissza (ez a tagok múltját figyelembe véve nem meglepő), mégis frissnek és a mai kor elvárásaihoz igazodottnak hallatszik az anyag. Minden szám vagy tartalmaz egy olyan melódiát, riffet, vokáltémát, ami érezteti, mennyire összeszedetten és innovatívan lehet tálalni egy olyan műfajt, amiben az ember nem gyakran keres meghökkentő megoldásokat. Gondoltam, hogy kiemelek pár dalt, amire kifejezetten elnyerte a tetszésemet, de mint utólag ráeszméltem, igazából az összes számot feltehetném a képzeletbeli listára. Remek album!
Ausztráliában tuti van valami a vízben/levegőben, ami végett olyan sajátos ízt kap a legtöbb metal album, ami a tasmán földeken születik. Mondhatnám, hogy az Earth Rot legújabb szörnyetege egy tipikus black/death anyag, de mégsem. Nehéz röviden megfogalmazni azon nüansznyi finomságokat, amik különlegessé varázsolják a lemezt, mert néhol mélyen meglapulva, alattomosan formálják a számokat a felszín alatt, de szerintem a nyitott fülűek néhány alapos hallgatás után érezni fogják az album varázsát. A vokált külön kiemelném, imádom Jared köpködéseit.
Dekadens francia kalapálás, ami kellemesen bizsergeti idegeimet, de sajnos ennél tovább nem tud jutni.

Vélemény, hozzászólás?

Hangpróba #417 – 2020. április 11. (10 komment)

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.