Hangpróba #420 - 2020. május 23.

Minden virít, csillog, vibrál egyszerre, hogy majd kiveri a szemem... ! Ha ezt átültetjük hangra és fülre, megtudjuk, milyen érzéssel küzdöttem a lemezt végighallgatva. A Winterfylleth után meghallgatni sem volt a legszerencsésebb. A hegyek visszafogott neszéből egyenesen Las Vegasba csöppentem. Beállítottság kérdése ez a lemez.
Markáns riffektől duzzadó örök-friss Testament. Ízig-vérig penge hangzású thrash metal abból a fajtából, amelyet ha kiviszek magammal a városba, olyan mintha hátszéllel haladnék előre. Nincs ezt mit annyit magyarázni. \m/
Az előző lemezt villámgyorsan beszereztem CD-n, amikor megjelent, azzal ismertem meg ezt a fantasztikus zenekart. Egy abszolút 10 pontos anyag után a magas elvárásaimtól nem tudtam megszabadulni, ezért azoknak maximálisan eleget sem lehetett tenni (legalábbis az eddigi hallgatások során). Ennek ellenére csodás érzés az új Secrets of the Moon lemezét hallgatni. Az olyan dalok, mint a Don't Look Now, Heart vagy Earth Hour csúcsminőségű, hibátlan, 10 pontos alkotások. A többi dal is nagyon tetszik, de annyira mágikusan, mint az a három dal, (még?) nem érintettek meg.
Én megértem, hogy lelegeltek minden gombát, amit találtak, de miután felvették a lemezt, meghallgathatták volna józan fejjel is. Semerre se tartó vajúdás az egész, amelyben itt-ott feltűnik egy-egy értelmesebb dallam. Azonban a végeredményen nem oszt, nem szoroz.
Nem nagyon értem, mit akar ez a lemez, mert bármibe is fognak bele, legyen az akusztikus-dallamos, vagy punkos-rock'n'rollos, vagy speed metalos-riffelős, netán súlyoskodó metalcore-nu-metal témák, egyik dal sem állja meg igazán a helyét. Némi potenciál mindegyikben van (az unalmas ordibálást leszámítva), de a dallamos énekhez sincs elég jó hangja a fickónak, a hangzás is csak ront az összképen, a riffek nem érnek dalokká, egységes hangulat nincs... Szóval, félkész dolognak tűnik.
Mindig is hatalmas rokonszenvet éreztem a Winterfylleth zenéhez való hozzáállása, gondolkodása, értékrendszere iránt, azonban az előző album valahogy engem nem vett le teljesen a lábamról. Jó volt a lemez, de nem csavart az ujjai köré. Azonban ez teljesen magával ragadó! Leheletfinom dallamok és óriási teret átölelő atmoszféra uralkodik az anyagon. Szívó, csábító ereje a belső elcsendesedéssel jön elő, ám ekkor repít, felemel. Érzékkel és érzéssel eljátszott természetes energia a The Reckoning Dawn. Hajlok a 10-es felé. Meglátjuk, még hallgatom!
Keveset hallgattam még, sajnos, de egyelőre nagyon tetszik a lemez, szerintem roppant erős lett a visszatérés.. A szép énekdallamok, a karakteres riffek, a keménység és a dallamos oldal kitűnő összhangja létrehoz egy hangulatot, amely teljes mértékben rezonál az ízlésemmel. Jó pár kiemelkedő anyag egyetlen HP-n. Ez igen!
Mainstream igényeknek maximálisan eleget tévő, profizmussal kivitelezett termékről van szó, amiben van minden, ami kell: fülbemászó refrének, alatta melo-death dallamok, szikár keménykedés, tükörfényes hangzás, azonnal ható témák, szóval, ez egy érvényesülni akaró, mai trendek köntösében tetszelgő anyag. Nálam ez a csomag nem működik.
A Devil Seed fényében az első 3-4 hallgatás alatt nem nagyon akarta megadni magát a lemez, pedig nagyon vártam, hogy hallgathassam. Vipert egyébként is imádom! (És persze vannak, akik a falra másznak tőle.) A helyzet az, hogy sokkal direktebb, egyenesvonalúbb lett a lemez, és több benne a klasszikus 80-as évek, de kevesebb a fifikás, Mercyful Fate-es íz. Miután helyén kezeltem a lemezt, és elfogadtam, hogy kicsit más, azonnal működni kezdett. Azóta kétnaponta biztosan meghallgatom.

Vélemény, hozzászólás?

Hangpróba #420 – 2020. május 23. (19 komment)