Hangpróba #440 - 2021. március 27.

A lassan veteránnak számító finn bandának tényleg nincs mit szégyenkeznie, profi munka. - Bár szerintem túlságosan szabatos fogalmaznak zeneileg, és attitűdjeik előre megjósolhatóak, szerkezetileg jól kimatekozhatóak . Aki szereti a Dark Tranquillity, Omnium Gatherum vonalat az könnyen örömét lelheti minden percében. (Kissé polírozottnak tűnik, egy kis kosz még elfért volna.)
Aki születése után a német power metal nagyjaival hígított anyatejet szívott magába annak tuti befutó lesz ez az anyag: dallamos, kompakt, s qrvajó szólók tarkítják a produkciót. Még szerencse, hogy azért a lemez nem megy el egyfajta táncdal és pop megoldások tárházába. A refrének hatásosak s egyből dúdolhatóak. :) - Valószínűleg ez az oka annak, hogy az egész korongnak van egy olyan Amaranthe-os íze is, amely a bivalyra hizlalt és kellően modernre csiszolt hangzásnak köszönhető. - Csak azok az OOOoooo-zások ne lennének. :)
Már-már filmzenés, de nem érdekel. :) Mert nem könnyű ilyen minőségű zenét összehozni... Szívesen venném, ha ők is benne lennének a lassan soha el nem készülő új Vampire: The Masquarade opusban.
Mindennél beszédesebb a produkcióval kapcsolatban az, hogy többször is végigpörgettem. (No, nem azért mert úgy felejtettem a lejátszót.) - Az album hallgatása közben felvillanó hatásokat pedig most szándékosan hagyjuk is. - Ha élőben ezt a szintet hozzák, akkor felőlem évente jelentkezhetnének új albummal, vevő lennék rá. Mert mostanában ez bizony hiánycikk.
Teljesen rendben van ez az egyszemélyes produkció, mondhatni hogy, csak maga a gitár egymaga elviszi a hátán az egészet. Ráadásként a muzsika egyes helyeken eléggé hajaz a Darkthrone, Burzum jól ismert megoldásaira némi Taake felhanggal fűszerezve, csak hogy, némi kapaszkodót adjak a stílussal most ismerkedők számára is. - A stílus kereteihez mérten is szórakoztató anyag, a többszöri újrahallgatás is biztos pont. :) - Az Arv telitalálat, de az utána következő Evig Intens Smerte sem panaszkodhat, hallgatása közben nálam leginkább a lengyel black metal iskola ugrott be.
A többit majd a lemezismertetőben. :) - Köszönet az ajánlónak.
Csodás barangolás egy ősi erdőben, ahol a természet még érintetlen, s talán az idő is megállt. Majd megjelenik az ember, s az egészet megint jól tönkrevágja. - Ez a gregorian ének rendesen ront az összképen...
Úgy vagyok velük, mint a jó borokkal. Minél öregebbek, annál finomabbak és ízesebbek. - Azért nem volt kis út MDM-ből és Metalcore-ból végre eljutni egy jó fajta prog-groove stb. stílusig. Ráadásul Coudret és Andersson hozza a szokott köröket bárdi szinten, Björn "Speed" Strid hangja pedig még mindig fantasztikusan élvezetes, de Bastian Thusgaard játéka az ékes bizonyítéka annak, hogy rohadtul ráfért a zenekarra a vérfrissítés. :) - Elfogult vagyok velük szemben, de hát ez van. Mindenkinek megvan a maga keresztje. :)
Órákig el tudom hallgatni az albumaikat, legyen az újabb vagy régebbi opus. Igen, erőteljesen érezni a változásokat a zenekarban, de ez egyfajta zenei fejlődés. - Talán furcsa, de nem ők az egyetlen death metal-ként induló banda, amely az idők során stílust váltott. - Mondjuk nekem még mindig a The Children of the Night albumuk az etalon, de a többi - és most itt beleértve a vadi új korongjukat is. Felesleges az aggódás. Más album, más hangulat, jól van ez így. :)
A kanadaiak tettek róla, hogy néhol elvesszem a fonalat. :D Igazából semmi baj a produkcióval, mert a célközönség, zabálni fogja. :) Csak úgy dióhéjban: egy progresszív/gót - néhol indusztrális hatásokkal operáló - muzsikáról van szó, nem kevés groove metal-al fűszerezve. - Az énekes Evgeniy tuti nem is erről a bolygóról származik, mert érezni, hogy klasszikus pop, new wave hatásai vannak egy jó adag gót behatással. Aki szereti a kísérletezős kanadai muzsikát annak (is) mindenképpen ajánlott. - Ha megszokod nem enged, csak adj neki esélyt, mert a nóták nem direkt hatásúak. (Kapaszkodónak: néhol a német The Lord of the Lost ugrott be.)
Jó ez, sodor is rendesen, a hangzás is penge, de nekem hiányzik valami, amitől beragadnának a dalok.
Túl vagyok már azon, amikor az efféle power metal igazán megdobogtatta a szívem.
Év lemeze gyanús. Hamarosan érkező ismertetőből kiderül miért.
Ez a lemez lassan került közel hozzám. Elsőre nem találtuk meg az utat egymáshoz ellentétben az elődjével. Ennek talán az is az oka, hogy míg a 2017-es Something New direktebb volt, itt inkább a dallamos, de nem feltétlenül azonnal ható dalok dominálnak. Bővebben a hamarosan érkező ismertetőben olvashattok.
Nem a kedvenc stílusom a black metal. Ebben is inkább érzem a tiszteleletet az elődök felé, mintsem az egyediségre törekvést.
Igazán nem kapott el sosem ez a fajta retro rock. Minőségi, jól szól, a csaj hangja is totál rendben van, de valami mindig hiányzik nekem ezekből...
Kétségtelenül hangulatos anyag. Számomra viszont a hossza és a monotonsága miatt kevés értéket hordoz. Az énekes dallamairól itt-ott a The Sisters of Mercy-s Andrew Eldritch is eszembe jutott.
Jó ideje elvesztettük egymást a bandával. Az EP erényei ellenére nekem hiányzik a korai (Figure Number Five rulez!) direkt megközelítés.
Nekem a Tribulation eddig kimaradt, de ez a lemez tetszik! Vannak dalok, van hangulat, a vokál sem öncélúan nyers. Még néhányszor biztosan meghallgatom.
A konceptalbumok betegsége sújtja a Red Cain lemezét. Hiába van meg a sztori, vannak különleges megoldások (ének, szinti) valahogy kevésnek érzem. Szerintem (vagyis számomra) egy konceptalbum akkor tud működni, ha emlékezetes és nagybetűs DALOK vannak rajta (lásd Operation:MIndcrime).
Elkövettem egy óriási hibát: a 2005-ben megjelent 'The Unborn' című lemez után nem kísértem figyelemmel a zenekar munkásságát! Ami azért óriási hiba, mert ha az elmúlt években is ilyen minőségi lemezeket tettek le az asztalra, akkor verhetem a fejemet a falba, hogy mikről maradtam le! Már az első hangokból lehet tudni, hogy itt valami csodás dolog fog történni az elkövetkezendő 52 percben! A műfaj melo-death, de kérlek, ne legyél előítéletes, amennyiben felfordul a gyomrod a stílus hallatán! Ez a lemez sokkal több, mint egy szimpla melo-death sablon! Ville és Andy ugyanis egy olyan fantasztikus dalcsokorral ajándékozta meg a nagyérdeműt, hogy az előtt bizony illik kalapot emelni és fejet hajtani! Számomra nincs egy másodpercnyi üresjárat sem a lemezen. A néhány dalban felcsendülő szimfonikus részek, és a szépen kidolgozott gitárszólók tovább emelik a színvonalat. Nem kérdés a magas pontszám!
Ritkán szoktam hallgatni a zenekart, de amikor előveszem valamelyik albumukat, az rendszerint kellemes perceket szokott okozni. Mióta a lemez megjelent, többször megnéztem az 'In the dawn of the A.I.' című dalra készült videót, melynek harmincadik másodpercében egy olyan hatásos, brutál riffelés kezdődik, amelytől rögtön feldobódok! Ez a motívum előkerül még a refrének alatt és a szépen kimunkált szóló előtt is. A számokat rendszeresen megspékeli a szintetizátor kissé futurisztikus hangzása, és így a hangszerek által keltett összkép méltóan illeszkedik a zenekar szövegeihez és a dalok fantasy alapú koncepciójához. Egyedül az ének az, ahol egy kis kivetni valót találok. No nem a minőségében, sokkal inkább a stílusában. Én simán el bírnék képzelni egy kicsit karcosabb, itt-ott üvöltősebb éneket és vokált, de egyébként a dalok ebben a formában is nagyon erősek. Úgy gondolom, hogy egy remek power metal anyaggal lettünk gazdagabbak!
Az először adott pontszámot és irományt töröltem a lentebb leírt okok miatt. Azóta újra hallgattam a valósan a lemezen levő dalokat. Mivel pont azokat a számokat kritizáltam, melyek tulajdonképpen nem is szerepelnek a lemezen, javult az összkép. Továbbra sem került hozzám közelebb a stílus, illetve az album, de lényegesen jobbat érdemel az előző pontszámomnál. Utólag is elnézést attól, aki esetleg elolvasta a hozzáfűzött sorokat, remélem, nem vezettem félre senkit! Érdemes elolvasni Sanyi lemezismertetőjét! :)
Kevés ilyen stílusú zenét hallgatok. Ami rögtön elsőre szembe tűnt, az a nagyon tiszta hangzás. Szeretem, amikor minden hangszert szépen ki lehet hallani a dalokból. Annak ellenére, hogy ez még "csak" a második albumuk, nagyon profi a produktum, nemzetközi szinten is simán megállja a helyét. Kétség kívül jó zeneszerzők, és jó zenészek. Remélem, sok helyre eljutnak majd a vírushelyzet után, és akkor élőben is minél többen láthatják/láthatjuk őket a magyar klubokban! Csak így tovább!
Egy Darkthrone alapokon nyugvó, egyszemélyes norvég black metal project ötödik nagylemeze a nagy elődök által kitaposott, kompromisszummentes úton, többek között Nocturno Culto mester vendégszereplésével. A régi sulis skandináv BM lemezektől annyiban azért különbözik, hogy a hangzás nem annyira kásás, illetve magukat a dalokat sem titulálom primitívnek. Az anyanyelv használata hozzátesz a lemez sötét hangulatához, viszont a szövegeket így nehéz megérteni. Annyit azért megtudhatunk a lemez címéről, hogy Mork rendszeres látomásán alapszik, amely egy hatalmas, elhagyott, fagyos földet, és egy óriási katedrális képét vetíti elénk, melyben az elveszett lelkeket őrzik az örökkévalóságig. Próbáld a lemezt ennek a látomásnak a fényében hallgatni, így teljes lesz a dalok által közvetített hangulat!
Én már az előző albumot is igyekeztem magamba fogadni, de valamiért nem ment. A helyzet azóta sem változott. Sajnálom, nekem ez nagyon nem jön be! Dicsérni nem tudom, pocskondiázni viszont nincs okom. Így maradok semleges.
A német zenekarnak eddig csak a még 1997-ben megjelent albumát ismertem, ami tulajdonképpen hasonló stílusban fogant, mint a korai Satyricon lemezek. Az Empyrium 2021-re azonban jelentősen más vizekre kormányozta hajóját. Elindultak a folkos doom-black metal-tól, és jelenleg a Melankólia-tenger kikötőjében horgonyoztak le. A lemez dalainak hallgatása közben egyre mélyebb hangulati gödörbe lehet kerülni, szóval aki szereti az ilyen lelki állapotot, annak erősen ajánlott az album. Épp, amikor már unalomba fulladnának az akusztikus részek, akkor bedurvulnak egy kicsit, lendületet adva ezzel ahhoz, hogy a következő dal elejére már egy másik gödör mélyéről kukkold a szürke felhőket. A bőven 50 perces lemez végére már majdnem teljes letargiában voltam, csak az terelte el néha a figyelmemet egy vidámabb irányba, amikor meghallottam, ahogy a kislányom játszik a kutyánkkal a szobájában. Mindent összevetve ez egy jó lemez, néhol újabb kori Borknagar féle hangulatot felidézve. A tiszta ének viszont nagyon nem tetszik, főleg amikor egyfajta gregorián stílusban próbálnak előadni.
Különleges ez az EP. A Soilwork tovább viszi azt a vonalat, amit a 2019-es zseniális Verkligheten című lemezén tökéletesen elkapott - a 'When the Universe Spoke' mekkora bombasztikus dal, te jó ég! Ezúttal még több progos elem jelenik meg a zenében, igazán szabadjára engedték a fantáziájukat. Nagyon kellemes hallgatni való, de aki csak most ismerkedik a bandával, annak inkább a fent említett albumot, illetve személyes kedvencemet, a 2003-as Figure Number Five című lemezt ajánlom a figyelmébe!
Az új Tribulation albumra a zenekar etalon lemezével, a 2015-ben megjelent 'The Children of the Night'-tal melegítettem be. Azt kell mondjam, ez a mostani produktum szorosan ott van a fent említett lemeznek a nyomában. Néha az éneknél olyan érzésem támad, mintha Samael-t hallgatnék, de a zenei alapok teljesen különböznek a svájci bandáétól. Sorra érkeznek a jobbnál jobb dalok, első meghallgatásra az 'Inanna' című tétel fogott meg a leginkább, de azóta a komplett album belém költözött! Remek érzékkel megírt dalok, lazán, görcsmentesen előadva, megfűszerezve rengeteg érzelemmel. Azt hiszem, nem is igazán kell tovább szaporítanom a szót, meséljen inkább a hely, ahol 'A homály hangot ölt'!
Hosszabb lélegzetvételű történet lentebb olvasható. Szerintem ez egy szuper, kiváló progresszív alkotás. A megjelenése óta már nagyon sokszor lepörgött az album, megunhatatlan, és mindig szolgál valami újdonsággal.
A legtöbb ember úgy tartja, ha meghallgatatott egy Black metal lemezt akkor hallotta az összeset. Nekem a power és melodic death metal ilyen.
Semmi extra nincs számomra a lemezen, a szokásos Power metal cucc, a szokásos tematikákkal. Aki szereti a műfajt az ezt is szeretni fogja.
Az a műfajú és megjelenésű zenekar, akinek a bio olvasása közben már el is aludtam. DE meghallgattam a lemezt és pont az, amire számítottam.
Mi egy bivalybasznádi mocskos rock ’n roll banda vagyunk modern hangzással, fogós riffekkel és rézelmes mélyről jövő szövegekkel. Első sorban külföldön szeretnénk érvényesülni a zenénkkel. - Oké köszi -
Ha az ember szereti a 90es évek black metal akkor ezt is imádni fogja. Gitárközpontú, a másodhullámosok hangzásának egy letisztultabb változata. Az Arv című dalban a tiszta ének pedig egyszerűen zseni.
Az Lucifer első albuma tetszett, de nem lettem rajongójuk. Az okkult rock továbbra sem lesz a kedvenc műfajom és hosszú távon kifejezetten untatnak a hippik delíriumos ördögimádó szertartásai.
Különösebben a dark folk akusztik metal tematikájú bandák ritkán szoktak megfogni, de ez egy kellemes hangulatú „háttér zene”. Erősen dungeon synth hangulattal rendelkezik ezért jár a plusz pont!
Mikor ált sulis voltam mutatta egy haverom az egyik lemezüket, amit akkor meghallgattam és datáltam magamban, hogy ez nekem nem kell, mert nem az én műfajom. Most hogy több mint10 év távlatából leültem meghallgatni egy lemezüket, azt kell, hogy mondjam határozott gyerek voltam .
Én nagyon vártam az új Tribulation lemezt. Tetszett a debütáló Death Metal lemezük és az azt követő „Ulverizáción” átesett lemezeik is. Mikor olvastam, hogy Hultén távozik a csapatból, de a lemez még vele készült, akkor megnyugodtam…, de egyet kell, hogy értsek Huskyval, nem történt a vérnyomásomban túlzó változás. Minden esetre, aki szereti a death-rock/hard rock zenei világát annak csak ajánlani tudom.
A HP a power /melo-death metalos rémálmaimba száműzött. A Precipice of Man című dal második percénél kezdődő Igorrr kiállás viszont tetszett!
Kitűnő progresszív melodikus death metal! Némi párhuzamot véltem felfedezni a néhány körrel korábban beajánlott Sylosis lemezével, ami ugyancsak átlagon felüli alkotás. A továbbiakban csatlakozom a dimmurtal által leírtakhoz. Perfekcionista remekmű a lemez!
Az együttes sosem játszott szokványos zenét. Szerintem a power metal stílus kereteit is rendre átlépik. A jelenlegi lemez már csak a témája miatt is felkeltette az érdeklődésemet. A zenei megvalósítás pedig nagyon tetszetős volt számomra.
A zene stílusának könnyedsége ellenére a lemez nem egy könnyed darab. Elég elvont és komplex témák sorakoznak a lemezen és a hangulati faktor a meghatározó. A hangulat pedig nem éppen vidám, de kellemesen melankolikus. Sokszor a Tribulation aktuális lemeze ugrott be, jobban mondva a hangulati hasonlóság, természetesen a stílusok különbözőségétől eltekintve. Mindenképpen figyelemre méltó lemez!
A lemez két részre tagolható, az Out of Reach tétel előtti és utáni részre. A lemez két része között mintha stílusbeli eltérés lenne, bár nem én vagyok e stílusok szakavatottja, annyit mindenképpen kihallok, hogy a lemez második fele más jellegű, mint az első. Nekem a lemez első, bulizósabb fele jobban bejött.
Nem vagyok az egyszemélyes bandák kifejezett híve, mivel az esetek 90 százalékában csak az a hangszer játszik számottevő szerepet, amin az illető jól tud játszani. Ez jelen esetben a gitár. A vokál és a dob már gyengébb teljesítményt nyújt. A hangzás viszont meglepően jól sikerült. Mindent összevetve egy átlagos black metal anyagot tett le az asztalra a Mork. Egyszer meg lehet hallgatni…
Nem kis meglepetés volt számomra ez a lemez. Mivel nem a stílusom, így nagyon-nagyon jónak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán értékelhető pontszámot kapjon. Ezek után a pontszámom önmagáért beszél! Meg a csapat egyik tagjának volt ”némi” köze a death metalhoz is, kíváncsi vagyok, hogy a death metalt szeretők a lemezt hallgatva rájönnek-e melyik kultikus death metal csapathoz. Mindenesetre nagy köszönet az ajánlónak!!!
Érdemei elismerése mellett nem tetszett.
E lemezzel zárom a kört, és meg kell mondjam, hogy ebben a körben nagyszerű lemezekkel találkoztam! Örülök annak, hogy végre újra csak a lemezekre koncentrálhatok, meg annak is, hogy ezeken a lemezeken újra ZENE található! Na de a Soilwork lemezére rátérve, a lemezen kellemes és minőségi zene hallható, azonban annyira mégsem fogott meg, mint az ennél magasabb pontszámú lemezek. Ettől függetlenül ez is egy jó lemez!
Ha nem is első hallásra, de szerelmes lettem a lemezbe. Először sem volt rossz, de nem tűnt kiugrónak, aztán csak azon vettem észre magam, hogy a Hour of the Wolf című tétel kezdő gitártémái csendülnek fel az agyamban újra meg újra. Ezután neki kellett ülnöm újra meghallgatni a lemezt. Először az első két szám szippantott be, aztán a Lethe és a Daughter of the Djinn, aztán felfalt a lemez teljesen.
A lemez első két száma (különösen a második) és az utolsó tétel tetszett, de a többi nem igazán. Különösen visszataszító volt a Precipice of Man, amiben az énekes olyan nyálas vokált produkál, hogy az valami rettenetes. Mindent összevetve nagyon kísérleti, nagyon keverék zene ez és van még hova fejlődni.
Nem tudok mit hozzáfűzni...
Nem kéne ezt valami ovis metálnak beállítani!
Nagyon fárasztó volt. A grunge-sludge nem a kenyerem.
Rettenetes volt.
Aránylag tetszett.
Borzasztóan nyomasztó zene.
Az ezt megelőző nagylemezük jobb volt.
Nagyon jó lett ez a lemez.
Kellemes darab.
Ezt a lemezt és bandát a youtube dobta fel, miközben keresgéltem a tavaly megjelent érdemesebb lemezek között. Nem kifejezetten az elsődleges műfajom/stílusom a death metal (vannak azért kivételek persze, lásd például az Entombed), a melodikus/dallamos death/power metallal kicsit más a helyzet (lásd például a Children of Bodom). Eddig is többnyire tetszettek az ilyen jellegű beajánlások és most sincs ez másként. Rendkívül profi zene és jó melódiákat tartalmazó számok, a vokál is a helyén van. Nekem a kedvenc számom a lemezről, így vagy 3-4 hallgatás után a Master of the Dead (7. tétel), imádom az ilyen jó menetelős, pörgős dalokat. Ennek ellenére még nem mélyedtem bele a diszkográfiájukba és nem hallgattam meg a előző lemezeiket, így azokról nem tudok nyilatkozni (de látom a metal archives-on, hogy mindegyik elég jó értékeléseket kap(ott)), így valószínűleg majd azok is elő fognak idővel kerülni. A maga műfajában csak egy hangyányival marad el a tökéletes lemeztől. Ja igen, és mily meglepő, hogy egy finn bandáról van szó...nem hiába, a skandinávok tudnak valamit.
Az Orden Ogan az egyik olyan feltörekvő power/heavy banda, akik kiemelkednek a stílus sablonjaiból és minden lemezükön más és más koncepciót felhasználva mutatják meg a stílus zenéjét nagyon magas, professzionális szinten. Minden lemezük egy-egy koncepciót ragad meg és ennek szellemében készülnek a dalok, ez például teljesen más, mint az előző Gunmen vagy az azt megelőző Ravenhead. Az pedig külön megsüvegelendő, hogy a banda frontembere, Sebastian "Seb" Levermann csinálja a zenét, írja a szövegeket, ő a producere is a lemezeknek, a mastert, keverést, mindent ő csinál a saját stúdiójában. Én inkább ezt a teljesítményt mondanám világszínvonalúnak, mert ezt egy Peter Tägtgren sem tudta volna jobban összerakni (mármint a lemez hangzását, masterelését, stb). Az, hogy modern, kikövetkeztethető volt a koncepcióból, a zenészek profik, a zenei részbe egyáltalán nem tudok belekötni (attól még, hogy valaki nem szereti magát a stílust vagy hogy épp modern, attól még nem lesz gyerekes, meg ilyesmi..). A dalok most is nagyon jók, az első 5 szám hibátlan, de a lemez második fele is elég jó (például az utolsó előtti Hollow ahogy építkezik, az brutális). Igaz, nekem jobban tetszett a Ravenhead lemez koncepciója és az ottani dalok, valamint, számomra talán az a lemez az eddigi kedvenc (leginkább a sötétebb, melankolikusabb, vészjósló hangulata miatt). Élőben eddig talán egyszer vagy kétszer láttam őket, ott is nagyon jók voltak (simán hozzák az albumon hallható szintet), beszélgettem is velük, jó fejek. Sajnálom a tagcseréket (amik viszont egyáltalán nem látszanak meg/hallatszódnak a lemezen). Mindenképpen érdemes odafigyelni az Orden Oganra, mert a németek a stílust tekintve abszolút nem sablonosak/tucatzenét játszanak és remélhetőleg egyre többen meg fogják őket ismerni, mert legalább olyan ismertség és rajongótábor megilletné őket, mint ahol mondjuk egy Powerwolf áll.
Abszolút nem nekem zenélnek, nem is nagyon hallgatok ilyen jellegű zenét, de ha már ilyesmi, akkor sokkal inkább a Lucifer- és Ghost-féle melankólia, mint ez (legalábbis nekem az sokkal izgalmasabb, érdekesebb, hangulatosabb). Rendkívül lassú, vontatott és számomra egy idő után unalmas is. 4-5 szám alatt el is álmosodtam rajta, sőt, még szunyókáltam is itt-ott. És én még ez után indítottam el az Empyrium lemezt, ami most megy (annyira nem volt jó döntés), én meg lassan alszom is, úgy elszenderített ez a két lemez...számomra ez nem több egy közepes lemeznél.
Hát, ez a lemez egyáltalán nem rossz, hallgatható, sőt, vannak rajta olyan számok, melyek kifejezetten jók (a dirty rockosak-mint például a Sold Out vagy az Up to You, amik olyasmik stílusban mind mondjuk egy Fatal Smile, néhol még Ugly Kid Joe hatásokat is véltem felfedezni, csak hát ők olyan messze állnak attól az életérzéstől, mint Whitfield Crane-ék, hogy ihaj). De sajnos ezek mellett vannak a nyálas számok, amik baromira nem jöttek be, megint egy "klasszikust" idézve: "ez a dinamizmus nélküli nyálaskodás mélyen az ízlésem ellen való". És az egyik szám pont az egyik klipes nóta, a Together Alone...remekül kiválasztották kislemeznek, borzasztó. Az pedig, hogy nemzetközi szinten is megállják a helyüket...hát, pont e lemez után hallgattam meg (másodjára) az Orden Ogant, amihez képest minőségben azért elég nagy a különbség, és nem a magyarok javára (sajnos, vagy nem). Ez a maximum, amit tudok rá adni, többet nem ér (főleg, ha a beajánlott lemezek többségéhez képest nézem).
Meghallgattam egyszer, bőven elég volt. Egyáltalán nem rossz, de például hangulatban sehol sincs ez a Tribulationhöz képest. Egyszer elmenős, közepes, átlagos black, a hangzás legalább hallgatható, meg a zene is.
Nem ismertem ezt a bandát, meghallgattam mindhárom lemezét, többször is, a legtöbbször ezt a harmadikat, ami szinte naponta előkerül, mióta először meghallgattam Zolixius remek lemezkritikájának elolvasása után, amely alapján egyből felkeltette az érdeklődésemet. Szerintem ez a lemez lett eddig a legslágeresebb (és számomra a legjobb is), sorakoznak rajta a fülbemászóbbnál fülbemászóbb dalok, rendkívül magával ragadó a hangulata (engem nem kicsit emlékeztetett a Ghostra is hangulatilag, nem véletlenül). A hölgynek nagyon jó, kellemes hangja van, Nicke Andersson jelenléte és játéka pedig már csak hab a tortán. Fel lehetne akár az egész albumot sorolni, de az olyan számok, mint a nyitó Ghosts, a címadó Lucifer, a Flanked by Snakes, a Pacific Blues vagy akár a Coffin Fever mind egytől-egyig hibátlan nóták (és itt-ott azért fellelhető benne némi Entombed-hatás is). Én nem nagyon szoktam ilyet írni, de az ilyen lemezek és bandák megismeréséért éri meg számomra a HP (nem az olyan zenének még távolról sem nevezhető zajok miatt, amiket egyesek beajánlgattak). Köszönet az ajánlásért és Zolixiusnak a remek kritikáért/ajánlóért is!
Hasonló, mint a Walking Papers, szinte már alszom. Lehet, ha máskor, más hangulatomban kap el, akkor jobban bejönne...bár, nem nagyon hiszem. Egyáltalán nem hallgathatatlan, de nekem ez is csak egy a sok közül. Egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet a banda iránt.
Nem nagyon ismerem/ismertem a banda munkásságát (azt tudom, hogy Björn "Speed" Strid másik/elsődleges bandája ez a The Night Flight Orchestra mellett--valamint most már látom/olvasom, hogy az egyik gitáros is közös a két bandában). Meghallgattam ezt az EP-t, valamint az előző, Verkligheten (2019) nagylemezüket, nem is egyszer és ezek után itt egy újabb banda, akinek a munkássága érdekel. Imádom az ilyen fogós dalokat, dallamokat, mint amit e két anyagon hallunk. Hasonlóan elsőosztáylú, mint a The Night Flight Orchestra, csak más stílusban. Látom, hogy az előző lemez is be volt ajánlva és első is lett (nem véletlenül). Az olyan dalok, mint a The Nurturing Glance, The Wolves Are Back in Town, vagy éppen a You Aquiver bombasztikusak (de nem csak ezek). Az EP-n az első, 16 és fél perces tétel kicsit érdekes, elüt a többitől, de az utána következő mind a négy szám szinte hibátlan. Zeneileg pedig szintén profi, le a kalappal!
Számomra ez a kör abszolút meglepetése. Ezt a bandát sem ismertem eddig, és nem véletlenül hagytam utoljára, meghallgattam az összes lemezét legalább egyszer, van, amelyiket többször is. Az első, 2009-es The Horror death metal lemezük sem rossz egyáltalán, de az utána következő lemezek, főként a The Children of the Night, a Down Below sem rossz és ez a mostani hangulatban olyan szinten elkaptak, hogy nem egyszer hallgattam őket az elmúlt két hétben és ez nem fog a továbbiakban sem változni. Rendkívül hangulatos, a fogós témák és dalok is nagyon jók. Láttam őket élőben a 2019-es Ghost előtt (röhej, hogy csak 30 percet játszottak, mint első előzenekar, mikor az utánuk következő All Them Witches hulladékkal simán fel lehetett volna őket cserélni, mert hangulatban sokkalta jobban illettek volna a Ghost elé és jobb lett volna tőlük egy 50 perces programot is hallani), ahol szintén megfogtak már, egyrészt a látvánnyal, másrészt a hangulattal (természetesen, ám igaz, hogy az egyik gitárost--Hultént-- végig egy jó nőnek néztem--félig részegen--, de esküszöm, úgy nézett ki, mint egy nő). Ez a koncertélmény is közrejátszik a pontszámomban. Valamint még érdemes megemlíteni érdekességképp azt, hogy két korábbi Enforcer-gitáros is játszik már a bandában, valamint a korábbi Deathstars-dobos is.
Hát, nem is tudom. Meghallgattam ezt és az első lemezt hallgatom most. Az infók, amiket Dimmurtal kiírt a kommentfalra jók, segítenek valamelyest bizonyos dolgokban. Az első lemez még olyan jó sincs, mint ez a második. De ez is csak egy ideig, egy idő után egyszerűen fárasztó, talán ez a legjobb szó rá. Az énekes hangja nagyon hasonlít a Poets of the Fall-ra, a zenében (főleg ezen a lemezen) van némi Deathstars-, és talán valamennyi The 69 Eyes-hatás is. Ettől függetlenül vannak benne jó részek és dalok is, de nem sokkal jobb, mint egy közepes album (és ez mindkettőről elmondható).
Jó kis melodikus deathmetál lemez. Nekem a szimfós részek is tetszettek.
Az utóbbi idők legjobb power lemeze. Nagyon különleges és egyedi és minden a helyén van.
Ezt a lemezt kakukktojásnak éreztem akárcsak a Slownesh lemezét. Elég ingerszegény volt a kör többi lemezéhez képest.
A lemez nem rossz, azonban olyan erős mezőnybe került ahol ennél többet nem tudott nálam elérni.
Egyszemélyes blackmetál, annak minden hiányosságával. Szinte ugyanaz, mint az előző kör Afsky nevű formációja, de az jobb egy kicsit.
Pedig az ördögimádók erdeje nagyon szórakoztató rész az egyik kedvenc filmemben! De a lemezre visszatérve, azt egy szóval tudnám jellemezni: zseniális!
Ez is egy minőségi anyag. A hangulatteremtést nagyon érzik.
Nekem ez annyira most nem jött be, kicsit rutinszerűnek és lélektelennek éreztem.
Nagyon fülbemászó gitár van a számokban és nagyon nagy hangulatot tudnak csinálni. Az ember egy másik dimenzióba kerül a hallgatása közben.
Kanadában jó metál zenekarok vannak köztük ez is. Jól illeszkedik a beajánlott lemezek többségéhez.
Igényes, minőségi, technikás, meg minden, viszont számomra túlságosan steril, patikamérlegen kimért, eléggé lélektelen muzsika ez. De tény, hogy a legtöbb MDM bandával ugyanígy vagyok. A műanyag szimfós maszlagot igazán elhagyhatták volna, mert szerintem így, ebben a formában (értsd: nem igazi, akusztikus hangszereken előadva) a giccs határát súrolják.
Az elején még vitt magával a sci-fis hangulat, ami sajnos a lemez második felétől már zeneileg nem annyira hangsúlyos. Pedig én szeretem a sci-fit olvasni, nézni, hallgatni. Most is épp Stanislaw Lem teljes science-fiction univerzumának első kötetét olvasom. De megvan Asimov összes sci-fi műve is, ami szerintem az Orden Ogan ezen albumára is hatással volt. Nem rossz korong a Final Days, de hasonló stílusban nekem az Edguy eddigi utolsó, Űrrendőrséges albuma jobban tetszik.
Hangzás és hangulat szempontjából csillagos ötös! Jeff karizmája nagyon erős, a minimáldallamai is ülnek, orgánuma, megoldásai néha Ian Astbury-t (The Cult) juttatják eszembe. A zene pedig néha még Depeche Mode-nak is elmenne. A gitárszólók általában Gilmour-iskolásak, ami újabb jó pontnak számít nálam. Szerintem leginkább éjszaka működik ez a muzsika és valljuk be eléggé hangulatzene. Ami egyáltalán nem baj, csak elképzelhető, hogy napjainkban, amikor nem igazán tudjuk, hogy mitől legyen jókedvünk, az átlag zenehallgató nem ezt a melankolikus, szomorkás albumot fogja választani. Mert ettől a lemeztől (főleg, ha még a dalok szövegeit is figyeljük) még az ember maradék életkedve is elmehet.
Már az elődzenekar VL45 zenéjét is komáltam, az Isolate pedig a 2020-as esztendő egyik legerősebb hazai albuma. Minőségi stoneres, grunge-os modern hard rock, ami kellően fogós, de emellett nagyon hangulatos is.
A vegytiszta black metal nem épp a kedvencem, de meg kell hagyni, hogy ügyes gyerek ez a Thomas Eriksen! Tény, hogy a húros hangszereket profibban kezeli, de szerintem ehhez a zenéhez illik ez a fajta egyszerűbb dobolás. Amúgy is, nem lehet mindenki Hellhammer! :D A vokalizálásával sincs gond, bár az Arv-ban hallható dallamos éneket személy szerint nem tartom zseninek, de mindenképp üdítő! Főleg, hogy a későbbiekben több nótában is próbálkozik a srác a tiszta énekkel. Szerencsére a lemez hangzása is arányos, élvezhető, de a túlcsiszoltságtól, polírtól mentes. Pont annyira nyers, amennyire a műfaj megköveteli.
Egyáltalán nem zavar, hogy ők is a nagy retró hullám szülöttei, hisz erős dalokat írnak az énekes hölgy hangja (és dekoltázsa, he-he!) remek, ezt a fajta természetes hangzást pedig imádom! Nyilván nem ér fel a '60-as, '70-es évek klasszikus rock lemezeihez, de baromi jól esik hallgatni.
Szoktam szeretni azokat a zenéket (korai Opeth, Agalloch, The Morningside, stb.), amik hallgatása közben olyan érzésem van, mint amikor fák között, erdőben barangolok. És a friss Empyrium lemez pont ilyen. Itt a (látszólagos) monotónia is egy hatásos eszköz. A Gregorián típusú énekkel nekem sem sikerült teljesen megbarátkoznom, de összességében tetszik az album, amit a Walking Papers korongjához hasonlóan éjszaka fülelve még erősebbnek érzek.
Mindig is bírtam a csapatot, amióta Speed-ék megalapították a The Night Flight Orchestrát tény, hogy vannak zenei/vokális átfedések a zenekarok között, de ez engem nem zavar. :) Andersson dalszerzői vénája pedig figyelemre méltó, nekem kifejezetten bejön ez a progos irányvonal.
A hangulat és az ötletes gitárjáték miatt ennél nem tudok kevesebbet adni. Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy milyen lenne a zenéjük, ha dallamos éneket is alkalmaznának, de aztán arra jutottam, hogy akkor kevésbé lennének egyediek, mint ezzel a nem is annyira extrém vokállal.
A pontszámomban van némi jóindulat is, mert bár többszöri meghallgatás után se tudott hozzám túl közel kerülni a lemez, úgy érzem, hogy idővel meg tudnám szeretni ezt a muzsikát. Na, nem annyira, hogy addiktívvá váljon. Az énekes nekem néha már túl sok (hol modoros, hol giccses), de úgy összességében, a zenét és vokált nézve is elmondható, hogy a kevesebb több lehetett volna.
Megvoltam rol gyozodve , hogy ismerem es szivesen hallgatom ezt a bandat, de vagy en valtozam vagy keverem oket valakivel mert most semmit nem hallottam ami tetszett volna, ugyhogy belefuleltem par korabbi albumba, talan a Dawn of the 5th Era ami jobb, valahogy mikor vegeter egy-egy dal rogton kiesik, semmi nem marad meg beloluk
Kritikan aluli, egyszeruen kizart hogy ezt barki komolyn vegye, soha egy jo szamot nem hallottam ebbol a stilusbol, pedig van ismerosom is aki rengeteg ilyet mutatott , hogy megertsem ez miert jo, de ez nem az, nem csak hogy nem elvezem, kifejezetten duhit az sulytalan gyerekes klimpirozas amit ezek is osszemuvelnek, ezert karvolt osszegitarozni a kezuket.
Imadom a mufajt, tehat elfogultsag van, de ezzel egyutt is kimerem jelenteni hogy ez ha 94ben jonki ma mar alapmu lenne, csakhat ma mar az 1369edik ilyen album ez, igy csak siman egy fasza stilus gyakorlat, TAAKE , Darkthorne es Burzum tuti nagy kedvencei a sracnak, nekem is.Kicsit lehetne koszosabb.
Meglepoen jo volt, feeling van, mondjuk nem fogom ujra hallgatni, hacsak nem a neni hangja miat mert az kurvajo volt, tetszett a husos massziv hangzas is, es egyaltalan nem volt unalmas , de ok megsem nekem zenelnek, bar zenelnek, zeneszek, es hangszeren, az pedig fontos...........(ez plus 2 pont)
Tetszett!
The 69 Eyes=Deathstars-H.I.M. es mas hasonlo zenekarok nagyhatassal voltak a csapatra, de ez a new wave-dark rock-love rock szarsag mar akkor is eleg volt sot, viszont ami a legnagyobb baj hogy a csapat neha eltal valamit eppen kezdene megtetszeni egy szam es akkor jon az enekes es teljesen tonkreteszi az egeszet, adnek ra egy semleges "nekem nem tetszik, de hallgassa aki akarja" 5ost viszont az enekes miatt nem tudok

Ajánlott lemezek

Vélemény, hozzászólás?

Hangpróba #440 – 2021. március 27. (24 komment)

  • Belial Belial szerint:

    Mara a Lucifer olyan szinten beerett nalam , hogy jelenleg 10 pontot adnekra.

  • 69Nostromo79 69Nostromo79 szerint:

    Következő körre készüljetek, valami tőlem szokatlannal rukkolok elő. 🙂

  • dimmurtal dimmurtal szerint:

    A RED CAIN nevű zenekarral még a 2019-ben megjelent első lemezük előtt ismerkedtem meg, mert valamiért óriási hatást gyakorolt rám a Snakeboquet című daluk. Odáig merészkedtem, hogy a Facebook-on írtam a srácoknak, és történt egy pár üzenetváltás a fiatal, kanadai progresszív metal zenét játszó csapattal. Kisvártatva megjelent az album, Kindred Act I címmel, melynek szerves folytatása az aktuális HP lemeze, a Kindred Act II. Tehát egy két albumon átívelő koncepcióról beszélhetünk, melynek igazán érdekes története van.
    Egy azték harcos, bizonyos Zalcoatl és egy idegen, földönkívüli hódító (Willow) küzdelméről szól a történet. Zalcoatl-t saját népe választotta megmentőjének, aki egy piramisban bebörtönözve harcol népének, és az egész emberiségnek a megmentéséért emberöltőkön keresztül, miközben Willow különböző sötét és okkult erőket segítségül hívva próbálja meg – a piramist egyfajta átjáróként használva – leigázni a földi népet. Ehhez egy korrupt hadvezér segítségét használja, aki az emberek között, azok dicsőség- és hatalomvágyát kihasználva véres erőszakot teremt. Zalcoatl döntés elé kerül: rejtélyes társa, Júlia támogatásával el kell határoznia, hogy feláldozza-e önmagát az emberiségért, és ez példaértékű fegyver lehet-e a jövőben a világ leigázására törekvő idegen erő megállítására.
    A két album a fent leírt küzdelemnek a nappali és éjszakai oldalát szimbolizálja Az első rész a főhős vándorlásait mutatja be olyan szimbolikus személyek között, mint például Ozirisz, a kelta harcos Chucullain, vagy épp a rockzenész Chad McFist. A második felvonás pedig a Nap körül forog, amely kegyetlen, ám életet adó ragyogásával mindenre rávilágít.
    Zalcoatl-nak szembe kell néznie a Nap felé vezető útjának utolsó szakaszával, melynek során fegyvert fog, alkudozik, és megküzd ellenségeivel, hogy visszatérhessen népéhez. Az ellenséget itt Mstislav kijevi herceg szimbolizálja, aki hűséges alattvalói társaságában az egyetlen akadály, amely a Névtelen Exarcha és a soha el nem érkező reggel között áll.
    Ezt a mitikus történetet támogatja meg a Red Cain abszolút egyedi, számomra lenyűgöző dalaival. A lemez a ‘Sons of Veles’ című tételnél teljesedik ki, melynek refrénje annyira magával ragadó, hogy az ember képes magát teljes mértékben beleélni a szereplők küzdelmébe.

    • Armand Armand szerint:

      Szia!
      Köszi a kiegészítő infókat a lemezzel kapcsolatban. Nagyon jó ilyeneket olvasni! Apropó… nem akarnál esetleg a lemezről egy bővebb ajánlót írni? Szerintem érdekes plusz infók lennének abban is 🙂

    • dimmurtal dimmurtal szerint:

      Szia, Armand! Gondolkodtam rajta, de ezt inkább meghagyom azoknak, akik valóban jól értenek hozzá! Meg az az igazság, hogy nem is tudom, milyen menüpont alatt kellene ezt csinálni! Minden esetre köszönöm a reakciódat, örülök, ha hasznos információkkal tudtam ellátni az olvasókat! 🙂

    • Armand Armand szerint:

      Szia!

      Értelek! Ha csak megengedsz egy személyes véleményt! Egy olyan zenekedvelő ember, vagy rajongó, aki felveszi a kapcsolatot egy zenekarral, hogy meséljenek már többet az adott album témájáról… Nos, véleményem szerint Ő tudna igazán ebből a legtöbbet kihozni. Nem, nem rábeszélni akarlak, csak valóban jó tudni, hogy vannak még ilyen emberek.

      Hogy milyen jogosultság kell egy cikk feltöltéséhez… gondolom te mint olvasóként vagy regisztrálva. Ha kell kaphatsz szerzői jogot, cikk, hír íráshoz. De erről megkérdezem a főnököt ha kell!

    • dimmurtal dimmurtal szerint:

      Igen, olvasóként vagyok regisztrálva. Nagyon köszönöm a szavaidat, igazán jól esnek. Nem tudom, mekkora kötelezettséggel járna egy ilyen jogosultság, hiszen nem biztos, hogy napi rendszerességgel hozzá tudnék járulni az aktuális hírek összegyűjtéséhez, szerkesztéséhez és megosztásához. Minden esetre tisztelettel megköszönöm, és – amennyiben a főnökök is úgy gondolják – élnék a lehetőséggel, és igyekezni fogok, hogy naprakész legyek! 🙂

    • Armand Armand szerint:

      Ezt örömmel olvasom, és a főnök is minden bizonnyal örömmel venne egy új aktív tagot! Jelzem neki és a végeredményt jelezni fogom neked is. Hogy milyen és mekkora kötelezettséggel járna egy ilyen jogosultság…??? Igazából nincs semmi köbe vésve, hogy napi, heti, vagy épp havi szinten mennyi hírt, vagy cikket kell hozni. (csak páran vagyunk ígyen megszállottak).

  • Husky Husky szerint:

    Elnézést, hogy a Tribulation lemezének pontozását és véleményét visszavontam. Nem voltam elégedett vele a lemez többszöri meghallgatása után.

  • oldboy oldboy szerint:

    Bár már a Verkligheten lemez nagy részét is ő jegyzi, az A Whisp of the Atlantic EP összes dalának zenéjét és szövegét David Anderrson gitáros/basszusgitáros írta, aki civilben egy praktizáló orvos. Tehát kijelenthető, hogy az utóbbi években egyértelműen ő a Soilwork motorja! Nekem kifejezetten tetszik ez az EP, a záró nóta Tool-ízű gitár vezértémája pedig rendre mosolyt csal az arcomra. 🙂
    Lehet, hogy beszállok erre a körre pontozni, mert úgy tűnik ezúttal a hozzám közelebb álló stílusú albumok vannak többségben.

    • 69Nostromo79 69Nostromo79 szerint:

      Akkor már értem, hogy a finom, minden részletbe belemenő gitárfutamok honnan eredeztethetőek. Köszi az infót. 🙂 – Elég alapos kutatómunka. 🙂

    • oldboy oldboy szerint:

      Szívesen! 🙂
      Bevallom, minden infót a vele készült, februári Hammerworld-ben megjelent interjúból tudok.

    • 69Nostromo79 69Nostromo79 szerint:

      No, ez komoly. Sűrűbben kellene más oldalakat is felkeresnem, nem csak átfutni, felületesen belenézni. :). – De jó, hogy szemfüles vagy.:)
      A Tribulation-nal kapcsolatban viszont én is eljátszottam a dallamos vokállal vagy énekkel kapcsolatban, de bárhogyan is festettem meg a lehetséges hangokat a végeredmény ugyanaz maradt, mint a Te számításaid alapján. 🙂

  • 69Nostromo79 69Nostromo79 szerint:

    Azta… Mindjárt megy is a lemezajánló… Tudjátok kitől. 🙂

  • banya07 banya07 szerint:

    Bocs elnéztem az évet

  • banya07 banya07 szerint:

    A Lucifer nem március 20-án jelenik meg?

  • Weide Weide szerint:

    Sziasztok!

    Egy kisebb pihenő után folytatódik, a Hangpróba, a szabályok nem változtak. Kérek minden résztvevőt ezek alapján vegyen részt az aktuális körben. A szokásos módon vasárnap 18:00-ig jöhetnek az ajánlások.