Tudtam a megjelenéséről, de nem szereztem be akkor, mondván "Nem hiányzik még egy német black metal lemez." Nagy tévedés volt! A hallgatása közben éreztem egy belső megnyugvást is a zene élvezetén túl. Terápiás célokra is fogom használni a későbbiekben! :D

Nagyjából annyira volt élvezetes hallgatni őket, mint a...nos....zajos szomszédokat.

Meg nem mondtam volna, hogy ez a Lisa nevű csaj hörgicsél a bandában, ha nem nézek utána. Jók a dalok, és tetszik a lemez tempója is. Utálom, mikor ezek a tech death cuccok egy gyorsvonat sebességével száguldanak az elejétől a végéig.

Sok ilyen zenét hallgattam mikor a stílus a virágkorát élte, szóval nekem nem igazán tudott újat mutatni, de ettől még rendkívül tisztességes munka.

Kicsit érdekesebb, jobb, mint a nagy átlag, de amúgy felejthető lemez.

Minden tekintetben elmarad a stílus nagyágyúi mögött. Azonban ez nem is csoda, hiszen ez még csak az első nagylemezük, és egyik tagnak sincs több évtizedes zenei múltja más bandákból sem. A végeredmény kissé vérszegény, ámde kellemes hallgatnivaló.

Hallom, hogy szólnak hangszerek, az énekes is csinál mindent (éneklésen kívül), de ezek nem állnak össze a fejemben zenének, jó zenének meg aztán pláne nem.

Szuper hangulatos múltidézés; nekem mint "nem mai gyereknek" egyenesen nosztalgikus érzés. Látom sok negatív kritika éri Stacey énekét. Szándékosan olyan amilyen, az egész lemez egy jobb minőségű próbatermi felvételre hasonlít egyébként is. Nyilván 4 nagylemezzel a háta mögött nem fog hamisan énekelni, ill. valaki csak szólt volna neki az éneksáv rögzítése során/lemezmegjelenés előtt, ha így lenne. (Hangmérnök, producer, bandatagok, stb.) Nem egy Jennifer Haben minőség, de az éneke pontosan illik a lemez hangulatához. Azt persze el tudom fogadni, ha vannak akiknek bántja a fülét.

Nem hallgatok ilyeneket, pláne nem magyar nyelven. Időnként azért átragadt rám is a számokból áradó energia, ezt el kell ismerjem, de amúgy minden dal tökegyforma és ez az idegbeteg ének sem lett a kedvencem. Szerencsére rövid volt!

Megjelenésekor és utána is sokat pörgött a lejátszómban, még a beajánlásán is elgondolkodtam. Kicsit több intenzív black metalos részt, károgást elviseltem volna, de ezt leszámítva egyedi és hangulatos muzsika.

Átlagos léptékekkel megfestett black metal album, semmi több. A germán precízió és elegancia esztétikája lengi be az albumot a stílus ortodox hagyományaihoz híven. A témák talán több változatosságot ígérnének, de nem lehet pálcát törni a lemez minősége fölött. A stílus hívei talán másokat is magukkal csábítanak...

Szuper kiállású grind, nincs ok a panaszra. Talán Marshall néni vokálja b@ssza szét az ember agyát leginkább, de ha a szódát kihagyod a whiskyből, akkor tökéletes. (Véleményem szerint azért az elektronika sajnos nem kárpótolja a basszus hiányát, mert oda még kellene egy tag. A basszus dob sajnos nem megoldás... ) A nóták hossza talán még lehetne rövidebb, de azért senki se számítson eposzi hosszúságú dalokra. :)

Grind, mi más?! Nos, mivel Shane Elwell személyisége talán ismert lehet az arra fogékonyak körében, így az sem meglepő, hogy itt is elég jó tempóban hozza a kötelező formáit. - A szélvész tempók s a zúzda, valamint az elmeroggyant vokálok elég jól nyújtják mindazt amit csak az ember megkívánhat a stílustól. Akik a stílussal most ismerkednek, nyugodtan kezdhetik ezzel. :) Az album további nagy előnye, hogy kompakt. :)

A többiek már szinte mindent elmondtak az albummal kapcsolatban, de azért engedtessék megmondani, hogy Voisard néni részéről valamiféle negatívumot jelezzek. Sajnos a vokálja hosszú inkább fület sértő, mint egyedi, s kevésbé segíti a zene befogadását, mint a Cloud Rat vokalistájé, csak az épp' a másik irányból. Továbbá a tech tech-et nem elég művelni, de jó dalokat is kell hozzá írni. Sajnos a nótákra jellemző hosszas disszonancia felhasználása hallatszik inkább egy jazzes és öncélú zenei maszturbálásnak. Fanatikusoknak kötelező. - Tényleg kár érte, mert a hangszereket elnyomja a közel értékelhetetlen vokál.

A "hagyománytisztelő" szimfó fekete fém kifejezés talán elég sokat visel a nevén, de hát az élet, mint tudjuk, néha igazságtalan. A finn szabadcsapat tökéletesen adja vissza a '90-es évek felé tendáló zsánert, tévedés kizárva. Némi egyéni íz, s lehet magasabb is egy ilyen pontszám. Akit anno a Limbinic Art (meg még vagy másik ezer másik) megbabonázott, ezt tuti két kanállal fogja zabálni.

Nagy, rejtett dolgokat azt hiszem kevésbé találni ezen az albumon, mindenesetre tetszik a hagyományos dolgoktól való elszakadás. Kicsit művészkedő, néhol jazz-es, de szerintem ezt a produkciót bármelyik post black zenekar simán jobban megoldotta volna. Az irány tetszik, de még nem teljes, amolyan kihagyott ziccer szaga van. A témákat jobban ki lehetett volna bontani, s akkor az a pár perc plusz is hosszabb játékidőt garantál. Hangzásában amúgy járható utat képvisel, talán mindenből egy kicsit többet a következő albumra, s akkor nem csak elsiklik a fülünk mellett. Kíváncsi leszek az új albumra.

Többszöri végighallgatás után is hiányérzetem maradt a lemezzel kapcsolatban, pedig jól megírt dalokkal színezik az albumot. - Talán túlságosan elqrvultam, mert itt bizony egy kis kosz, vagy más stílusok felé való kikacsintás sokkal hosszabb életet lehelt volna az opusokba. Persze aki a patika mérlegen adagolt dolgok híve, s csakis az ortodox doom metal híve, az nem fog csalódni. - Swanson bácsi hangja hozza a kötelezőt, de sajnos semmiféleképpen sem nevezhető egzotikusnak. (Mindenesetre a bemutatkozás megtörtént, s ha jó ütemben írják a dalokat, a következő albumra egy teljesen érett albumot fognak összehozni.) Jelen esetben csak azt mondanám, hogy csak fanatikusoknak, de ők érteni fogják. :) A basszer viszont egy állat. :)

Igazi fehérsávos sludge muzsikan és mély, akár csak egy fertő, - ezek ellenére nem is mindig sikerült azonosulnom vele. Az album megoldásaiban szinte tökéletes s jól is esik neki a hangzás. A stílus rajongói tuti zabálni fogják. :)

Igazi noise (noisy) rock. :D Van itt minden: Godflesh, The Jesus Lizard, Korn, meg még ezernyi dolog. Imádni való ez a beteges akusztikai pusztítás amit a hallójáratain tesz a zenekar. Raygun Busch vokáljáról még a Rollin's Band is eszembe jutott, - meg még vagy ezernyi más dolog. A CP igazi kihívásokkal bíró orchestra amelyről nem tudja az ember megállapítani, hogy ketyósok délutáni terápiája, vagy egész egyszerűen művészet. (Én hiszem mindkettőt, végre a hangszerek igazi funkcionális aláfestő kellékei is egy-egy történetnek.)

Igazából nekem a Warlock, vagy a Mercyful Fate jut az egész produkcióról, ami azért elég sokat mondhat a nem ma kezdő heavy metal feelingel kapcsolatban. De ide sorolhatnám még a sajnos tragikus sorsú énekesnővel megáldott modernkori Huntresst is. Szóval arculatilag, hangulatilag teljesen rendben lévő produkcióról beszélünk, de ha a technikai oldalt vizslatom, sajnos eléggé felemás lett a termék. Peak kisasszony sajnos a hangjával teljesen elrontja ezt a jól felépített heavy retro anyagot. Annyira nem vészes, de azért Doro Pesch köröket ráénekel. :)

:) Lásd kritika. :) https://www.femforgacs.hu/another-way-csillagok-kutyal%e2%80%8ba%e2%80%8bncon-2022/

Valahol a Ved Buens Ende neve ugrott be elsőre, de azért vannak olyan fogos témák, hogy ne ragasszunk rá mindenféle bélyeget. Talán a nóták hosszúsága ami némileg magyarázatot kívánna az alkotóktól, mert így bizony néha elfelejtem hallgatás közben, hogy holt tartottam. A post hatások viszont hosszasan elgondolkoztatják az embert, lehet utazni közben.

Furcsa, néhol rendszeridegen hangzása van az albumnak. Ami talán csak a multifunkciós zenész hibája - vagy az én készülékem - hogy mindent is el akart sütni. Számomra ennyi díszítő elem egész egyszerűen túl kórósnak hat.

Semmi kiemelkedőt nem hallottam, nekem ez egy átlagos atmoszférikus black album csak a borítón nem ködös erdő vagy hegycsúcs van. nem rossz, de nem hiszem, hogy még egyszer előveszem

Teljesen semleges számomra, nem nekem zenélnek.

Teljesen közömbös számomra, nem én vagyok a célközönség

Nincsenek dalok. Öncélú bűvészkedés a hangszerekkel. A basszus örökös dunnyogása a végére már elég idegesítő.

Sokszor meghallgattam, tele van jó ötletekkel csak kicsit bő lére van eresztve, emiatt sokszor monotonná válik. Nem szól rosszul, mégis kicsit fátyolos a hangzása.

Sok jó ötlet, de azért vannak üresjáratok is. Nekem a jazz-es szaxofonos részek tetszettek.

Semmi eredetiséget nem véltem felfedezni benne. Korrekt munka de nem nekem szól

Ebből szinte bármikor bármennyit.

Egyszerre vonz és taszít. Egyszer lenyűgöz, máskor az idegeimre megy. Sokat hallgatok zenét az autóban, ott egyáltalán nem működik, csak fülesen keresztül.

Fogták ma retróhullámot és megpróbálták meglovagolni egy számomra üres kliséhalmazzal. Nekem ez nem jön be.

Számomra semmilyen értéket nem képvisel, leginkább undorodom az egésztől.

Elég sok benne az ismétlés, emiatt unalomba fullad, de az utolsó szám jól működött, tetszett a lélekharangok kísérteties hangulata.

Kicsit olyan mint egy morcos Mike Oldfield lemez. Kevésnek érzem a vokált, egyébként gyönyörűen szól.

Számomra ez egy tisztességes iparos meló, semmi borzongás, semmi arcomat letépés, csak szólnak a már jól ismert panelek összapattintva. Kellemes, de van izgibb hallgatni való is, akkor miért ezzel menjen az idő? Schuldigung!

Crissz93 lényegében összefoglalta a lemez minden érdemét. Szeretem, amikor mernek kilépni a keretezésből és odatesznek hangulatot, szétszórnak pár csavart. Mocsok nagy arcon csapás, ami mellőzi a punk igénytelenségét, a grind egysíkúságát, de eggyesíti ezek értékelhető momentumait. Már ami engem illet természetesen. A kör nagy meglepetése számomra, köszönöm az ajánlónak!

Cloud Rat inkább, mert gazdagabb, szórakoztatóbb. Ez egy tisztességes meló. Millió +1-szer hallottunk már mindent.

Az előző lemezt nagyon szerettem és ezt sem érzem kicsit sem rosszabbnak. Aláírom, hogy nem feszítik szét a skatulyát amibe beletették magukat, de a saját dimenziójában ez egy csodálatos alkotás. Igen, agyalni kell rajta, fürkészni a hangok, hangszerek között az összefüggéseket. Ha nekem meló mellett szól akkor sem lesz belőle háttérzaj, mert magára vonja a figyelmet, mondhatni beszippant a változó intenzitású, pulzáló örvénylése. Sok az öncélú, artikulálatlan megfogalmazás a stíluson belül, de ez vegytiszta esszencia az én olvasatomban, még ha a zsenialitás fűszerét el is kerüli.

Hangulatában ez közelebb áll hozzám és rétegzettebb is, mint az Imperium Dekadenz. Itt sincsenek nagy megfejtések, csak éppen változatossága és hangszeres színezettsége okán itt több melót hallok a dalok mögött. A stílust magam mögött hagytam úgy 15-20 éve, vagyis hallgatni nem fogom később, de elismerő biccentés az bizony jár.

Lement a nélkül, hogy észrevettem volna. Teljesen el tudtak a gondolataim kalandozni. Fűzik egymás után a témákat, de olyan, mint az EKG-m 2 óra oxigénmegvonás után: egysíkú. (hiába a szaxi)

Úgy van, ahogy boymester írja, hogy egy bizonyos be nem került lemez lemossa őket. Ha önmagában nézem a lemezt akkor is azt gondolom, hogy elketyeg, de magamtól nem erőltetném a vele való időtöltést, mert nekem ez kevés. Mivel amúgy sem szívügyem a stílus, így a rám gyakorolt hatása is benne van a pontban.

A Conjurer mellé tehető alkotás az Ether Coven lemeze. Máshonnan közelíti meg testünk 50 cm vastag betonalapba öntését, de a végeredmény ugyanaz. A magam részéről lubickolok minden ilyen anyag zsigeri lélekrohasztásában. Perverz kín, ám mégis vigyorogva inhalálom cuppogós, floridai mocsarának jellegzetes bűzét.

Ez egy rettenetesen megosztó lemez szerintem és én a fanyalgók táborát fogom erősíteni. A zene sokkal előrébb van minőségét tekintve, mint a borzalmas szavalás, amit itt éneknek csúfolnak. Számomra nem elég kifejező és túlságosan teátrális (akar lenni). Amikor megerőlteti magát és kicsit durvul, akkor egész kellemes, csak ugye ezek villanásnyi momentumok. Egyszerűen nem illik az összképbe számomra ez a megközelítés. A zene szerintem makulátlan mind témáiban, mind hangzásában. Egy Charlie Fell hang mennyit tudna dobni ezen! Egyik szélsőségből esnénk a másikba, de akkor is szívesebben hallgatnék egy ilyen felállást, mint ezt.

Engem alapból nem lehet meggyőzni arról, hogy ez a régi sulis, avagy bármilyen heavy metal lemez az jó. Ellenszenvem félretéve kap egy mértani közepet. Amúgy simán lehet, hogy ha értékelném a stílust, akkor se adnék sokkal többet, mert szegény kislány eléggé "nyuggerklubbos majálisok bemelegítőzenekari színvonalán" tolja.

A lemez címe kifejezetten tetszik. A többi már nem annyira. A szövegekkel még ha valahol tudok is azonosulni, azért a megnyilvánulás prosztó. Tudom és értem én, hogy ide nem szépirodalmi megfogalmazás kell, de a sutyerákságtól én kellemetlenül feszengek.

Tekereg - tekereg, de nem köt ki sehova. Van a zenészek fejében egy utazás, de nem tudják úgy átadni, hogy velük is tudjak tartani. Minőségi háttérzene inkább, mint a figyelmemet lekötni tudó alkotás.

Értékelem, de nekem több a pátosz a kelleténél. A dallamvilága a kiszámíthatósága miatt nem vonz magához. Ha merészebb lenne jobban érdekelne, nem annyira eredeti ez így.

Nyugtató black...ami most jól esett. A dalok hossza nem minden esetben indokolt, néha már-már unalmassá vált néhány rész, de ez erősen hangulatfüggő.

Ha nincs a Wormrot, akkor ez a lemez jelenik meg a 2022-os listám grind képviselőjeként. Nagyon fifikás témák bújkálnak itt... Porcelain Boat mekkora káoszból vált ilyen post/hc merengésbe?

Sok ez egyszerre, valóban monotonnál válik annak ellenére, hogy azért stílusában korrekt. Nálam sokat ment a Cloud Rat, bár írni nem volt időm róla, amikor megjelent a promók között, azt jóval erősebb, frissebb anyagnak tartom.

Ez a hörgés nekem egyáltalán nem jön be, ahogy maga a stílus sem túlzottan kedvenc. Olyan random hangkavalkádnak élem meg, amit akár egy tech death generátor is ki tudna magából dobni némi beállítás, finomhangolás után. Ettől függetlenül minden dalban akadtak olyan pillanatok, hangulatok, amikre felfigyeltem.

Egy hajszálnyival előrébb van nálam, mint az Imperium, ha már összevetünk. Nagy erénye ennek a lemeznek, hogy olyan stílussal szórakoztatott el, ami alapvetően nem kedvencem. Ehhez jó dalok kellettek, még ha néha túl is nyújtva.

Szerintem egyszer én már írtam erről a bandáról valamikor pár éve és valami jobbra emlékeztem. A Weemoedsklanken nem rossz, de nem is akar igazán összeállni.

Imádom a műfajt, amiben játszanak, egész meggyőző módon. Imádom a riffeket, amiknek első pendítését meghallva feláll a szőr a hátamon, a dallamokat, a férfiasan tökös, mégis büszkén tiszta éneket, de a Lord Mountain ezekből nem sokat tudhat magáénak. A tehetség adott, hallgatás közben kellemes élményt nyújt, de gyorsan elfelejthető. Nem tudom, hogy a Tribunal bekerül-e, mert annak egyetlen mázsás riffje felmossa velük a padlót.

Mégis hogy a fenében nem hallottam még erről a formációról??? Még csak nem is debütálás. Érett, változatos, kőkemény sludge nagyon komoly és őszinte hangulattal megtámogatva. Nehéz, nagyon nehéz, de ezt a terhet most szívesen vettem a nyakamba.

Elég részletesen kiveséztem a kritikában...

Masszív egy zenekar, szépen hozzák a minőségi, múltidéző heavy metalt. Ilyen keretek között bőven jó a női ének is.

Igen, a vokál nem erőssége az anyagnak, viszont nálam inkább a zene és a mondanivaló dominált. Bárki felordibálhatná, akár én is...igazi agyrobbantás.

Nagyszerű hangszeres ötletek, egész jó hangzás, a vokállal sincs bajom, de nem is igazán hozott lázba...viszont én is úgy gondolom, hogy néha nem tart sehova. A tudás megvan, csak egy kicsit jobban össze kellene rakni a dalokat, hogy ne hasson öncélúnak.

Nagyon jó formában van a Saor, ezért csak önmagukhoz tudom mérni őket. Számomra a Roots volt hatalmas felüdülés, kedvenc, majd a Guardians tudott teljesen meggyőzni, de a többi anyagukra sem lehet panasz. Így van ez az Originssel is, ami a maga módján hibátlan teljesítményt tesz le az asztalra, de annyira nem tudott magával ragadni, hogy a normálnak tekinthető játékidő végére azért ne akarjak valami keményebbet hallgatni.

Az erőszak és a dekadencia. Ez a két dolog nyűgözte le Vespasiant és Horazt a 79-es Caligula film láttán. Mindezek mellé odaférkőzik a szürkén bolyongó melankólia, amely úgy száll le ránk, mint a hajnali köd. Az igazán fogós dalok sose volt az erőssége párosunknak, itt inkább a hipnózisba ejtés a cél, venni egy nagy levegőt és alámerülni a hangulatnak. Ezt viszont kivételes tehetséggel szokta reprezentálni az ID, itt azonban néhol túlságosan is leülnek a dalok és nem mindig sikerül kizárólag a hallottakra koncentrálnom. Csak önmagukhoz tudom mérni az albumot, és azt kell mondjam a Dämmerung der Szenarien valamint a Meadows of Nostalgia marad az örök favorit, de itt sem vallanak szégyent, megsimogat a novemberi szellő.

"A Moksha óta a legjobb lemezük, amit nem csak én gondolok így. Megkapó, disszonáns, sokszínű, de a nap végén lerúgja a vesédet." - így jellemeztem az év végi listámon a Cloud Rat legújabb lemezét és ezt a véleményt most is tartom. Mindent elsöprő energiával és lendülettel darabolják végig a dalokat. A grindra jellemző rövid játékidő itt is jelen van, de nem mindig követik a receptkönyvet: kiállásokkal, törésekkel, fineszesen progresszív zenei megoldásokkal vagy nyugalommal törik meg a dalokat, ami után az erőszakos részek még nagyobb lendülettel törik szét a koponyánkat a betonfalon. A lelassulások depresszív hangulata, a friss megközelítés, a több dimenziósság nekem végtelenül imponál, ez így volt az eddigi lemezeikkel is. Szeretném azt hinni, hogy nem csak a szemellenzős rajongás mondatja azt velem, hogy ez egy átlagon felüli tehetségű banda kiváló albuma.

Memóriafrissítésre volt csak szükségem, mert egy ideje már pörgetem a szomszédokat, jelenleg a 270. résznél tartok. Vágási Feri megint megverte Jucust, miután megtudta, hogy nem szállhat be az internetbe. Feszes, delejes mikroszámok sorakoznak egymás mellett. A grind az ász, de a d-beat is ott van jolly jokernek. A zenei megvalósítás teljesen rendben, a dobos valóban mániákusan jól püföli a bőrt. A gitárok, a vokál és a dalok érzete is mind a zsánerre jellemzőek. Nincs benne semmi meghökkentő, "csak" minőségi grindcore.

Szerintem ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy először az inspirációként felsorolt bandákat láttam meg a bandcamp lapjukon. Nagyok lettek az elvárások és ez lett a végeredmény. Alapvetően ízlésesen nyúlnak a TEK deathez, követhetőek és élvezhetőek a számok, még az Artificial Brain depressziós robotjai is megjelentek pár szám erejéig lelki szemeim előtt a hangulatot illetően. A progresszió is a mozaikosan tördelt dalstruktúrákban testesülnek meg, nincs felesleges benjo szóló, se hasonló. A hangzás nagyon tiszta, ha a szúnyogok basznának az erősítő tetején még azt is hallanánk, de ez egy ilyen műfaj. Nekem nagyon hiányzanak a megkapó témák, tételek, vagy akár az Ulcerate sötétsége, a Suffocation brutalitása. Attól tartok nálam nem tudták leváltani a példaképeket a lejátszóból.

A Mysticum és a Covenant szerelemgyerekeként szoktam rájuk hivatkozni, csak finn kiadásban. Az előbbi oldala a bandának elég erőteljesen a háttérbe szorult, ezáltal egy kicsit oda van a csapat arculata is. Ennél jóval experimentálisabb, érdekesebb megközelítésű lemezben bíztam, a Cosmic World Mother sokkal inkább az ő stílusukat reprezentálja, mint az idei alkotás. Félreértés ne essék, ez továbbra is minőségi szimfo black metal, egy jóval direktebben teátrális stílusban előadva, mint ahogyan ettől a brigádtól megszokhattunk. Obtained Enslavement, Odium, Limbonic Art rajongók nyugodtan tehetnek vele egy próbát, korábbi anyagaik is sok kellemes pillanatot okozhatnak.

Modern hangvételű holland black metal, amely Floris Velthuis nevével fémjelezhető a leginkább, néhány session zenésszel kiegészülve. Emberünk járatos a fekete fém rejtelmeiben, Schavot nevű projektjét kifejezetten ajánlom, nemrég jött ki az új album. A Meslamtaea jóval maibb hatásokkal rendelkezik: post-metallal és improvizált jazz kikacsintásokkal tűzdelt komplex projekt, amelynek eddig talán ez a legkísérletezősebb kiadványa. Van áthallás a tavalyi White Ward albummal, de az egy ettől sokkal koncentráltabb és inspirálóbb album. A tört szerkezetű, néha nyögvenyelős vonalvezetésű dalok nem igazán érnek célba a fülemben, sokszor erőltetett progresszióként hatnak. A nem egyszer túl vidám, virágos témák úgyszintén nem akarnak működni. A szárnykürt részek kifejezetten tetszettek, de inkább a hagyománytisztelőbb projektjeit részesítem előnyben.

Én és a doom mindig jóban voltunk, a Lord Mountain is kellemes volt, amíg tartott, de ennyiben kimerült a kapcsolatunk. Váltakoznak a dalokban a napos és a borús témák, ez akár remek kontrasztot is adhatna a daloknak, de számomra ez inkább vetélkedésbe csapott át, nem tudnak egymással dűlőre jutni a riffek. Néha indokolatlanul kerekdedekre sikerültek a témák, úriemberes csokornyakkendő helyett némi rozsdára vágytam. Így nincs is kellő élük, ízük, ami igazán emlékezetessé és többször lejátszóssá tenné. Pozitívum is van: a gitár szépen fog, a basszus még jobban, szólók terén sincs sok panaszom, emberünk vokálja könnyen csúszik le a fülön. Az alapok megvannak, már "csak" fejleszteni kell őket.

Hú de nagy szerencsém van, hogy nem volt itthon rajtam gatya, amikor ezt a sludge szörnyet elindítottam útjára. Elképesztően sűrű kátránnyal vonja be megcsonkított holttestünk féregrágta húscafatjait. A habzószájúan keserves vokál megspékelve a sokszor egy megfázott hajókürtre hajazó, súlyos riffekkel...irgalmatlanul éltem, úgy ahogy van, Amikor meg beültet minket a hintába a szellősen borús részekben, na ott se volt kétségem afelől, hogy minőséget hallok. Egyesegyedül a néhol megjelenő "szép" gitártémák akadályoztak meg abban, hogy tovább pörgessem a pontszámot.

Szeptember óta rágcsálom ezt az albumot, mostanra kezd beérni nálam a dolog. Annyi behatás érte a zenészeket, hogy azt felsorolni is nehéz, én leginkább a Godlfesh és a Swans oldalában találtam meg a kapaszkodót. Az indusztriális textúrájú dobok, mélyen búgó húros hangszerek nagyon imponálóak, nem akármilyen bass heavy hangzást adnak ennek az olajszagú, ipari szörnyszülöttnek, minderre rátesz egy jó lapáttal a teljesen kiszámíthatatlan vokalista. A néha slam poetry stílusú előadásmód valamint a nu-metal behatások tették számomra nehezen emészthetővé a befogadását és még ezzel az oldalával most is küzdök. De ez az a fajta lemez, amivel megéri hadakozni, mert van annyi intellektuális tartalom mögötte, hogy meggyőzővé váljanak a hallottak és ha nem is fog teljesen maga mellé állítani, de sikerül megértetnie velem a lényegét.

Írtam róla.

A viharsarki betyároknál nincs mellébeszélés, sem cukormáz. A grind, crust, hardcore vagy akár fastcore a nyers érzelmekről szól, ami sokaknak egyszerű profánságként fog lecsapódni. Zeneileg igazi repeszgránátokat kapunk a pofaszerkezetünkbe, amik olyan nyersek, mint amilyenek a versszakok. A nyersség még nem jelenti azt, hogy ne lennének eszes metaforák, alliterációk a sorok között, csak nem azon van a hangsúly. Az utolsó számnál csúszott el nálam egy kicsit a csapat, de ez mellékes. 30 + évnyi csalódás van ezekben a dalokban és benne a vágy aziránt, hogy végre a régi rohadékokat felváltsa egy újabb kollekciónyi rohadék, akikben végre ismét csalódhatnánk.

Nagyon érdekes koncept albumról van szó, aminek a témáját hagyom, hogy mindenki maga fedezze fel. Muzikálisan szintén nagyszerű teljesítményt nyújt a Doldrum. A groove és a furcsán tekergő disszonancia keveredik a progresszióval, ennek az egészét áthatja egy okkult hangulat, ami az ízlésesen használt billentyűknek köszönhető a legtöbb esetben. A vokál megkapó, mintha különböző entitások szállnák meg emberünket ezáltal változatossá válik az előadás. Vannak olyan dalok, ahol úgy gondolom túlnyújtotta a csapat a rétestésztát, néha a riffek a levegőben maradnak, de mindezek ellenére egy nagyszerű albumnak gondolom, ami nálam június óta elő-elő kerül. Minden tisztán szól, a basszus is prominens szerepelője a tételeknek. Ved Buens Ende, Cultes Des Ghoules, Wayfarer rajongóknak erősen ajánlott.

Nálam bőven a legnagyobb erőssége a Saornak, hogy számos atmo/folk black bandával ellentétben végig a székhez ragasztózza a seggem és nem engedi, hogy unatkozzak. Változatosan, sokszor megigézően váltakoznak a könnyeden lebegő témák, amik szinte fotoszintetizálnak a lemenő nap alkonyának delejesen délceg alkonyán. Azonban néha vannak olyan részek is, ami számomra már túlságosan is fennköltek mint amilyen az előző mondatom. A néhol túlzásokba vitt magasztosan dicsőséges ősök szellemének megidézése mellett azért ez egy nagyon erős, dallamcentrikus, giccsmentes és ízléses korong, ami érti is a múlt szavát, ezáltal képes közvetíteni az üzenetét.

A német duó remekül operál a black metal műfaj elemeivel, melyeket melankóliával és érzelemmel megfűszerezve szőnek dalaikba. Ez már a hetedik nagylemezük, és hallatszik is, hogy nem ma kezdtek zenélni! Nem egy bombasztikus slágergyűjtemény, de nagyon kellemes hallgatni való!

Igazán remek, hc és punk elemekkel megspékelt grindcore alkotással van dolgunk. Sajnos én a punk irányzatot nem igazán kedvelem, és azok a dalok kevésbé tetszenek, ahol ez a jelleg domborodik ki. A hab a tortán az utolsó, Babahaz című nóta, ami telitalálat.

Csudijó grindcore dalcsokor az első lemezes texasi mészárosoktól, a stílushoz passzoló hangzással. Nagyon fasza! :)

Ha technikás death metal-t szeretnék hallgatni, akkor egyik kedvenc zenekarom, a kanadai Beyond Creation eddig megjelent három alapvetése közül kapom elő valamelyik lemezt. Számomra ez az album egy kicsit túl van matekozva, ennek ellenére tetszik. A lemez második felére jönnek a jobban sikerült dalok, úgyhogy türelem!

Egy csodás utazás szimfonikus black metal szárnyakon. Az északi bandákra jellemzően a finn csapat is olyan egyedi hangulattal képes megtölteni a dalokat, melyek rendkívül emocionálisan hatnak a lélekre. Az album a záró tétellel tökéletesen kiteljesedik. Remekül megkomponált dalcsokor, nagyon erős lemez a stílus teljes felhozatalát tekintve is!

Rengeteg jó téma van benne, és alapvetően tetszik is a lemez, mégis van vele valami bajom, amit nem tudok megmagyarázni. A szaxofonos rész az egyik dalban olyan hatást kelt, mint egy bugyuta erotikus thriller aláfestőzenéje. Ez sokat ront az értékén. A borító viszont nagyon szomorú képet ábrázol, legalábbis az alapján, amit én a mondanivalója mögé képzelek.

Black Sabbath rajongók, előre! Ez a retro heavy-doom nem az én világom.

Nagyon-nagyon súlyos, zenei finomságokkal megspékelt floridai sludge. A stílus egyáltalán nem áll közel hozzám, de el kell ismernem, hogy a maga nemében ez egy szuper album.

Értékelendő a zene vitathatatlan egyedisége, mely ezáltal üde színfoltját képezi az underground színtérnek. Minden mást leírt boymester a lemezismertetőben.

Egy fokkal jobban tetszik, mint a Lord Mountain. Érdekes, hogy régen mennyire csipáztam a például a Warlock-ot, de ez most valahogy kevésbé tud elkapni.

Értem az alapkoncepciót, de nagyon alpári módon kerül bemutatásra. Az egész album egy lázadás, egy egyedi módon bemutatott, kétségbeesett társadalomkritika. Zeneileg egyébként igenis vannak rajta jó részek, de egyszer bőségesen elég volt végighallgatni.

Számomra ez az album a kör meglepetése az első lemezes amcsi bandától! Ígéretes indítása egy remélhetőleg gazdag zenei karriernek! Progresszív elemekkel átszőtt black metal, mely minden egyes újra hallgatáskor elénk tár valamilyen váratlan finomságot!

Gyönyörű, fantáziadús, változatos, minőségi alkotás. Erős késztetést érzek arra, hogy fizikai formátumban is beszerezzem a lemezt!

Az Aurora és az Elysian Fields a lemez két csúcspontja szerintem, az előbbi a hangulatos, sötét, de elmélyülést hozó percek miatt, az utóbbi pedig a remek vokáltémák, dallamok miatt. Nívós black metal lemez, tartalommal feltöltve. A megszokott gyors sikálások nálam nem mindig tartották fenn az élvezetet, de ez maradjon az én bajom.

Ez a fajta punk/grind számomra már több értéket rejt, mint az Another Way, bár továbbra sem lesz kedvencem a műfaj. Jó azért észrevenni, hogy az acsarkodás és kapkodás közepette volt idő hangulati elemeket és néhány fifikás témát is elrejteni a dalokban. Nem eget rengetően kiemelkedő, de panaszra semmi ok. Korrekt anyag a maga stílusában.

Old-school grindcore stílusgyakorlat. Kellemesen nosztalgikus hangzás, de a változatosság teljes igénye nélkül.

Az underground sötétebb berkeiben jártas rókák már tudják, hogy egy disszonáns death metal anyag megismerése kipihentséget és türelmet követel a hallgatójától. Ha az ember felteszi a fülest, onnantól figyelni kell, majd neki kell futni még egyszer és még egyszer. Ha szerencsénk van, a tüskés páncél alól aztán egyre tapinthatóbb és barátságosabb elemek bújnak elő, és lassan beérik a lemez. Ez a helyzet az Anachronism új albumával is. Sok minden történik ebben a 33 percben és szerintem megéri a ráfordított időt. A Prism és a Source már első hallgatásra is nagy élmény, ezért érdemes azokba kapaszkodni, míg az ember kihámozza a többit. A 8-as a minimum, amit a Meanders megérdemel.

Bár többek között elsőnek talán a Dimmu Borgir jut eszembe a banda hallatán, úgy érzem, hogy egy olyan korong, mint amilyen az As in Gardens... valahol a black metal irányzatok metszéspontja körül helyezkedik el; egy Emperor, Behemoth vagy akár Marduk rajongó is megtalálhatja a szeretnivalót ebben a komoly anyagban, mert semmit sem vittek túlzásba. És bár rettenetesen gyors az album, mégis sikerült változatos színezettel felruházni a dalokat. Én nem sok ilyet hallgatok, ezért nem véletlen, hogy a kimértebb, death metalosabb témákat is megvillantó Wine into Water felé kacsingatok leginkább, de az biztos, hogy az egész lemez profi munka.

Szerintem egyszerre szeretnének hagyományos és újszerű black metalt játszani, de ötletek híján hozzányúlnak mindenféléhez, hátha azok feldobják a lemezt. A szaxofonos részeknél határozottan ezt érzem, azonban vannak időnként jobb pillanatok is. Ahhoz viszont kevés, hogy a végeredmény ne sikkadjon el a szürkeségben.

Az ember bőre alá alattomosan bekúsznak ezek a remek heavy/doom riffek; igaz, aki szereti az ilyesmit, könnyen rá tud hangolódni. Az énekes orgánumát valóban nem lehet a Spiritus Mortis-szal egy ligába tenni, azonban kellemes és simogató, ráadásul remekül passzol a zenéhez. Az összhang és a műfajhoz szükséges affinitás megvan ahhoz, hogy a Lord Mountaint megjegyezzem magamnak. Engem újra és újra magához csalogat a lemez.

Sok kedvenc gitárhangzásom van, de ez az egyik. Szinte felszántja az agykérget. Akiket sem az Inter Arma, de még a Lord Mantis sem kerget ki a világból, azoknak itt egy dallamokkal és harmóniákkal is operáló mocskos sludge szörny. Mivel a két említett zenekar neve az én életemmel már teljesen összeforrt, ezért az Ether Coven zenéje előtt tárva nyitva áll az ajtóm. Minőségi cucc.

Elég meghallgatni a Corrections House nevű zenekar Last City Zero lemezét, hogy kiderüljön, hogyan kell kreatívan, ötletekkel és iszonyatos hangulattal teli lemezt készíteni a realitásról, a mocsokról, a világvégeérzésről. Persze, a Chat Pile egyeseknél betalál majd, mások menekülni fognak tőle. Én már hallgatom is a Corrections House említett mesterművét, hogy elfelejtsem az itt hallottakat...

Azonkívül, hogy korrekt heavy metal lemez, nem sok mindent tudok elmondani róla. A női énekessel működő okkult heavy metal bandák száma megnőtt az utóbbi években, és én is megszerettem néhány előadót (az Occultation nagy kedvenc!); a Savage Master is még a jóleső hallgatnivaló kategóriába tartozik, de ennél nem több.

Nem mondhatnám, hogy rajongok a punk életérzés iránt, és a grindcore-t is csak módjával, kreatív formájában vagyok hajlandó elviselni (az alapvetések kivételével). Ennek ellenére megértem a frusztráltságot, a rendszer elleni lázadást (ez a zene mindig is erről szólt) és a szükségét is az ilyen dühkitöréseknek. Én kötődni nem tudok hozzá, de szerintem nem csupán zajhalmaz az Another Way lemeze. Helyén kell kezelni. A borzalmas utolsó „dalt” azonban soha többet ne halljam!

Nem mondanám, hogy nincs mire felkapnom a fejem. Az sem zavar, hogy nehezen emészthető, és ráadásul jellemzi egyfajta elborultság, amit szintén pozitívumként említek, de valahogy úgy vagyok vele, ahogy Blackzone megfogalmazta. Futok én is a szerelvény után...

A Saor nehezen behatárolható muzsikájában a black metal csupán a festményt körülvevő díszkeret. Annyi minden belefér magába a kompozícióba, az északi, folkos harmóniáktól, a szövevényes dallamokon át egészen a súlyos heavy metalig, a letisztult, érett hangoktól a szélsebes fekete fémig, hogy nehéz kivetnivalót találni a lemezben. Valóban a kör legjobbja!

Nem rossz, de én semmi kiemelkedőt nem hallottam benne/bele. Egyszer-kétszer meghallgatható, aztán beteszek valami mást.

Erőt próbáló feladat volt egyszer is végighallgatni, az biztos. Azok a részek tetszettek a legjobban, amikor nincs benne ének, vagy legalábbis az a nagyon kevés tiszta ének van, ami nagyon ritkán fellelhető. A többi, ez az acsarkodás borzasztóan idegesítő. "Versenybe" szállhat a Chat Pile-al, hogy melyik készíti ki hamarabb az embert. A kimaradt lemezek legalább fele bekerülhetett volna ahelyett, hogy 3 grind lemez is bent van, legalább színesítették volna a kört...

Ez a kicsit több mint 31 perces lemez egész jól indult, csak hát mintha egyetlen hosszú számot hallgattam volna, olyan szinten monoton és unalmas, valamint egy idő után rendkívül fárasztó is volt.

Hiába hallgattam meg vagy 3x-4x, mindig olyan szinten unalomba fulladt, hogy hihetetlen. A hangszeres tudás az ott van - igaz, én nem vagyok annyira elájulva tőle, mint mások, mert voltak már ide beajánlva sokkalta jobb, nagyobb hangszeres tudással rendelkező bandák (jó példa pl. az Origin). Az, hogy csaj hörög, megint csak nem újdonság, hallottunk már ilyet - jobbat is. Ez nálam az elmegy kategória.

Remek szimfonikus black metal anyag, ahogy azt szinte mindenki írja. Nem ismerem a korábbi lemezeiket, de majd meghallgatom, ha lesz időm. Számomra is megidézte a '90-es évek második felének néhány alaplemezét a stílusában, a billentyűk, darálások, meg úgy az egész egyben kifejezetten minőségi.

Úgy isten igazából két dolog tetszett az egész lemezen: a szaxofonos és a jazz-es részek. A többi az a 112 egy tucat kategória.

Kellemesen indult, aztán ahogy haladt előre a lemez, egyre unalmassabbá vált számomra. Feleslegesen túlnyújtott számok, a 36 perce ellenére is fárasztó, unalmas egy idő után. Nem rossz, de ez az elmegy kategóriánál nem több.

Ezen a lemezen vannak értékelhető dalrészek, de teljes egészében egyik dalt sem tudnám kiemelni. A nagyon dühös, agresszív ordibálós ének helyett nekem is sokkalta jobban tetszett amikor tisztán énekeltek. Azok a részek jók, a többi nekem nem igazán jött be. Zeneileg nem rossz, de a vokál sokat ront rajta, illetve a stílus sem fog sose a kedvenceim közé tartozni.

Nem tudom, utoljára mikor idegesített valami ilyen szinten, mint ezt hallgatni. Borzasztó ez az idegbeteg rikácsolás, amit ezek a vokalisták valamiért biztos nagyon keménynek és extrémnek gondolnak - holott csak szimplán idegtépő, igaz, lehet, hogy pont ez vele a céljuk, hogy idegtépő legyen, aztán hátha valakinek még ez is tetszik vagy bejön. Számomra értékelhetetlenné és élvezhetetlenné teszi a produktumot, csak kb. a fejem fájdul(t) meg tőle.

Szinte tökéletes múltidézés, ami ugyancsak nem akarja megváltani vagy megújítani a világot - ha már oly sokszor el szokott hangozni ez egyéb más lemezeknél is... Sokszor meghallgattam, az előző albumokat is, teljesen jók (ennek jobb, tisztább a hangzása, mint a korábbiaknak). Erről először a Spirit of Death számmal találkoztam, ami számomra a lemez legjobb dala. Talán lehetett volna benne több olyan kórusos refrén, mint az előző, Myth, Magic and Steel címadó dalában. Stacey Savage kisasszony hangja pedig tökéletesen illik a koncepcióba, a zenéhez, amit én egyáltalán nem hallottam hamisnak, erőtlennek, vagy bármi ilyesmi. Szórakoztató faktort nézve tökéletes, zeneileg pedig dögös.

Ezt bőven elég volt egyszer is meghallgatni. Zeneileg punk/hc/grind keverék, ami egyébként rendkívül egysíkú, szövegileg meg még vagy százszor is elmondhatták volna a dalokban, hogy "Az ország, ahol minden szar!". A vokálnak nevezett idegesítő ordibálás borzasztó, nem lennék egy ilyen banda közönségének a moshpitjében egy koncerten... A jogos társadalomkritikát itt is elfogadom, de mennyivel jobban és minőségibben csinálta ezt a Beerzebub nem olyan rég beajánlott lemezén... (műfajtól teljesen függetlenül értve)

Zeneileg nem volt vele gondom, a vokálról sajnos ez már nem mondható el. Nem idegesített, a háttérben elment.

Jó volt hallgatni, profin összerakott anyag. Az pedig külön dicsérendő, hogy egyszemélyes projekt létére (+ a session dobos) ilyen minőségi anyag született. Néha itt-ott számomra kicsit a kelleténél jobban leült, de ez legyen a legnagyobb gondom. Gondolom a korábbi lemezek sem lehetnek rosszak.

Érdekes, tetszetős borítójával hívta fel a figyelmemet korábban, amikor olvastam róla, hogy az atmoszferikus black metalt a gyászosabb, melankólikusabb tematikájával közelítik meg, akkor annak ellenére is úgy gondoltam, hogy adok majd esélyt az albumnak, hogy a post jelző is sűrűn előbukkant leírásokban. Sajnos előzetes várakozásaimat csalódás követte, mert az igaz, a zene a kifejezni kívánt hangulatot maradéktalanul visszaadja, az érezhető, de sajnos emlékezetes dalokat, témákat, egyáltalán bármi olyat, ami miatt én szívesen újrahallgatnám én nem hallok.

Nagyon jó grind/hc/punk. Ugyanazt tudnám én is kiemelni, amit többek: jó, hogy kellően változatos, jó értelemben "beteg" énekes, és tényleg ötletes témák több dalban is. Azért nem több, ment én elbírnék több punkos hatást és kevesebb HC-t, de ez már a saját kis izlésvilágom...

Grind/death dupla album, legalábbis nálam (pár hallgatás után én két részre bontva hallgattam már.) Kedvelem a stílust, igaz ehhez hozzátartozik, hogy nehéz olyan albumot készíteni, ami ne tetszene és ugyanakkor olyat is, amitől viszont "összefosom a bokám" annyira jó. Alapvetően jobban szeretem azt, ha a grind egyfajta "szinesítője" egy death metal albumnak, vagyis azt, ha pl egy alapvetően közép/lassú tempós death metalt dob fel, vagy épp fordítva, ha egy grind albumon veszik visszább a tempót, itt pedig ilyen változatosság nincs, lényegében ugyanazt vagy majdnem ugyanazt az alapot halljuk, kis témaváltozásokkal. És pont az a jó, ahol ezek előjönnek, főleg ott, ahol akár némi thrash is halványan befigyel (pl. Maladapted/Sinking Lower). Igazság szerint ez nekem sokkal jobban tetszik annál, mint amit a jelenlegi HP helyezése alapján várnék... Van még pár nap, hátha még kúszik feljebb...:)

Típikus XXI. századi, komplex, témahalmozós tech death, nekem már túl sok disszonáns elemmel. Tetszik az albumborító, hallatszik, hogy sok munka van a dalokban, amiben én itt azt érzem, hogy a hangszeresek egymással/egymásra is építve nyomják a témákat, vagyis érzek benne rendezettséget (több, hasonló bandánál velük ellentétben inkább csak témák egymásra hajigálása történik.). Stílusában el kell ismernem, hogy remek album, nekem kissé több "levegőt" igényelne. Kedvencem a Macrocosm, illetve úgy egészében az album végi dalok. (Olyan amúgy, mint egy S.T.A.L.K.E.R. könyv hangulata, sose tudod/tudhatod, mi jön szembe a következő másodpercben....)

Élő, energiától duzzadó szimfonikus black metal. A stílus többi bandájának ezzel idén fel van adva a lecke, kötve hiszem, hogy stílusában a 2023-as top 5-be ne kerüljenek be. Jó dalok, kellően dallamos, de ugyanakkor agresszív is. Ebből a stílusból általában kevés kerül be a "sokszorhallgatós" listámra, de ez biztos. Épp ideje, hogy ennek, és az előző albumuknak az ismeretében visszaássak a diszkográfiájukban.

Minden bizonnyal másoknál is az az igazán érdekes, hogy egy album miért, mi miatt tetszik, mit lehet kiemelni, vagyis a pozitivitás, épp emiatt én megfogadtam, hogy adott HP-n legkevésbé tetsző albumról azt, hogy mi miatt nem tetszik, azt fogom a legrövidebben leírni. E HP-n ez az album lesz ez, ahol én sehonnan sem induló és semerre sem tartó dalokat hallok csak...

Tradicionális doom/heavy-doom, szerethető, élvezhető hangzással, kötelező "jó" alapokkal, ahol tetszik az, hogy szerintem hitelesen hozzák azt, hogy nem akarnak feleslegesen rágörcsölni a témákra. A címadó dal a kedvencem. Az albumnak nálam két hiányossága van (egy nagyobb és egy apró): 1. az énekből hiányzik az erő, az érzés, az átélés, kicsit olyan, mintha bement volna a stúdióba, egyik kezében egy koffeinmentes kávéval, másikban meg a dalszövegekkel a felvételekre, és ugyan szépen, képzetten, jól énekel, de elég "langyosan", illetve 2. nem szokott tetszeni az, ha egy album dalainak hangzásán észre lehet azt venni, hogy vagy nem ugyanabban a stúdióidőben vették fel, vagy direkt más hangzással - esetleg egyes daloknál máshogy keverve, itt pedig ez a dobhangzásnál hallható.

Van az úgy, hogy egy hallgatót egy album témája - még ha nem is ugyanabból az okból -, szövegei, az ahhoz tökéletesen passzoló stílus - sludg/HC/post -, és a kivitelezés annyira elkap, hogy inkább semmit se írna vagy tenne hozzá. Most itt nálam ez van, elnézést, remélem lehet ilyet is, hogy csak két szót írok: Hallgassátok meg!

Amikor egy banda a legnehezebb, legfájdalmasabb, legbetegebb témákat akarja zenével kifejezni úgy, hogy "alapanyagokként" ahhoz hasonlóan a legnehezebb zenei elemek felhasználását veszi alapul. Van itt minden, én le sem írom - fedezze fel mindenki saját maga, hol, mit hall ki -, nálam úgy áll össze az egész, amihez hasonlót sem hallottam eddig, idáig. Önmagában a kritika elolvasása is sokat hozzátesz az "élvezethez", ajánlom minden hallgatónak. Csak szubjektíven, csak a hallott zenét értékelve, bevallom, nekem nem tetszik, máshogy/rövidebben: tematika, újdonságfaktor, érdeklődés felkeltése nálam: 10 pont, zeneként/hallgatóként 6 pont. Még talán annyi, hogy minden nap más dal lesz kedvenc: ma pl az Anywhere, tegnap még a Tropical Beaches Inc. volt.

... voltak olyan idők, amikor ilyen hanggal férfi énekesek tolták a glam metalt :) na de ami lényeg: Elég lendületesen előadott heavy metal, stabil alapokkal összerakva, csak sajnos szerintem nem túl izgalmasak a dalok. Kedvelem a retro HM-et, nekem az sem baj, hogy a 80'as évek nagyjaihoz most bőven lehet válogatni, kedvenceket találni az új-új hullámból.

HC/punk, elég "alap", de legalább lendületes, odabaszós, azért szerintem aki az ilyen társadalomkritikus zenére/szövegekre le tudja vezetni a feszültségét, azoknak ez bejön. A Beerzebub-nál korábban leírtam, hogy nálam nem működik, a politika/közélet nálam a teljes szánalom kategória. Az ének egy érdekes kérdés: látom, hogy a pontozóknál megosztó, nos az én véleményem az, hogy ehhez a zenéhez pont olyan énekes passzol, aki tulajdonképpen bárki-de-bárki lehetne mondjuk egy koncert közönségéből, aki épp felrohan a színpadra, átveszi a mikrofont, és minden féle és fajta előképzettség nélkül pusztán csak ki akarja magából maximálisan adni azt, amit tud, ami benne van. Vagyis igen, lehetne erősebb, karakteresebb, meggyőzőbb, profibb stb-stb., de én nem tudok "haragudni" hogy olyan, amilyen.

A két irányba vezető ösvény: modern, occult black metal, ahol 1. Vagy elkap a hangulata, beszippant, becsukott szemmel hallgatod, figyelve a témákat - előtte/utána esetleg elolvasva a szövegeket - , és bejön, amelyhez minden adott (jó témák, hangzás, kellően változatos) és így az album 37 perce tökéletesen kiemel a XXI. századból, a tarka sokszínű világból átkerülsz oda, ahol a fekete/szürke/barna dominál (fasza a borító!) vagy 2. Teljesen mindegy mi miatt, csak ülsz, hallgatod, érted vagy érteni próbálod, és érted, vagy nem érted, hogy miért nem neked szól. Nálam most ez az utóbbi történt...

Black/folk metal a dallamos, epikus, "északi" fajtából. Egyik kedvenc stílusom, így ismét tetszik, amit hallok. Igazság szerint Andy pont úgy készítette el az albumot, mintha én kértem volna, hogy 1. Írj légyszíves rövidebb dalokat most, és 2. Kissé gitárcentrikusabban. Egy kritikám van csak, nálam is kissé túl "pátoszos" lett egyes daloknál, de az tény, hogy az összképhez most ez passzolt. Ha lenne csöppnyi eszem, akkor ebben a percben "megfogadnám" John Muir - némileg átírt - tanácsát miszerint: "Throw a loaf of bread and a pound of tea in an old sack and jump over the back fence." - és elsétálgatnék Kirk Yetholmtól Cape Wrathig.....

Minden idők egyik black metal lemeze

Jézusom ez mi volt, hihetetlen orgánuma van az énekesnek, a hangszerelés all over the place

IGEN!!! Na így kell deathgrindot csinálni

Tech death metalban mindig megnevettet picit, amikor a tiszta basszus így csattog, nyilván így kell szólnia, meg a stílus része, hogy minden zenész virtuóz. A dobok szólhatnának picit öblösebben, mert túlságosan hasonlít a tone kb minden modern death metalra amit hallok valaha, de szeretem a témákat.

A borító nagyon szép, a zene nem mutatott újat, pedig reméltem. Amit viszont mutatott, öblös dobok és vokál, szép témák.

Ez is ugyanúgy egyike minden idők black metal albumainak, semmi extra

Valahol a doom metal és a power metal közt foglal helyet, emiatt viszont én se tudom eldönteni, hogy szeressem-e. Az éneket nagyon szeretem mindenesetre, és azt is megköszönöm neki hogy nem falzetthangon énekel. A gitár tipikusan az a brit orrhang, nagyon menőn be van lőve, a basszus és dob szép dinamikusak, de öblösek.

Arcom a padlón maradt

Az öblös industrial dobok, a hegyomlás hangú gitár már egymagában a zsánerem, de a teljesen kétségbeesett és idegösszeroppanás szélén álló vokalista (akinek az előadásmódjában az is csodálatos, hogy sokkal organikusabbnak érződik, mintha konvencionálisan énekelne, vagy screamelne, illetve minden szavát érted) olyan magas szintre képes emelni a nyugtalanítás és pusztítás faktorát ebben a lemezben, hogy tényleg nem tudok mást adni rá, mint egy tízest.

Nekem sajnos picit túl ripacskodós, nincs szépen mixelve, a témák nem emlékezetesek, az ének nem jó

Már a cím is tök érdekes volt, és az a helyzet egy nagyon jó HC, a vokál nekem pont hogy tetszik

Nagyon fenyegető a gitár hangja, picit ilyen postrockos/telecasteres, a vokálok tele energiával.

Aranyos témák, de picit túl finomra csiszolt a hangzás, párszor visszajön az a heavy nyers 90-es évekbeli black metal hangzás, ami miatt megkapja a 7-et. Legnagyobb bajom vele, hogy nagyon hasonlít a Season of Mist kiadványok 90%-ára.

Újra meg újra szembe találom magam velük, de aztán mégis elmegyünk egymás mellett, ennek ellenére ez egy kiváló lemez tőlük, megint.

Ezek állatok, nem normális ez a banda az tuti. Nem rajongók a női énekesekért a metal-rock vonalon, most sem lettem túl lelkes, de be kell vallanom itt hozzá adott az anyaghoz a csaj.Amúgy fasza hc-punk számok ezek grindosítva, sok a düh és türelmetlenek, viszont hiába a számok rövidsége és a néhol felbukkanó változatosság , így is sok ez egyszerre.Ahhoz nem elég izgalmas hogy egyben lemenjen az egész produkció. Két részletben viszont fogyasztható .

20-25 éve még felkaptam a fejemet egy ilyen albumra és még CD-n hajlandó voltam megvásárolni, EREDETIBEN! , de mára számomra unalomba fulladt az egész műfaj és nem a megújulás hiánya okozza ezt ,hanem az hogy ebben műfajban nincs semmi ami hosszútávon leköt, ha mégis akkor meg már nem is ez hanem elmegy a death vagy akár a HC irányába. Műfaján belül egyébként egy közepes szintű lemez.

Számomra túl sok a kísérletezés, a tördelés a váltás számon belül, nincs pár-perc egybefüggő rész. Ez inkább tűnt jammelésnek mint egy kész albumnak. Progreszivitást nem találtam benne, a technikás részek sem az igaziak.Engem untatott sőt kicsit a végére már zavart is.

Már nem hallgatok egy ideje ilyen szimfonikus dallamos black metalt , de volt idő amikor rengeteget hallgattam, és abszolút a jobbak közé sorolható ez a lemez, múlt idézésnek tökéletes, de ma is megállja a helyét.

Se eleje se vége, se katarzis, se komolyabb meglepetés. Ez egy igazán frankó aláfestése lehetett volna egy postapoc filmnek vagy sorozatnak.Viszont a zenéhez jobban passzolt volna a dallamos ének végig, a károgást itt hanyagoltam volna.Ja, és egy pillanatig nem volt olyan érzésem , hogy ez black metal egyéb műfajból szedett elemekkel.Hanem pont fordítva éltem meg, ez egy kicsit fura kicsit elszállós zene itt ott (indokolatlan) black metal elemekkel. Legtöbbször nem is passzoltak ezek az elemek az adott számba, kicsit olyan volt mint amikor nem tudod mit szeretnél pontosan hallgatni, de most van fél óra szabad időd ezért gyorsan keresel valami fasza zenét a youtubon, végül nem sikerül, de sok jó zenébe belefüleltél közben.

Tökéletes , imádom. A hangzás félelmetes, a dalok faszák, a tempót nagyon eltalálták.Nagyon komoly első lemez lett, kíváncsi vagyok a folytatásra.

Zseniális album, nekem rengeteg banda beugrott, nyilván ők is hallgatnak ezek közül párat, Pro-Pain,Down,Opeth,Ahab,Neurosis,Clawfinger,Messugah,Crowbar de még Manson is.. szóval szerintem elég széles skálán mozognak ahhoz , hogy semmiképp ne legyen unalmas ,és a lassú részeknek is van létjogosultsága, nem csak töltelék az albumon.Bőven van saját karaktere az anyagnak csak jobban oda kell figyelni, ki akartam emelni 1-2 számot amit mindenképp érdemes meghallgatni, de mivel kb két tucatszor lement már, inkább javaslom az egész lemez hallgatását, többszöri hallgatását.

Még keresem a szavakat, nagyon nem mindennapi.

Profinak semmiképp nem mondanám, az énekesnő teljesítménye elég egysíkú volt, egy fesztiválon megnézném őket szívesen , valószínűleg élőben jobban hasítanak. Amúgy van egy hangulata ami nem rossz, de különösebben nincs még íze a dolognak.

Az ének/üvöltés/károgás/ricsaj nagyon amatőr és idegesítő. Ez semmi más mint aktuálpolitikai helyzetről egy vélemény amit ebbe a zajhalmazba bele kiabálnak.Semmi zenei értéket nem képvisel, a politika meg nem érdekel.

Nehéz elkapni ennek a lemeznek a hangulatát, és könnyű elveszíteni. Van bennem némi hiányérzet és csalódottság is, mert úgy érzem , hogy több volt ebben a bandában ennél.Mindezekkel együtt is úgy gondolom érdemes pár hallgatásra az amcsi blackerek albuma.Van egy sajátos hangzása ami megint csak olyan hogy egy egy pillanatban nem is tudnék elképzelni jobbat aztán meg hirtelen úgy érzem , hogy ez kevéske.

A világ legszebb országa ,a világ legszebb tája inspirálja a srácot, szóval nem csoda hogy a metalos elemek és a blackes csengésekkel együtt is ez inkább egy gyönyörű zene mint bármi más.Csak azért nem 10 pont mert én elvárnám a népzenei motívumokat.

Megbízhatóan szállítja az ID lemezről lemezre a minőségi atmoszferikus, hóvihar szerű, lélekbe markoló black metalt. Szeretem őket, biztosan 10esre tudnám hallgatni.

Ez egy olyan grindcore lemez, ahol okosan töri meg a lendületet a csapat, és pont annyi ideig hagynak levegőt venni, amíg össze tudod szedni magad a következő zúzásra. Jól felépített dalcsokor, határon belüli változatosságú zene, kiváló hangzással a stíluson belül. Kellően elmebeteg vokalista, itt a szó pozitív értelmében, amit megkíván minden nóta, aki ráadásul nőnemű és a hangját kitűnően kihasználja. Lehet, hogy ez már nekem túl modern.

Ez a nekem való grindcore, ez áll hozzám a legközelebb, egyből befogadta a szervezetem. Cserébe semmi extrát nem nyújt a minőségen kívül. John Kruithof a dobok mögött jó eséllyel indulhatna az olimpián, mert eszméletlen amit művel, az energiája átragad a többi tagra is, erre épít a gitáros trió húzós, jól megjegyezhető riffeket pengetnek, amik a hörgés/károgás párossal jól harmonizálnak. Brutal Truth, Terrorizer, Necrosanct, korai Carcass fanok előre!

Death metal ezen ágazata számomra nagyon kevés kedvencet adott. Túl sok a tördelés, túl sok a váltás tempóban és témában, kevés a fogós, húzós riff, nehezen megjegyezhető dallamok, nem egészséges disszonáns csilingelések sokasága. Ez is olyan album, amit meg kell fejteni, gondolkodni kell rajta. A lány viszont oda tette magát rendesen, tetszik az orgánuma. A hangzás is rendben van, arányok a helyükön, mindenki virtuóz. Ha ilyen stílusra vágyom, akkor inkább Suffocation, Death, Gorguts, Nile, korai Atrocity, Nocturnus lemezei az irányadóak.

Hé, át lettem verve! A borító és a származás után azt hittem egy Amorphis jellegű muzsika vár, aztán közel sem! Majdnem 30 éves a banda és igazából semmit nem tudtam róluk, ez teljesen az én szégyenem. Zenéjüket is oda, az 1995-2000 közötti szimfo black aranykorához tudom passzintani. Ha az Emperor, Cradle, Dimmu, Limbonic Art neveket említem, akkor mindenki tudni fogja miről beszélek. Minden szegmensében minőségi album.

A lemez második felét a hangulat fokozása végett erősebbnek érzem, nagyon tetszik a szaxofon hangja, többet elbírtam volna viselni belőle! Aztán, ha már szárnykürtben gondolkodik az együttes (utána kellett néznem, hogy milyen a hangja ennek a rézfúvósnak), akkor annak én nagyobb teret adtam volna, mint mondjuk a SB a trombitának és harsonának, vagy a MDB a hegedűnek. Persze, ha nagyon hallgatjuk valahol hátra keverve megtaláljuk. De hát nem vagyok zenész, csak egy botfülű kibic, ezért nekem ez marad egy átlagnál jobb atmoszferikus black album, abból a fajtából, amiben a metal megöli az érzelmek egy részét.

Minden másodpercén érződik a profizmus, a tökéletesre való törekvés és talán ez a hátránya is. A nagyszerű hangzás mellett kellemes az énekhang, de semmi kiugrót nem tartalmaz zeneileg, sablonok sablonok hátán, amit a stílushívők imádni fognak, (én nem, számomra üres a produktum) és így van ez jól! Viszont azt sem tudnám megmondani, hogy a jövőben mit csináljanak másképp, hogy én szeretni tudjam, mert nem örülnék neki, ha mondjuk az Obituary stílust váltana, akármennyire sablonosak ők is.

Ők is a modern éra képviselői, 23. századi postcoresludge, ami dühös, rettentő dühös zene, még a lassabb részek is karcolnak belülről. Az ének fröcsögése nem tetszik, nem vezet sehová, értelmetlen agresszió. Ezt pedig The Warmth of Your Bathwater nóta árnyékából merem mondani, mert ott a tiszta ének valami zseniális! Egyből életre kel a muzsika, képes több érzelmet kifejezni általa minden hang. Végig ezt kellett volna nyomatni és imádnám! Emiatt +1 pont.

A banda logója és a borító ellentétes képet fest már az elején, ami a zene indulásával sem változik. Többször nekifeszültem, de nem jutottam dűlőre vele. Friss és modern eszement metal, lebegős pengetés, laza elszállás, nem az én ízlésem, ehhez most öregnek érzem magam, nem is adja magát, de az az igazság, hogy nem is erőltetem a befogadását.

Igazi retró földalatti cucc, a borítón át a zenekari logóig, a zene és a megszólalás is a régmúltat idézi. A célközönség nem én vagyok, nem nekem zenélnek, ez a fajta rock/heavy metal nem talál utat hozzám. Nincs benne lendület, nincs meg az erő, sok az üresjárat.Konkrétan csak 3 dal tetszett: Rain of Tears, The Hangmans Tree és Vaster Empires, ezekben a nótákban megtaláltam a számításaimat. Az énekesnő Stacey hangja nem illik az összképbe, kifejezetten idegesített a helyenként "hamis vinnyogása".

Szeretnék a témánál maradni: k@rv@ jó zenéhez kapunk k@rv@ sz@r éneket, amin a csorda vokál és a lassabb szódobálás javít egy cseppnyit. Nyaktörő, célra vezető grind muzsika, ezt a fajtát szeretem, mentes minden sallangtól (ipari zajok/zörejek, gitárhúr reszelés), tisztán és erőteljesen megdörrentve. Ezt sikerült a céltalan (nem a szövegre gondolok), elmebeteg üvöltéssel számomra elrontani. Nem bánom amúgy, ha elmebeteg egy grindcore vokalista, de akkor legyen egy Kevin Sharp típusú fazon, ne olyan akit B középből behívtak a stúdióba, hogy akkor a meccsen erős a hangod, nyomd fel ide is a szövegeket.

Böngésztem a netet a tavalyi évben megjelent extrém metal lemezek után, amelyek nem kerültek "rivaldafénybe", mégis elismerően szóltak róluk, hogy érdemes meghallgatni őket. Több listán is szerepelt a nekem norvégosnak ható Doldrum neve, és mivel csípem az újhullámos norvég bandákat is, tettem egy próbát. Aztán menet közben kiderült, hogy amerikaiak, de csak utána olvasás után, mert nekem a zenéről is a norvég irány ugrott be, mintha Vicotnik egy újabb bandája lenne. A zene maga nem egy világmegújító vagy zene megreformáló alkotás, kicsit progos, néhol disszonáns, aztán groteszk is, miközben hagyományos megközelítésű black metalról van szó, amit sikerült kellően finoman megbolondítani kísérteties billentyűs futamokkal. Szóval nem kell ezt túlgondolni, mert adott fasza black lemez, nagyon erős és jól felépített dalokkal, amik bitang jó gitártémákból épülnek fel, változatos tempók biztosítják, hogy ne fulladjunk unalomba, mindez megtámogatva egy vegytiszta és erőteljes hangzással. A tempóváltásra jellemző, hogy a The Abduction c. nóta gyors tempóval robban az arcunkba, majd 54 mp után jön egy váltás, ahol Rat bekárogja, hogy "come on", ekkor az ember feje akaratlanul is hatalmas bólogatásba kezd, hogy aztán a végére szellemidézés váljon belőle. Ved Buens Ende, Dødheimsgard, Dold Vorde Ens Navn fanoknak kötelező darab.

Nem vártam, hogy ennyire belezúgok ebbe a metal vásznára black/folk eszközökkel festett történelmi természet képbe. A hangulaton van a főszerep, ez nem vitás, szinte érzem a druida varázsfőzetének az illatát, amit mohával benőtt erdei kunyhója mélyén kotyvaszt. Csak felszínesen ismertem eddig a Saor munkásságát, de ez most rendesen beszippantott, ráadásul érzek némi rokonságot a szintén brit Forefatherrel, de ők inkább egy csata megzenésítésében erősek. Van ebben a körben black zenében erősebb album viszont vízióban nincs.

A hangulata beszippant. Ennyi.

Messze a legfaszább grind versenyző a körben! Változatos, izgalmas.

Feszes, ugyes, meló mellett háttérben jó, mert tuti nem kalandoztatja el a figyelmem :)

Elsőre megörvendtem nagyon, mert a Dodecahedron jutott eszembe először, de sajnos annak sötét hangulata hiányzik nekem a lemezről. Sokszor elismerően rángatóztam (ez kb a headbang tech death megfelelője), de a végére el is fáradtam.

Nekem ez a kör kellemes csalódása volt. A 2000-es években kiadott rettenetek után teljesen leírtam őket, nem is emlékeztem, hogy közben visszatértek a gyökerekhez.

Kicsit jobban tetszik, mint a Doldrum, de ugyanaz a bajom vele.

A doomnak nem ez az ága a kedvencem, de néha tolok ilyet is. Ártalmatlan, kellemes és nem túl emlékezetes.

Jópofa karcos acsarkodás. Azért nem egy Neurosis.

Nekem az idegbeteg vokál jött be a legjobban a produkcióból. Az egész koncepció tetszik, de alapvetően azt érzem én is, hogy öreg vagyok már ehhez az elmebajhoz :) 20-as éveim elején zabáltam volna.

Szerintem a zenei alap nagyon sótlan, a lány egydimenziós oda nem illő vokalizálása meg sokszor zavart.

A szöveges mondanivalót teljes mellszéllel adom, viszont a zenei megvalósítással a 40+ -os fejem nem tud mit kezdeni...

Sajnálom, ez nekem nem jön át, nagyon sokszor untam. Hangzás, vokál nem rosszak, de nincs hangulata nekem.

Mindig kiszámíthatóan magas minőséget képvisel, de a korábbi lemezeket valahogy lelkesítőbbnek éreztem. Nagyon jó ez is, viszont az újdonság varázsa valahogy elmúlt.

Kellemes post-black kalandozásnak indult, ami viszonylag hosszan le is kötött, de a végére talán túl hosszúra sikeredett. Kicsit meríthettek volna bátrabban blackgaze-es elemekből, de így sem volt rossz.

Érdekesnek indult, de hamar ráuntam.

Legtömörebben: indokolatlanul hosszú. A riffek terén tetszett, végig zakatol és zúz; s a vokál is meglehetősen jó (mély hörgés mellett lehetne több károgó sikoly, mert azokat nagyon élveztem). Viszont a hosszán kívül a dobok voltak amikkel nem voltam teljesen megelégedve. Nem egy számban rettentően unalmas, nem egyszer kb. full ugyanazt játszotta fel több számban. No és: felejtsük már el ezt az OBI-s vödrös hangzást a fenébe! Igénytelen és bántja a fülem.

Ha ez a tech death jövője, akkor inkább temessük el már most. Inkoherens időhúzás, absztrakt folyam minden szépség nélkül (egyedül a borító esetleg). Nincs "folyama", nincs benne egy megragadható pillanat, számomra nincs benne élvezet. A 3-ast is csak azért kapják, mert nem gyötrelmes, hanem érdektelen időpocsékolás. Lehetne lejjebb, de minden érdeklődésem lenullázódott a banda iránt.

A banda "újraalapulása" nagyon pozitív hírként ért pár évvel ezelőtt, és a Cosmic World Mother teljesen magával ragadott anno. Rongyosra hallgattam, hiába már nem volt meg abban se a korábbi experimentális/industrial vonal egyáltalán. És ez a lemez... nos, én nagyon hiányoltam azt az erőt, dinamizmust és energiát amit beletettek az előző lemezükbe, mert azok nélkül ez csak egy száraz szimfónikus black metal lemez, amire kellemesen bólogatok hallgatás közben, de két-három nap múlva egy számára sem fogok emlékezni. Kár érte.

Furcsa tőlem ezt hallani, de ezen a lemezen legkevésbé a black metal részek tetszettek... Az experimentálisabb, olykor akár jazzes részek milliószor érdekesebbek és kiforrottabbak mint maga a metál, ami legtöbbször gyötrelmesen nehezen haladt előre és nagyon unalmas. (Valahogy a hollandok nem érzik ezt a műfajt az eddigi tapasztalataim alapján.) De jobban nem húznám le, mert az ötlet megvolt benne. A szaxofon nem volt rossz adalék, de engem igazán a szárnykürt vett le a lábamról - illetve vett volna jobban le, ha nagyobb szerepet kapott volna. Talán blackgaze-ben kéne gondolkodnia a bandának a jövőben(?)

Nagyon kellemes kis ős-doom/heavy metal lemez, kiváltképp élvezetes hangzással és mastering-gel (a basszusgitár egyszerűen tökéletesen szól), és a régi Black Sabbath lemezekre jellemző sármos énekstílussal. Mégha semmi újat nem tettek le az asztalra, bemutatkozó nagylemeznek szerintem jó volt. Ha kicsit tekernek a jövőben az ötleteiken, hogy színesebbé tegyék a témákat (kis kísérletezés, vagy stúdiós jammelés mint az ősidőkben), akkor ezek a srácok még sokra vihetik.

Egészen okés lemez volt, de mivel nem igazán vagyok annyira sludge-mániás s így nem valószínű, hogy újra elővenném - így egy kicsit visszafogottabb pontszámot tudtam csak adni neki.

Elég meredek anyag, zsigerből azt éreztem, hogy ezt utálni fogom; és mégis úgy érzem nem tudom nem szeretni. Zajos, kicsit sludgy, kicsit industrual, kicsit experimentális... de ütős, elgondolkodtató anyag. Külön tetszett (és nagyon meg is lepett) mennyire érthető, tisztán kivehető a vokál és a szövegek. Nagy meglepetés volt, abszolút pozitív értelemben.

Kiváló zenészek alkotják ezt a bandát, és elég jó anyagot tudtak volna kigördíteni... de a vokál annyira rossz, hogy úgy érzem teljesen tönkretette a produkciót. Jobb lenne, ha megválnának az énekesnőjüktől, mert ezzel engem például a világból ki lehetne kergetni hosszú távon.

Egynek elment, rosszabbra számítottam. Az egyes jammelősebb részek, mint a "Viharsarok I."-ben, meg tudta törni az egyhangúságot. Ezen felül, ha teljesen az anyanyelvemen hallom megszólalni a dalokat, akkor kicsit jobban figyelek a szövegekre - s ez az a pont, ahol nagyon vegyesek voltak az érzéseim, mert adott pillanataiban nagyon kreatív, míg máskor annyira... gyenge, hogy csak a fejem csóváltam. A hangszerelés szerintem hangosabb kellene, hogy legyen mert így kicsit kilóg a vokál olykor - a gang vokál részek ellenben tök jók.

Felejthető produktum, hiába szól minden tisztán és bizonyára nagyszerű zenészek készítették. De egyszerűen nem fogott meg semmi a lemezen, csúnyán fogalmazva egyik fülemen be, másikon ki. Ennek oka, hogy talán túl sokat akartak erra a korongra rápakolni, aminek az eredménye, hogy úgy éreztem nem halad az egész semerre. Ugyanazokat a köröket járták be, furcsa groove-okat összepakolva, disszonáns akkordokkal operálva csak "szerencsétlenkedtek".

A szokásos kiemelkedően jó instrumentális oldala önmagában eladná nekem ezt a lemezt (teljesen instrumentálisan is rongyosra hallgatnám), ez megfejelve ezzel a "pozitív" és varázslatos légkörrel egy felejthetetlen élményt nyújt. Ha rossz a kedved: vedd elő ezt a lemezt, és ha jó a kedved: akkor is.

Nem tudom feltűnt-e valakinek, de az első dal úgy indul, mint a Metallica Damage, Inc. című klasszikus nótája. A folytatás persze nem sok hasonlóságot mutat Hetfield-ékkel, max. annyit, hogy mindkét zenekar a dallamos végéről közelíti meg a stílust, amiben alkot. Nem ismertem eddig az Imperium Dekadenz zenéjét, de olyan fajta melodikus black metalban utaznak, ami még az olyan "koca blekkerek" számára is könnyen befogadható, mint amilyen én is vagyok. :D

Ezt sem élveztem jobban, mint a zajos szomszédokat. Szerintem sem a grindcore műfajjal, sem a női extrém vokállal nem fogok soha szoros barátságot kötni.

A műfaj iránt szakavatottabb kollégák pontjaiból úgy látom, hogy ez stílusán belül egy erős lemez lehet. De tőlem mindig is annyira távol állt a grindcore, hogy számomra e "dalcsokor" élvezeti értéke a nullával egyenlő.

Ahogy egyik példaképüket, az Ulcerate-et is, képes vagyok értékelni/elismerni azokat a bandákat, akik jól játsszák a disszonáns, technikás death metalt. Márpedig ez a svájci zenekar szerintem jól játssza. Viszont túl nagy élvezeti értéket nem jelent számomra ez a stílus. Az Anachronism nagy erénye egyébként, hogy az eddigi három nagylemezük mind 30 és 35 perc között mozog. Ebből a fajta muzsikából elég is ennyi! Nem a minősége, hanem a milyensége miatt.

A kör legimpozánsabb albumborítója címet nálam simán bezsákolták, de szerencsére nem csak a külcsín minőségi, hanem a belbecs is. Hiába, rutinos rókák a finnek. Pályafutásuk tekintetében akár "biztonsági játéknak" is tűnhet ez a korong, de simán el tudom képzelni, hogy legközelebb újra kísérletezősebb kedvükben lesznek.

Én kifejezetten szeretem a szaxofon hangját, sőt néha még jazz hallgatására is kedvem támad. De valahogy ehhez az albumhoz nem tett annyit hozzá a szaxi jelenléte, mint pl. Ihsahn After lemeze esetében, ahol szerintem hozzá tudott járulni a síri, gyászos hangulat megteremtéséhez. A post-apokaliptikus, disztopikus borító is néha passzol, máskor meg nem annyira a muzsikához.

Tökös, dögös heavy/doom metal bivaly hangzással és egy könnyen befogadható énekhanggal. A dalok erősek, az album hossza ideális, mégis valami hiányzik innen ahhoz, hogy még jobban tudjak lelkesedni a bandáért...

A sok sludge aprítás, nyomasztás közé szerencsére befért a fürdővizes nóta utaztatós post-metalja. Legalábbis a nóta első és utolsó harmada, a maga dallamos énekével, elszállásaival képes hozni egy olyasmi világot, ami pl. a The Ocean zenekarra jellemző. Érdekes, hogy a tiszta énekhang itt nagyon hajaz a Strong Deformity-s Fekete Karcsi, alias Hair barátunkéra. Egyértelműen ez a kedvenc szerzeményem a lemezről.

Miért? Miért nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez a lemez, vagy sem? Miért? Nos, azért, mert a God's Country egy csöppet sem szokványos album. Az underground extrém muzsikák eszköztárát néha olyan stílusokkal (grunge, nu metal) is színezik, amik kezdetben még ugyancsak a föld alatt mozgolódtak, de később betörtek a mainstream-be. Halld pl. a Nirvana áthallásokat, vagy az ős-KoRn-ra hajazó megoldásokat. De a vokalista ténykedése teszi leginkább különlegessé a Chat Pile-t. Nála még Lou Reed hatását is felfedezni vélem. Egy biztos: nehéz hallgatnivaló ez!

A korábbi albumaikat még nem hallgattam meg, de az biztos, hogy azok rajzolt/festett borítói jobban tetszenek, mint ennek a korongnak a fényképes külseje. Zeneileg nem rosszak, de számomra az énekes hölgy nem eléggé meggyőző. A kelleténél kicsit többször érzem hamiskásnak, rosszul intonáltnak az énekét. Hangulati szempontból viszont rendben van a lemez!

Számomra több zeneiség van ebben a lemezben, mint a két külföldi grind induló albumában összeadva. Nekem még a vokállal sincs különösebb bajom, a csordavokálokat pedig kifejezetten üdvözlöm. A dalszövegek lehettek volna cizelláltabbak, de azért közel sincs itt annyi trágárság, mint mondjuk a Bëlga első lemezén. Nem véletlenül hoztam fel a "magyar nemzeti hip-hop rap" csapatot, mert a többekből ellenszenvet kiváltó utolsó dal fölfogható egy rájuk való megemlékezésként is.

Tisztességes, fekete-alapú fém ez az amcsi okkultista hagyományőrzőktől. A kopogó pergőhangzást kicsit szokni kell, de zavarónak azt sem mondanám. Aki Ihsahn szóló dolgait túl progosnak, eklektikusnak találja, az nyugodtan tegyen egy próbát a Doldrum-mal!

A folkos témák miatt néha még az Amorphis neve is beugrik, ami jó. Illetve olykor úgy érzem, hogy én is ott futok Mel Gibson mellett A rettenthetetlenben. Ami szintén nem rossz. Inkább hangulatos és teátrális muzsika ez, mint agresszív, de én ezt most egy csöppet sem bánom!

Hiányoznak a kontrasztok. Így elég egysíkúvá válik a mű, nehezen tartja fenn a figyelmem.

„Ki ez a lány? Ki ez a lány?” - énekelhetném. Sok női énekest hallottam már, de ez nekem is újdonság volt. Intenzív, energikus, letaglózó. Állam a padlón. Ki vállalna vele egy duettet?  A zenénél, meg csak kapkodtam a fejem. Jobbnál jobb témákat zúdítanak ránk. Felsorolni is nehéz volna, hogy a grindcore alapokra a hardcore-on keresztül a groove-ig mennyi mindent sűrítettek bele az albumba. Igazán az volt a nagyszerű, mikor a lemez közepén dallamokat is csempésztek a darálásba (lásd Imaging Order). Ha tiszta énekkel, és több olyan lassulással tagolták volna, mint amit a Porcelain Boat végén hallunk, közel tökéletes is lehetne a produktum.

Technikailag rendben van, de számomra teljesen semleges. Nem tudott kizökkenteni, ellenben ledarált.

Disszonáns, technikás, progresszív. Így, három az egyben, nekem már túl sok. Teljesen természetellenesnek hat. A hölgy hörgésével, énekével sem sikerült megbarátkoznom.

Régen hallgattam szimfonikus black metalt, jó volt kicsit nosztalgiázni, visszarévedni a 90-es évek második felére, mikor a stílus a hőskorát élte. A billentyűs tag játéka tetszett igazán, ahogy beleszőte a témáit a zenébe. Örülök, hogy az elektronika is kapott némi teret, ezzel is tagoltabbá tette a szinte végig gyors albumot. A végre kicsit már elfáradtam a „nagy rohanásban”.

A bandcamp oldalukon található unortodox kifejezés gondolom, azt takarja, hogy nem épp a hagyományos black metált követik (ami igaz is). Zenéjükben benne van a Fluisteraars könnyedsége, és a White Ward melankóliája. Ez utóbbira a Moegestreden című szám jó példa. Nekem teszik ez az irány, ez az elhajlás a fősodortól, de a dalok témái lehetnének fogósabbak.

Túlságosan visszafogott, meg sem kísérelik, hogy esetleg túl messzire merészkedjenek, sem az énekben, sem a zenében. Pasztell színekkel festenek a doom palettájáról.

Körülbelül úgy vagyok vele, mint az Inter Arma lemezeivel. Hallom, hogy jó, hogy minőségi, de mégse tudom magaménak érezni. Hiányzik a szikra, ami belobbantaná az egészet. Viszont egy momentumot kiemelnék: az Of Might & Failure közepén van egy fél perces rész. Ott kártyavárként omlottam össze.

Sokat segített boymester írása, hogy választ kapjak arra, miért is jött világra e förmedvény. Stílusát behatárolni képtelenség. A zene csak feszélyeztet, de az ének, szavalás, beszéd, kiabálás elhúzza egy olyan negatív irányba az egész művet, hogy úgy érzem, mintha egy szabadulószobában lennék. Kellemetlen. Menekülőre fogom.

Már az elején, a „Here we go”-nál (olyan elcsépelt) sejtettem, hogy nem kötök az albummal túl nagy barátságot. Sikerült a zenei eszköztárukba felvenni jó sok klissét a 80-as évekből. Az egyediséget hiányoltam. Az éneksáv, a kórus és a szólók keverése elütött a gitárokétól, így eléggé szétcsúszottnak éreztem a hangzást, pedig a húrosok elég jól szólnak. Tetszett a Rain of Tears szám eleje, valamint a szólók is a megszólalás ellenére.

Ennyi dühöt és energiát kreatívabban is fel lehetett volna használni.

A horror témához túl vidám. Misztikusnak se mondanám, de furcsa, nagyon furcsa. Néha a Wayfarer ugrott be (The Offering), biztos a hely szelleme miatt (ők is denveriek). Tényleg azt lehet róla, elmondani, hogy mintha kézen fogna és elvezetne az album valahova. De hogy hova, azt még többszöri meghallgatás után se tudom megmondani.

A Forgotten Path óta ismerem a Saort. Stílusában remek, amit Andy Marchall csinál. Számomra viszont pont az erőssége a gyengesége. Talán a könnyedebb részek fogják vissza, de anélkül, pedig nem lenne az ami.

Erős, hangulatos lemezzel jelentkeztek a srácok. Elsőre nem kapott el, aztán szépen felépült, viszont egy erős 8-asnál nem megy tovább.

Fasza, minőségi dühkitörés, még a zenén pont innen.

brutal death metal / grind köntösbe bújtatott önszórakoztató szakkör.

Az első böffenésnél jött a gondolat - na ez a hörgés női torokból jön. Nem is tévedtem. A nagyon magas technikai tudást értékelem, viszont számomra a dalok valahogy elvesztek önnön technikalitásukban. Messze nem rossz, viszont nem tudok hozzá kapcsolódni.

Az első két lemezt anno nagyon szerettem, az A.M.G.O.D.-ot imádtam. A visszatérő lemezt szerettem, ezt a frisset meg elsőre nem nagyon. Aztán a teljes diszkográfia áthallgatása után el tudtam mind magamban, mind a banda munkásságában helyezni, így most már jóban vagyunk. :)

Az a szitu, hogy alapvetően minden rendben van technikailag ezen a lemezen. Viszont nagyon erős a mezőny és így a kontraszt is, és minden technikai tudás, stílusismeret ellenére a kiemelkedő dalok hiányát megszenvedi az album.

És a harmadik lemez ahol az énekes nyakig ludas abban, hogy nem leszünk barátok... Nekem kell egy Olav Iversen (Sahg), egy Kimmo Perämäki (Spiritus Mortis) vagy egy Christian Linderson (Lord Vicar) szintű ének a tradícionális doomba. Kicsit bele kell halni minden dalba. És ez nagy felelősség, nagy feladat.

Szinte tökéletes sludge mocsok és pusztítás, bőven a zenén innen.

Nem tudtam vele azonosulni, bár zeneileg vannak nekem tetsző megoldások. Ez a szociológiai okfejtéses spoken words jellegű narráció nekem nem működik zenében. Performansznak elmegy.

Az egész lemezen éreztem egy minőségi hullámzást. Voltak részek amik elkaptak, volt ahol borzasztóan untam. Volt ahol Stacey Savage énekét dögösnek, erősnek éreztem, volt ahol unott és hamiskás. Nekem nagyon hiányzott az a frissesség, feszesen roppanós érzet, amit mondjuk a Huntress - Spell Eater lemezének minden másodperce tudott a néhai Jill Janus irdatlan energiáival és hangszálaival.

Az első másodpercekben azt hittem gyűlölni fogom, de hamar rámcáfolt a csapat. Ez számomra egy zseniális crust/grind/hc kirohanás szinte már blackes megoldásokkal. Nem látok ég és föld különbséget mondjuk köztük és egy korai Napalm Death között...

Nagyon jól indul, érdekes a koncepció is. Vannak benne kiugróan jó megoldások. Összességében viszont több hallgatás után is az az érzésem, hogy ehhez a koncepcióhoz picit szűkre szabott a lemez technikai, hangulati és hangszerelési tárháza. Bátrabban lehetne kalandozni. Erre a történet is adna bőven lehetőséget. Azért figyelni fogom a csapatot.

Nagyon minőségi, kerek album az Origins. Néhol nekem kicsit könnyed, máskor magával ragad. Hol jólesően felkapom a fejem valamilyen népi hangszer hangjára, hol soknak érzem. De ezek csak apró benyomások, az érdemeiből mit sem von le, csak az én szubjektív véleményemből csíp le 2 pontot.

Ennek a lemeznek a kapcsán is hasonló érzéseim vannak, mint a Chat Pile esetében, ez most nagyon betalált. Iszonyú hangulatos, és hatalmas erő van benne, amit teljes egészében át is tud adni számomra. Nagyon jó lenne élőben megnézni őket. :D (Nekem a borító is tetszik, értékelem, hogy nem klisés.)

Kellemes volt amíg tartott, de felejthető.

Igazából mindent imádok ebben a lemezben, mióta ráakadtam a bandára nagyon sokszor meghallgattam, de nem tudok ráunni. Esetleg a vokált emelném ki, sokat ad hozzá a már amúgy is folyamatosan feszült atmoszférához.

Alapból imádom a női frontos heavyt, viszont itt az énekes hangjával való viszonyom elég változó volt, volt ahol tetszett, és olyan részek is akadtak, ahol kissé furcsán hatott. De semmi olyanról nincs szó, amin ne tudnék túllépni, főleg, hogy a zene és a háttérvokálok nagyon bejönnek, tökös és energikus, pont ahogy szeretem.

Sajnos az énekkel nagyon nem sikerült megbarátkoznom, sokat levon számomra a lemez élvezeti értékéből. Viszont minden egyéb téren teljesen rendben van. (Ahogy magamat ismerem, lehet, hogy 2 hónap múlva már nem lesz semmi bajom a vokállal, de most tükrözze a jelenlegi állapotot a pontom. :D)

Továbbra is magas minőséget képvisel a "banda", ugyanakkor valamilyen szinten csalódás volt számomra ez az album, nem tudott annyira beszippantani, mint a korábbiak. Pedig már a megjelenésekor meghallgattam, szóval lett volna ideje beérni.

Az első lemez óta hűségesen követem az Imperium Dekadenz munkásságát, hiszen a német black metal valamiért mindig is közel állt hozzám, mert képesek voltak úgy hozzányúlni a norvég és a svéd elődök által lefektetett második generációs alapokhoz, hogy közben belevittek egy saját hangulatot és olyan témákból állították össze dalaikat, melyek gyakorlatilag fülbemászóvá tették a produkciót - lásd például az egyik nagy ottani kedvencem, a Nargaroth lemezeit. Nem emlékszem, hogy az Imperium Dekadenz valaha is készített gyenge albumot, ezért magabiztosan vettem fel a fülest, és a német duó ismét elkápráztatott. Fennkölt, magasztos, néhol sodró, máshol epikus, mindvégig fülbemászó és elképesztően hangulatos lett az Into Sorrow Evermore is, mely éppen csak annyira tágítja a zenekar stílusának határait, amennyire az szükséges volt, de mindvégig megmarad az eredeti úton. Ha már év elején ilyen atmoszférikus black metal lemezek jönnek, mi lesz később?

Manapság már szinte egyáltalán nem forognak grindcore lemezek a lejátszómban - nemcsak a zenével, a legtöbb zenekar mondanivalójával sem tudok azonosulni -, de vannak azért kivételek. A Cloud Rat például ilyen. Nem elég, hogy kitárgyalt lemezükön egész jó szövegek sorakoznak, mindemellett a zene sem a szokványos dolog. Nem elég ugyanis, hogy az anyag dugig van HC-s pattogással - én a punkot egyáltalán nem hallom benne, inkább az old school hardcore-t -, az elmebeteg ének - már-már a Bethlehem - Dictius Te Necare lemezt idézi - mellett szinte minden számban ott van egy-egy metalosabb téma, megnyilvánulás vagy dallam, miközben az egészet egy nagyon vészjósló hangulat tette számomra igazán érdekessé. Talán még soha nem hallottam ennyire beteg elegyet, ami ráadásul működik is. Viszont, hogy miként sikerült ilyen ocsmány borítót találni ehhez a lemezhez, azt nem értem...

Volt idő, amikor faltam a deathgrind lemezeket - jól meg is csömörlöttem tőlük egy életre, de a régi nagy kedvenceket azért még mindig szívesen hallgatom, azonban számomra ez a stílus zsákutcába került, és néhány kivételtől eltekintve - lásd a Cattle Decapitation esetét - már nem igazán tud újat mutatni. Pontosan ez a helyzet a Noisy Neighbors-szal is, amire azért kaptam fel a fejemet, mert az általam favorizált Flesh Consumed dobosa itt éppen gitározik és énekel - amúgy van még vagy tucatnyi aktív zenekara -, de sajnos ettől nekem ez nem lett több egyszerű stílusgyakorlatnál. Aki kedveli a műfajt, az biztosan bátran kioszt rá egy kövér nyolcast, hiszen a lemez nagyon egyben van, de nekem ennél sokkal több kell ahhoz, hogy egy deathgrind zenekarra 2023-ban felkapjam a fejemet.

Miközben a technikás death metal egyike a kedvenc műfajaimnak, személy szerint sikítófrászt kapok attól, ha a disszonanciát is belekeveri egy banda - ez a vonal a black metal zenekarok többségének sem áll jól szerintem -, így az Anachronism aktuális lemeze sajnos nagyon nem az én világom. Hallom, hogy a zenészek óriási tudás birtokában vannak, a dalok hangulata is egészen elragadó, de annyira öncélúan művészkedő, agyontördelt az egész, hogy közben az szerintem a dalok rovására megy, mondhatni fárasztó. Koncerten biztosan élmény látni, ahogy előadják ezeket az agyontördelt ritmusokat, de én vagy Ulcerate-et hallgatok, vagy Origint, a kettő keverékét nem veszi be a gyomrom. A maguk stílusában ettől még természetesen érdemesek a figyelemre!

Az év egyik legjobban várt lemeze volt nálam az ...And Oceans aktuális anyaga, és néhány hallgatás után bátran ki merem jelenteni, a finnek ezúttal sem okoztak csalódást. Bár általánosságban finn black metalnak ez amúgy is ritkán sikerül... Miután az előző - kvázi visszatérő - lemezt rongyosra hallgattam, kíváncsi voltam, hogy sikerül-e tartaniuk a színvonalat. Alapvetően sikerült, de kicsit jobban visszatértek a gyökereikhez, kevésbé kísérletezős most ez az album, ami olyan lett, mintha a 90-es években készült volna olyan bandák nyomdokain, mint az akkori Dimmu Borgir vagy másik nagy kedvencem, a Catamenia. A lemez dugig van erősebbnél-erősebb dalokkal, viszont ez az az album, amiről vétek néhány hallgatás után véleményt formálni, hiszen még hetek múlva is képes lesz meglepetést okozni zseniális hangulataival és elragadó dallamaival. Nem kizárt, hogy márciusban már 9-et vagy még magasabbat adnék rá...

Már régóta szerettem volna belehallgatni a Meslamtaea valamelyik lemezébe, mert az általam igencsak kedvelt holland Asgrauw java itt is megtalálható, és bár az első találkozás nem volt annyira meggyőző, mint vártam, de azért sikerült okozniuk pár kellemes percet. A lemez legerősebb tétele a Rad des Tijds, ehhez kétség sem férhet. Ha az egész album ezt a színvonalat hozná, és képes lenne ilyen formában követni a Harakiri for the Sky vagy a Der Weg Einer Freiheit által képviselt post black metal vonalat, azonban sajnos a teljes lemez nem ennyire erős. Személy szerint majdnem minden dalban találtam egy-egy jó részt, és ez a pontszámon is érezhető, azonban egy kicsit nekem az volt az érzésem, hogy túl sok itt az öncélú művészkedés, ami gyakran a befogadhatóság rovására megy. A jazzes részek például engem kifejezetten irritáltak - eleve gyűlölöm a szaxofon hangját és a jazzt -, szóval itt talán a kevesebb most több lehetett volna, de azért közel sem olyan rossz ez a lemez, sőt a hangulata nagyon is a helyén van!

Nem hallgatok sok doom metalt, de az efféle ős-doom néha nagyon jól esik. Kicsit olyan volt ez az album, mintha a mai Darkthrone hangulatát kevertük volna a korai Sabbath dolgaival, és egy nagy adag ős-heavy metallal (például az első dal bennem rögtön némi Judas Priest hatást keltett). Alapvetően ez nem egy rossz lemez, de nagyon hamar eluntam magam rajta. Nincsenek olyan erős dalok, mint egy Candlemass albumon, és nem olyan különleges az egész, mint egy My Dying Bride lemez. A hangzást imádtam, az előre kevert bőgőt is, de hiányzott az igazán erős torok és a fogósság. Aki viszont odáig van ezért a stílusért, az biztosan nagyokat bólogat majd rá!

Volt idő, amikor Neurosis-szal keltem és feküdtem. Amikor begyűrűzött a metalcore hullám a kétezres évek elején-közepén, és valaki egy kicsit sötétebb, agyasabb zenére vágyott, akkor a sludge metal volt számára a menekülőút. Persze akkor még egyáltalán nem használtuk ezt a kifejezést, ma sem igazán szeretem - nekem ez a műfaj inkább egyfajta beteg és sötét metalcore volt mindig is -, az Ether Coven pedig ennek a vonulatnak az egyik jeles képviselője, akik bár semmit sem tesznek hozzá a stílushoz, de elképesztő magas minőségben űzik azt, elragadó hangzás és félelmetesen jó hangulat társaságában, ügyesen elegyítve a zúzdákat a csapkodásokkal és az elszállós pillanatokkal pontosan úgy, ahogyan kell. Az pedig, hogy a dobos korábban a Morning Again tagja is volt, csak hab a tortán, hiszen számomra ők a metalcore alfái és ómegái...

Szeretnék mindenkitől elnézést kérni, akinek ez az anyag nagy kedvence, számomra óriási próbatételt jelentett már az első végighallgatása is. Másodszorra nem is sikerült eljutni a végére, mert ez a muzsika egyáltalán nem nekem szól. Elismerem, hogy van hangulata, és ezt értékelem a leginkább a pontszámmal, de ez az experimentális, indusztriális, disszonáns és még ki tudja miféle jelzőkkel illethető zene - ami talán a sludge metalhoz és a nu metalhoz áll a legközelebb - egyáltalán nem nekem szól, az ének pedig egyenesen fájdalmas. Olyan hatást váltott ki belőlem, mint amikor Iron Maidenen, Judas Priesten és Helloweenen edzett füleim még gyermekként először hallottak Deftonest vagy Kornt. Hallottam, hogy ez valami új, láttam, hogy sokan szeretik, de én egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Itt is ez a helyzet.

Ez a lemez eszembe juttatta, hogy miért is szerettem bele sok-sok évvel ezelőtt a heavy metalba. Egészen elképesztő nyolcvanas évek-atmoszféra lengi körül az egész albumot, amiről egyedül a kiemelkedően erős dalok hiányoznak. A lemez gyengepontja számomra az énekesnő gyakran hamiskás és erőtlen hangja - az A Warrior's Return-ben pedig megmutatja, hogy lenne benne szufla, valamiért azonban nem használja ki, sőt a The Hangman's Tree-ben is nagyot énekel -, de hiányoztak az emlékezetes refrének is egy kicsit. Ez egy korrekt retro heavy metal lemez, ami biztosan kellemes emlékeket idéz fel azoknak, akiknek nem a Sabaton jelenti a heavy metalt, hanem olyan nevek, mint a Warlock vagy a Stormwitch.

Az Another Way munkásságát a kezdetektől nyomon követem, aminek az oka nem más, minthogy mindmáig szerintem az egyik legjobb HOLD X TRUE pótlék, akik számomra minden idők legjobb hazai hardcore zenekaraként maradtak meg. Noha az Another Way dalaiban több a metal és a grind, azonban fastcore ide vagy oda, összességében nekem mindig ott volt a párhuzam. Örömömre szolgált, hogy az új lemezen zeneileg visszanyúltak a korábbi szellősebb megközelítéshez - az előző EP nekem kakukktojás volt -, de dalokból is most egy sokkal erősebb csokor jött össze, nekem az énekkel sincs különösebb gondom, egyedül a szövegek terén hiányoltam az olyan mélyen szántó gondolatokat, mint amit például anno a "Száműzve az emlékeimbe" tartalmazott... Az utolsó dalt viszont inkább felejteném...

Hogy milyen tágasak a black metal műfaj határai, azt mi sem bizonyítja jobban más, mint a Doldrum bemutatkozó lemeze. Bevallom, engem már a borítóval megvettek maguknak, így izgatottan kezdtem bele a hallgatásba, és zeneileg nem is nagyon volt problémám az egésszel, azonban a tisztább rikácsolós ének nagyon idegesített, nem is igazán értettem a miértjét az albumon. Zeneileg érdekes utazás, hiszen itt vannak benne a kilencvenes évek északi black metaljának legszebb gyökerei, a modern poszt black metalos megoldásokkal keverve, helyenként olyan progresszív megoldásokkal társítva, ami a műfajtól elég idegen, de itt a legtöbbször jól sülnek el a tördelt ritmusok, azonban engem nagyon kizökkentettek a hangulatból, márpedig egy black metal lemezen az nálam elég nagy hiba. Olyan zenekarok jutottak eszembe a hallgatáskor, mint az Ihsahn, a kései Emperor, az Uada vagy a Dodheimsgard egyes dolgai, de nem egy az egyben, inkább hatásként. Nem olyan rossz ez, de hiányoznak az erős dalok és az egységes hangulat. Több olyan dal kellett volna, mint a "The Abduction"...

Az Andy Marshall által egyszemélyben üzemeltetett Saor évek óta megbízható szereplő az atmoszferikus black metal színtéren, Origins című legutóbbi lemeze pedig számomra nem titkoltan a tavalyi év legjobban sikerült albumává vált. Oldalakat tudnék írni a benne lakozó értékekről és arról az örökségről, amit ez a lemez ápol, de helyszűkében most legyen elég annyi, hogy Andy egy kicsit eltávolodott a black metalos gyökerektől, sokkal nagyobb szerepet kapott ezen a lemezen a hangulat, a kimunkált hangszeres játék, a tiszta ének, a közérthetőbb előadásmód, ezzel együtt pedig a népi hangszerek, mindezt úgy, hogy a végeredmény mégis megmaradt Saornak. Óriási mondanivaló és atmoszféra uralkodik ezekben a dalokban, amihez még csak hasonlót sem csinál jelenleg senki a színtéren. Nem véletlen, hogy olyan sokat felkapták a fejüket Andy művészetére, aki saját gyökereiből táplálkozva képes volt valami olyan dolgot letenni az asztalra, amire csak kevesen képesek. Fejet hajtok!

Nem a szívem csücske a grind műfaj, de a jelen körben beajánlott, ezen stílusban alkotó bandák közül még a Cloud Rat tetszett a leginkább. Emelték az album színvonalát a darálás mellé bekerülő színesítő elemek, de még így is sokszor nagyon egybefolyónak tűnt az album. Én ezt a fél órás játékidőt megéltem vagy egynek. A vokál hosszú távon brutál leterhelt.

Olyan szempontból egyszerű kikalkulálnom a lemezre adott pontot, hogy tökéletesen be tudom lőni a körben szereplő két másik grind anyag közé. Még mindig nem kenyerem a műfaj, és nagyon hiányoznak a lemezről a színesítő elemek, amik miatt bármi meg tudna fogni ebben a zsánerben.

A Meanders 2023 elejének egyik(!) legjobb dissodeath albuma, és már most meg merem kockáztatni, hogy ott lesz az év végi listámon is. Fura, hogy sokan a technikai megközelítést emelték ki a lemez kapcsán, én sokkal inkább a disszonancia és a kísérletezős, improvizációs megoldások irányába látom elbillenni a mérleg nyelvét. Persze, nem egyszerű anyag, de hát ebben a műfajban mi az? A hangzást és keverést egyszerűen imádom, nekem rengeteg hozzátesz ez a zenéhez, valahogy szépen kidomborítja a kidomborítani való motívumokat, szellőssebbé téve az egészet. Valóban az album második felét érzem én is erősebbnek, nem mintha az első része ne lenne teletömve izgalmas felfedeznivalókkal. A szövegek kicsit bugyuták egyedül, más negatívumot nem tudok felhozni.

Még egy hónap sem telt, hogy megjelent volna az album, mégis úgy érződik, mintha már ezer éve ismerném. Nagyon könnyen rá tudtam hangolódni a témákra, a szövegekre és tényleg egy-két hallgatás után kellemesen megtelepedtek hallójárataimban a szinti-futamok, a riffek, a dalszövegek. Nem akarom, hogy degradálóan hangozzon a következő kijelentés, de egyszerűen a lemez hozza a megbízható SoM minőséget, és egyszerűen most ezzel jobban rezonáltam, mint a többi, amúgy szintén kurva jó black anyaggal a kiadó repertoárjából. Az előző, Cosmic World Mother is bejött, de a jelen album részemről köröket ver rá. Minden kétséget kizáróan a top januári megjelenések között tartom számon az As in Gardens, so in Tombs-ot.

Kezdem a negatívumokkal, mert szerencsére azokból van a kevesebb. Úgy érzem, a szuper jó énektémák megkívánták volna, hogy az énekes igazán kieressze a hangját, vigyen bele egy kicsit abból a giccses, túlzottan heroikus attitűdből, ami amúgy átjárja az albumot. Ehhez képest Swanson vokálja nekem fájóan visszafogottnak és "gyengének" érződött. A másik pedig; THE OATH is eight tracks of top-notch heavy metal and doom. Na ez egy big fat lie, ugyanis a Beyond the Frozen Sea nem számít! :D Pozitívum viszont, hogy az album keverése eszméletlen módon bejön, annyira király ilyen tisztán hallani mindent. A gitártémák és a számok felépítése is ínyemre való, illetve az album tökéletes módon képezi le azt a vintage-fantasy hangulatot, amit céljául tűzött ki. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy egy első albumról van szó, akkor meg igazán nem lehet komoly panasza a zsáner kedvelőinek. Én nem mondanám magam a műfaj nagy rajongójának, de ez az album még így is el tudott varázsolni, és mi számít igazán, ha nem ez? :)

Brutálisan széles skálán mozog a lemez, mind zeneileg, mind hangulatilag, mind érzelmileg, mind szövegileg miközben nem érzem azt, hogy bárhol nagyon kilengene, elvetné a súlykot, esetleg olyan szélsőséges spektrumba sodródna, ami tönkretenné az amúgy nagyon egyedi kohéziót. Ez baromi ritka dolog és szerintem nagy teljesítmény. De tényleg, van itt minden; a fájdalomtól, a keserűségen, az elengedésen át a politikai élcig minden (és még csak az első 3 számról beszélünk), de mindvégig mindez hitelesen és valódian prezentálva. Hatalmas meglepetés az anyag, kb. szerelem első hallásra. Az "Afraid and Suffering" szám meg önmagában szerintem egy tökéletes produktum, már csak azért az egy trackért megéri bárkinek elővenni az albumot. A viszonylag hosszúnak mondható, majdnem 50 perces játékidőbe pedig nagyon ügyesen illesztették be azokat a szegmenseket, mikor jól esik egy kicsit lassítani, egy kicsit lebegtetni a témákat, cipőtbámulni...

Szerintem egy év se lenne elég, hogy teljes mértékben be tudjam fogadni és átlátni/átérezni a Chat Pile teljességét, de érzem, mennyi izgalmas és őszinte manír bújik meg a zene mögött. Instrumentális verzióban sajnos jobban tetszene...

Megértem a berzenkedést, a rendszerkritikát, az igazságtalan elvárásokat, amikkel minden ember szembetalálja magát az életben. Megértem, hogy minden szar, és hogy mindenki bassza meg, de az nekem akkor is cringe. Zeneileg so-so, de szövegileg ez egyszerűen gyenge. Az ilyen típusú kinyilatkoztatásoknál a szarkasztikus kritika szerintem ezerszer nagyobbat tud ütni, mint a habzó szájjal történő hiszti. Megértem, de át nem érzem, sőt, néhol egyenesen kínosnak érződik.

Szeretem a black metalt, a kísérletezős, disszonáns megközelítést a zenében és imádom a konceptalbumokat. Mi sülhet el rosszul, ugyebár? Hát nem tudom... A Doldrum zenéje kib*szott fura, de nem a jó értelemben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak masszív szegmensei az albumnak, amit nem élveztem volna, de összességében akkor sem áll össze a fejemben az egész, mint ténylegesen élvezhető produktum. Úgy érzem, sok hangulatteremtőnek szánt rész abszolút nem teremtette meg számomra a kellő atmoszférát, mintha baj lenne az arányokkal. Kivétel a zárótétel levezető része, annak minden másodpercét éltem. Ja, és ha már konceptalbum, erről azért lehetne ejteni egy pár sort a kommentszekcióban, mert nekem az egész egy lázálomnak tetszett, ami egy olyan rémtörténetbe van szőve, amit egy full betintázott bányász mesél a haverjának a kocsmában egy dupla műszak végén.

A kiszámíthatósága, és a számomra már nem annyira megnyerő pogány metal bandákra jellemző pátoszossága ellenére is kellemes hallgatnivalót biztosított a Saor legújabb lemeze. Hosszú távon nem érzem, hogy le tudna kötni, vagy a szívemhez nőni, de az igényessége mindenképpen értékelendő, figyelembe véve a formáció egyszemélyes mivoltát.

Újat nem alkotott, de sokat visszaadott a nekem mindigis borzongató, skandináv hangulatú téli black metalból. Igen, megint a Bathory és (végre!) a Covenant derengett. Kifejezetten szípadias hangulatokat kaptam el (Carried on Lead Wings), Engem jobban megfogott volna kicsit kevesebb károgás, több hangulati intonálás, akár éneklés is, meg kórusok, mert efelett a zene felett bőven elfért volna. Elolvastam a HP-s szereplés miatt az albumajánlót is, igazán jól megfogta, amit itt hallunk. Ha a kiállások, a csend, majd a beindulás sem új találmány, szertinem jól elkapták a lendületet.

Azt hiszem, még nem hallottam azt a kifejezést, hogy grindpunk. Vagy nem vettem komolyan. Ez a lemez igazolja, hogy mégis... Ahogy hallgattam, számos gridncore, black, death stb. dallam, sőt egész dalok jutottak az eszembe, noha ezeket módjával hallgatom. Aztán a valóban punk darálások tényleg érdekessé teték a zenét. A számomra jól szól, bár nem tudom, hogy ezen a vonalon mit várnánk. A legjobban a 'Babahaz' tetszett, tán mert abban a legtöbb olyan dallamot találtam, amit úgy éreztem, tart valahová. Egyébként ez az ének eléggé illik és tök jó, hogy javarészt érthető.

Sajnálom, de ebben az ég világon semmi újat nem találok. S miután sztem nem ők találták fel a stílust évtizedekkel korábban, ha ez most raw-beat grindcore is, nem mondhatjuk, hogy kitartóan csinálják évtizedek óta az ő saját alapstílusukat és követknek mutatnak utat. Ezért nem tudom méltatni a koncepciót. Tény, hogy alaposan gyorsan kezelik a hangszereket.

A zene miatt értékelem a közepesnél többre, a meglehetősen technikás játék miatt. Az éneket, vagyis ami a mikrofon mögött zajzlik, nem tartom kifejezőnek. Nekem a páros-páratlan dalok szinte egyformák, kissé öncélúak. Kifejezetten jó ötlet az a disszonáns, már-már jazz-es hullmázás a komoly halálhörgések szaggatta zenében, de valahogy nem áll össze a számomra.

Egészen hangulatos zene. Az ajánlás miatt újraolvastam az albumajánlót is, jól eltalált írás. A zene néha egészen színpadias,, különösen teszett a 'Carried on Lead Wings'. A Bathory mellett nagyon ott volt a fülemben: végre már egy feléledt Covenant. Még ahogy a dalok dinamikája változik és egy másik nóta kezd is olyan.... Ez a hangzás és hangulat nekem mindigis a skandináv black metal télidéző borzongásaként marad meg. Alighanem jobban, vagy igazán tetszene, ha egy-két helyen a károgás helyet énekelne is a torok. De akkor meg pl. a Likt Törnen Genom Kött-ben hallható ágyúdörgő dob dinamikája, majd a csilingelúő billenytű alatta a Maidenes (igen) basszusjáték fog meg és eltereli a figyelmemet erről. Egészen jó!

Találkoztam már vele, vagy velük korábban, de bizonyosan nem veszem meg. A stílusában szertinem több, mint átlagos, de tartom kiemelkedőnek. Ugyanakkor kiemelem a gyors és lassú részek nem szaggatott 0/1, hanem kigondolt, átívelő megoldásait, váltakozását. A 'Grauwe muren' 3:40 és a ''Schone lei 0:4 perc körül jó példa erre. A hagszerek (a zörgő-zümmögő stílushoz képest különösen!) nagyon jól, szépen és kivehetőn szólnak. Nyomonkövethető fejhallgatóval is, mint egy történet. Nekme egyébként néhány németalföldi komor (black és thrash) zenekar is az eszembe jutott, van egy olyan stílusa, ami - ha sokat hallgatnám - elkülönölne az északi, vagy latin amerikai hordák hangzásától. Thrash-ben a Pescilence hasonló példa erre, ilyesmi párhuzamra gondolok.

Hangulatos, ám a stílusában még kicsit kevésnek tartom. Amikor ezt a hangzást, ezt a kompexitást, vagy éppen egyszerűségét albumonként meghallgatom más CDken,, akkor azok a csapatok ~3-4 lemezére már egyre kiforrottabb a zenét játszanak az idő előrehaladtával. A retro hullámban a ~30-40 éves bandák mellett már a 2000-es bandák is pengetik a Keep It True-féle fesztiválkon (Witch Hazel, Visigoth) az ilyesmit, ötletesebben. Így a Lor Mountain 2016-os az első albumos (EP) dalain a vintage protometal már a harmadik generációs kópia. Nekem hiányzik belőle valami, amitől pl. a Manilla Road vagy a Cirith Ubgol a maga idejében ütött elsőre - ugyanazért, különösen ilyes fátyolos énekkel már nehéz lelkesednem. Pedig a Chasm of Time és a The Sacrifice kimondottan teszett.

Hát, hiába hallgatok bele itt a Fémforgácson az ún. sludge metal különböző formáiba. Általában nem találom a kapaszkodót, igen kevés kivételre akadok. Ez a csapat nekem zenében nem mutat újat (nem is biztos, hogy azt keressük), de érdekeset sem. Ritmikus, persze, meg van, amikor rém pontos, máskér tán széndékosan slampos, de - sajnálom - nem hallok ki belőle olyasmit, mi miatt akár CD-n is megvenném.

A Hangpróba miatt kerestem rá a z albumajánlók és egészen meglepett, hogy milyen sok rétege van ennek a zenének! Még mindig ismerkednem kell ezzel a stílussal, az igaz, de egészen hangulatos. A Pamela c. dal a legjobb példa nekem a lemezről ahogy a mély súlyos, depressziós szöveg-ének-basszus-dob a nagyonis könnyed, szellős gitárral kiszámíthatatlan, mégis élvezhető hangzást ad ennek a zenének. Lehet, ha sok ilyet hallgatnék, máshogy pontoznék, élesebb lennék, ahogy a kedvenc stílusaimban. Ez most nekem jó, közel a majdnem teljesen jóhoz.

Nocsak! Ilyesmire gondolok, amikor jó alaposan feltérképezett stílusban nagy megfejtés nélkül mégis valami erdetit hallgatnék. Egyébként is tetszik az ilyen karcos (mai szóval:) power-es régisulis heavy metal, az az amerikai fajta, mint a Tyrant (US), a régi Lizzy Borden, Nasty Savage Hallows Eve. A klipes dal, meg (női ének miatt) olyan, mint amit Zed Yago, majd jó sok évvel később a Skew Siskin játszott. Láttam, hogy fél tucat megjelenésük is van. Így belehallgatva elég homogén a repertorájuk, negatív kilengések nélkül. Sztem egészen jól elkapták ezt a stílust minden kliséjével (zene, gitárok, szöveg, megjelenés) együtt. Köszönöm a ajánlónak.

Szeritnem mérhetetlenül sablonos ez a zene. OKÉ, megújítuk a punkot és a hard core-t. De azt a stílust bizony igen könnyű felülmúlni és könnyű félresilani: az újdonság erejét hol a dallamos amcsi punk, hol a brit reszelés igazi társadalmi reflexiókkal, hogy a '80-as évek végi crossover hardcore leporolása újította eddig meg. Ez nem. A gyenge ének csak szűkített HC-szótári szavakat dobál egymásra igazi kontextus nélkül. Végül: ez a tárgárság csak a gyenge koncepió erőtlen megvalósítását akarja kompenzálni. 5 pont azért mert a próbán is leizzadnak. [A Másik magyaroszág mellett: másik szövegírót és másik énekstílust (ha nem énekest) kívánok. A Viharsarok I. majdnem jó lett, amíg be nem indult UGYANAZ.]

Ez a zene olyan, mintha egy jazz-szakkörre bízták volna egy Mercyful Fate-dalokon alapuló rockopera prózai részeit. A 'The Abduction' viszont a 'Creeping Death' 1:1-ben orgonán és xilofonon (3:35-nél) - figyeljétek csak meg! Az tetszik, hogy milyen tisztán elkülöníthetően szólnak a hangszerek. A basszus különösen. Itt sajnos elfáradtam, de azért végighallgattam... szertinem indokolatlanul hosszú dalkon élvezkednek.

Abban a szerencsében részesülhettem, hogy egy nyáron a családdal a Kaledóniai-csatorna mentén is jártunk, azon a vidéken, ami ezt a zenét ihlette. Amit az ...And Oceans-ban hiányoltam azt itt kiegészítve is magkaptam. Vastag harmóniák, sötét pillanatok, a szél ridegsége a kövek és a zuzmó felett, végtelen lila-narancs erikamezők, lápos zöld a csalókán ingoványos kövek között. Máskor koraesti nyári lemenő nap furán meleg fénye, és mély apály-dagály a tengertől a csatornákon át. Szikár szirtekre épített kővárak, és jégkorszaki lankák. Megrendeltem a CD-t is!

Ők azok, akik ha új lemezzel jelentkeznek, akkor mindig megjegyzem magamnak, hogy milyen keveset hallgatom a német duót ahhoz képest, hogy milyen fasza dallamos black metalt játsznak, aztán újra elfelejtem... Pedig ez a lemez sem kivétel, minőségi anyag. Talán a rendre 50-60 perces játékidők túl hosszúk már nekem ebben a rohanó világban. Mindenestre jó szívvel tudom ajánlani a modernebb BM iránt érdeklődőknek. A borító és zene hangulata is jól összepasszol szerintem.

Mostanában elég sokat szólt nálam a World Downfall, és így főleg kiütközött, hogy mennyire egysíkú ez a lemez. Amúgy technikailag, hangzásilag korrekt, hozza, amit egy grind anyagnak hoznia kéne, és a stílus hívei gondolom megtalálhatják benne a számításukat, viszont nekem ez kb. fele ennyi hosszban bőven elég lett volna.

Eléggé felhájpoltam magam az előzetesen közzétett dalokon, de aztán a teljes anyag mégse tudott annyira elragadni, pedig amúgy nagyon jól összerakott, szintivel giccsmentesen megtámogatott témákat hoznak a finn arcok (akikről valamiért azt hittem norvégok, talán mert inkább inkább norvégosnak éreztem a dallamokat, mint finnnek, valamint - az amúgy remek és nem szokványos - borító is inkább ezt sugallta). Nem értem, hogy a lemezt nyitó dalban mi indokolja, hogy 1:40-től egy lassú résszel megtörjék a lendületet már az elején? Bár ez lehet csak nekem volt furcsa. A csúcspont számomra az albumot záró Ambivalent God, nagyon eltalálták a dal főtémáját.

Tetszett benne az egyediségre törekvés a fúvósokkal (bár ma már ez nem annyira meglepő), viszont nem igazán állt össze számomra érdekes produktummá, úgy veszem észre ahogy öregszem, úgy egyre kevésbé fognak meg a disszonáns témák. A Schone lei szerzemény tetszett leginkább. Azt tippeltem volna be, hogy franciák.

Önszántamból nem szoktam ilyen zenét hallgatni, mert általában túl lassú nekem, de méginkább irritál az ének. Szerencsére itt egyik eset sem áll fenn, inkább középtempóban mozognak, sőt, lendületesebb témák is vannak, és az ének is korrekt. Kőegyszerű, de akár fogósnak is mondható gitártémákkal operálnak, érdekes volt számomra a basszusgitár hangzása. Tulajdonképpen nincs vele semmi bajom, de azt sejtem, hogy nem egy világmegváltó produkció.

Ha súlyos zenéről van szó, akkor én valami ilyesmire gondolok, főleg koncerten, nagy hanggal lehet pusztító. Abszolút hangulatzene, nem való bármilyen élethelyzethez. Számomra a két 10 perc feletti dal tetszett leginkább, az Afraid & Suffering már-már dallamosnak mondható melankóliái nagyon jól működnek. Érdemes rájuk odafigyelni a jövőben.

Ha lenne MusicGPT, és feladatául kapná egy sablonos 80as éveket idéző retro heavy metal album elkészítését, az szerintem ilyen lenne. Semmi olyat nem tartalmaz, amitne hallhattunk volna már ezelőtt számtalanszor, külcsínben is full klisé, viszont ettől függetlenül nem tudok rá haragudni, sőt, guilty pleasure-ként még tetszik is. Rokkocsmába vagy fesztiválra sörözéshez passzolna.

Tempóilag, gitártémailag tetszik, a mondnivaló lényegével eléggé tudok azonosulni, és értem, hogy a témaválasztás megkövetel egyfajta arcbamászú vulgaritást, de valami cizelláltabb megfogalmazást így 40+ fejjel szívesebben hallgatok. Az énekhang nem tetszett, valami mélyebb és/vagy erőteljesebb orgánum sokat tudna dobni rajta, valamint nekem a dob is túl steril volt, egy ilyen Ekkaia-féle zajos crust hangzással állatabb lenne. De annak, aminek szánták szerintem helytálló anyag.

Jó érzékkel, giccsmentesen fordulnak a skót tematikához, jól működik a hangulatteremtés. Albumról-albumra hozzák/tartják a színvonalat. A Beyond the Wall volt számomra a legjobb dal ezen a lemezen. Hallgatás közben többször beugrott a Forefather neve, ha ez bejön, akkor velük is tegyél próbát. Szép a borító, és a Saor logó is fasza!