Hangpróba - 2023. március

Halogattam, amíg lehet, de közeleg a HP vége, így végig kellett tolni a cuccot. A rövidsége ellenére is kemény megpróbáltatás volt. Amikor hosszabb tételekben adagolják a "művészetüket" azzal még úgy-ahogy tudok is azonosulni. A többit (hangzás, zsáner, satöbbi) a többiek már leírták.
Igazi múltidéző anyag. Vannak emlékezetes témák (Goat Vomit Nightmare például), meg olyanok is, amiket már ezerszer hallottunk. Egyrészt jár a pacsi, mert szinte egyedül hozta össze James McBain, de talán pont ez is a gond. Hiányzott egy külső fül, aki szólt volna, hogy "Bocs Haver, de ezt már eljátszották előtted páran!" Azt mondjuk a javára írom, hogy már a 2015-ös első EP-n is ezt a vonalat vitte. Az ilyenre mondom minden szívfájdalom nélkül, hogy iparosmunka, ami szívvel-lélekkel készült. Azt viszont nem egészen értem mit láthatott ebben a Peaceville Records.
Többször nekifutottam, nem hagy nyugodni, ráadásul mindig találok benne újdonságot is, ami valljuk be azon lemezek erénye, amik valami maradandót rejtenek. Persze ezt majd az idő eldöni. Elismerem, hogy ebben az értékelésben van szubjektivitás a személyes ismeretség okán, de ezek inkább a háttérinfók miatt fontosak.
Kín és fájdalom. Ez a két szó tökéletesen jellemzi. Mondjuk hallgatni is ilyen volt számomra.
Nekem az ilyen lemezek azok, amiket jó hallgatni, de igazság szerint ha nem találkoztunk volna sem lenne hiányérzetem. Korrekt, semmi több.
Értem a lelkesedést, mert ez valóban egy remek progos lemez, de ahogy korábban, úgy most sem tudunk megbarátkozni a bandával. Vannak jó témák, hangulat, minden, az értékeit is megtalálom, csak nem rezonálunk. Valamiért az albumról az A Peasant Shades Of Grey lemez jutott eszembe párhuzamként, és annak zsenialitásához mérten ez csak ennyi.
Nem kenyerem a régisulis death metal. Ebben érzem a minőséget meg a munkát is, de nekem hiányzik valami, emire felkapom a fejem, ami kiemelné a tömegből.
Ezzel a lemezzel is úgy vagyok, mint minden Ahab anyaggal, amit eddig hallottam. Érzem benne azt, ami miatt sokan nagyra értékelik a csapat művészetét. Nekem sajnos nem adja meg magát!
Nem átlagos. Van hangulata, de nem esik túlzásba. Azt hiszem, érdemes lesz közelebbi ismertségbe kerülni, bár alapvetően nem élem az ilyen tipusíú cuccokat.
A CLUE számomra a kezdetektől kedves. Bár az előző anyagukkal (Tryptichon) nem tudtam maradéktalanul megbarátkozni, bár tetszett, ez az új ismét a kedvencek élbolyába repítette a bandát. Némi szudjektív oka is van ennek, nem titok, de ha nem lennének ennyire erősek a dalok ez mit sem segítene.
Kb. ugyanazt érzem, mint a Sulfuric Cautery-nél. Azzal a különbséggel, hogy ez hosszabb volt a kelleténél.
Egy időutazás az album a '90-es évek elejére. Ha ez a lemez a doom/death, gót csapatok aranykorában jelenik meg, valószínűleg ma azok a csapatok akiket hivatkozási pontként emlegetnek pályatársaik lennének. Nem vagyok biztos abban, hogy feltétlenül az első vonalat erősítették volna, de a második ligában a vezető pozíciót biztosan megcsípték volna. Nekem mondjuk túl hosszúak a dalok, nem véletlenül működőképesebbek az olyanok, mint a Shervine vagy a záró The Ritual. A Farewell meg a Fallen viszont a hossza és az egyértelmű hatások ellenére is kiemelkedő.
A finn nyelv különlegessé teszi ezt a lemezt. Amúgy egy lendületes HC és metal hatásokat is tartalmazó apunk anyag, ami szerintem élőben tudna igazán hatásos lenni. Bevallom, így fárasztó volt. Szerencsére voltak emlékezetesebb pillanatok (pl. Musta sieni), nem húzták el sem a dalokat, sem a lemezt, ami nagy erény tud lenni.
Tökéletesen semmit nem adnak hozzá a stílushoz. Ugyanolyan unalmas és kiszámítható, mint egy Ossian lemez. Ha azt lehet ütni a rém gyenge megoldásai miatt, akkor ezt is.
Amiből merítkezik, amilyen legokat összerak, azoknak a 2/3-át nem annyira kedvelem. Egy stílusgyakorlatot többre tartok, mint az ilyen újításnak nem nevezhető egyveleget. Ez kicsit nekem olyan, mint a csokoládés, fokhagymás tökfőzelék. Külön-külön sem feltétlenül enném, de így egybe??
Leander lemez ez lényegében szintiszőnyeggel, harangokkal, kórusokkal, erőtlen, karcmentes károgással. Stadion és fesztivál metál sminkelt fiatalokkal a nézőtéren, akik rettentő szomorúak, mert kilátástalan a kamaszkoruk. Vérszegény ez az én hallójárataimnak.
Erőltetetten művészkedős, de önnön agóniáján kívül nem érzem, hogy bármilyen üzenetet is sikerülne interpretálnia. Háttérzaj egy szürke, ködös, szomorú napra. De akkor inkább Esoteric, vagy valami más, számomra is értelmezhető lélekpusztulat. Sajnos ez eléggé elment mellettem.
Olyan jó lenne hallani bármit, amit még nem hallottunk másik 20 lemezen. Eleve a melódiák és a halál találkozása nálam ritkán okoz izgalmat, de azért lehet ezt meggyőzőbben is játszani.
Kertet tervezek műszakilag és esztétikailag, amihez jól jött most ezt hallgatni. Régebben markánsabbak, tökösebbek voltak, de jól áll nekik ez a fajta - amúgy évek óta hozott - lebegősebb, hosszú autóutakra való érzelmi és hangulati tekergés. Egyben van ez az egész és én is osztom azt a véleményt, hogy indokolatlanul alulértékelt a banda.
Klasszikus halál fém. Örömmel játszák kedvenc zenéjüket, sokat tisztelegnek a nagy elődök előtt. Számomra nem elég furmányos én sajnos már szeretek az agyammal is zenét hallgatni és jó, ha meg kell dolgozni az élményért. Persze az instant élményekkel sincs nagy baj, csak kevesebb pont jár érte.
Járják a maguk útjukat, minden lemez más, de mégis mindig azonnal felismerhetőek. Nagyon vártam, mert tudtam, hogy a minőségből nem engednek akármilyen irányba is irányítják hajójukat a tengeren, vagy éppen a tenger alatt, mint most. Csodás harmóniák zenében és énekben, remek hangulat, szóval csak a szokásos varázslatos utazás. Egyetlen hibája, hogy túl sokat kellett várni az érkezésére.
Ha csak EP, akkor azt kell értékelni. Van az Owlnak egy 8 perces EP-je, de akkorát megy, mint másnál egy életmű. Igazából elég sűrű volt ez az anyag nekem ahhoz, hogy értelmezhetőbb legyen, mint pl a teljes albumos, rengeteg számos Sulfuric Cautery, ahol ha 10 mp-et hallottál, akkor hallottad a teljes lemezt. Mivel elég nagy keleti zenék fan vagyok, ezért a helyes metálba illesztés miatt engem elég könnyen megvettek. Kedvet is kaptam a korábbi anyagokban való megmerítkezéshez.
Kellemes hallgatni való, jó arányérzékük van a dalíráshoz, csak a katarzist hiányoltam. Ez a zene persze nem is a katarzisokról szól, vagyis okkal nem találtam. Magamtól ilyesmit nem hallgatok, de elismerem a teljesítményüket, mert igényes, átgondolt, kimunkált.
Amikor boymester évvégi listáján megláttam, akkor meghallgattam. Ahogy akkor, úgy most is értem a rajongást, csak azonosulni nem tudok vele. Számomra a RAW az zömmel igénytelenség (tudom klasszikus megközelítés), míg egy egészséges mocsok a hangzásban erény. A mértékletességet tudom kultiválni ebben a kérdésben. Disszonanciában bezzeg jöhet akármennyi, ha zenéről van szó. Szóval nekem ez a pincéből felszüremlő bekapcsolt porszívó hangzás a mellé társuló kecskebelezéssel nem adja ki valahogy.
Örömmel hallgattam, el tudott kapni ez a merengés. Megboldogult fiatal koromban a My Dying Bride és a hason szőrű alakulatok elég nagyot mentek, szóval van ebben a pontozásban egy erős nosztalgia faktor is, miért is tagadnám. Ettől függetlenül szerintem jól hozzák a korszellemet, még ha nulla hozzáadott értéket is sikerült felmutatni. A tiszta ének nem elég kifejező - mondjuk ki, kissé gyengécske, egysíkú.
Nem tudom megítélni, mert alapból viszolygok a punktól. Szép semlegesre pontozom ebből eredően.
A hangzásért nagy kár, egyébként brutális stíluslemez, ami vagy bejön, vagy nem.
Igazán letaglózó retró cucc, amit meghallgattam párszor, de nem érzem annyira kiemelkedőnek saját műfajában sem. Sok jó anyag jön ki és elveszett közöttük. A gitárjáték nagy erőssége ennek az anyagnak és a hangzás is tökéletes.
Maradok semleges...ami van, az a maga stílusában igényes és jól kivitelezett, csak nem ezt keresem a zenében. Plusz egy ponttal feljavítom, mert ha ilyen zene szólna a rádióból, annak is tudnék örülni:)
Hallom, hogy érdekes és számomra még hallgattatta is magát, de az "érdekesből" sosem kattant át az agyam a "jóra". Ez a mindennel szembe megyünk már csak azért is gondolkodásmód az ötleteket is hazavágja.
Teljesen átlagos melodeath pár jobb és innen-onnan ismerős témával. A hossz az valami borzalmas, ebből ki lehetett volna hozni egy jóval feszesebb 35-40 perces anyagot. Menet közben meghallgattam a bemutatkozásukat is, hogy metal szóljon a háttérben és azt vettem észre, hogy bár ott is akadtak problémák túljátszás terén (majd 50 percre nyúlik), az egy fokkal jobbra sikerült. A rövidebb dalok működnek, amint azonban 5 perc fölé emelkedünk, jönnek az üresjáratok.
A Riverside szerintem a prog metal élmezőnyébe tartozik, mégsem ismerik olyan sokan, mint illene. Ennek okaként azt tartom, hogy igazán az Anno Domini lemezzel alkottak nagyot, ami felhelyezte őket a "térképemre". Ettől függetlenül egy nagyon profi csapat, akiknek minden megmozdulását érdemes követnie annak, aki szeretne belazulni egy kellemes, első ligás prog rock lemezre. Van itt minden, amitől felcsillanhat egy rajongó szeme: finom, de talán inkább elegánsnak mondható ötletek, ugyanakkor befigyel a teljes műfaj, a múlt iránti tisztelet is (Hammond hangok például).
Ez egy nagyon erős old school death anyag, ami azért ha valaki alaposabban körülnéz, nagyon sokat talál. Ettől függetlenül nem bántanám őket. Kifejezetten tetszett, hogy nem akarják az egészet veszett tempóba folytani, inkább a feszes témák dominálnak.
Részletes leírás a kritikában. Ezúttal sem csalódtam bennük.
A rövidség nekem sem jött be, de pont azért, mert többet is elbírtam volna. Érdekes, hangulatos lemez amibe kifejezetten jól lett beépítve a népiesség, ezt pedig mindig külön is meg szoktam tapsolni. A kántálásoknak, ritualisztikus részeknek a keleti vonal ellenére nekem volt egy kis újkori Rotting Christ érzete.
Mivel más még nem tette meg, ezért nagyon megdicsérem a lemez borítóját, ami pont olyan szép és letisztult, mint maga a zene. Ez sem kifejezetten az én érdeklődési körömbe tartozik, de kellően profinak, dögösnek érzem ahhoz, hogy kevesebb pontot adjak rá. Ehhez az is hozzájárul, hogy az Intrinsicnek van saját hangulata.
Nem véletlenül került fel a 2022-es toplistámra. Részletek a kritikában.
A bőséges áthallások és hatások megjelenése mellett ez egy kifejezetten gondos kezekkel összerakott doom lemez. Annak idején meghallgattam párszor, aztán a feledésbe merült. Ettől függetlenül érdemes próbát tenni vele a lassú zenék kedvelőinek. Ami számomra a legnagyobb problémát jelenti, az a játékidő, amit hullámzó módon tudott kitölteni a csapat. A jó témákra bőven jut unalmasabb üresjárat.
Lehet, hogy valamikor nagyon régen egyéniségként jelentek meg és ezzel hatást gyakoroltak, de hogy 40 év alatt nem nagyon tudtak ezzel mit kezdeni, abban is biztos vagyok. Akadnak dögös szólók, néhány pofásabb téma, ami segíti a hallgatást, előre haladva pedig mintha jobb dalok is születtek volna, de egyszerűen nem találtam semmit, amit mások már ne játszottak volna le.
Grindcore a különösen pusztító, hyperblast fajtából. Ezt valaki vagy szereti vagy nem. Pontszámomból látható, hogy én hogy vagyok ezzel, régóta nyomon követem a bandát. Aki szintén azonosul a teljes gőzzel előre mentalitással, az megfülelheti a Chainsaws Clogged With The Underdeveloped Brain Matter Of Xenophobes albumukat is. Modern klasszikus a maga műfajában.
Minden kiadvány kedves számomra, amin a Hellripper neve rajta van, ez sem lett kivétel. Egy sokkal kimunkáltabb, sokrétűbb, dalszerzés ügyileg érettebb albummal jelentkezett idén James. Nagyobb teret kaptak a melódiák és a fekete fém a Warlocksban, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy oda lennének a jófajta thrash riffek. Mindezek ellenére nálam nem ez lesz a legjobb albuma, és ez pont emiatt a fránya érésnek köszönhető. Az előző albumok zsigeri energiája, a primitívebb, direktebb szellem háttérbe szorult az új korongon. Egy black-thrash album harapja át a torkomat és köpje azt az arcomba. Ennek ellenére ez egy szemtelenül jó album, a népszerűsége teljesen megérdemelt.
Szakmailag: minden úgy szól, ahogy azt 2023-ban elvárják egy ilyen korongtól. Hangszerelésileg progresszívnek én még nem nevezném, de a maguk módján sokrétűek a dalok. A váltakozó stílusú vokál némi színt hoz a dalokba, a szövegvilág egyszerű, de semmivel sem cikibb, mint a mostani cuccok a rádióban. Ha így nézem, akkor 8 pont. Személyes vélemény: igen, ordít róla, hogy ez az album populáris húrokat penget, és nem is tudok rá emiatt haragudni, mert ezt nem is rejtik véka alá. A 'forgács felé én személy szerint nem az ilyen és ehhez hasonló dolgok miatt orientálódtam, ennek ellenére azt mondom, hogy ennek is van itt helye. Én csak akkor gondolnám úgy, hogy rossz helyen járok, ha tényleg majd mindegyik lemez ilyen stílust képviselne, de ez nincs így. Ha csak a személyes ízlésemre hallgatnék, akkor 4 pont. Ilyenkor jöhet az arany középút. Jó lenne, ha ilyesmi menne a rádióban, kicsit kibírhatóbbak lennének a hétköznapok.
A kör fekete báránya lesz ez a lemez, lehúzza a szabálykönyvet a WC-n és nem hajlandó a kompromisszumokra, fütyül az elvárásokra és ez nekem mindig imponál. Maga a zene ugyan funeral doom sebességgel közlekedik, mégsem nevezném annak, sokkal közelebb áll a dark ambient lélekbomlasztó, beteg tudatállapotához. Elég csak a vokalista égbekiáltó jajveszékeléseit hallani ehhez. A nyers black metalt idéző hangzásvilág szöges ellentéte az általunk várt mélyről feljövő leviatán dörmögésnek, ezáltal a hangulatteremtést sokkal inkább az egyéni elképzeléseknek köszönhetjük. Az amatörizmus jelen van, kár tagadni, azonban képes olyan világba száműzni a lemez játékideje alatt, ami elvont sötétségbe burkolja mindazok lelkét, akik leküzdötték a nem szokványos, esetlen előadásmódot.
Melodeath, ami komor középtempóban ballag a HM-2-es pedál által kikövezett úton. És ez nem kis út, 55 perces játékidő mellett nem kis teljesítményt kell villantani annak érdekében, hogy érdekes legyen végig az album. Vannak ízletesebb riffek, megkapó témák, Be'lakor-t idéző dalstruktúrák és érzet, de az igazán megkapó részek, amikre felkapnám a fejem, azok hiányzanak. Tipikusan az a fajta album, ami simán lepörög a háttérben anélkül, hogy zavarna, de maradandó élményt nem fog nyújtani. A svéd csiszolópapíros gitárhangzás viszont megmenti a középszerűségtől, ez az egyik gyengém.
Nagy név a prog szcénán belül, nem is érdemtelenül (szevasz Anno Domini). Ez eddig talán a legslágeresebb lemezük, egyben talán a legpillébb is, ami nem feltétlenül azaz irány, ami az én személyes ízlésemnek kedvezne. Mindezt félretéve ez továbbra is egy vérbeli Riverside lemez, annak minden finomságával, többrétegűségével együtt. Hangszerelésileg egyszerre múltidéző és előremutató. A Tool-tól a Rush-ig beköszönnek mindannyian a nagyok közül egy bizonyos időre. Aki egy sokkal hozzáértőbb véleményt szeretne olvasni az tényleg fáradjon oldboy lemezbemutatójához, ne az én hülyeségeimet olvassa itt.
Mára már tényleg semmi esély sincs egy Bolt Thrower újjáalakulásra, szomorú okok miatt. A Memoriam Karl Willettsel az élén a legkézenfekvőbb helyettesítő banda és teszi is a dolgát legújabb lemezük. A groove és a sötét atmoszféra könnyen megidézi bennünk a klasszikus albumok univerzumát, ez persze az előző lemezeken is megvolt, de talán itt álltak össze a leginkább a csillagok. Ha nem ismerném a Trenchrot vagy a Minenfeld anyagait, akkor lehet, hogy többet is adnék rá. Könnyen bólogatásra késztető old school death metal, nálam mindig nyerő.
Ahab kapitány nagyot szippantott parafapipájából és nyolc hosszú év után kieresztette a füstjét kérges szőrzettel benőtt orrlukán át. A progresszió már a második album óta jelen van a németek hangzásában, a Call of the Wretched Sea tsunamija már a múlté, de én ezt egyáltalán nem bánom, azt az extázist kár kergetni, ami egyszeri és megismételhetetlen. Tempóváltásokkal tarkított, sokrétű és hangulatilag megkapó albummal van dolgunk a The Coral Tombs személyében. És itt is van a legnagyobb erőssége a lemeznek, amit minden doom albumnak hoznia kellene, hiszen elég csak megfordítani a szót: doom=mood. A Prof. Arronax’ Descent into the Vast Oceans tökéletesen elénk tárja a progresszivitást előtérbe helyező felfogást, míg a Colossus Of The Liquid Graves már-már olyan, mintha a debütálásról felejtették volna itt. A doom itt tényleg doom és nem lassított felvétel, Verne büszke lenne.
Nagyon nehéz egy 14 perces EP-t reálisan értékelni úgy, hogy egy órás bestiák is meglapulnak errefelé. Hozzák a stílusukat, ami a hagyományos black metal ötvözése a hindu motívumokkal, hangulati elemekkel, néha még a hangszerelés is belenyal ebbe a világba. Természetesen az előző két albumukat is ismerem, sőt rajongónak tartom magam, de 2 dalra ennél magasabbat nemigazán tudok adni. Minőségiek, de igazán újat nem mutattak az eddig hallottakhoz képest. Valahol nekem is olyan érzetem van, hogy több ezernyi nagyszerű album, sőt hosszabb EP mellett tényleg meggondolandó egy ilyen rövid kiadvány beküldése ide, és ezt mind a banda nagy kedvelője mondom.
Ismeretlen volt számomra a banda, de egész jól lekötötték a figyelmem. A grunge ízű alaphangulat mögötti behatások kifejezetten érdekessé és megkapóvá teszik a dalokat, a szólók is ülnek. A probléma csak ott van, hogy számomra arctalanná váltak egy idő után a tételek, ami nem kizárt, hogy az inspirációtúltengés miatt van. Néhol tördelve lépkednek előre, máshol a groove viszi a hátán az egészet, de nem igazán érzem, hogy egy koherens egészet alkotnának az egyenként amúgy nagyszerű dalok. Könnyen meglehet, hogy a hiba az én készülékemben van és csak több együtt töltött időre van szükségem vele. A borító tényleg király.
Jófajta kormos turha az underground mélyéről, ami nem adja könnyen a bőrét. Váltakoznak a metal, ambient és a dungeon synth-be nyúló részek és ez gondoskodik arról, hogy lekösse a figyelmünket. Nem minden számnak sikerült ezt mindvégig végrehajtania, de ez inkább a ritkább alkalmak egyike volt. Ahogy elnézem az amigo azóta se lopja a napot, és nem repedt el a kokainos szatyor a gyomrában...jól is van ez így. Egyébként boymester mindent leírt erről, amit tudni érdemes, inkább őt olvassátok, mint engem.
Peaceville hármas - ha ez a saját szentháromságunk, akkor itt nem fogunk mellélőni, noha újat se kapni. Itt jön be a képletbe az egyéni ízlés: nekem személyesen mennyire jön be ez a stílus? Azt kell mondjam, hogy egy 7-es erejéig. Elismerem az értékeit, progresszivitása még szórakoztat is, kellően érzelmes tud lenni anélkül, hogy érzelgős legyen, de nem ez nem lenne az első dolog ami után nyúlnék. A dohos, dögszagú ikertestvért jobban kedvelem, ha death/doom zsánerlemezről van szó.
Egy ősi bandáról van szó személyükben és híresek arról, hogy tényleg tudják kezelni a hangszereiket és nem csak az ösztön vezérli kezüket. Ilyen még a Crumbsuckers is, de most nem róluk van szó. Még mindig van spiritusz a legénységben, igaz az eredeti felállást már csak egy ember képviseli. Az eleje elég rozsdásan indul, de aztán szép lassan beköszön a d-beat és repülhetnek a fogak. Nem mondanám azt, hogy megfogja változtatni az életünket ez a lemez, de itt is hozzák a formájukat.
Uhh. Ez brutális! Húsz tételnyi goregrind sanzon az ohio-i Dayton-ban alkotó bandától. Hörögve okádó szerzemények sorjáznak iszonyatos sebességgel a húscafatok tengeréből. Jobb hangzással még több pontot adtam volna rá!
Ez mennyire jó már! Általában nem rajongok az egyszemélyes projektekért, de ez a "formáció" nagyon ott van a szeren! Profi minőségű black/thrash orgia! Maradandó élményt nyújtó album!
Rendkívül összetett muzsika! Az előző lemez nagyon tetszett, ezt még emésztgetni kell, de jó úton haladunk! Tetszik a változatos ének, a szimfonikus harmóniák és a progresszív beütés! A szövegek is rendben vannak. Néhány külföldi power, heavy, fantasy metal-t játszó zenekar angol nyelven megírt szövegei sokkalta bugyutábbak és sokszor nevetségesek. Kissé hosszúra sikeredett az album, lehet, hogy a kevesebb néha több!
Hallottam már jó doom lemezeket, ez semmiképpen sem tartozik közéjük. Talán annyi pozitívum írható a számlájára, hogy felfedezhetőek benne a hangszerek, és abszolút underground alkotással van dolgunk.
Néhány kiemelkedő pillanat mellett egy teljesen átlagos melo/death alkotás Olaszországból, bő 55 percbe "sűrítve". Rendkívüli dolognak kell történnie, hogy újra elővegyem.
Ez egy elgondolkodtató, hosszú utazás. A lemez hallgatásához totális nyugalom, ellazulás szükséges. Remek lemez, de nekem a zseniális SOEN képviselte vonal jobban fekszik!
Nagyon jó témákat felsorakoztató, old school death metal album a brit bandától. Közel áll hozzám az effajta muzsika!
Nagyon kifinomult, nagyon profi, de nem nekem szól. Sajnos nagyon ritka az a fajta doom zene, ami teljes mellszélességében eljut hozzám.
Én nem ismertem eddig a banda munkásságát, és őszintén bevallom, szívesen hallgattam volna többet is, mint két dal! Kérdésként merülhet fel, hogy egy cseh és szlovák tagokból álló formáció mennyire tud hiteles lenni ebben a témában? Minden esetre nekem tetszik!
Magyar pszichedelikus grunge. Tagadhatatlan a seattle-i stílusteremtő bandák hatása - a Nominosus című tétel például nagyon hajaz a Pearl Jam-re. Nem igazán az én stílusom, ettől függetlenül ez egy kiforrott, igényes lemez.
Ez egy igazán remek raw black underground lemez! Pontosan úgy szól, ahogyan szólnia kell egy pokoli mélységekből érkező zenének! Sok hatás fedezhető fel a dalokban, de azok teljesen egyedi módon kerültek tálalásra.
Egy izmos, érzelemgazdag, progos elemekkel megpakolt doom lemez a francia bandától, amely a stílusán belül az erősebb albumok közé sorolható. A borító nagyon tetszetős.
Sosem rajongtam a punk stílusért. Tudom, hogy vannak alapvetések a műfajon belül, de mellettem még a legjobb Exploited lemez is úgy robog el, mint a 08:20-as intercity. Bocs...
Az ilyen belsőségekkel átitatott bugyborékoló gore-grind zajongással legfeljebb önmagukat szórakoztatják. Csörömpölés a lehető legidegesítőbb fajtából.
Változatos és lelkes muzsika. Meglepődtem, mennyire élveztem. A spanyolviaszt nem találta fel, de a lemez nem csak stílusgyakorlat, van a fickónak puskapora.
A mai metal zenei trendek egyik legnépszerűbb és legjellemzőbb megközelítésével alkot a From the Sky. A metal hangszerelést, extrémitást szokás manapság a mainstream médiába illő dallamokkal, szövegekkel keverni. Ezért sokan hallgatnak ilyen rock/metal zenét azok között is, akik a média-barát pop zenéhez vannak szokva, mert megtalálják benne ugyanazokat a típusú kapaszkodókat. Számomra nincs különbség a között, hogy milyen eszközökkel adják elő a mainstream pop életérzést. Ha metalba ágyazták, akkor se tudom befogadni. Akinek bejön ez a műfaj, az minden bizonnyal jó lemeznek fogja tartani, mert a maga stílusában mindent jól csinál a zenekar, de egy undergroundhoz szokott fül éppen az ilyesmi elől menekül.
Rég hallottam ennyire alulinspirált szenvedést. Tessék ezt zeneiséggel is párosítani legközelebb, hogy a kínlódás elviselhető legyen.
A nagyon szép borító hosszas nézegetése maradandó élvezetet nyújt, amit a zenei tartalomról nem feltétlenül tudnék elmondani. Ötletekben nem túlságosan bővelkedő stílusgyakorlatot hallunk abból a tipikus svéd hangzásból, amelyet olyan jól ismerünk. Néhol egy-egy dalra/dalrészletre azért felkapja az ember a fejét (Nightfall, Ending Path), de összességében a lemez meglehetősen felejtős.
A Riverside munkásságát régóta követem, a Rapid Eye Movement (tudom, nagyon rég volt már) az egyik legkedvesebb CD-im között foglal helyet. Aztán az utóbbi évtized „lightosodása” nem mindig vált be százszázalékosan. Bár a Love, Fear and the Time Machine lemezt én ajánlottam be 2015-ben és 8.5 pontot adtam rá, mégsem hallgattam negyedannyit sem, mint a korábbi lemezeket. És itt be kell vallanom töredelmesen, hogy a Wasteland-re alig emlékszem. Valamiért nem hallgattam, amióta megjelent. Azonban az új lemezt nagyon erősnek érzem. Az egyensúly a metalosabb és rockosabb (sőt poposabb) részek között tökéletes, minden ötlet markánsabb, határozottabb, mint legutóbbi emlékeim róluk, ami azonnal meggyőzött. Ereje teljében lévő csapatot mutat a korong, nagyon örülök neki!
Remek death metal anyag a Bolt Thrower nyomvonalán. Minden ízében kellemes hallgatnivaló. Akinek death metal csörgedezik az ereiben, az minden hangot a sajátjának fog érezni.
Itt továbbra sincs dilemma. Az Ahab ezen az albumon is megmutatja, mennyire sokrétű a doom metal, mi minden fér bele, és ezt olyan hangulattal, átéléssel és súllyal teszi, hogy az döbbenetes. Mindig olyan lemezre vágyom, amely teljesen kizökkent a valóságomból (Pl. egyik hallgatás alkalmával az orvoshoz gyalogoltam, de induláskor a füles feltétele valamilyen transzba ejthetett, mert csak a rendelőbe érve vettem észre, hogy küldőpapír, MR-vizsgálat eredmény, meg minden más otthon maradt, mivel egész úton az „óceánon hánykolódtam”… Szóval, ez a lemez engem teljesen magával ragad). Az év albuma? Meglátjuk, mi jön még…
A 2013-as lemezüket nagyon sokat hallgattam akkortájt. Egy EP-re is emlékszem, hogy tetszett, de a 2020-as lemezekről nem tudok nyilatkozni, szerintem egyiket sem hallgattam meg; valahogy abbamaradt az ismeretségünk. Ez a két kissé ritualisztikus és szép szerzemény remek visszaútja a bandának hozzám.
Igényes metal lemez, dallamokkal, progresszív elemekkel, kellő súllyal és intenzitással, amikor arra szükség van. Ráadásul az énektémák is változatosak. Izgalmas megoldások színesítik a palettát, és nem ragaszkodnak skatulyákhoz. Kimondottan jót tesz az anyagnak a fémesebb megközelítés.
A Vat gëlénva!!! óta már jelent meg újabb nagylemez is. Érdekes, hogy nem a legújabb került be, bár közöttük mindössze pár hónap a különbség. Én is gyanúsan közelítek azokhoz az előadókhoz, akik túlságosan termékenyek, és bár többnyire fércmunkák jelennek meg tucattermelés idején, akadnak kivételek is. A Trhä esetében azért kirívó kivételről nem nagyon beszélnék (mások biztosan), mert bár a zenében időnként találok vérmes pillanatokat, nem csak sallangot, vagyis a csörömpölés mögött akadnak ötletek is, amelyek meg-megmutatkoznak, de kimondottan szeretni kell a műfajt, hogy ez így teljes egészében átjöjjön. A vokálnak nevezett recsegés nem segít a befogadáson, sőt, engem a dungeon synth elemek kimondottan idegesítettek.
Szeretem a műfajt, és a szóban forgó francia társaságot is szívesen hallgattam. A dallamos éneket én sem sorolnám a csapat erényei közé, de szégyenkezniük sem kell érte. A zene viszont annál meggyőzőbb. A hozzáállás komoly, az anyag súlyos, melankolikus, morózus. A dalok is inkább kiemelkednek, mint beleszürkülnek a hasonszőrű anyagok mezőnyébe, de van ebből is, abból is. A The Ritual remek lezárása a korongnak. Szimpatikus csapat.
Sosem rajongtam a punkért. A metalra gyakorolt hatásukat elismerem, és a punkos betétek szoktak is tetszeni metallemezeken, már amennyiben jó a kivitelezés és jók az ötletek, de ez a műfaj engem ma már nem sokkal kecsegtet. Sem a HC, sem a punk. Azonban annak, aki rajong az ilyesmiért, jó helyen jár, mert az történetesen nekem is lejön, hogy tökös galeri játssza a műfajt, nem kevés rutinnal és beleéléssel. Sőt, apró meglepetések is kiszűrhetők, például a Purkutuomio kezdő riffje vagy a Virta című dal.
Idegesítő csörömpölés, de egyébként van itt sok minden, mint a búcsúban. Egyetlen pozitívuma a rövidsége, de még így is hosszabb volt a kelleténél.
Hasonlóan jó lemez, mint az előző is volt, viszont a majdnem megduplázott játékidőt kicsit soknak érzem, a végére elfáradt. Tökös zene, jó dallamok, gitárok, kb. minden.
Sokszor meghallgattam már, de sajnos még nem volt időm megírni a lemezkritikát róla - de hamarosan jön. Rég tetszett ennyire magyar lemez, Szabolcsnak gyönyörű hangja van, ami pl. az utolsó két dalban bitangul hallatszódik (az In Paradisum rendkívül érzelmes ballada letaglózó). Én több durvulást is el tudtam volna viselni a lemezen, mert az Invictus (We Are From the Sky) az egyik legerősebb dal rajta. Hallatszódik a profizmus, a klasszikus zenei háttér is, amit Szabolcs több helyen is említett már mindegyik taghoz kapcsolódóan. És nagyon örülök annak is, hogy továbbjutottak a Dal-ban (igaz, abban a zenekari "mezőnyben" szégyen lett volna, ha nem jutnak tovább - természetesen nem a zenekar részéről) - most lehet őket "ménsztrímezni".
Becsületesen végighallgattam ezt a valamit, amire nyugodtan visszahozhatjuk a "Zene a diliházból" régi "szlogent". Én ezt nem tudom értékelni, számomra ez semmilyen zenei értékkel nem bír - de legalább cserébe brutálisan idegesítő.
Két dolog zavart a lemezen: szerintem túl hosszú, ami akkor főleg gond, ha a dalok sem túl erősek. Elmegy egynek kategória, de hol van ez (szinte mindenben) egy Arch Enemy-től, In Flames-től vagy The Halo Effect-től...
Nem tudom, miért hagytam gyakorlatilag a kör legvégére ezt a lemezt, mert már a maradék két lemezt is többször meghallgattam, ezt pedig csak ma először. Nagyon jól esett ezt hallgatni, rendkívül nyugis, lebegős, összetett utazás - kimondottan jó kifejezés a hallottakra. Többször is eszembe juttatta a Ghost-ot (pl. a Post-Truth-ban), remek, fogós dalok, témák és a hosszúsága sem zavart egy percig sem (talán a két 10 perc feletti tétel már sok), de ez legyen a legnagyobb bajunk. Én nem ismerem a korábbi lemezeiket, de ez kimondottan bejött, a kör magasan top3-as lemeze minőségben.
Olyan, mint az előző lemez. Megnéztem, arra mennyit adtam és mit írtam, ez talán egy kicsivel jobban bejött, de ez is úgy elrobogott a háttérben, mint egy intercity. Amit kell, azt precízen hozzák, csak én nem vagyok olyan nagy old school death metal fan.
Pusztítóan erőt próbáló volt végighallgatnom, azt meg kell hagyni. Pedig örültem, mikor az elején viszonylag hamar bejön a tiszta ének, de sajnos ebből nagyon kevés volt a dalokban - pedig az sokkalta élvezhetőbb, izgalmasabb volt, mint a négy 10 perc feletti, ugyanolyan mázsás, sehova nem tartó hömpölygés és brutálisan egyhangú vokál.
Érdekes volt ez a két dal, de egyben kevés is. Mindenképp késztet arra, hogy belehallgassak legalább az előző két nagylemezükbe. Viszont abban is igazat adok, hogy egy nagylemez bekerülése jobb lett volna, főleg, hogy most már csak havonta vannak HP-k...
Legalább 10x meghallgattam a lemezt, mert nem nagyon szoktam ilyen zenét hallgatni és még most sem tudom úgy igazából eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Inkább igen, mint nem, de vannak benne olyan számok, amik pl. egyáltalán nem (a lemez közepe fele). Az első 3 szám, vagy az utolsó előtti meg pl. kifejezetten tetszetős. Azt pedig, hogy magyarok, meg nem mondtam volna, kifejezetten igényes.
A borító és a tagek alapján azt gondoltam, le fogom ezt is pontozni, de nem is tudom, hogy hirtelen mit gondoljak...ennek tetejébe, az első két szám után már ki akartam kapcsolni, de aztán mégsem tettem és nagyon érdekes módon a maradék három számban voltak olyan zenei részek, amik kifejezetten tetszettek. Ezek gondolom a billentyűs, dungeon synth témák, például az utolsó számban 7:20-tól 7:46-ig az a zenei rész baromi jó, szinte már slágeres lett. A vokál sajnos nem tetszik, borzasztónak is tudom titulálni, ám a körben vannak ettől sokkalta borzasztóbb lemezek.
Nem rossz, van egy egyedi, rendkívül borongós, melankolikus hangulata, ami viszont a túl hosszú játékidő miatt unalomba fullad, csakúgy, mint a zene. Gondolom az sem véletlen, hogy több mint 22 év alatt ez mindössze a második nagylemezük, és 12 évet kellett várni az elsőre.
Többször nem hallgatnám meg, de egyszer elszórakoztatott. Az első számban az elég tökös gitárszóló meglepett, nem nagyon szoktak lenni punk zenében ilyenek. Több dalban is lehetett volna. A vége felé viszont valóban unalmas lett már az egysíkú, monoton ordibálás, ettől függetlenül egyszer mindenképp megéri meghallgatni (már csak a finn nyelv miatt is).
Grindcore, ahol annak végletes extremitására való törekvés a fő cél szerintem, vagyis ezen belül is legyen a határ nehezebben befogadható oldalán. Onnantól meg a hallgató befogadási határán múlik, hogy még belefér-e vagy sem. Nálam ez most nem, a túl sok, túl rövid dal/téma nekem nem jön be, szerintem a grind extremitása és befogadhatósága a rövid, de kb 1-2 perc közötti dalokon/témákon múlik, ami ennél rövidebb - itt azért ez az album több mint fele - az nálam nem működik. És bele kell csempészni kis adag fogósságot, hogy élvethető legyen. Ezt itt most nekem nem tudták megoldani.
Valószínűleg én leszek az a túl konzervatív vagy épp túl "elemző" módon hallgató - lehet kisebbségben a hp-n - aki azon kevesebbek közé tartozik, akiknek nem tetszik az album. És nem a játékukkal, hangzásukkal, elődásmóddal van bajom, hanem egyszerűen a dalszerkezetekkel. Én itt alapvetően három stílust, thrash/black, heavy metal és speed metal hallok, de ezeket egy egy adott dalon belül - leszámítva a rövidebb dalokat - egymás után, szép sorban játsszák, változó hosszban, de kb 1-1.5-2 perceként változtatgatva, hogy épp mit is. Így pedig nekem nem áll össze, kifejezetten szeretem, bármelyik zsánerről legyen is szó, de ez így, összességében, nekem egy nagy "katyvasz"-t eredményez, mintha nem tudnák, mit is akarnak tulajdonképp, játszanak ezt is, azt is, és összerakják "daloknak", csak épp szerintem pont dalok nem lesznek... Tipp: kb mindenki szarja le nagy ívben, hogy én mit gondolok róla, mert lehet simán bejön sokaknak, többségnek...
Elsőként: zeneileg rendben van, ez és az előző album is, jól hangszerelt, igényesen előadott-összerakott, jól előadott dalok. Zeneileg ez természetesen metál. Sajnos nálam a szövegek tönkre vágják az egész produkciót, de nem kicsit, hanem nagyon. Szövegileg ez bizony pop, abból eredően, hogy populáris, abból eredően, hogy sajnos nem tudok rá jobb jelzőket írni minthogy végtelenül "egyszerűcske" szövegek (és itt nem arra gondolok, hogy miről szólnak a dalok.) Ebből a szempontból ez bizony nálam is pop, ilyen egyszerű, sablonos, és igen azt kell írjam jó pár helyen tömény giccsbe hajló szövegek manapság a bugyutábbnál-bugyutább kertévés giccsparádék előadóihoz passzolnának.
Ha létezne olyan kifejtős kérdés, ahol le kellene írni, mi is a Fémforgács oldal metálon belüli underground oldalának figyelemfelkeltésre irányuló szándéka, akkor ez az album annak típikus példája lehetne. Ez az underground alsóbb terepe, nehezen befogadható, de aki erre fogékony, az ezt érdeklődéssel, kíváncsisággal fogja hallgatni úgy, hogy fogja tudni kötni adott, meghatározott stílusbeli kedvenceihez. Van, ami nem tetszett benne - és szerencsés, hogy ez pont az album legrövidebb dala lett - és nem kevés helyen igen "kényelmetlen" volt hallgatni, mégis végig érdeklődéssel és élvezettel merültem bele. Minden egyéb meg totál szubjektív: én ahányszor hallgattam az Aranypolgár film képi világában, az első Cathedral album borítóján és a fóti Szent Márton templom rom környezetében éreztem magam... Jó ajánlat, maximális respect!!!
Létezik egy olyan, roppant izgalmas olvasmány, hogy "Magyar Élelmiszerkönyv". Ebbe példának okán - ezer dolog mellett - elolvasható, hogy paraméterek szerint - mértékegységek, %-ok stb. - mi alapján lehet valamit pl. virslinek, félkemény sajtnak, fejes mákos kalácsnak stb-stb-stb - nevezni és az alapján kitenni polcra. Ha lenne hasonló arra, hogy mi is az a svéd (*) dallamos death metál, akkor csak egy mesterséges intelligenciának ki kellene adni, hogy ezt az albumot "hallgassa" meg, írja le a paramétereit, és voila, kész is vagyunk. Egy szerencse van: én pont ezt a hangzást, előadást szeretem, szerintem jók a dalok - végig -, lehet, pont szerencsém volt, hogy eddig minden egyes alkalommal úgy hallgattam, hogy az egy órát "nettó" rá tudtam szánni, így még csak hosszúnak sem érzem. Igen, kb eddig minden mástól már elhangzott, felvételre került, az a jellkemző, hogy "változatosság", hát azt nem tudnám rámondani, ellenben viszont az olyan dalok, mint pl a Nightfall, nálam nagyon-nagyon bejön. Ultraröviden: nekem ez tetszik, nagyon. (* - jó, hogy ők épp taljánok, hát b+ az itt pont nem oszt, nem szoroz... :))
Ebben a stílusban ők a kedvenc bandám. Nem is kicsit vagyok elfogult velük, ez ugyanúgy 10 nálam mint a többi albumuk.
Én is ennyit tudnék hozzátenni, hogy imádom, ha egy jellegzetes hangzású olyan old school death metalt hallgathatok, ahol a közép/lassabb tempó dominál úgy, hogy azok nagyszerűek. Ez szerintem nemcsak BT kedvelőknek jöhet be, ez egy nagyon korrekt album.
Ahab-nál én nem tudok csak a zenéről kommentet írni, nálam ők az az eset, amikor a zenéjük és az, amire asszociálok érvényesül együttesen (pedig a számcímeken kívül még a dalszövegeket sem olvasom el.); jelen esetben ez a ...Verne.....Vörös-tenger....China Miéville háromszög... Meg pl olyanok jutnak eszembe, hogy sürgősen le kellene védetni egy Spongyabob Kockanadrág / Rick and Morty tematikákat felnőttfilmes animációba egybegyúró sorozatötletet, mielőtt valamelyik hollywoodi filmes köcsög előbb találja ki és lesz belőle multimilliomos....
Nem hozta meg a kedvem ahhoz, hogy teljes albumot meghallgassak tőlük, de ez valószínűleg amiatt van, mert eleve taszít a hindu/buddha mondanivaló, a zenei rész/hangszerek hangzása, így azon túl, hogy érdekesnek találom, más jó nem tudok hozzátenni. Rövidebben: lehet, hogy jól csinálják, csak nem nekem szól.
Azt tudnám írni, hogy az album minden egyes dala, külön, nekem nagyon tetszik, nagyon jó. Itthon nehéz lesz "leverni" ezt az év végi top 5 közül. Ami miatt 9, az az, hogy kicsit túl sok minden is van a dalokban, az album összképe nekem olyan, mintha egy soklemezes banda, összefoglaló válogatás albuma lenne, vagy máshogy: mind az előző album, mind az Ep-k, egyben, most még jobban tetszenek. De nem kérdés, hogy kiváló.
Van, aki érti és érzi, és van, aki nem...
Szép borító, korrekt dalok, egyértelmű hatások a death/doom vonalról, de hiányzik a szükséges plusz.
Máshogy fogalmazom meg a véleményem, mint ahogy eredetileg tettem. Szóval: szerintem ez az album inspiráló lehet minden induló/alakuló zenekar számára abból a szempontból, hogy a tágabb értelemben vett érvényesüléshez nem feltétlen szükséges energiákat fektetni dalok írásába, előadásába, mert a lehetőségek ma annyira szélesek, hogy bárminek megvan és meglehet a közönsége. Ami meg konkrétan az albumhoz tartozik: sok punk zenekart és albumot ismerek, annál kevesebbet hallgatok rendszeresen és kedvelek, de ennél szerintem csak jobbat lehet találni.
Hellripper talán a múltból táplálkozik, de nagyon nem vérszegény, amit csinál
Sajnos nagyon nem tudom élvezni, túlságosan finomkodós
Underwhelming produkció, vérszegény
Sajnos a HM-2-vel engem meg lehet venni kilóra, a zene nem annyira izgi viszont
Ez egy tök menő doom metal album, de szörnyű a borító
Vérszegény nu metal megtolt szintikkel
Cryptic, karcolnak a gitárok, és nagyon tetszik, hogy minden dal egy többtételes kis utazás
Jó gót doom metal
Fura a vokál
Ez egy borzasztó gyors és fájdalmas halál tusa performance. Zenélni nem tudnak , talán nem is akarnak, zajos és kínos.Nem hallgatom többet és nem is fogom ajánlani senkinek.
Odabasz, felöklel , meghág, félrelök, tovább megy.Az a helyzet eleinte kicsit zsengének gondoltam, de nem az, nagyon össze van rakva ez a lemez, a speedből személy szerint letekernék egy picit, de amúgy semmi mást nem tudok mondani ami miatt ne lenne visszatérő anyag.
Dob, gitárok sok haj, nagyon sok haj.Szóval majdnem olyan mint ha metal lenne , de nem az, ez nekem kb olyan mint a Hooligans csak ezek nem a Mötley Crue vonalat sértegetik hanem a finn metalt.Mondom ezt úgy , hogy nem szeretem a finn metalt.
Ez egy borzasztó lassú és fájdalmas halál tusa performance. Zenélni nem tudnak , talán nem is akarnak, zajos és kínos.Nem hallgatom többet és nem is fogom ajánlani senkinek.
Nagyon hosszú és unalmas volt, a jó pillanatok összesen ha 3 percet kitesznek az albumon.
20 éve léteznek, soha nem hallottam róluk , pedig akikhez hasonlítják őket, vagy akiknek a nyomdokaiba szeretnének lépni többnyire ismerősök. Olyan élmény volt ezt a "zseniális művet" hallgatni mint amikor tavaly előtt nyáron a lányom hupikéktörpikék névre hallgató fagyijába bele nyaltam. Nem tudom miért tettem meg , de soha többet nem fordul elő.
Ez úgy fasza ahogy van. Mindenkinek ajánlott a hallgatása , főleg ha a 90es évek deff metálja közel áll hozzád. Mondjuk akkor meg már ismered őket.
Van pár zenekar akiknek valahogy minden albuma masterpiece, maximum idő kell neki , hogy beérjen.Az AHAB is ilyen, bár jelenleg itt nem kellett idő azonnal imádtam az anyagot ahogy meghallottam.Kurva sokat kellett várni az albumra, de megérte.Mindenképp hallgatásra javasolt anyag ez, akár ha doom akár ha lassan hömpölygő deff kedves a szívednek.Bizonyos szempontból az eddigi leg érdekesebb albumuk.Mindenképp fel kell fedezni, de érdemes. Teljesen adictív zene ez.
Szeretem amit művel ez a formáció, nem egy kapkodó ideg beteg a banda semmilyen téren.Viszont amit kiadnak a kezük közül az többnyire átgondolt. Lightos Black Metal az övék és elég érdekes témát is választottak.Szóval a fanyalgókat is megértem. Viszont 2 számot illetve kb bármit 25 perc alatt kár ide berakni mert tuti jelent meg annyi jó album , hogy inkább azok közül értékeljünk valamit.
Nem nekem való ez a nemtom hány műfaj keverése, viszont ezt itt elég profin készítették el. A White Clown-Numinosus-Solidification hármas elég jól bemutatja hogy a srácok a HC-metal-prog rock elegyét joggal művelik, és biztos én vagyok a maradi , de azt mondom válasszatok egyet és abban legyetek profik, mivel ezek a crossoverek meg fúziós muzsikák hosszú távon unalomba fulladnak. jah és ami tényleg szokatlan tőlem , de szívesen megnézném élőben. Nem az a szokatlan , hogy élőben , hanem az , hogy olyanra pazarolnám a mindennél drágább időmet amit alapjában véve nem szeretek :)
Valami miatt újra meg újra meghallgattam, de nem lett kedvenc sőt most már kifejezetten nem használt az újra hallgatás, 2 hete még azt mondtam hogy ez egy gyengébb RAW BLACK 5-6 pont, de mára azt mondom , hogy a jó indulatommal együtt kap 4 pontot.Vannak pillanatai amikor a nagyokat idézi, de az még kevés, illetve saját arculat még nincs, vagy csak én nem látom.Fanatikusoknak ajánlott de mindenki más kerülje a kontaktust.
Indokolatlanul hosszú számok, a rövidek meg összekötő prüntyögések.A hörgés erőtlen , az ének hang gyenge,progresszió az nincs benne, doomnak borzasztó kevés. Nem tudom mi ez de 3 hallgatás után azt mondom nem ér ez egy fabatkát sem.De gondolom még keresik az utat amin majd járni fognak.Drukkolok nekik.
Pank!! Se több se kevesebb, láncos, acélbetkós,aprótarhálós,répaevős,permetezettszilvaevős,tarhálós városi pank.De abból is a gumi.
Majdnem értékelhetetlen produkció, rövidsége ellenére rettentő fárasztó volt végigkűzdeni. Gusztustalan hányás tartja rettegésben a hallgatót, gitárból néha ki lehet venni egy-egy riffet, ráadásul ettől a dobhangzástól falra mászok, annyira idegesít. A hálószobai bútoraimon jobbat tudnék összerakni 0 tudásommal, és nem lenne nagyobb faszság mint ez....bár mondjuk 91-92-ben megcsináltuk pár haverral, nem is vittük semmire a zenei életben :D
Hinnye, a kecske rúgja meg! Nagyon jó album, vérbeli black/thrash/speed elegy, király szólókkal, némi kecskedudás fűszerrel. Tudom, hogy kell a változatosság, de itt bírtam volna, ha végig szántja az arcom a lemez, ha legyalulja róla a ráncokat és elejétől a végégig szélsebes tempóban nyomja McBain mester a heavy metal-ból igen erősen táplálkozó muzsikáját.
Ritkán hallgatok efféle rádió barát "fémzenét". Néha elmegy a háttérben egy-egy Linkin Park, Leander, Rammstein, ezek az efféle igényeimet maximálisan ki is elégítik. Minden másodpercén azt érzem, hogy populáris, fesztiválokra nagyközönségnek szánt produkció, bármelyik zenecsatornában bátran leadható és könnyen fogyasztható tömegtermék. A véleményem nem, de a pontom semlegesre váltom.
Funeral doom-ról teljesen az elképzelésem: legyen súlyos, vaskos, a gitárok horzsolják a húsom, öblös hörgés vagy dallamos ének közvetítsen érzelmeket és szépséget és egy-egy dob dörrenésbe remegjen bele a testem. A Gribberiket ezt csak tempóban hozza, a hangzás vékony és súlytalan, a vokál hisztis ordítozás, érzelmek pedig fájdalmas kínzást közvetítenek.
Imádom ezt a hangzást, a HM2 a gyengém! Amikor ez a sound találkozik igazán fogós és könnyen megjegyezhető dallamokkal, akkor egy hibátlan alkotás születik. Ebben az esetben ezt a majdnem egy órát nem sikerült maradéktalanul kitölteni emlékezetes motívumokkal, ezért nem is fog nálam többször előkerülni. 15 perc üresjárat lecsippentésével már más lenne a helyzet.
El kellett jönnie az 5. Memoriam albumnak, amire azt tudom mondani, hogy megáll a saját lábán, az eddigiek nem találtak meg, 1-2x meghallgattam, és mentem tovább a 4. Keresztes hadjárathoz. Most viszont Fairfax zseniális témákat gitározik, öröm hallgatni! A ritmusszekcióban Smith & Healy 55+ évesen szintén rendesen odatették magukat, beton basszus alapok, fifkás cinek és ropogó lábgép, Willetts pedig elnyűhetetlen! Nincs a Memoriam-ban semmi újdonság, de annyira mesterien minőségi lett a Rise To Power, hogy nem tudok belekötni. Az pedig csak érdekesség, hogy Seagrave a kedvenc festőm, megszámlálhatatlan eszméletlen borítót köszönhetünk neki.
A témánál maradva: nekem az Ahab olyan, mint az igazgyöngy megszerzése. Lemerülsz az óceánba, gyönyörű környezetben űzöd a veszélyt, egyre sötétebb lesz, hideg járja át a tested, lassulsz, fáradsz, még végül megleled a kagylót. Ám azzal, hogy kezedben a puhatestű, még nincs vége, fel kell feszítened, harcolnod kell vele, hogy megleld a csodát, miközben a halál figyel a korallzátony minden zugából.
Továbbra is erős a hangulati faktor a CoF zenéjében, de nekem ebből több kell, nem elég a 14 perc semmire. Mire magam is transzba esnék véget ér az EP.
Kellemes meglepetés ért miután megszólalt a zene, mert nem ismertem őket eddig, és nem ezt vártam, aztán azt sem gondoltam, hogy magyarok, hogy hazánk fiai követték el ezt a minőségi és legfőképpen változatos modern heavy lemezt. Igényes borítóba csomagolt metal-t kaptam, minden nóta más és más felépítésben, sebességben, ritmusban, elektronikai betétben. Péter hangja nagyon tetszik, pedig ezerféleképpen játszik a torkával. Abszolút kedvencem a thrash-es Solidification Machine Head-es beütése, a Tremendum a sípoló elektronika miatt roppant hangulatos és a Zoom szaxofon betétje is kedvemre való! A hangzás telitalálat, dögös és organikus, lüktető, kor szellemének megfelelő. Fogom még hallgatni, gondolkodom egy cd vásárláson.
Nem jártam utána, nem kutattam felőle, de ez a csávó kitalált magának egy világot, saját életképpel és saját nyelvezettel? Mint egy 23. századi Tolkien, vagy csak kamu és halandzsa az egész? Nem tudom mi az igazság..... Megjelenítéséhez a black metal-t hívta segítségül, annak is egy nyersebb, korai változatát, amit erősen megtámogat/megbolondít billentyűs futamokkal. Nyersessége ellenére meglepően jól szól, nem szabad elsőre kukázni, hagyni kell, hogy a fülünk felvegye a hangokat és akkor működni fog, sőt észrevesszük, hogy a basszus mennyire jól dübörög, teljesen egyenértékű társa a gitárnak. A károgással nincs bajom, viszont mellé el tudnék képzelni egy másik orgánumot is. Nem tudom a többi lemeze milyen a kimondhatatlan nevű figurának, meghallgatom őket, ha énekben tud és akar fejlődni, akkor hosszútávú barátságot is köthetünk.
Szeretem a bánatból gyökerező death-doom zenét, de az alapkövek már jó 20-25 éve lefektetésre kerültek, így nehéz bármi újat villantani manapság, igaz nem is lehetetlen. Dark Odyssey tökéletes stílusgyakorlat, amivel ki lehet húzni a következő MDB vagy PLost lemezig.
Karakteresebb énekkel jobban bejönne, ez a kiabálás teljesen egysíkú, hiába teszi érdekesebbé a finn nyelvezet. Kiváló szólóknak örültem, fényt vitt a hc fémjelezte dühkitörésekbe.
A dalok egyetlen pozitívuma, hogy gyorsan véget érnek. Komolyabbra fordítva: ezt a műfajt lehet szeretni és nagyon nem szeretni. Sajnos ez a lemez semmit nem ad hozzá a saját zsáneréhez, nem mellesleg úgy szól, mintha egy kazettás diktafonnal vették volna fel egy 190 centis belmagasságú pincében.
Oldschool kecskés, a szövegek közhelyesek, nagyon nem világom. De a gitárok nagyon profik, a kikevert hangzásvilág nagyon illik a koncepcióhoz, ami kétségtelenül van, szóval az ez irányban érdeklődőknek tetszeni fog.
A lehető legjobb értelemben véve rendben van. Az első érzésem az volt, hogy de jót bólogatnék rá egy egész koncerten keresztül. Lendületes, dinamikus, hozza a műfaj kötelezőit. Az külön tetszik, hogy minden cím latinul van, így az első találkozáskor meglepetésként hát a magyar szövegvilág. Köszi srácok, korrekt.
Nem tudom, mikor szeretném újra meghallgatni ezt a lemezt. Talán soha. De furcsa mód ez éppen a pozitív oldala ennek a kiadványnak. Igazi mostohagyermeke ez az undergroundnak, a metró alagút alatti mínusz hetedik szint, ahová már a patkányok is csak megdögleni járnak le. Úgy leszedett az életről, ahogy régen sikerült már. De mondjuk ki, ez is volt a célja. Következésképp ez egy sikeres projekt. Nem is akarok róla többet mondani.
Tök jót takarítottam rá. Egyben van, jól szól, hallottam már ilyet, de ez semmit nem vesz el az értékéből.
Azt hiszem a legjobb jelző erre a lemezre az 'okos'. Nem ismertem a zenekart, így belefüleltem korábbi dolgokba, hogy kontextusba tudjam helyezni ezt a kiadványt. Ez egy intelligens anyag, néhol kicsit popos a korábbiakhoz képest. Az biztos, hogy odafigyelést igényel, semmiképp sem konyhában, reggelikészítés közben hallgassátok, mialatt a gyerek panaszkodik, hogy kevés a lekvár a palacsintában. Nem tudtam, mire számítsak, és nagyon pozitívan lepett meg. Köszönöm.
Jóféle zsánerösszefoglaló. Vezetés közben szívesen hallgattam végig. Amit csinál azt nagyon jól csinálja, hozzá nem ad, de el sem vesz belőle. Okés.
Kifinomult, grandiózus. Minden dal külön karakterrel rendelkezik, mégis a végén érezni bennük az egész lemezen átívelő koncepciót. Számomra az egyetlen gyengébb (nagyon messze nem gyenge) pont éppen a nyitódarab, de semmit nem vesz el az élményből. Van, amire érdemes nyolc évet várni.
Bántóan ritka az olyan anyag, ahol az ember érzi, hogy mind a lelki, mind a fizikai tartalom azonos magas szinten van. Nos barátaim, jelentem, itt egy példa rá. Egyfelől kimunkált, profi gitárjáték, nyers, mégsem egyszerű dallamvilág, néha beldöngöl a földbe, mégsem nyom agyon, máskor repülni tanít, és hagyja, hogy szállj vele. Számos hangzásvilág jelenik meg, mégsem túl sok, mégsem zsúfolt. Másfelől filozofikus szövegvilág, az ének nem csupán egy negyedik hangszer, hanem a létezés értelmét, a világban való helyünket, hitet, itthagyott nyomunkat kutatja, kérdezi és válaszolja meg. Ahogy hallgattam, még a legerősebb, már-már dühös pillanatain is átüt, hogy ezt a lemezt szeretettel készítették, méginkább szerették elkészíteni. Ez külön plusz pont volt számomra. A szövegvilág miatt külön ajánlom mindenkinek.
Vitathatatlanul vannak benne komoly áthallások, főleg a '90-es évek My Dying Bride vonala felé. Azonban a franciák mindig tesznek valami egyedit, valami csavart mindenbe. Itt is tapasztalható ez, s így a kitapintható stílusjegyek közt kikandikál az egyéniség. Jó volt új kiadványban a huszonéves hangulatokat újraélni. Az énekes francia akcentusa szerintem kifejezetten jó az angol szövegekben, és továbbra is kiváló az angol és a francia nyelv váltakozása. Nem állítom, hogy megváltja a világot, de jól idézi fel azt a klasszikus doom hangulatot (talán még ad is hozzá), ami egykoron óriási hatással volt rám, és aminek rengeteg mindent köszönhetek. Emellett a Decay and Agony, és a Farewell című dalok nagyon beégtek a fülembe már első hallásra is.
Hallottam már sokkal jobbat is, viszont amit megérdemel, azt meg kell adni neki. Éltem Finnországban, valamelyest beszélem is a nyelvet, így nagyjából értettem, mire gondolt a költő, s néhol még át is éreztem, milyen egyedien északi az, mikor egy punk zenekar sötétről, jégről, meg hidegről énekel.
Simán benyomok egy ilyet bkv-n.
eddig is bírtam őket, de ez a bedisszeksönösödés nagyon jót tett nekik.
Nehéz jól megfogalmazni, de mondjuk úgy, a kivitelezés profi, a hangulat nem talált be nálam. És nem,. nem popzene.
Alapjáraton szeretem a hülyeséget, de ezt inkább lufinak érzem.
Én is szeretem a hm2-őt, de ennél eddig csak jobbakat hallottam a stílusban. Mondjuk ez a fajta vokál sem a kedvencem, de zeneileg siralmasan unalmas. Borító király.
Nagyon szép és okos zene. Nem szokott ilyen hangulatom lenni, szóval tuti nem fogom hallgatni, de nem tudok rá kevesebbet és nemi is akarok...
Megjelenése óta majd minden nap lejátszódik és egyre jobban tetszik. Az eddigi legízesebb anyaguk, pedig eddig sem voltak szarok.
Én a hörgölődős részeket jobb szeretem, de ez legyen ez a legnagyobb bajom.
Nekem ez elég sótlan volt.
Kellemes, de nem értek hozzá...
Pár hónapja találkoztam a turha (bocsánat, amióta megláttam a bandcampen, nem tudok mást látni bele :) ) lemezeivel és be is akartam ezt ajánlani. Csak aztán a nagy dömpingben elfelejtettem. Zseniálisan hangulatos raw black alkotás, a banyaének meg imádnivaló. Akad benne egy-két rész, ami megzökkenti hangulatot valamilyen betegesen vidámkodós irányba. Teljes elmebaj.
Érzem a 90-es őszök illatát.
Azon túl, hogy faszán el van játszva, nem hallok semmi érdekeset itt. De mondjuk ha punk, akkor nekem prosectura, régi auróra...
Továbbra us utálom ha egy lemezt a konyhai lábaskészleten dobolnak fel. Hamar egyhangúvá válik, a mix pocsék, de ez a szörnyetegre hajazó morgás vokálnak nem rossz. (Nem is ember ez, hanem egy ork.)
McBain fogta és berúgta az ajtót, de úgy hogy még a ház is belerengett. Ez a black/speed műfaj nem egy finomkodó stílus és nagyon nehéz ennyire kielégítően jól, izgalmasan, változatosan és kreatívan megragadni. Véleményem szerint ez a lemez lehozta azt a szintet amit igazán szerettem volna végre hallani (és amit pl. a Midnight sosem tudott megközelíteni szerintem), és egy "all killer no filler" brutál erős kiadvány lett. Mindig van egy kis "extra" ami felráz a látszólagos egysíkúságból (egy kis Araya-sikoly, egy kis duda stb.), ötletes riffek, jópár eszméletlen jó szóló és erős black metalos károgás... na ez igen!! Addiktív cucc ez ám a javából!
Akad itt pár fogós riff és jó szólók, de nem bennem nyertek egy új rajongót.
Ezt inkább élőben néztem volna meg, a testet átrázó mély basszus és az énekes tusájának látványa nélkül talán kevésbé volt ez így érdekes. Lényeg ami lényeg: ezen a felvételen biztos, hogy nem mutatták meg a bennük rejlő maximális potenciált, pedig szerintem ez egy izgalmas experimentális funeral/noise produkció lenne. (A közepesen ratyi felvételi minőséget nem kalkuláltam bele a pontszámba, nagyon-nagyon vajszívűen értékelvén.)
Ez így nagyon kevéske. A HM-2 gigászi tónusa mellett nem lenne baj, hogyha kicsit "basic" vagy egyszerű, de ezt kár volt eddig nyújtani mert érdektelenné válik. Ezen felül a végére már-már kb. téptem a hajam, hogy fizetek a vokalistának, csak fogja már be végre... nem közepes minőségű üvöltéseket akarom hallgatni végig, hanem a gitárokat!!
Nem értek a proghoz, nem ismertem a bandát, így itt is csak 100%-ig azt értékeltem amit hallottam. Kellemes zene ez, néhol kicsit felejthető de összességében pihentető és igényes. Bónusz, hogy nagyon érdekes volt és roppentul tetszett, hogy az énekesük hangja mennyire hasonló hangszínen énekel az Tommy Alexandersson-éhoz a Hällas-ból. Talán kicsit túl modern nekem, az ősibb hangzású prog rock közelebb áll hozzám, de nem bántam meg, hogy meghallgattam. Lehet lassan fognak rámnőni a jövőben? Ki tudja.
Háttérben elment, de a végére kezdtem unni már. Szép, igényes hangzás, pár combos riff, de nekem kicsit sablonos. Ált. nem izgat a szöveg, de itt hogy egész jól ki lehet hallani, hamar feltűnt, hogy szerintem zavaróan sok az ismételt szöveg számokon belül. Értem én, hogy így könnyebben megragad, de ez így nagyon 'meh'.
Hét gigászi mélytengeri tétel, némi modernitással fűszerezve. Kicsit vegyes érzelmeket csalt ki belőlem a lemez, mindamellett én vagyok az utolsó aki szót emelne némi kísérletezés miatt. Kis doom, kis sludge, kis post-metal viszonylag jól összekombinálva, egyedül talán az arányok voltak amik kevésbé gőztek meg. Nekem úgy tűnt, hogy a csendesebben folyó, mélázós részek túlsúlyba kerültek amitől furcsán "levegős" érzete van az albumnak, s így kicsit jobban kilátszott a bordája mint ahogy én ideálisnak gondolnám. + Albumborító tekintetében ebben a körben egyértelmű győztes.
Nem annyira állnak hozzám közel a távol-keleti dallamok, de egész kis kellemes EP volt ez. Kicsit "minekvan" kategóriás, ezzel a két számos mikéntjében, de egynek elment és néha-néha tetszett is amit hallok.
Ettől őszintén leesett az állam: ez nagyon pöpec lemez. Ezt a "pszichedelikus grunge" jelzőt én kukáznám, mert szerintem nem kellően leíró - maximum az ének miatt tudom elfogadni az asszociációt. Én mint egy lassúzós progresszív metal lemezként könyvelném inkább el, amibe bőven kerültek jobb féle stoner-es és finoman beleillesztett sludge-os elemek bőségesen megfejelve vastag pszichedelikus légkörrel. Nem véletlenül merültek fel bennem a hallgatása alatt olyan nevek mint például a High On Fire vagy a Baroness. Mind a lágyan folyó dallamok, mind a harapósabb tételek (pl. "Solidification") jó arányban vannak adagolva, minden szépen szól és hamar elkapott a "flow érzés" - egy szó mint száz, megvettek kilóra. Ez a magyar élmezőnybe sorolandó lemez.
Fő profilom a black metal, de ezt a lemezt javarészt utáltam. Akadt pár pillanat amikor részben elismerően tudtam bólintani, de ezek a pillanatok sem jelentettek mély, maradandó élményt. A java nekem filler volt, ami gyorsan haladt és érdektelenségbe fulladt. Úgy érzem a német Grausamkeit varázslatos őrültségét próbálta másolni az alkotó, de ez így: "epic fail".
A post-metalosabb részek a keményebb vokálokkal egész jók, de úgy éreztem kicsit, hogy egyik fülemen be-másikon ki amit hallok.
Ez nagyon vagány egy 40 éve futó zenekartól + ez az egyik elbjobb hardcore punk cucc amit hallottam. Egy kicsit D-beat meg egy kis metal szépen fűszerezi (én bele-bele tudtam hallani egy kis black-et meg thrash-t), és ami még nagyon fontos: sikerült velősre megcsinálni a dolgot, nincs itt semmi filler, végig tarol.
Mindenkinek vannak "perverziói". Egyesek grindcore "zenét" (számomra leginkább zajt) játszanak, mások pedig előszeretettel hallgatják. Váljék egészségükre, de én sosem fogok egyik táborba se tartozni! :)
Zeneileg bejövős, főleg a gitárjáték tetszik (ős-thrash/speed riffek, kiváló, többkörös szólók), viszont a vokál számomra túl egysíkú. Titkon bíztam benne, hogy a The Cursed Carrion Crown című dalban éneklő Marianne egy klasszikus, vagyis a szó eredeti értelmében vett énekesnő. De nem, sajnos ő is extrémen acsargott.
Én bírtam Tari Szabi előző zenekarát, a Miseriumot is. De az a banda sajnos két nagylemez után a földbe állt. Aki szereti a jobb híján progresszívnek titulált fémzenét, azoknak bátran ajánlom a Miserium albumait, amiket potom pénzért lehet CD-n beszerezni! A From the Sky bemutatkozó korongja, a két évvel ezelőtti Rex gyakorlatilag Szabi projektje volt, viszont az Antarktika már nem szólóban készült, hanem egy állandó zenekar szerveződött főhősünk köré. Egyelőre nem tudnék dönteni, hogy melyik lemezük tetszik jobban, tény, hogy ennek kell egy pár hallgatás, hogy a dalok jobban elkülönüljenek egymástól. A szövegekkel nekem nincs problémám, a nem megfelelő prozódia néha még itt is előjön, de az sem túl zavaró. Kíváncsi leszek a szakmai zsűri reakciójára majd, amikor előadják a A Dalban a lemez címadóját! Szerintem egy nagyon fogós, enyhén folkos (a la Kátai Tamás) nóta. És szerencsére nem ez az egyetlen erős szerzemény a korongon!
Vokális téren nem jön be és ezt sajnos a zenével sem tudják ellensúlyozni, mert az meg túl vérszegény. Ráadásul még a hangulata sem talált meg.
Túl hosszú, ellenben nem túl érdekfeszítő lemez ez. Bár nem vagyok megrögzött gitárszóló-párti, de ez esetben talán vitt volna egy kis színt az amúgy elég szürke szerzeményekbe egy-egy szépen felépített szóló. De itt, a stílusban megszokott melodikus díszítések mellett csak 1-2 dalban próbálkoztak meg szólókkal, azt meg inkább ne tették volna. A vokál is rém egysíkú és én még ennek a gitárhangzásnak sem vagyok a híve...
Úgy tűnik progresszív fronton erős lesz az idei év! A nemrég megjelent új Haken lemez, a Fauna sem piskóta! A Riverside albumáról pedig kifejtettem véleményemet egy kritika formájában.
A Bolt Throwert csak felületesen ismerem, de ahogy utánanéztem, a Memoriam eredetileg BT tribute zenekarnak készült. Karl Willetts nyugodtan nevezhető a Bolt Thrower hangjának, hisz egy kivételével a zenekar összes nagylemezén ő énekelt. További párhuzam a két csapat között, hogy a háborús tematikát is átmentették a legendás bandából a Memoriamba. És sajnos ez a téma sosem veszít aktualitásából, sőt, napjainkban túl aktuális. Jóféle, veretes halálfémet rejt a Rise to Power, de mivel az old school death metal sem tartozik a kedvenc stílusaim közé, ennél jobban nem tudok lelkesedni ezért a korongért.
Az utóbbi 1-2 évben elég sok Verne regényt olvastam, köszönhetően a gyűjteményes kiadásnak. Természetesen a The Coral Tombshoz inspirációs forrásként használt Nemo kapitány is köztük volt. A borító, a zene, és a hangulat olyan összhangban van a német csapatnál, ami ritkaságszámba megy. Sokan még mindig funeral doom metalnak titulálják őket, pedig kb. az első lemezükre húzható csak rá ez a skatulya, azóta jóval színesebb muzsikában utaznak. A ritmusszekció munkája, a gitárszólók, mind-mind élményszámba mennek. A hab a tortán (he-he!) pedig számomra Daniel, a korábbiaknál jóval nagyobb teret kapó és minőségibb tiszta/dallamos éneke.
Nem ismertem eddig ezt a bandát, így én nem bánom, hogy egy rövid EP jelenti számomra a "belépőt" a világukba. Hangulatos, egyedi muzsikát játszanak, ami valószínűleg tényleg hatásosabb egy 45-50 perces szeánsz formájában. De ízelítőként nekem jó volt ez a két dalos EP.
Az okos, igényes sampler-használatnak köszönhetően olyan rétegzett, dús hangzása van a lemeznek, hogy ha nem tudnám, hogy egy trió készítette, a sound alapján nem gondolnám. A grunge hatások némiképp visszaszorultak, ellenben többször metalos, néha szinte extrém metalos témák is felütik a fejüket. Némelyik dal kapcsán olyan érzésem van, hogy ilyesmi zenét játszana manapság a Born33-ból Cybornná avanzsált banda, ha fel nem oszlanak. A White Clown, annak is főleg a refrénje a Magic Syrupos Strong Deformityt idézi. Bár a ritmusszekcióra sem lehet egy rossz szavam sem, a showt véleményem szerint Péter viszi el, aki gitárosként és énekesként is remekel!
Az első szám felénél legszívesebben kikapcsoltam volna, de jól tettem, hogy végighallgattam a lemezt, mert egy idő után a fülem ráállt erre az általam amúgy nem igazán kvltivált (he-he!) hangzásra és a későbbiekben zeneileg is történtek tetszetős dolgok. De ettől még nem szerettem meg a black metal eme változatát. Ha fekete fém alapú zenére vágyom, mostanában a szokásosan erősre sikeredett új Enslaved albumot, a Heimdalt szoktam pörgetni.
Ez egy erős zsánerlemez. Nyilván újdonságot nem hallunk itt, de a hangulat megkapó, a dalok erősek. Zenei és vokális szempontból is minőségi. A francia nyelv narrációs/spoken wordös felbukkanása is tetszik, mivel kis mértékben fordul elő, így fűszerként szolgál.
Szóval ez a punk? Sosem hallgattam vegytiszta punk zenét, már ha létezik olyan egyáltalán. Ez sem az, hisz vannak itt HC, meg metalos elemek is bőven, illetve a hangszereket is jobban kezelik, mint ahogy a sztereotípia tartja a punk zenészekről. A vokál nekem túl egysíkú, de legalább rövid a lemez. Igaz, a dalok esetében sokszor az volt az érzésem, hogy az átlag másfél perces hosszok megakadályozzák egyes szerzemények kibontakozását.
teljesen felesleges újabb gore grind baromság, zeneként nem, de sportként értelmezhető
erősen indul, aztán már nem annyira erős, értékelem, hogy törekszik a fiú a vátozatosságra, igy a 3. nagylemezen, de csak ismételni tudom magam, ha nem a Peaceville adná ki a lemezeit, nem lenne ennyire tolva a skót egyfogatú szekér
sok a húr a gitárokon, a zene az pop, itt nincs semmi metal még akkor sem ha néha picit morog az énekes
tetszik a logó, a boritó is nagyon érdekes, sőt még az idegtépő vokálban is látok fantáziát, viszont nem volt most 49 perc türelmem és elég lassitó szerem, hogy tudjak lelkesedni ezért a funeral doomnak és black metalnak nevezett norvég zenei kisérletnek, talán máskor
a dallamos death metal olyan mint valami betegség, én inkább távol tartom magam tőle. a talján komák vettek egy pár svéd death metal pedált a gitárokhoz, lelkük rajta, ha ezt a svéd hangzást szeretik, de a konkrét Dismember lopásokért nálam letöltendőt kapnak. ismét van Dismember és ha nem lenne akkor is, ez azért elég szomorú, sajnos a saját témakat is az ali expressről rendelték, ejnye bejnye. nem az a baj, hogy nyomják, mindenki azzal szórakozik otthon amivel akar, de hogy ezt kiadják lemezkiadók, na az a nagy gond, hol vannak ilyenkor a zöldek, az energiaválságstábok, stb ezért (is) pusztul minden, a szerverek megtelnek, gyül a sok műanyag szemét
ismerek egy csajt aki nagyobbat élvezett egy Riverside koncerten mint a pasija farkán és én most nem a férfitársamat akartam megsérteni. bizonyos körökben ez a banda szent tehénnek számit, kb mint a metalosoknál a Maiden, Metallica, stb nem is bántjuk őket mert jön a progrock milicia és elvisz, mondjuk a régebbi lemezeik nekem úgy rémlik nem voltak ennyire discosak, dehát ennyi év és ennyi lemez után kell fejlődni, végülis progresszivek....
szegény ember Bolt Throwere, ugyan azt kapjuk mint az elöző lemezeiken, teljesen rendben van, Karl hangja is ok, a boritó talán most a legjobb, bár ezen a téren mindig erősek voltak. Ha már kivülről fújod a BT lemezeket gondolom ezeket is nagy élvezettel fogyasztod
olyan mint az elöző lemezeik: hosszú és unalmas. most több a dallamos ének... többször láttam a bandát élőben egyszer el is aludtam lábon állva... tudom velem van a gond. most nagy a hype a banda körül, sok a megfejtés, mostanában nagyon mennek az ilyen festő zenék ahol nem nagyon van riff, de jól szinezik a hangulatot, azzal is viatatkoznék, hogy ez most funeral doom vagy sem, szerintem nem, ha funeral doom, akkor nekem Esoteric, Skepticism és ilyenek ugranak be, hiába na az osztrák multi metal kiadó mindent letud nyomni a nép torkán. nem bántom őket, mert közel 20 éve nyomják kitartóan és hallatszik, hogy komolyan csinálják, szeretem vagy sem azt mindenképp értékelem, hogy becsületesen meg van csinálva a lemez, nem fércmunka!
elsőre nem nyűgözött le, mondjuk a régi cuccaik sem, aztán elkezdett működni a dolog, a COF azon kevés bandák egyike ahol a kislemzek és a mini albumok is érdekes zenét, koncepciót rejtenek és nemcsak időhúzásnak valók, élőben is meg kell nézni a bandát mert akkor új dimenziók nyilnak. “Om Kali, Kali! Om Kali, Kali! Namostute, namostute, namo! Namostute, namostute, namo!” “Ananda Ma Ananda Ma Kali Ananda Ma Ananda Ma Kali Ananda Ma Ananda Ma Kali Om Kali Ma!”
I have no clue... 1 pont pluszba mert magyarok
ha valaki 3 év és 3 hónap alatt 14 kiadványt jelentet meg, amiből 6 nagylemez, akkor én azt személyes sértésnek veszem, tudom mások szerint "kreativ" és "tehetséges". anno a tasmán brakedance bajnok Striborg sem tudott ilyen teljesitménnyel előrukkolni, pedig a maga idejében nyomta rendesen. a kilincvenes évek eleje óta hallgatom a BMt, nincs itt kérem semmi látnivaló, egyszerűen ez a mexikoi származású texasi gyerek egy ügyes másoló kisiparos, gondolom a kartelek keresik valamiért ezért anyuci hálószobájában amig kivár, gyártja a lemezeket, már a művésznevéből süt a komolyság (Thét Älëf, Nönvéhhklëth detna hacëntera Trha, Jôdhrhä dës Khatës, Dlhâvênklëth fëhlätharan ôdlhënamsaran Ebnan), ha igy folytatja rekordokat dönthet, erőt, egészséget és kitartást kivánok neki
több mint 6 perc introzás után csak elkezdődik a bizonytalan ragyogás 2. nagylemeze. a dob hangzás csodálatos, végre egy lemez ahol természetesen szól a dob. ennél több pozitivumot nem tudok emliteni, átlagos melo deathdoom, 12 egy tucat, két hónap múlva még a nevükre sem fogunk emlékezni
a több mint negyven éve létező és többé kevésbé végig aktiv finn punk-HC alapcsapat nem a hangos sikerektől hires, viszont hatásuk a teljes finn metal (black metal) es úgy általában a metal szcsénára a mai napig óriási (Sepultura, Dave Lombardo, Mike Patton, stb), az 1985-ös The Horse lemezük anno óriási hatást gyakorolt rám, a mai napig a legjobb lemezüknek tartom, abszolut egy lapon emlithető az európai és az USA szintér legjobb lemezeivel. felfoghatatlan, hogy mennyi düh van az öregekben még most is, Veli-Matti "Läjä" Äijälä" az egyetlen őstag, a többiek meg jöttek-mentek, az első számmal ránk rugják az ajtót es nagyjából 22 percig nincs is megállás, de többszöri hallgatás után tisztán hallatszik, hogy nem esztelen adrenalin bombákról van itt szó, hanem jól átgondolt, jól megirt dalokról, ha kell szólóznak is becsülettel, sok fiatal bandát pofán vernek ezzel az erőtől duzzadó anyaggal, mindenki mindenki ellen mondja a lemez cime, ha most abba hagyják akkor egy tökéletes zenei karrier tökéletes lezárása és egyben megkoronázása lenne, remélem nem rontják el, mert innen már csak lefele vihet az út, perkele!
Elég jó hatásvadász előadás. A stílusnak megfelelő zenei sokkhatás garantált, s el is várt, de az értelmezhetetlen öklendezésért fekete pont járt, de csak azért. :) Az album hangzása néhol igen komolyan feladja a pontot, de valljuk be, nem megoldhatatlan feladat. Csak beavatottaknak. :)
Van itt aztán minden, mint a bvcsúba. Jól adagolt thrash/black/heavy orgia ez, semmi több. Na de milyen?! Tvti az összes feslett pornósztár megfordvlt már ott. Ráadásvl rendesen kihallani, hogy McBain bácsi az anyatejjel szívta magába a pokol kénköves leheletét. Nem tisztem hinni benne, de mintha Jon Nödtveidt mester valahol ott lapvlna az elhangzott hangok, sorok között. :) - Imádni való szólói vannak. (No de amit a műről tvdni kell?! Rohadjon meg, qrvajó! :D)
Sajnos nagyon rossz szokásom - s ezért szörnyen röstellem is magam - hogy elvből rosszallóan állok ahhoz ami magyar, de legalább is magasabbak az elvárások iránta. Mea culpa... A számomra eleddig ismeretlen előadó (Most már zenekar?!) muzsikája furcsa egyvelegét leginkább a Leander (Véletlen?), a "Kátai-művek", a Kamelot, Epica zenekarnevekkel tudnám leírni a leglátványosabban. Ha Szabi angolul adná elő a dalokat talán másabb lenne a nóták dinamikája, ami persze a nóták komplexitását tekintve nem hiba vagy pozitívum. Stílusában remek munka kortól, beállítottságtól függetlenül. Kár lenne elveszni, szóval kívánok (a most már ) zenekarnak sok sikert, s tessék külföldre is kacsintani. Imádom a szólókat. (Sajnos mostanában nagyon kevéssel találkozik az ember.) - Azért nekem még gyakorolni kell ezt a stílust: esztrém szimfónikus metál. :) - A német-holland piacon ezt zabálnák, én kevés vagyok ehhez. - A stílus rajongói azonnal kezdjenek hozzá, a kezdők meg tényleg kezdjék ilyennel a hosszú évekig tartó, Zenével kikövezett életüket. (Az, hogy rádióbarát?! Inkább ilyet autóvezetés közben.) - Már kétszeri hallgatás után dúdolható.
Tökéletes megoldás egy-egy Nietzsche, vagy más filozofikus könyv lapozgatása közben. Engedteti magát az emberi belsőt lenyugtatni, hogy majdan a lecsendesedett, mélyen hibernált állapotából tépje ki a maga eszközeivel a védtelen lélek fájdalmát. Nem egyszerű - olykor nehéz is zeneinek mondani - de kellő odafigyeléssel, s nem kevés beletörődéssel ez akár sikerülhet is. - Kezdők csak saját felelőségre...
Igazából az egész olyan, mintha az Amon Amarth-ot egy durva HM-2-es szűrőn engednék át. Az előzetes anyagok alapján valami Dismember, Entombed, Grave dologra gondoltam - mert feltűnik itt az is - de inkább egy melódiás halálfém amit végeredményként kapunk. Döntsön ki-ki ínyére, "újszülötteknek" ajánlható muzsika ez és stílushívőknek. Márpedig vérfrissítésre szükség van. :)
Valamikor januárban hallgattam ronggyá boymester cikkének olvasása közben. Véleményem azóta sem változott. :)
Tételesen nem a hossza alapján értékelek most. :D - Igazából az egész olyannak hat, mint amikor a Mgła-t vagy a Batushka-t összegyúrjuk a távol-keleti kultúrával... Mire nincs idejük a srácoknak?! Bár az bánt, hogy egy qrva teát se tudtam meginni, amire végigmegy az Ep'. :D - Erősen el kellene gondolkozni azon, hogy mi kerüljön be, bár... Akkor egy grind, punk "egészestés" album bekerülése is megkérdőjeleződik. Szóval jól van ez így. :) Amúgy köszi az ajánlónak, de most közel egy félbeszakított aktus közeli állapotba kerültem. :P - Ajánlott kislemez, s bepótlandó albumok akik szeretik a hosszú utazásokat.
Igazából az ilyen minőségű modernizált grunge zenével - vagyis inkább pszichedelikus grunge-al - nem lehet félrelőni. Valahol sorra idézi a seatle-i klasszikusokat, ami elég jó alapot kínál. A marha jól eltalált grooveve-ok pedig a vállukon elviszik a teljes produkciót. - Igazából csöpöghetne a rádióból ez a zenei is, nem haragudnék a zenei főszerkesztőre. :) - Már a White Clown riffjei kilóra megvettek... Mintha Down - nem vicc - utalások is bekerültek volna, talán nemhiába. :D
Pff... Nem akarom megfejteni, de nekem leginkább ez egy Impaled Nazarene és C.O.F. szerelemgyermekének abszolválható raw black, de lehet csak egy Impaled Northern Moonforrest formációnak tekinthető formáció... Mindenesetre nálam működik. Még nem tudom, hogy ez csak poén vagy vérkomoly. Stílusában ez legalább olyan ismereteket s toleranciát kíván, mint a kör két nagyja, a SULFURIC CAUTERY és a CULT OF FIRE. - Lesznek akiknek ez nagyon be fog találni, mások pedig a poklon túlra is kívánhatják.
Amolyan doomos, gótos, progresszív, franciás manifesztum, amitől az ember legnagyobb magányában, a külvilágtól egy teljesen elzárt besötétített szobában vágná fel az ereit a kedvenc karosszékben. Már az albumnyító is felteszi az i-re a kellő alaphangulatot az arra kevésbé edzettek lelkiállapotában. - Hirtelen eszembe jutnak a My Dying Bride, Paradise Lost féle szólamok, de azoktól teljes más szájízzel megjelenő formában. Akik mindezek ellenére pálcát törtek a stílus mellett, bizonyosan ronggyá fogják hallgatni az albumot, hiszen a lemez egyik fénypontja maga a Farewell dalocska. - Csak maga elviszi a hátán az egész lemezt, már-már tökéletes alkotás, megfelelően ajánlott nótahosszal. :)
Hamisíthatatlan punk az ezertó országából, s kb. ehhez fogható mentalitással is. - Szerencsére nem a neo-punk féle amerikai műanyag punk képviselőivel van dolgunk, hanem az igazi maradék tököslegényekkel. A '80-as években termedt zenekar teljes munkásságát sajna nem ismerem, de visszatérő név a szomszédidegesítő kategóriában. Enyhe d-beat (mi más) jelen van, de hát ez a zenekar a gyökerekből táplálkozik, s ráadásul milyen jól. A zsigerből való beleszarunk érzés itt pedig nem csak patina. A stílus iránt érdeklődőknek ez olyan, mintha forró zsírral kenegetnék. - Az eleje kicsit rozsdásan indul, de utána elkap a cséplőgép. :)
Eddig hibátlan a skót úriember ténykedése, mindhárom nagylemez ott van a kedvencek között!
Viszonylag ritka eset az, amikor a zenélni tudás hiánya, és a zenei elképzelések hiánya ennyire fedi egymást. :)
Első blikkre biztosan meg lehet fogni a fanokat ideig-óráig a védjegyszerű gitárhangzással, de a zenei alapanyag véleményem szerint épp hogy jobb csak a középszerűnél - csúcspontokat, vagy a többihez képest jobb szerzeményeket kiemelni lehetetlen. Azért a borító még dobott az összképen egy fél pontot.
Az Anno Domini High Definition óta mintha irányt tévesztettek volna, azóta ez már a 4. olyan lemez, amit sem befogadni, sem megszeretni nem tudtam. Félek, hogy a Rapid Eye-jal és az Anno Domini-vel kiírták magukból a csúcslemezeket.
Az eddigi lemezeiket inkább csak becsületes rutinmunkának, magas minőségű biztonsági játéknak éreztem, a Rise to Power-t viszont simán a formáció legjobbjának tartom. Érdemes kicsit a Dan Seagrave készítette borítóban is elmélyedni, megnézni nagyobb felbontásban is, mert hasonlóképpen zseniális, ahogy a korábbi Memoriam borítók.
Ha meg kéne neveznem a Sulfuric Cautery műfaját, akkor valszeg azt mondanám, hogy egy ez vegytiszta SNAREGRIND album. Persze van benne, öklendezés, röfögés, bugyborékolás, még valami gitár is, amikor éppen nem bassza agyon őket a minden fölé rendelt pergődob, ami amúgy az album 90%-ra jellemző. Hogy miért is kapnak akkor ennyire "magas" pontot, amikor nem csináltak mást, csak beköltöztek a hallójártomba, telehányták, ráhugyoztak, meghemperegtek benne, majd angolosan távoztak? Mert végig vigyorognom kellett az album hallgatása alatt, annyira szürreálisan türhő az egész. :D
Megpróbálok teljesen objektíven ítéletet alkotni az albumról, mert alapjában véve szerintem műfaján belül nem beszélhetünk egy rossz anyagról, csak annyira távol áll tőlem ez a fajta stílus és megközelítés, hogy csak na. Egyrészt technikailag szerintem korrekt lemez az Antarktika, ráadásul jó belépő lehet a zsánerbe a félénk, ismerkedő kis metalarcocskáknak, akiket valamiért elkerültek a stílus meghatározó formációi. Másrészt viszont egyértelműek gyengeségek is: a játékidő baromi hosszú, és annyira egy kaptafára alkották meg a legtöbb számot, hogy a végére teljesen egybefolyik és egysíkúvá válik, ebből egy bő 35 perc untig elég lett volna. Emellett pedig -és ez rengeteg magyar dalszöveggel operáló banda gyengesége- a szövegek valahogy azt érzést ébresztik bennem, mikor a szívfájdalommal küzdő diák próbálja kiírni magából minden bánatát és érzelmét, a maga kis egyszerű költészeti eszközeivel. Egymás után dobált sablonos sorok és rímképek, amikből hiányzik az igazán mélyről fakadó, természetesen módon kirobbanó lírai megközelítés, ami már első blikkre szembeötlik az odafigyelő hallgatóságnak, és ami mondjuk megkülönböztet egy Kátai-féle szöveget ettől, amit itt kapunk.
Szeretem a funeral doomot, bizonyos mértékéig a noise beépítésével sincs gondom, ahogy a black metal elemekkel sem, de itt valami nagyon félrement szerintem. Egy funeral doom alapokon nyugvó album - függetlenül az egyéb behatásoktól és extra komponensektől - legyen masszív, legyen súlyos, nyomjon agyon, hengereljen le, érezzem benne az erőt és a kolosszalitást. A Dr​å​pen egyedül hangulatban hozta az elvárható szintet, minden másban szerintem egyszerűen gyenge és alulteljesít. Nem volt egy kifejezetten rossz élmény hallgatni, és értem én, hogy direkt ebbe a kaotikus, silány és beleszarós irányba akartak elmenni, de ez számomra szembe megy azzal a szellemiséggel, amit egy ilyen műfajban fogant lemeznek képviselnie kellene. Nem lesz visszatérő vendég.
Én a Wasteland albummal ismertem meg a zenekart, ami először nem ütött akkorát, de idővel kegyetlenül beleszerettem a lemezbe, így elkezdtem visszafejteni a Riverside teljes munkásságát. Visszatekintve a komplett diszkográfiára, egyértelmű a zenekar irányvonala és fejlődése, aminek talán az ID.Entity ha nem is a zenitje, de nagyon-nagyon közel áll hozzá. Mariusz vokálja még mindig borzongatóan zseniális, de igazából az összes tag játéka felér egy csodával. Nem is koptatom a billentyűzetet, olvassátok el oldboy ismertetőjét, majd adjátok át magatokat a Riverside nyújtotta élvezetnek, amiben bőven belefér a gúny, irónia, de még a humor is (ld. Big Tech Brother intro)! A Wasteland melankolikus, búval színültig töltött hangulata után számomra igazi felüdülés a jelen anyag. Sokat fog még pörögni.
Abszolút nem ismertem a formációt, így nagy meglepetésként ért, hogy ennyire igényes és színes legyen egy viszonylag földalatti magyar banda. Hatalmas pozitív csalódás az album. Össze sem tudom számolni, hány műfajt építettek bele az Intrinsic zenéjébe úgy, hogy koherens és élvezetes maradjon az album végéig. Tetszett a samplerek használata, a keveréssel sincs nagy gondom, az album hossza is megfelelő. Egyedül az énekkel nem voltam itt-ott kibékülve, illetve az "egyszerűbb" hard rockos irányba elmozgó témákon el tudtam unni magam, de ezek az apróbb gikszerek simán betudhatók az én ízlésemmel való összeférhetetlenséggel. Objektíven pontozva ez egy erős anyag, amire büszkék lehetünk. A "Solidification" elhelyezése az album közepére zseniális húzás, remekül felrázza a hallgatót.

Vélemény, hozzászólás?

Hangpróba – 2023. március (31 komment)

  • oldboy oldboy szerint:

    Továbbra is teljesen vállalhatónak tartom a From the Sky (vagyis pontosabban Tari Szabolcs dalszövegeit), de ha valaki ezeknél erősebb, netán irodalmibb, vers-értékű szövegekre szomjazik, annak tudom ajánlani a Nagyúr: Szemét, illetve a Platon Karataev: Partért kiáltó című lemezeit. Bár ezek meg valószínűleg zeneileg nem fognak bejönni a legtöbb ‘forgácsoló számára… 😀

    • Győr Sándor Győr Sándor szerint:

      Pedig mindkét lemez zseni.

    • boymester boymester szerint:

      Partért kiáltó valóban nagyszerű, a másikat nem ismerem, de majd pótolom. Köszi az ajánlást!

    • oldboy oldboy szerint:

      Nincs mit! 🙂 A Nagyúr lemezéről Sanyitól várhatunk majd egy kritikát! Egyébként Palika (Pálinkás Tamás) zenekara és mindenképp ez a csapat áll legközelebb hősünk formációi közül a néhai Isten Háta Mögötthöz, bár annál azért könnyebben befogadható bárki számára.

    • Győr Sándor Győr Sándor szerint:

      Várhattok, tervben van. Meg sok más is…

  • oldboy oldboy szerint:

    Az én szótáramban nem szitokszó a popzene, mégsem gondolom úgy, hogy a From the Sky egy popzenekar lenne. Mert ha mégis az, akkor ilyen alapon az összes dallamos rock, AOR, heavy metal, stb. banda popot játszik. Nem, nem én ajánlottam az Antarktikát, de szerintem megvannak az értékei. Számomra az sem negatívum, hogy szórakoztató, mert valljuk be, a könnyűzene (és ebben a poptól az extrém metalig minden benne van, ami nem komoly/klasszikus zene) egyik legfőbb célja mindig is a szórakoztatás volt! Néha van egy olyan érzésem, hogy egyes emberek, akik az undergroundnál is undergroundabb zenéket hallgatnak kezdenek tudatosan, vagy tudat alatt felvenni egy olyan (gyakran cinizmussal társuló) attitűdöt, hogy ők magukat elitebbnek, magasabb rendűnek tartják a „mainstreamebb” muzsikákat hallgató embertársaiknál. A ’90-es években a rockerek/metalosok nézték le a diszkósokat. Miközben akkor is voltak mindkét táborban intelligens, szerény arcok, meg suttyó parasztok is… Jó- jó, tudom, hogy a ‘forgács egy földalatti fémzenékre fókuszáló oldal. De már maga az underground definiálása sem egyértelmű. Nem mindenkinek ugyanazt jelenti ez a kifejezés. Az én értelmezésemben pl. a mostani körben szereplő Clue, Riverside és a From the Sky is belefér ebbe a kategóriába. Legalábbis a hazai viszonyokat tekintve. Mert nemzetközi viszonylatban a Riverside már nem underground. Viszont még nem is mainstream.

    • Husky Husky szerint:

      Egyetértek! Bár én ennek már évekkel ezelőtt hangot adtam. Meg is lett az eredménye, kitiltottak a HP-ról az bizonyos „elitisták”. Én továbbra is fenntartom azt amit anno leírtam, hogy maga a metal műfaj underground. Teljesen felesleges annak alstílusai között különbséget tenni. Inkább örülni kéne egy-egy zenei kiadvány sikerének, annak hogy a zenekar és baráti körén kívül is vannak még emberek, akik lelkesednek a metal zenéért. De természetesen aki sose jár koncertre, meg ha jár is nem hall, nem lát, nem beszél az jól elketyeg hamis illúzióvilágában.

    • mike666 mike666 szerint:

      Az a baj, hogy a legtöbben leegyszerűsítve fogalmazzák meg ezt a kérdést, az meg csak meddő vitákat és félreértéseket szül. A stadiont hagyjuk meg a Metallicának, Arch Enemynek, nyilván nem célja a From the Skynak sem. A (magyar) fesztiválmetál kifejezés már nem áll távol, de én ezzel sem degradálnám őket. Mondjuk inkább úgy, hogy nem hallom benne azt az önazonosságot, ami szükséges az egyébként nagyon nehéz magyar nyelven való közléshez. Példák, amik hirtelen eszembe jutnak: Aebsence, Prosectura, Dalriada, Moby Dick, Tankcsapda, Junkies, Kispál (mintha egy 90-es hammer társkeresőt olvasnék !!). Ezeket lehet szeretni, nem szeretni, de a közös bennük az, hogy nem érzed magad kellemetlenül a magyarul elhangzó szövegeiktől, mert tehetséges emberek írták őket. Szóval a From the Sky esetében zenében és szövegben sem hallom az önazonosságot, zeneileg elég unalmas panelek vannak, szövegek meg komolyak szeretnének lenni, de időnként olyan megoldásokat hallok, amik 13 évesen cikáztak a fejemben. És ez nagyon kihallatszik. Szóval én többre értékelem a mezei törpös/sárkányos/belezős dalszövegeket a nem igazán jól megírt komolykodós dalszövegeknél.

      Az underground/nem underground, pop-metál szembenállások kapcsán meg egyetértek oldboy-jal és husky-val, nagyon kevés metál zene van, ami nem underground és azok sem feltétlen rosszak. Inkább ott lóg ki a lóláb, ha egy banda érezhetően csak a sikerért dolgozik, csak a kellő tehetség/spiritusz nélkül. Azért, ha megfigyeljük a hosszú távon és széles körben sikeres bandákat a rock/metál műfajban, ott mindig van egy egy olyan hozzávaló, ami kiemeli őket a tömegből. Pl GnR Izzy nélkül nem igazán tud új dalt írni 🙂

    • King King szerint:

      Oldboy: Teljesen jól megfogalmaztad a dolgokat.
      A From the Sky első lemezét anno láttam, hogy megjelent, de nem igazán mélyedtem bele a hallgatásába. A mostani, Antarktika lemezt viszont elkezdtem hallgatni és egyből magával ragadott, rég hallottam ilyen értelmes, intelligens, minőségi zenét magyar fronton. Nekem elsődlegesen egyértelműen a Tales of Evening lemezei és zenéje ugrottak be, csak férfi énekkel, illetve itt-ott durvább zenével, károgással/hörgéssel megfűszerezve – amiből egyébként elviseltem volna többet is, az Invictus (We Are from the Sky) az egyik legjobb dal a lemezen, vagy elég az olyan csodálatos balladát említeni, mint az In Paradisum, ami hihetetlenül érzelmes. Sokan azt hiszik, hogy a Tales of Evening dalszövegei is gyerekesek, semmitmondóak, pedig sokkalta több háttértartalom van bennük, mint azt gondolnánk. Ugyanez a helyzet a From the Sky-al is. A ma esti Fáklya rádiós adásban gondolom erről is fog beszélni Tari Szabolcs, a banda frontembere, zene-és szövegírója – mindenképp érdekes adás lesz. Az pedig, hogy a From the Sky ne lenne underground, full bullshit, még annak ellenére is, hogy a Hammernél jelent meg a lemez és lesznek a Dal-ban – és még mielőtt megint megkapnám: továbbra sem vagyok semmilyen Hammeres beépített ember vagy ilyesmi…

  • boymester boymester szerint:

    Kicsit sajnálom a Sumerlands lemezét, mert másodszor futottunk neki, de sajnos mindig minden lemez nem kerülhet be, az újdonságok száma is végtelen…Viszont volt róla egy kimerítő írásom, remek lemez. Akárcsak a szintén kitárgyalt Fattyú. Carnosus többszörhallgatás alatt, Panzerfaust is lement párszor megjelenése környékén…
    Érdemes megfülelni őket!
    HA marad a lelkesedés, akár bővíthetünk is majd az ajánlatok számán (15 max), de erre visszatérünk egy pár hónap múlva (megnézzük, marad-e a lendület és a magas számú részvétel).
    Köszönöm az ajánlóknak és az olvasóknak is, hogy előre láthatóan egy elég ütős HP mezőnyt hoztak össze!

    • Weide Weide szerint:

      Én leginkább a Zustand Null kimaradását sajnálom (bár nem én ajánlottam), kegyetlen hangulatos és minőségi fekete fém a föld alól, érdemes ráfülelni. Hacsak esetleg nem akarja valaki beajánlani majd a következő körre is… 😉

    • boymester boymester szerint:

      Írj róla egyet hiánypótlásnak:)

    • m/BBm/ m/BBm/ szerint:

      Nem úgy volt, hogy ha nem kerül be egy album, akkor legközelebb be lesz segítve?
      Vagy valaki ajánlgassa hónapokig a kedvencét egyedül a véletlenszám generátorban bízva?
      A Sumérföldek egyébként tényleg baromi jó lemez, bent lett volna a helye!

      Én most nem ajánlottam, és szerintem pontozni sem fogok, megvárom míg kiforrja magát ez az új formátum.
      Ha ajánlottam volna, akkor ez lett volna; új black metal kedvencem a fehérorosz csapat!

    • Weide Weide szerint:

      @\m/BB\m/:
      Az új formátumban már csak a vendég meghívottak ajánlásai kerülnek be fixen, minden más a rendszer véletlenszerűségén múlik.
      Valóban volt egy olyan időszak, amikor a korábban kimaradt lemezeket fixen betoltuk, de jelenleg a fent leírtak érvényesek. Össze se lehet számolni lassan, havi szinten hány igényes új megjelenés lát napvilágot. Ha folyamatosan a korábban kimaradó lemezekre helyeznénk a hangsúlyt, akkor az igazán friss megjelenések morzsolódnának le emiatt. Mindegy, melyik kezünkbe harapunk, valakinek az úgysem fog tetszeni. Ezért a véletlenre bízzuk a dolgot, a rendszer random módon dönt.
      Ami még változhat, az a bekerülő lemezek mennyisége / ajánlási idő lerövidítése, de ez még megbeszélés alatt van.

    • McFrost McFrost szerint:

      A Cult of Fire 14 perce is kiszorított egy nagylemezt, ami nagy kár, értékes hely maradt kihasználatlanul. Erre az ajánló is odafigyelhetne.

    • boymester boymester szerint:

      Én személy szerint az EP-k beajánlása mellett sosem kardoskodtam…De ennyi erővel lehetne negyed órás punk vagy grind agymenés is. Most így dobta a gép.

    • Győr Sándor Győr Sándor szerint:

      Egyetértek, 14 perc valóban kevés egy kiadvány esetében teljes játékidőként. De mivel most úgyis próbaüzemben megy a HP, simán módosíthatunk a szabályokon. (Meg egyébként is.)
      Szóval lehet az, hogy mivel kevesebb lett a körök száma, az EP-k ezentúl nem játszanak vagy azt mondjuk, hogy minimum 25 perces játékidőt el kell érnie.
      De mondjátok Ti hogyan gondoljátok!

  • oldboy oldboy szerint:

    Tudja valaki, hogy Szabolcs (sunmoon) a Terveet Kädet – Kaikki kaikkia vastaan lemezét szeretné-e ajánlani?
    Mert ha igen, akkor azt a megfelelő helyre (Pontozás / ajánlás) is fel kellene tennie…

  • mezerjanos mezerjanos szerint:

    Sziasztok!

    Tök jó részese lenni egy ilyennek, köszönöm!
    Egy régebbi, de még egy éven belüli albumot ajánlok figyelmetekbe, nekem a doom szcénában a legjobb élmény volt az elmúlt időszakban.
    Legjobbakat!
    https://luxincerta.bandcamp.com/album/dark-odyssey

    • mike666 mike666 szerint:

      Én erről a bandáról még nem is hallottam, de brutálisan hangulatos dolog

  • boymester boymester szerint:

    A Sentio Ergo Sumos Mézer János is csatlakozik hozzánk. Én imádom a csapatot, kár, hogy fényévek telnek el egy-egy kiadvány között (enyhe célzás).

  • boymester boymester szerint:

    Egyelőre marad a 7 nap, akad még pár beállítani való. Még egy plusz embert is várok…:)

  • mike666 mike666 szerint:

    Mivel 4 aktuális kedvenc lemezem is be van ajánlva (Hellripper, Memoriam, Panzerfaust, Ahab), én már nem is ajánlok, nem akarom csökkenteni azt esélyeiket 🙂 Btw, most is 7 nap lesz az ajánló idő?

  • boymester boymester szerint:

    Üdv!
    Úgy néz ki Roland mellé csatlakozik hozzánk egy szintén izgalmas vendég Boros Szabolcs személyében (sunmoon). Ő az egyik legizgalmasabb erdélyi underground kiadót, a Sun & Moon Records-ot képviseli. Számtalan csapat mellett a Sír bemutatkozását is hozzájuk köthetjük…Itthon a Fekete Terrorral állnak kapcsolatban.
    Mindezt nem reklámnak szántam, csupán pár szóval felvezetni, hogy azért van tapasztalat bőven:)

  • Kovacs Roland Kovacs Roland szerint:

    Erős a felhozatal! 🤘🏻

    • boymester boymester szerint:

      Üdvözlet! Az előző körből kiindulva lesz ez még cifrább is:)

    • ZolixiusRex ZolixiusRex szerint:

      Ahoj, jó szórakozást. 🙂

  • mike666 mike666 szerint:

    Nem én ajánlottam, de az új Hellripper insta 10 pont. Ha nem kerül be, akkor is hallgassátok!

  • Weide Weide szerint:

    Már most kiégtem a Sulfuric Cautery-n, pedig még bele se hallgattam. Miért érzem, hogy a borító tökéletesen leképezi azt, mit is várhatunk az albumtól? 😀

  • King King szerint:

    Kedves Ajánló!
    Az Avatarium lemeze már szerepelt a HP-n, amennyiben van kedved, ajánlj másik albumot!
    Köszi!

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.
Summer Time Tour 2024 Summer Time Tour 2024
június 01.