Na ezt a screamo vadhajtást is meg kell jegyezzem, mint amit a lehető legtávolabbra el kell kerüljek a jövőben. Nem tudtam annyira lehalkítani, hogy ne idegesítsen ez az eszetlen rikácsolás. A zene meg volt mikor úgy hangzott, hogy azt hittem tönkrementek a hangfalaim, olyan torz volt.

Műfajilag nem nekem szól, de azt hallom, hogy érdekes, változatos, minőségi zene.

Ha minden dal tudta volna hozni azt a minőséget mint a "Leere", akkor sokkal több pontot adtam volna.

Egy szép hangzással sokkal többre vihette volna. (Engem továbbra sem érdekel, hogy "ez direkt ilyen", meg "ilyen kell a hangulathoz".)

"Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka."

Mint egy megzenésített szürreális rémálom. Én manapság már szeretek ezekből gyorsan felébredni, nem hogy kínozzam magam háromnegyed óráig.

Kimagasló, de legalábbis nagyon erős lemez a stílusában, tele jobbnál jobb dalokkal, mint pl. a Heartbeats; de a címadó dal még ezek közül is kimagaslik. Ha már lemezcím, akkor az is nagyon találó, mert bizony nosztalgikus érzésekkel töltött el a lemez. Visszagondoltam rá mikor még a 80-as években kezdtem ismerkedni a metallal az Iron Maiden, Helloween stb. bandák fülelésével.

Hangulatában egy lecsupaszított Summoning-re emlékeztetett. Persze az pont attól lesz jó, hogy van benne károgás, torzított gitár stb. Az albumot nem akarom bántani, mert nem idegesített és ez már önmagában jó jel, meg mintha több minden történt volna most ebben, mint ami általában szokott a DS lemezeken.

Kicsit tanácstalan vagyok, mert a hangulata egészen jó lenne, viszont ezt a hömpölygést megunom elég hamar. Nem rossz, de nem kívánom többször meghallgatni. (2x elég volt.) A békák tetszettek a végén!

Ha black metal, akkor én inkább a hangulatosabb, lassabb megoldásokat preferálom. Pl. ezen az albumon is a Shovel Beats Sceptre volt az egyik kedvencem. Ettől függetlenül rengeteg apró finomság van a dalokban, amik lehet, hogy csak sokadik hallgatásnál tűnnek fel az embernek. Szóval nagyon minőségi cucc ez a legendáktól.

Zeneileg teljesen érdektelen számomra. Már a 90-es években is csak unottan bámultam a TV képernyőjét, mikor a Music Television nyomta orrba-szájba az Alice in Chains-t meg a Pantera-t. (Miközben vártam, hogy jöjjön végre újra a Carcass - Heartwork, Morbid Angel - God of Emptiness stb.)

Hatalmas kedvencem lett egyből az album már megjelenésekor. Imádom Cindy Maynard énekesnő hangját, és az album varázslatos, régies atmoszféráját is. Ha készítenék év végén kedvenc albumok listáját, ez előkelő helyen szerepelne rajta.

Sajnos nem sikerült elvarázsolnia a lemeznek, pedig nem éppen zöldfülűekből áll a csapat. Megjelenésekor és azóta is meghallgattam már párszor, de sohasem éreztem benne azt a pluszt, ami a magasabb ponthoz szükséges lenne. Nem rossz/hallgatható kategória ez nálam.

Ez a fajta core az, amit nehezen vesz be a gyomrom. Vannak persze jó pillanatok, csak sajnos kevés. Egészen a Symbios-ig kellett várnom, hogy végre valamire felkapjam a fejem. Igazság szerint, nálam a vokálon vérzik el, de ez ízlés dolga természetesen. Ahol dallamosodnak, az javít a megítélésen. A lemez második fele a erősebbnek tűnik, kiemelkedik még nekem a post-HC Glare.

Annak idején lepörgött néhányszor, de csak olyan tessék-lássék mód figyelve. Most viszont igazán figyelemmel hallgatva sokkal több finomságot találtam. Már rögtön a lemezborító figyelemfelkeltő, jó a megszólalás. Azt viszont teljesen megértem, ha valakinek ez nem elég direkt. Nekem legjobban talán a Wannabe emelkedett ki, ami annak ellenére lett igazán kedvenc, hogy kicsivel több Pain of Salvation hatást érzek benne az egészségesnél. Nagyon tetszett még a Bends meg az Idle is. Itt-ott nekem még Einar Solberg meg a Leprous is beugrott, ami nem zavart egyáltalán. Nekem nagyon tetszik az egész lemez, de én egy picivel rövidebben egészségesebbnek gondolnám, illetve a direkt hatások visszaszorítása után még jobban tudnék lelkesedni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy élőben hogyan szólal meg.

Nem írom le ugyanazt, mint az Unfelled-nél, de kábé egy szinten áll a két lemez nálam.

Az a fajta black metal, ami nem zavar, de nem is kedvemre való. A hangulat nem elég erős ahhoz, hogy emlékezetessé tegye az amúgy szerintem eléggé kiszámítható lemezt.

A Conflagrations jobbára agyonnyom, megrág, kiköp, aztán bizonyos részei meg elrepítenek. Jók az arányok a brutál és a könnyed (vagy az inkább csak könnyebben emészthető) részek között. Érdemes időt szánni a lemezre. Vannak áthallások persze, de 2023-ban ez már szerintem kikerülhetetlen. A címadó kifejezetten tetszik.

Ennél nem próbálok kizárólag objektív lenni. Ez engem annyira nyomaszt, hogy bár a művészi értékeit látom, nem tudok és nem is akarok több pontot adni.

Alapvetően nem az én zeném, de valóban egy műfajában nagyon erős lemezről beszélünk. Kiváló hagzás, kerek dalok, még emlékezetes refrének is akadnak. Lehetne ez akár tízpontos lemez is, DE annyira retro, hogy ez már újrahasznosítás (-1), egyéni ötletet nem hallottam (-1), a dalcímek és a borító (-1). Összességében 7 pont. A műfaj szerelmeseinek melegen ajánlott.

Kellemes és nyugis. Ez a tökéletes háttérzene.

Engem az ilyenek fárasztani szoktak, de ebben van valami, ami miatt tetszik. Egyszerre fennkölt és ugyanakkor nyomorúságos is. Bevallom, mikor megláttam, hogy 3 tétel majd' háromnegyed óra, azért elnapoltam a meghallgatást. Nem egy bármikor hallgatható cucc, de valószínűleg ebben áll a nagyszerűsége is.

Eddig nagyon jól éltem az életem a Marduk nélkül, ez a lemez sem változtatott ezen. Igazság szerint semmit nem mozdított meg bennem azon kívül, hogy időnként untam. Félreértés ne essék, értem és érzem, hogy mi a jó benne, miért jutottak el oda, ahol vannak és miért szeretik sokan. Ez a lemez - számomra - egy sima black metal lemez, valamint azt gondolom, ha nem Marduk név alatt jön ki simán elveszett volna a megjelenések tengerében.

Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a korábbi Apey/Lazarvs cuccokkal. Jó, de nem annyira, hogy ingert érezzek a rendszeres hallgatásra. Koncerten még nem volt szerencsém a csapathoz, lehet azzal jobban meggyőznének, de nekem András többi projektje (a Trillion különösen) jobban bejön.

Tipikusan az a lemez, amivel kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Egyrészt tiszteletet érdemel, mert a trendektől függetlenül vállalják, hogy azt a zennét játsszák, amit szeretnek, másrészt viszont anno - szerintem legalábbis - ezzel nem emelkedtek volna ki annyira, hogy ma még emlékezzünk rájuk.

Ez még az AULD RIDGE-nél is kiszámíthatóbb volt. Itt még a hangulat sem segített...

Fasza az intro. És ezzel el is mondtam mindent. Van egy instru szekciónk ami mondjuk egy jobb féle főétel, rántotthús meg köret, minden okés, savanyúság is adja, semmi különleges de egy kész fogás amit szívesen megennél. Aztán jön ez a vokál, feláll a terítékre és olyan kibaszott precíz módon ráfosik az egészre, hogy ehetetlenné válik minden ami az asztalon leledzik. Még ha csak indokolatlan kajabálás lenne, de rákötöttek egy gsfanaticon háromezróért vásárolt fuzz pedált is (néha az egész zenére is). Igyekeztem izoláltan hallgatni az instru részt, gitárban hallottam érdekes dolgokat ami amúgy lehet tetszene. Symbios 1:38-tól végéig egész jó, 3:30-tól keverés kicsit elbassza tho. Szöveget nem értékeltem, sajnos arra nincs idő. Szumma: Ez így nem hogy nem maradandó, de még jó se. 2-est nem kap, mert úgy kimondottan kulturálisan nem kártékony dologról van szó, 1-est meg csak különleges pusztító szarok érdemelnek.

Sanyi mondta, hogy muszáj ide is írjak, hogy az összes értékelés érvényes legyen. Ezt most megtettem, de sajátot nem illik. A pontszám amit írtam a ti átlagotok, 6.5

Érdekes, hogy néha milyen pecsétekkel látunk el zenéket és zárkózunk el tőlük ezen pont pecsétek miatt, mert ez ilyen meg olyan stílusú. Holott sokszor homlokegyenest más stílusú zenék nagyon nagyon közel állnak egymáshoz, ami egy elem megváltoztatásával is nagyon nyilvánvaló. A Reliquienstaub c. dalra ráteszünk egy lágyabb tenor éneklést telibe egy Sigur Rós dal, a Vernichtung meg úgy indul mint egy Depeche Mode szám, amíg el nem indul a vernyákolás. About vernyákolás. Másik lemeznél is éreztem ezt ebben a fordulóban, hogy vannak itt jó témák, meg abszolút jó dalok is, de a vokál megintcsak, mintha azon lenne hogy elbassza az egész atmoszférát, amit az instru kialakít. Pedig maga a scream az patika sok helyen, rendesen jól szól, csak nagyon kevésszer van köze a zenéhez. A Vernichtung dal instruja teljesen ledobja magáról a vokált, olyan mintha egy másik dal vokál sávja lenne rávágva, ezzel szemben meg a Leere az egy kifejezetten erősebb darab. Az ilyen albumoknál jön ki nagyon, hogy a dalírás az mennyire egy fontos skill, akkor is ha a tervezői és akkor is ha az inkább intuíció vezette írást tekintjük példának. Mert hogy vannak itt kegyetlen jó témák külön külön, de talán csak 1 dalnál éreztem így, hogy nagyon jól meg (vagy ki!?) van írva, az pedig a Reliquienstaub. Szumma: jó ötletek, viszonylag gyenge dalírás, vokál pedig telibefossa. Nem vagyok én senki se, de az Urfaust szerintem jobb zene lenne, ha vokalistát cserélnének. A borító viszont teljesen jól lefesti azt, amit az album végén érzek; egy bebaszott ördög vagyok és azon agyalok h de szarul vagyok és minek ittam már megint.

Meglehetősen ambivalens ez az anyag nekem. A dob úgy szól mintha valaki lepedővel leterített lefordított kukákat ütögetne a szomszéd szobában, ezzel együtt a gitár aránytalanul hangosabb mindennél és ennek ellenére is nagyon nehezen kivehető. Ez szerintem főleg azért probléma, mert zeneileg érdekes és értékes dolgok vannak ott, csak nehéz értékelni úgy, hogy alig hallasz belőle valamit. Utóbbi nem is lenne gond, ha mondjuk úgy szólna, mintha élőben hallgatnék egy zenekart az élő energiával, de ez egy gyengébb demónak hangzik. Tudom, hogy a műfaj sajátja a kaotikus hangzás, de lehet ezt jobban is, és van rá sok, sokkal kiválóbb példa. Itt nem azt érzem, hogy egy meghatározott hangzást akartak, hogy szándékosan ilyen, ez inkább csak igénytelennek hat, ami tényleg kár, mert így nem tudja magát a zenét átadni, ami meg amúgy erős. Az akusztikus részekben pont az a jó, hallod mi történik, átadja a hangulatot, érted, hogy a dal írója mit szeretett volna mondani. The Sound of the Fyrth Begins to Creep - kifejezetten jó trekk, helyenként, kurvajó gitártémák, vokálok, írásilag is erős. Tornedalen-ben gyönyörű a vokál, sötét hangú fuzzos solo pedig kellőképpen búvalbaszott, nagyon adja, szépen megágyaz a következő dalnak. Where Night's Black Bird Her Sad Infamy Sings - végre hallom a lábdobot helyenként, minimum ez kéne bazki végig (ezen a ponton nem akarom ismételni magam, de a hangzás megint csak igyekezett elbaszni az élményt az akusztikus rész előtti résznél, az akusztikus utáni rész pedig egy faszán felkészített robbanás, ami a legkevésbé sem robban). Szöveget nem találtam sehol, ezért azt nem tudtam értékelni. Borítót szétadom, meglepően nyugtató ránézni és ennek ellenére passzol a zenéhez. Szumma: Zeneileg értékes dolgok vannak benne, gitározás, bassz, dobolás, vokál mind érdekes és kurva jó, szívesen meghallgatnám többször is, ha a hangzás nem dolgozna ennyire ellene a zenének és támogatná a dalokat. A dob pont annyira gyenge, mint amennyire erőteljes akar lenni az összkép.

Sok helyen morcoltam össze az arcom amúgy kellemesen, van itt jó téma bőven. A pincébe hangolás egyből feltűnt, de egyáltalán nem volt öncélú hatása, mint mondjuk a legtöbb djent anyagnak, itt funkciója van a mélységnek és nem sablonosan használják. Tiszta ének meg akusztikus részek egész jók, semmi nagyon kiváló de jók. Néhány tényleg nagyon jó rész a teljesség igénye nélkül: Prism Black 7:00-, Threads 2:29, Daguerreotype: 0:50- és 2:35-, vagy a Threnody és egyben az album outroja 14:20-tól. A Threads egyébként okozott egy érdekes élményt, nagyon jól fel van vezetve, aztán kicsit lehangoló volt ahogy bejött a téma 0:13-nál. Szumma: összességében egy egész jó anyag, hangszeresek mind külön jók, ének is változatos, de semmi kiugró, ami miatt újra meg akarnám hallgatni.

Az érződik, hogy ez az anyag nagyon para akar lenni, és felfesteni egy nagyon specifikus hangulatot, viszont nekem pont emiatt sokszor önmaga paródiájává válik. Amikor Scooby Doo-hoz hasonló "spooky" hangok jönnek elő és attól kéne éreznem ezt, akkor hirtelen azt mondja a rendező, hogy "köszönöm, leállunk", a szereplők leveszik a maszkot, rágyújtanak, te meg belátsz a díszlet mögé és egyből komolytalan az egész. Ezen az egy célon kívül nem érzem, hogy bármi más mondanivalója lenne az anyagnak, így háttérinformációk nélkül. A legerősebb benyomásom az volt, hogy az egész album ugyanabból a 3-4 hangból íródott és folyamatosan ezeket ismételgetik más-más kombinációban, mert ezek a gonosz hangközök. Egyes gitáreffektekben faszák, hallani néhány érdekes témát és megoldást is, dobolásból nehéz bármit kiemelni, olyan mintha végig filleket játszana, inkább nem jó, mint jó, basszus meg... van. Vokál abszolút hozzátesz a koncepcióhoz, nem kimondottan vokálként, inkább hangszerként van használva ami az "énekesnek" egy plusz pont, de még ez is átfordul egyes részeknél paródiába, amikor szájjal mikrofonbafingás történik. Ezek miatt nem tudom komolyan venni az egészet. Szumma: nem nagyon találtam benne értékes, maradandó vagy hiánypótló dolgot, lement.

Az hallatszik, hogy nagyon jó zenészek, de szeretném inkább a produktumot értékelni és nem a zenei tudást. A dalok meglehetősen sablonosak, teljesen kiszámítható, hogy mikor jön a solo, az énektémák is 1 skálán belül ugyanott mozognak mindig, ha keményebbnek akar hangzani akkor pentatonos, ha dallamosnak akkor ugyanaz a mol futam tizedjére is. Nagyon template zene, keverés is erre a 80 évek beli heavy metal hangulatra hajaz. Viszont ez így nekem elég semmitmondó, rengeteg hasonló album megelőzte már ezt sok évvel. Az eddig felsoroltak közül külön külön egyik sem probléma, de ebben a csomagban nekem meglehetősen unalmas. Szöveget idő hiányában nem értékeltem, de azokból amit hallottam ez valszeg jótékonyan hat a pontszámra. Szumma: Sok ember szereti ezt a stílt és értem a létjogosultságát, hoz egy hangulatot, egyes dalok pedig biztosan beragadnak, de sztem pont a template-sége miatt nem egy maradandó anyag. Lement, nem volt rossz, de semmi plusz se.

Külön, zenei élményként hallgatni meglehetősen monoton, de ugye ennek inkább háttérzene funckiója van, ezért nehéz is a többi album viszonylatában értékelni. Jó, de mondjuk nem egy Paul Romero. Nem zavaró, elmegy a háttérben, kiemelni semmit nem tudok róla, pedig figyeltem végig.

Ez volt az első album a listáról amire azt mondtam, hogy ezt biztosan lepörgetem még jópárszor, mert valami olyasmit adott át, amit csak 20-ból 1 lemez szokott. Kezdeném egyből a borítóval, ami önmagában néznivaló, elmélyít, gondolkodtat, alkotói gondolat és gondos tervezés van mögötte, igényes. A zenekar logója is király, ha jól látom az első release. Gyönyörűen indul az album, a clean téma egyből beránt, erre a lassú, sűrű tusokkal ellátott téma egy igazi jó "albumkezdős" téma. Ehavi más albumoknál nehezményeztem, hogy a vokál telibefossa néha, hogy milyen zene megy. Na akkor itt a jó példa is, szinte kivétel nélkül a vokál teljesen a zene része és viszi, vagy feljebbemeli az adott részeket, és legyen egy példa is: Familiar Spirits 11:40. Keverés és soundok is rendben vannak, arról is átgondoltság, igényesség és tapasztalat sugárzik, kezdve a dobhangzástól az arra használ visszhangeffekteken keresztül egész mix gitárokkal való kitöltéséig, amik meglehetősen széles frekvencia spektrumon vannak elhelyezve szinte végig, de mégsem taposnak egymás lábára, hogy katyvasz érzésed legyen tőle. Diluviumban amikor bejön a fő téma az vmi olyan keserédes búbánattal áraszt el, amit nagyon szeretek. Ami egy óriási plusz, és megintcsak az anyag igényességét hangsúlyozza, hogy nagyon sok apró kis témát, részleten, megoldáson el lehetne beszélgetni hosszasan, mert van min, van mire figyelni, azokat mindet megtervezte, kitalálta és gondosan odarakta valaki. Az album csúcspontja számomra - meglehetősen szokatlan módon - a Diluvium vége, amikor a gitárok szépen lassan kiszállnak, és csak a dob meg egy irtózatos basszus marad ott. Az a basszus hangzás és játék ami ott van elképesztően jó, akinek van jó hangcucca hallgasson rá erre a részre külön, botrányos fülbonbon. Szumma: ez az album nagyon az ami, egy kiválóan elkapott hangulat alaposan, igényesen lepolírozva. Az album sokszor lesz hallgatva, a zenekar pedig követve. Aki ajánlotta annak pedig külön köszönöm.

Vannak itt erős dalok, A temető szíve és vére tételek pl biztos, hogy újrahallgatósak. Keverésügyileg a vokál baszott jó, karmol, átszól. Dob majdnem jó, de egy kicsit életlen szerintem ehhez a stílushoz, még ha egy ilyen "rumbling" vibe volt a cél, akkor is lehetne ropogósabb, dinamikusabb. pl Shovel beats be szeretne robbanni, de nem robban. Ez vagy túl van kompresszálva, vagy nincs megütve rendesen (gyanúsabb az előbbi). Utolsó dalban ez a dob effekt vagy mi kifejezetten gagyi és szarul is szól. Szandokban lefelé haladva nekem a gitár az ami megöli az élményt kicsit. Még a hallgatható kategória, de középmagasakban annyi kellemetlen van, hogy hosszú távon nagyon fárasztó (ezt a 4. dal közben írtam). Néha a béz ki-kidugja az orrát, Year of the Maggotban kifejezetten király témák vannak. Az albumon sok egyéb effekt/hangszer van, mondjuk rögtön az első dal legelején, meg a Blood of the Funeralban a tubák. A tubák kibaszott kemények. Kicsit azt érzem h a kreatív puskapor el lett lőve az első néhány dalnál, Coffin Carol kifejezetten ötlettelennek hat az eleje után. Red Tree of Blood-ban szép ez a megállás 0:55-től és az az utáni rész a mély effekttel együtt. Szöveget értékelni nincs időm sajnos, ezért az értékelés anélkül értendő. Szumma: Tudtam értékelni több dolgot is, dalírásban, hangulatban és soundban is van néhány érdekesebb dolog, de összességében nem egy maradandó anyag. A Blood of the Funeralra vissza fogok térni a fúvós rész miatt, de asszem ennyi. Fülemet a végére teljesen kicsinálta a gitár, rossz keverés. A felénél 6.5-t akartam adni rá, viszont az album 2. fele jelentősen gyengébb, így az átlagot kapja meg.

Szándékosan úgy álltam neki az albumnak, hogy félretettem azt, hogy ismerem őket, meg hogy magyarok, ezzel próbálva annyi objektivitást kisajtolni magamból, amennyit csak lehet. Ezek ismeretében az értékelés: Iszonyat jó hangzása van ennek a lemeznek. Ha a dalok nem lennének jók, akkor is jó lenne hallgatni, nagyon igényesen van kikeverve minden hangszer külön a zenészek részéről is, és a chain végén a hangmérnöktől is. Asszonnyal meghallgattuk kocsiban is még1x utazás közben (jól ismert kocsiteszt amin a legtöbb nem pro anyag elvérzik), és nagyon sokszor néztünk egymásra a fejünket morcolva, hogy "aztakurva". Sok ilyen aztakurva arcleszakító rész van. Az album teteje nekem egyértelműen a Perpetual Rule, talán a Lazarvs eddig legerősebb refrénje, de minimum top 3-as. Apey éneklése már majdnem egy cheat code, millió közül is felismerhető hangja van, ami egy elég ritka dolog, kb bármit csinál az kedves a fülnek. Lábdob az egyik legjobb amit az utóbbi időben hallottam. Profi munka, jó dalok, talán annyira nem sok kiemelendő, nagyon maradandó darab. Kritikától függetlenül pedig: sorozatokban szokott lenni az az epizód, amitől mindenki eldobja az agyát, mert akkora ikonikus dolgok történnek. És utólag mindig értelmet nyer az az előtti epizód is, aminek kicsit ilyen felkészülős hangulata van. Van egy olyan érzésem, hogy ez a lemez az a bizonyós felkészülős epizód, és a következő albumon kapjuk meg az eddig legérettebb munkájukat.

Kicsit bajban vagyok ezzel. Király a koncepció, ami dalírásban és hangképben is jelen van végig, nagyon őszinte, live érzést kelt, és "durvák az élei" mondja az angol, ami nekem egyben pozitívum és negatívum is (már maga az is pozitívum, hogy nem csak koncepció van, hanem a kivitelezés is tükrözi ezt, ez zenei igényességre vall). Pozitívum a valódisága miatt, de én nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy néha igencsak hamis az egyébként kiváló gitárjáték, valamint énekben is vannak pillanatok, de tényleg csak pillanatok amikor nagyon a "jó és real" és a "kellemetlen" határán táncol. Ez első hallgatás, de úgy gondolom h ezek a részek is pont hogy szerethetővé teszik hosszú távon. Énekkel kapcsolatban volt még 1 megfigyelésem: olyan mintha nem a legjobb take-eket használták volna, hallottam sok részt ami nincs odatéve, csak félgőzzel van felénekelve, olyankor hamis is, meg nem is jön át, azokért kár. Ami a dalokat illeti, nekem elég hasonlóak elsőre, ami jó is lehet, az ő esetükben inkább negatívum; kevés a kiemelhető, idézhető rész, vagy dallam ami megfogná az embert, vagy olyan pillanatok ami csak az ami, és semmi más. Egyet biztosan tudok mondani, a Seven Moons kiállása 2:20-tól az valami elképesztő, de egyébként ahogy indul az album az is patika. Na ezeket hiányolom. Emiatt nekem kicsit feledhető a cucc minden pozitívuma ellenére. Ének kreativitást nagyon értékelem, töbszólamú részek, effektelés király. Az album teteje pedig számomra a gitárjáték és maga a szand (ami szerintem összetartozik, kölcsönösen erősíthetik és gyengíthetik egymást). Sok nagyon jó témára kaptam fel a figyelmem, el tudom képzelni h sok gitáros ül le h "na ezt a témát akkor ezt most leszedem". Szövegre sajnos nincs időm. Szumma: kb amit mike666 és Sanyi írt. Még csak azt se mondanám h nem az én csésze teám, egyszerűen csak feledhető, kevés idézendő motívummal, megoldással a valódisága viszont kifejezetten kedvelendő.

Végig figyelve hallgattam az albumot, most pedig vége, itt ülök, és azon kívül, hogy volt egy akusztikus gitárral pötyögés visszhanggal, egy árva hangot nem tudok felidézni belőle. Iszonyat monoton, összefolyó semmi. Hangokat nagyon nehéz kihallani belőle. Valószínűleg sokaknak pont ez a szépsége. Én tényleg próbáltam, de nem nagyon tudom értékelni, mert azt érzem nem nagyon van mit.

Sajnos a Loma Prieta is abban a szűk kis zenei kockában vergődik, ahová magukat anno bezárták: hiába telt el majdnem 10 év az előző lemezük (Self Portrait) megjelenése óta, ez a visszatérő (vagy címe alapján talán pályafutásokat lezáró?) album se nem változatos, se nem izgalmas. Igaz, már a Self Portrait se volt túlzottan acélos a Life/Less-hez vagy az I.V.-hez képest. Az egyik legnagyobb problémát Sean Leary vokáljai jelentik, ez a torzított üvöltözés sajnos két dal után rohadt unalmas tud lenni (pont ez a baj a Jerome's Dream zenekarral is), és ezt sajnos a visszafogott motyogások és a lassabb, dallamosabb pillanatok se tudják kellő mértékben feloldani. Elsőre ugyan nem tűnik soknak a közel 34 perces játékidő, de a screamo-emoviolence műfajban már az, főleg, ha 5-6 perces dalok (Symbios, Glare) is szerepelnek a lemezen - ezek ugyan elég jók, de túl hosszúak. Összességében tehát csalódást keltő a Last, jól szól, vannak erős pillanatai, de pont annyira unalmas, hogy fél év múlva már ne jusson eszembe elővenni.

Erről a zenéről az jut eszembe, annyira ennek a kornak a szülötte, hogy pont emiatt senki nem fog rá emlékezni 10-15 év múlva. Valamiért a Nuke zenekar ugrott be összehasonlításként, a 2008-as Soul Injection című lemezük megjelenésekor szerintem elég nagyot ütött combos, modern megszólalásával, de mostanra már senki nem emlegeti őket (jó, most én megtettem). Valahogy ezt érzem a SnailGardN kapcsán is: egy profin összepakolt, jól hangzó album a Comfort in Collapse, gyanítom, hogy élőben is ügyesen vissza tudják mindezt adni a srácok, de nem hiszem, hogy hosszú időre bárkinek a playlistjén ott ragadnának ezek a dalok. Aztán persze ne legyen igazam és sokáig legyenek ők a magyar, nu metalba oltott alternatív metal zászlóvivői.

Biztos szomorú, hogy feloszlott ez a zenekar és méltó búcsú ez a lemez, de engem nem rendít meg. Ezt az éneket hallva kicsit olyan érzésem van, mintha a Candlemass feldolgozott volna pár Burzum-dalt.

Ha van valami, amivel ki lehet kergetni a világból, az az ergya dobhangzás. Ez a háttérben dohogó semmi iszonyúan rontja a lemez élvezeti és (egyébként erőteljes) hangulati értékét, hiába sok black metal zenekarnál még mindig ez számít az autentikus megszólalásnak (főleg az egyszemélyes bandáknál). Ez a fogyatékosság hatványozottan kellemetlen amiatt, hogy hosszúak a dalok - pedig az Immortalt idéző, kegyetlen hóförgetegeket és a metsző hidegtől a szervezet belassulását, halálba tartó megfáradását eszembe juttató dalok nem lennének rosszak, csak O. W. G. A. jobban járna, ha megtanulna Abbathékhoz hasonlóan rövidebben fogalmazni.

Azért a Rannoch is szépen bizonyítja, hogy nincs már semmi új a nap alatt, a mesügés, szaggatott riffelgetés hamar unalomba is fullad nálam, de a dallamosabb-lassabb részek abszolút rendben vannak. Ian Gillings hörgései mondjuk nem túl jók, de a Conflagrations még így is a lemez egyik legjobb dala. Talán akkor tetszene még jobban, ha ez zárná le az albumot, utána már valahogy kevéssé találom érdekesnek a számokat (az EarthRecycle különben sincs semmi értelme)... ...csakhogy befut a Threnody to a Dying Star című epikus "költemény", amely a nyálas felhangok ellenére szintén nagyon erős tétel, az Ulcerate és helyenként a Nile legjobb pillanatait idézi.

A patinás Blut Aus Nord nevével már ezerszer találkoztam, de sosem hallgattam még meg tőlük semmit. Így tehát semmilyen előzetes elvárásom nem volt a Disharmonium - Nahabbal kapcsolatban, és talán pont emiatt okozott kellemes csalódást. A dobsound nekem nem tetszik (túlságosan háttérbe van tolva), de az intrót követő Mental Paralysis nyugtalanító, hihetetlenül érdekes riffjeire-zajfüggönyeire egyből felkaptam a fejemet. Szabályosan megerőltető hallgatni ezt a közel háromnegyed órát, de erre itt egyáltalán nem negatív értelemben gondolok. Itt tényleg jelentősége van az atmoszférateremtésnek: ez az éjsötét, nyomasztó hangulat már-már lovecrafti őrületörvénybe taszítja a hallgatót. Mások azt írták itt róla, hogy ennél vannak jobb Blut Aus Nord-lemezek, ezt simán elhiszem nekik. De azért ez is egészen érdekes, számomra a mostani Hangpróba győztese.

Jajj, ha ehhez hasonló zenéket hallok, akkor mindig az jut eszembe, hogy bizonyos emberek képtelenek felnőni és az egész életüket magas szárú fehér edzőcipőben, szűk farmerben, bőrcuccokban és loncsos hajjal élik le - ez nekem kicsit taszító. Hozza a '80-as évek heavy hangulatát, de én ezt igazán őszintén sose szerettem. És most is inkább csak fogom a fejem miatta.

Hiába még most is a Heroes of Might & Magic (III) az egyik kedvenc játékom, számomra ez a dungeon synth műfaj végtelenül érdektelen és unalmas. Háttérzenének persze elmegy, de ennél sokkal jobb háttérzenéket is tudok választani magamnak, ha akarok.

Érdekes, hogy mennyi olyan stílusú zene van ezen a Hangpróbán, amelyet régen szerettem, de mostanra inkább csak ásítozom a hallgatásukkor. Bár ez talán nem a műfajoknak szól, inkább annak, hogy túl sok újat, érdekeset már nem lehet ezekben mutatni, a kötelező körök helyett meg akkor már inkább a klasszikusokhoz nyúlok vissza. Az Oromet jól hozza a funeral doom alapjait, csak ennél és a nosztalgiafaktornál többet nekem nem adnak, vonszolós unalomba fullad az egész már 5 perc után. A hörgés melletti, elfojtott kiabálások viszont tetszenek, sokkal erősebbé teszik a zene kilátástalan hangulatát. A borítókép viszont szép, ezért jár még fél pont.

Meglepő volt azzal szembesülnöm, hogy kb. 20 éve hallgattam utoljára Mardukot és hogy ez a zenekar is már több mint 30 éve aktív. Igaz, a Memento Morival való ismerkedés nem éreztette velem azt, hogy bármit is kihagytam volna velük kapcsolatban az elmúlt 2 évtizedben. Morgan még mindig nem unja a szélvészgyors riffeket, ahogy a doomosabb pillanatok is be-befigyelnek, de számomra mindez már totálisan semmitmondó. Nekem a hangzás se tetszik, bár a Nagaarum által említett, kiemelt basszusgitár tök jó. Ellenben az As We Are erős lezárása ennek a 40 percnyi darálásnak. Viszont hiába értem a koncepcióját, a zenekari fotóknál ez az ásóval való pózolás elég nevetséges. Alapból 5 pont, de a régi szép idők emlékére kapnak még egyet pluszban.

Valamiért sose bírtam megszeretni ezt a zenekart. Az előtt mindig leborulok, mennyire profik és koncerten milyen bitangjól szólnak (ez a mostani lemezükre is igaz), de nekem ez az Alice in Chains-be oltott Pantera kiszámítható, még ha itt-ott bólogatásra is ingerelnek az ezerszer hallott dzsi-dzsi riffek.

Nekem is a korai Iron Maiden jutott eszembe erről a zenéről. Illetve a női ének miatt a Daisy Jones & The Six sorozat is, amelyet nagyon szerettem (az ehhez írt "kamu"-lemezt meg még inkább), bár az jóval populárisabb. Az Enforcernél sokkal jobbnak érzem ezt a múltba révedő mentalitást, de valahogy ez se az én zeném.

Erősen felejthető debütalbum ez az ausztráloktól: erősen lerágott csont témák, unalmas károgás, közepes hangzás (a dob itt is csúnyán elvész).

A nyugis részek, a zene teljesen rendben van, az éneknél is hallottam már sokkal irritálóbbat, szimplán unalmas az egész. Eszembe jutott a The Dillinger néhány hasonló punkos tétele, azok megeszik reggelire ezt az egészet.

Az ismertető meghozta hozzá a kedvemet és ugyan nem leszünk rendszeresen találkozó barátok, egy jóleső hazai anyagként fog megmaradni. Szerintem egy igazi hullámvasút a lemez minden tekintetben: van, ahol hatalmas bólogatásokra ingerel, vagy érdekes ötletekkel kényeztet, máshol meg nagyon unalmas. Én bőséggel megnyírbáltam volna, feszesebben, rövidebben jobban ütne.

Egészen különleges zenét játszott az Urfaust egész pályafutása alatt, de mindig úgy érzem, hogy a tökéletes összetevők mellett mégsem tudtak számomra ízletes csemegét készíteni. Még ez a 37 perc is megterhelő és bőséggel van benne üresjárat is.

Kellemes black metal anyag, de az üdvösséghez azért több kell. Egyszer-kétszer meg lehet hallgatni. A dob nekem sem jött be.

Ha progresszív jelzőt bittyeszt a stílusához egy zenekar, akkor mindig várok valami meglepőt. Nem sokat, csak néhány kiemelkedő mozzanatot, amivel azonosítani tudom az adott bandát. Itt nem hallottam ilyet, a djentes részek pedig kifejezetten untattak. Ettől függetlenül a lemez jól össze van rakva, nincs "túlmatekozva", tiszetes munka, amit lehet, hogy előveszek még. Utolsó szám tekintetében egyet kell értenem morcossal, nálam ott ugrottak magasabbra.

Az én hibám, szerintem valamit elállítottam és visszafelé hallgattam a lemezt, ha kazetta lett volna arra gyanakodnék, hogy két albumot vettek valahogy rá egymásra... Durván össze van rakva, hangszeres csúcsteljesítmény, pusztán élvezhetetlen számomra. Ebben a disszonáns dögvészben egy csipetnyi Lovecraft hangulat nincs, ahhoz nem ilyen zene kell...

Bajban vagyok nagyon ezzel a lemezzel. Egy az egyben olyan, mint bármelyik tucat heavy metal horda a 80-as évekből, amelyiknek egy-egy tételét egy menő B filmhez is illeszthetnék. Sosem szerettem ezt a stílust, még a klasszikus hard rockhoz képest is erőtlen a szememben. De az Enforcer rohadt hűen és magas minőségben idézi meg ezt a világot! Ennél jobban nem lehetne a hangulathoz illeszteni sem a hangzást, sem a dalszerzést. Nem jön be, nem is hallgatom meg többször, de a műfajában kimagasló produkció, a rajongóknak szerintem nagyon be fog jönni.

Valaki szép témákat pötyög a billentyűn, volt már ilyen sok és lesz is. Nem a minőséggel van bajom, mert ez egyértelműen az elit, pusztán rettentően untat már 10 perc után. Lesz még olyan hangulatom, amikor megadom neki az esélyt szerintem, de az nem biztos, hogy ebben a hónapban lesz...

A kritikámban még 9.5-volt, azóta is hallgatom. Hangulatos és fantasztikus.

Ahogy a legtöbb lemezük, minőségi és kegyetlen gyalu, de nem érzek különösebb vonzalmat iránta. Gyorsan kiszorította a hallgatott lemezek közül másik két első lemezes banda...

Állóvíz minőségi kivitelben. Ilyen is van.

Egy több, mint korrekt heavy/psych, NWOBHM örömzenélés. Egy kicsivel több karcot, dögösséget szívesen vettem volna az énekben, bár így kórusban, váltakozva sem volt rossz.

Az átlagosan jónak mondható lemez új definiciója.

Hú...na most fogom leenni a tükröt a mézeskalács szívről. A screamo nagyon nem az én műfajom, de hallom, hogy a stíluson belül korrekt darab. Maradjunk ennyiben.

Nem tudom, hogy mennyire komálják a bandánál a Fear Factory és a NIN irányozta industrialt, de nem egy olyan robotikus riffet hallottam itt, ami egyből őket idézte meg és ez nálam plusz pont. A vokál szekció is teljesen jól hozza a 90-as évek grunge vonalát...a nu-metalos kikacsintások viszont már tudatták velem, hogy nem feltétlenül én személyesen vagyok a célközönség. Kohéziót kár lenne szerintem keresnem. Ez az album a "lets see what sticks" filozófiában fogant és ennek megfelelően igazán senkihez sem szól. Az én olvasatomban ez nem feltétlenül baj, szeretem a kísérletezést, azonban szerintem lehetett volna még több időt eltölteni a laborban és egy méregerős koncentrátumot prezentálni. Igényes, érdekes, sőt néha még meglepőnek is mondanám, de még van tér előttük.

Imádom azt az elvont stílust, amit képviselnek. Egy több mint korrekt albummal zárják soraikat. Nem tökéletes, van pár laposabb rész, de ennyi belefér.

Minden értelemben klasszikus black metal ez, ami azért teremtődött, hogy a zsáner rajongóit kiszolgálja. Tempóváltások és akusztikus betétek teszik színesebbé a dolgot. Láttunk már ilyet, a korai Satyricon szeretett ezzel játszani, bár annak erősebb volt a középkori hangulata. Itt a dermesztő hideg az úr. Újat mutat? A legkevésbé sem, még a háttérben megbúvó orgona sem, de én csípem ezt a stílust. A hangzás meg teszi a dolgát, szelektál a fülek között.

Szaggat a gitár rendesen, akár egy mesüge lemezen. A hangzás mogorva és kellően erőteljes...már-már steril, de a Rannoch olyan stílust képvisel, aminél szemet hunyok efelett. A vaddisznó hangzás mellett vannak itt tekergős riffek és érdekes dobolás is...ja és száraz, erőtlen hörgés is. Egyáltalán nem jött be ez a része a lemeznek. Kolbászszagú nekrofil tartományok sokkal jobban illettek volna hozzá, de ez csak az én meglátásom. A hirtelen érkező, atmoszférikusabb részek nem mindig tetszettek, de a második dalban hallható szóló nagyon ízlett. Nem bántam, hogy meghallgattam, de nem hiszem, hogy túl sokszor találkoznánk ezután.

Mintha valaki megkínálta volna a pofámat egy 300 oldalas telefonkönyvvel. Lovecraft és a Blut továbbra is nyerő páros.

Nálam a nosztalgia faktor nem játszik. Egyszerre zúdult a nyakamba a metal spektrum minden ága és hát az extremitások mellett ez nekem eléggé nagypapósnak hatott. Még most sem élem ezt a stílust, taknyos tizenévesként csípőből leszaroztam minden hasonló lemezt, de azért ezen már szerencsére túl vagyok. Nálam ez a befogott orrú vokál volt az, ami menthetetlenül hazavágta az egészet. Megvoltam győződve róla, hogy egy csaj frontos bandával van dolgom, erre tessék...néha már tényleg olyan érzetem volt, mintha héliumos lufit szipókázott volna be a felvételek előtt ez az ember.

A ds az a fajta zene, ami egyszerűen megköveteli tőled, hogy légy olyan tudatállapotban, ami képes kiszakítani a rögvalóságból. Ha engeded, akkor működik a mágia. Nekem tegnap éjszaka jött el ez a pillanat, amikor minden a helyén volt és hagytam, hogy álomba ringasson az Ulk, aki nagyon aktív alkotója a szcénának. Bús, de ugyanakkor bizakodó. Nem túl teátrális, nem is midi videójáték. Eleganciával haladnak az ujjak a billentyűn, ugyanakkor néha túl van játszva a dolog. Ennek ellenére ismét pazar az előadás.

Alvás paralízisben szenvedők kiváló háttérzenéje. Tökéletesen visszaadja azt a labilis hangulatot, amikor már napok óta nem jön álom a szemre és már sokszor olyan káprázat jelenik meg előttünk, amiről nem is tudjuk eldönteni, hogy képzelődünk vagy ez tényleg a valóság szülötte-e. Szóval a tudatállapot sokat számít ilyen lemezeknél, a nyitottságnak meg alapnak kell(ene) lennie. Másképp nem megy. Senki kedvéért se fog másképp szólni ugyanaz a lemez. Vannak bandák, akik számomra koncentráltabban öntik a nyakamba ezt a tehetetlenséggel vegyített depressziót (Colosseum, Degredo, Depleted, stb.) de így is erős pontot érdemel.

Szerettem volna szeretni, de nem megy. Még az egydimenziósság se szokott zavarni, de nem áll rá a fülem. Marduk doing Marduk shit, de hiányzik az igazi kraft. Persze ettől függetlenül alapnév, de ez most nálam nem talált. Szerencsére mások kedvelik helyettem is.

De jó lett volna, ha az első szám minőségét tudták volna hozni a lemez további részében is. Konkrétan elkeseredtem, hogy utána egyre inkább kezdett csökkenőpályára állni a színvonal. Tudom én, hogy mindig az első számnak kell igazán berúgnia az ajtót és felkelteni a figyelmet, de ez még így is elég nagy csalódás. Én alapjáraton jóban vagyok a "hú de kemény gyerek vagyok" univerzummal. Egyik kedvenc albumom a Merauder Maste Killerje, de ide ennél jóval fogósabb témák kellettek volna. Sorry.

Galoppoznak a retro szárnyán, akár egy daliás paci a csata első rohamába előre. Zeneileg semmi gond nincs vele, tökéletesen hozzák a 70-es évek közepétől a 80-as évek elejéig terjedő stílustárházat. Vokálok terén viszont nálam egyik fél se nyerte el a tetszésemet. Ne telefonos mesemondó stílusban nyomjuk, vigyünk egy kis extra dögöt bele. Ja, és igen a Satan egyik tagja is erősíti a triót, és igen a Satan tagjai mind mélyen katolikusok. :D

Mispyrming, Gaerea, Woods of Desolation tagekkel az oldalon voltak azért elvárásaim. Nem kellett volna, hogy legyenek, mert ezek a megjelölések szinte mindig csak arra szolgálnak, hogy minél több embert érjenek el. Itt egyedül a legutolsót tudom megérteni, mivel onnan érkezik az alkotó.Nem azt mondom, hogy D. rosszul művelné ezt a fajta black metalt, inkább ízetlenül. Arcnélküliséggel, kínos megfelelni akarással ennyire lehet csak jutni. Ez a not great, not terrible definíciója.

A Bay Area hardcore közösségéhez tartozóként aposztrofált zenekar punk elemekkel sűrűn átszőtt HC muzsikája nagyon változatos, hangulatos, emellett sablonosnak egyáltalán nem mondható! Nem a fő zsánerem az effajta zene, de ez a lemez izgalmas, hallgatni való dalokat tartalmaz!

Hűha, ez aztán rendkívül egyedi muzsika! Nagyon érdekes, telis-tele jobbnál jobb ötletekkel! Bővebb háttér információkért érdemes elolvasni oldboy ismertetőjét az albumról!

Azért ez nagyon nehéz hallgatni való, kell hozzá idegrendszer! Igazi underground black metal lemez, amely nem feltétlenül slágergyanús és rádióbarát dalokat tartalmaz! Tehát épp a Fémforgács olvasóinak készült!

Biztosan sokan le fogják húzni ezt az albumot, pedig szerintem óriási! Többször ötlött fel bennem hallgatása közben a Satyricon első albumának hangulata! Ez a lemez ugyanúgy magával vitt, elragadott, megbűvölt! Tökéletes hangulatot teremtett ahhoz, hogy egy másik világban találjam magam. Régen adtam magas pontszámot, ez nálam most teljes mértékben indokolt! Csodás utazás atmoszferikus black metal szárnyakon!

Gyönyörű!!!! Az elsőtől az utolsó percig csodálatos progresszív death metal! Imádom a stílust, és ez a lemez - hála az égnek - nincs túlmatekozva! Egyedi hangzás, egyedi szerkezetek, egyedi, mélyen szántó dalok! Köszönet az ajánlónak, fel fogom fedezni a komplett diszkográfiát!

A disszonáns elemek csodás egyveleget alkotnak. Egyúttal nyugtalanító, apokaliptikus élményt teremt az így összeállt, kátrányos ősmassza. Nem is várhatunk mást a francia művészektől. Egyedi, utánozhatatlan black metal számos egyéb hangulati elemmel nyakon öntve a hangulathoz tökéletesen illeszkedő borítóval.

Visszaidézte a '80-as és '90-es éveket. Vannak rajta jó ötletek, de igazából ezerszer hallott riffek és ritmusok tömkelege. A végére rendesen lefáradtam.

Tetszik a sok helyen középkori hangulat, de egy idő után veszett módon untatott. A szintetizátor ezúttal nem nekem zenél.

Nagyon kevés élvezetes percet nyújtott nekem ez a funeral doom lemez. Néha egymásra találunk a stílussal, de most nőtt a távolság.

Annak idején, 2000-ben, az első Summer Rocks Fesztiválon nagyon vártam, hogy lássam végre élőben a Marduk-ot. Az akkori beharangozó így aposztrofálta zenéjüket: "a szónikus mészárlás non plus ultrája". Szerintem 2003-ban, kedvenc Marduk albumom (World Funeral) megjelenése idején volt legerősebb a felállásuk. Amit a basszusgitáron művelt B. War, az gyakorlatilag utánozhatatlan ebben a stílusban. Ezen a lemezen sincs üres járat, extrém black metal esszencia szinte tökéletes kivitelezésben.

Mit is mondjak? Voltam már Lazarvs koncerten, és élőben nagyon jók. De a stílus, amit képviselnek, nem igazán az én világom. A mostani pontszámhoz pozitívumként járul hozzá, hogy minőségi az anyag, bombasztikus a hangzás, és gyönyörű a borító!

Nem kevés Iron Maiden utánérzésem volt a dalokat hallgatva! Nem mondom, hogy tele van a lemez koppintással, de nagyon egyértelmű a hasonlóság. Kellemes hallgatni való!

Szerintem ez egy nagyon karakán bemutatkozó album az ausztrál bandától. A dob egy kicsit zavaróan a háttérbe lett szorítva, ettől függetlenül a dalokat körbe lengi egyfajta szürke, kétségbeesett hangulat, ami engem magával vitt.

Úristen, mekkora szenvedés volt ezt végighallgatni. Kirecsegte a fejemből az összes épkézláb gondolatot.

A Hammer-mellékletnek köszönhetően, CD-n is sikerült meghallgatni a lemezt. Nehezen tudtam eldönteni, hányadán állok vele. Kettős érzésem van, mert az itt hallottak egy nekem tetsző izgalmas műfaji keretet alkotnak, viszont épp az ellenkezőjét alátámasztó elemek és tényezők is akadnak. Már csak azt kellett megtudnom, melyik irányba billen a mérleg nyelve. Az énekes hangja önmagában is megosztja számomra a korongot. A nagyok mellé állítható orgánum progos, Pain of Salvation-ös, vagy épp Einaros színezete zseniális, de amikor a Korn vagy valamilyen alter banda jut eszembe, már nem tudok hozzá kapaszkodni. A progresszív metal oldalt erősítő paletta kitűnő, de a nu-metalos részek és acsargások már messze állnak az ízlésemtől. A Swansong hallgatása például bőven okozott tudathasadásos állapotot, egy részét nagyon szerettem, egy másik részét nagyon nem. Összességében többet lelkesedtem a korongért, mint taszított. Szóval a 8-as és 9-es pontszámot érő ötletekbe belekeverednek az általam 5-ösnél és 6-osnál többet nem érő részletek. Nevezzük 7-nek.

A The Constellatory Practice album a személyes kedvencem az Urfausttól, az egyetlen, amit CD-n is megvettem. Hihetetlen korong! A mai napig transzba esek tőle. Egyébként nagyra tartom az eredetiségüket. Az Untergang is erős aurával bír, és ahogy Naga mondja, az első és utolsó dal valóban kiemelkedik a többi közül. Nálam egyben is működik a lemez, még ha ez nem is a legmeghatározóbb tőlük.

Auld-school black metal kellő hozzáértéssel és ihletettséggel eljátszva. Újdonságot nem kínál, de az ötletek nagyon jók, suta dobhangzás ide vagy oda. Meg is lepett, milyen szép zenét rejt az akusztikus Auld Spurgin Hide. Egyébként az album második fele az erősebb, bár végig ügyelt az alkotó, hogy ne süppedjen kliséhalmazba a lemez, márpedig annak csapdájába tucatjával esnek bele hasonló bandák. Az Auld Ridge résen volt!

Progresszív, technikás death metal mai köntösben, azonnal ható szép dalbetétekkel, remek riffötletekkel, megdörrenő hangzással, és ami nagyon fontos: hangulattal, karakterrel felvértezve! Bivalyerős lemez!

Az utóbbi időszakban többször éreztem lemezeken, hogy kezd sok lenni a disszonancia. Nos, ahol az tehernek tűnik, ott az csupán egy magára hagyott eszköz, tartalom- és a hangulatmentesen. Ennek szöges ellentéte, amikor minden a megfelelő helyén van, ahogy a Blut Aus Nord új anyagán. Ezen a lemezen a disszonancia egy Howl’s Castle-típusú kreatív káosz állandóan járó motorja, ha valaki érti, mire gondolok. Mintha kölcsönvették volna a La Masquerade Infernale totális őrületét, és víz alá fojtották volna. Ezt így érdemes csinálni!

A műfaj kedvelőinek biztosan ajánlható a 80-as évekből időutazást elkövető társaság speed metal zenéje. Anno tele volt a színtér ilyen zenekarokkal. Bár nem néztem sem klipet, sem videót tőlük, lelki szemeim előtt nagy színpad, tupírozott haj, mikrofonállvánnyal rohangáló énekes és testre simuló nadrágok villannak be. Hihetetlen és valahol jó érzés, hogy ilyen bandák még 2023-ban is léteznek.

Egyre nehezebben találjuk meg egymást az itt rendre felbukkanó dungeon synth zenékkel. Túlságosan hasonlítanak egymásra hangulatilag, és nehéz elválasztani őket egymástól. A romantikus elvágyódás, az eszképizmus zenéjének hallom (játékokhoz kötni nem tudom), és bizonyos körülményeket elképzelve vagyok csak képes közelebb csalogatni magamhoz. (Például, lelki szemeim elé vetítem, hogy a napok óta tartó éhezéssel, hideggel és megpróbáltatásokkal járó bolyongásom az isten háta mögött egy csendes és kellemes oázishoz ér, ahol furcsa lények által lakott kedves és őszinte új világot ismerek meg. Az erdő körülötte sötét és veszélyes, de annak még napsütötte széléről az Ulk zenéje szólal meg. Furcsa történések és sosem érzett érzések válnak lassan természetessé, míg az idő és a modern világ létezése egyre homályosabb emlékként dereng a tudatomban… ). A lemez dalokra nem igazán bontható, inkább háttérhangulat, aláfestés. Annak tökéletes.

Ugyebár, tudjuk, hogy egy funeral doom albumot sosem lehet elintézni felületes „belehallgatással”. Ezért is tökéletesen értem, miért napolta el Sanyi a lemez meghallgatását. Én magam is a megfelelő alkalomra igyekszem időzíteni a különböző műfajú anyagokat. Szerintem egy funeral doom lemez hallgatásakor a monokronikus időhöz szokott embernek meg kell tanulnia megélni a korlátok közé be nem szorított holisztikus (polikronikus) időt. Az így kapott nyitottsággal megnyílik a lemez (már amennyiben azt tartalommal is megtöltötték). Az Oromet zenéjének befelé hajló ágai és leheletnyi fuvallatai is csupán így válnak tartalommá. Még nem hallgattam eleget, de érzem, élem az anyagot. A borító is csodaszép.

Mindig is nagyon szerettem a Mardukot. Ilyen kompromisszummentesen és fáradhatatlanul senki nem játssza ezt a műfajt ennyi ideje, ráadásul éppen az tetszik a Marduk lemezekben, hogy minden intenzitás mellett kimagasló dalokat is írnak. Azt lehet rájuk mondani, hogy ugyanazt tolják, mint eddig, de azt nem, hogy gyenge lemezeket adnak ki. A címadó olyan erős kezdés, hogy teljesen lúdbőrös lettem tőle. A videoklipek is maximálisan meggyőznek a komoly elkötelezettségről, ahogy a lemez többi része sem üresjárat. Gyilkos, kíméletlen és nívós! Ez a Marduk ma is!

Nem gondoltam volna, hogy az AIC és Pantera nevekkel való dobálózások ennyire meghatározzák a lemezt, de tényleg ez a helyzet. Akik ebben az irányban keresnek egy dögös, riff-orientált, néha begyorsuló, néha melankolizáló (a melankolikus talán túlzás lenne) és profin megszólaló zenekart, már meg is találták. Időnként súlyos dolgokat játszanak (pl. Blackest), ami alapjaiban nagyon jó lenne, de nekem a spiritusz hiányzik mögüle: mintha tudatosan tömegeknek akarna tetszeni a lemez, nem hallom a belső víziók ösztönös lenyomatát. Vagy ilyen lenne ez a műfaj?

A nosztalgia garantált. Old-school heavy metal jó ráérzéssel és többnyire fülbemászó dallamokkal.

Crissz93-hoz hasonlóan, nekem sem tetszik, amikor egy zenekar elismert bandák nevével hívja fel magára a figyelmet. Nálam ezzel a stratégiával csak lábon lőtték magukat. Akaratlanul is elkezdem a megadott zenekarokhoz hasonlítani a lemezt, és mivel szinte borítékolni lehetett, hogy alulmaradnak, csak a keserű szájíz marad. Nem jobb, nem rosszabb annál a bizonyos átlagnál, de ez is teszi a korongot jellegtelenné, unalmassá. Az „A” ligához való tartozás még várat magára…

Ez borzasztó volt. Elég sok ilyen jellegű cuccot hallottam már a HP-n és nem tehetek róla, engem ez borzasztóan idegesített most is.

Nem igazán szeretem az ilyen alternatív zenét, huzamosabb ideig hallgatva meg aztán végképp nem. Túlságosan langyi, erőtlen, túl lájtos, semmi erő, energia - vagy csak nagyon kevés.

A zene még hagyján - bár az is zajosabb a kelleténél, de ez a minősíthetetlen sipítozás vokál címszó alatt elképesztően idegesítő, idegtépő. Élvezhetőségi, beleélési faktor kb. a nullával egyenlő, ez a vokálnak nem nevezhető zagyvaság, ami meg itt az utolsó számban megy, az már szinte a vicc kategória. Pedig a hangzás jó, zeneileg sem rossz - számomra kicsit túl "zajos", de ez az ének/vokál tönkrevágja az egészet.

Érdekes lemez volt ez, meghallgattam egymás után vagy kétszer-háromszor, mert első hallgatás után valahogy elindított bennem valamit, hogy ezt újra kell hallgatnom. Nem tagadom, meglepett ez az egyszemélyes formáció és azt kell mondjam, hogy szintén a jobb kategóriából való egyszemélyes projekt. A zene kellően dallamos, a hangzás egyáltalán nem zavart vagy bármi ilyesmi és nem is untatott vagy idegesített.

Az utolsó, majdnem 17 perces szám miatt kap tőlem egy 6 pontot, mert egyáltalán nem számítottam ilyen jellegű számra az előző hat után. Meg is néztem, hogy még mindig ezt a lemezt hallgatom..

Azt hallom, hogy a zene, hangzás, a hangszeres részek rendben vannak, az ének viszont brutálisan monoton és borzalmas valami, a zenére meg leginkább a sehová sem tartó száguldó vonat hasonlatot tudnám leírni, mert ennek aztán se eleje, se vége, egy nagy katyvasz az egész, ami miatt számomra nem igazán volt értékelhető és élvezhető.

A svéd Enforcer az egyik szinte tökéletes újkori képviselője ennek a retro heavy/speed metal vonalnak. Brutálisan jó dalokat, lemezeket adnak/adtak ki, a két Live By Fire élő albumuk meg hibátlan. Élőben sajnos nem láttam még őket - hazánkban eddig mindössze egyszer, 2014-ben jártak, mint előzenekar -, ám nagyon megnézném koncerten is a bandát. Hasonlóan jó, mint a Skull Fist, Evil Invaders, Steelwing, stb, stb.

Továbbra is kb. ugyanazokat gondolom a műfajról, mint eddig, azzal kiegészülve, hogy ahogy egyre több anyag van belőle beajánlva - mostanság minden HP-n egy -, egyre inkább érzem azt, hogy mennyire ugyanolyanok a lemezek, bandától, projekttől teljesen függetlenül. A Heroes of Might and Magic (a II. és III. része alap!) játék zenéje pedig telibeveri ezt, hiába szép meg nem rossz ez is. De lehúzni nem akarom, mert nem rossz és főleg nem idegesítő.

Nekem sajnos ez a végtelenített rendkívül egysíkú, egyhangú, sehova sem tartó, világfájdalommal átitatott hömpölygés nem sok zenei értéket képvisel. UPDATE: Valóban nem teljesen instrumentális a harmadik szám, csak az utolsó 4 perce, ami viszont most, újra meghallgatva is szép, a többi kuka, ugyanolyan borzalmas, mint az első két szám. Naga, te meg nyugodtan kössél bele mindenbe, ha ebben leled örömöd...

Szerintem nem sok lemezét hallottam egyben a Marduknak, mindig csak részleteket, számokat. Tudom, hogy nagy név, legendák, stb. a stílusban és elég jó is volt ezt a lemezt hallgatni, az utolsó szám különösen tetszett. Viszont megragadt régről egy Fuck Me Jesus-ös és egy koponyás póló, amit egy gimnazista osztálytársam, azóta is barátom hordott előszeretettel, mert a Marduk volt az egyik kedvenc bandája akkoriban - még keresztény angol táborba is hozta és felvette őket. :)

Nem is tudom, nem igazán az én zeném ez, viszont ettől függetlenül érzem, hogy igényes, minőségi meg minden, így nem fogom és nem is akarom lehúzni. Nem ismerem a bandának a korábbi lemezeit, de itt egy újabb magyar csapat, akikről nem mondanám meg, hogy nem egy nemzetközi brigád lemezét hallgatom éppen.

Már mikor meghallottam a lemez első klipes nótáját, a Snow Tigert, tudtam, hogy ezt én valószínűleg imádni fogom. És nem is nagyon van ez másképp, a második, Falling Wizard még rá is tesz az elsőre, sőt, nekem az abszolút kedvenc dalom az albumról, de az első 7 és az utolsó számok kb. hibátlanok. Nagyon kevés az üresjárat, a tölteléknek tűnő dal vagy dalrészlet. Zseniális dallamok, remek nosztalgikus hangulat és fasza női-férfi ének teszi teljessé ezt az egészet - valamelyest hasonlít pl a Luciferre, amit szintén imádok, illetve nem véletlen a sokkalta nagyobb Satan hasonlóság sem. Nálam is tervben volt az ajánlása.

Én semmi olyat nem hallottam a hallgatása közben, ami az átlagból kiemelkedett volna, teljesen jól elment a háttérben, órarend ellenőrzés/készítés közben, idegesítő sem volt, ez is egy bemutatkozó lemez a 2016-ban alakult brigádtól, ami 2023-ban az átlag kategória.

Nem vagyok a stílús rajongója, de amennyire ismerem vannak ennél sokkal gyengébb alkotások is. Viszont számomra unalmas volt.

Nem tudok vele mitkezdeni, annyi , hogy nem zavart.

Feloszlottak? Kár értük, határozottan tetszik az album.

Alul értékelt lemez ez, sokkal jobb és tartalmasabb mint elsőre tűník. Tény hogy már nincs rám sem akkora hatással ez a fajta black metal mint 25 éve, de még mindig szívesen hallgatom.

Csupa pozitív csalódás volt ez az album és menetközben 6-ról 8 pontra kúszott fel, kb 5 hallgatás alatt.

Már évek óta lefele megy a lejtőn a francia csapat, engem kifejezetten iritál ez a lemez. Tehát ahogy a nevük rövídítése is mondja BAN.

Jó pár éve annyit mondtam volna erre, hogy szar húgy 80-as évek. Viszont valami miatt mostanában tudom értékelni, és most azt mondom ez kurva jó lemez.

Nem tudok vele mitkezdeni, annyi , hogy nem zavart.

Nagyon egyben van ,érdekes ,ábrándozós elmélkedős hangulathoz ideális ez a doom lemez.

Az Opus Nocturne volt az első black metal kazettám , belenyúltam a tutiba, azóta vagyok töretlen híve a csapatnak.Minden Marduk albumnak iszonyat hangulata van, de ez egy különösen jól sikerült sodró lendületü anyag lett, mert még a lassabb tételek is lökdösnek előre.Nem tudom hogy lesz e valaha még egy olyan banda a BM történetében ami ilyen meghatározó(az én életemben).

Nem értem a fintorgást , meg a sok negatív véleményt, ez egy profi anyag, bőven nemzetközi a minősége, hangzás is ok. Van hova fejlődni és kicsit lehetne mocsár bűzősebb de amúgy rendben van a cucc.

Jó pár éve annyit mondtam volna erre, hogy szar húgy 80-as évek. Ha ezen az albumon múlna most is ezt mondanám, de hálisten vannak olyan bandák mint az Enforcer, viszont ez nem több mint 3 pont.

Egyetértek Dimmurtalal.

King, szerintem kevered ezt valamivel, screamo nem igazán szokott lenni a hp-n :) szerencsére, mert tényleg borzalom. Zeneileg totál semmilyen, cserébe még el lehet viselni ezt a hisztérikus kiabálást, kösz, kihagyom...

Nem szoktam ilyet hallgatni, de jól össze van rakva plusz üdítő a jelenség, hogy nem hallani, hogy magyar.

Emlékszem, az Geist ist Teufel az első lekalózkodott lemezeim között volt és imádtam. Jó ez, de már nem annyira tetszik, mint az első lemezük. Ég veled, Urfaust.

Ez egy ilyen tízpontos kör :) Egyszerűen imádom ezt a bandát, a CD már ott figyel a polcon az előző kazijukkal egyutt. Egy kedves barátom rendelte meg nekem még a kazettát meglepiből, de jól tette!

Többször nekiestem, de nem érzem. Technikailag mindenképp ok, meg nem is zavar, de nem hallgattatja magát velem.

Ha lovecrafti hangulatról van szó, nekem a cryo chamber kiadó ambient lemezei visznek mindent. Ebben én sem érzem, viszont nagyon elkapott. Igazából ők szerintem a mítosz egyetlen aspektusát akarták megfesteni, a nem evilági káoszt és őruletet, ezt a célt elérték.

Valóban jópofa nosztalgia, én is ilyesmiket hallgattam először az unokabátyáim révén. Aztán pár év múlva én mutattam nekik a Morbid Angel, Deicide, Obi albumokat és elborzadva néztek rám, mivé lettem :)

Az Ulk egy csoda. A Naga által megemlített Murgrind párhuzam mellé még az Umbriát sorolnám fel.

Remek bemutatkozó album, meggyötört ez a 3 tétel, jó értelemben.

A két fő kedvencem tőlük az Opus Nocurne és a Heaven shall burn, ez már nem fog változni, de ez egy meglepően kiváló lemez!

Lásd Boymester.

Na ez az a zene, amiről objektíve hallom, hogy nagyon fasza, de az én lelkemnek nem ad semmit. Tiszteletteljesen biccentek és továbbállok.

A karakteres jelzőt itt inkább iróniaként használnám, de azért nem rossz.

Ímé, annak az esete amikor a vokál olyan ocsortány, hogy teljesen elveszi a kedvét az embernek az egésztől. UNDORÍTÓ. Ki a rák szereti ez a screamo szart? Instrumentálisan amúgy akár komolyan élvezetes lehetNE, de mivel az összképet kell értékelni, így a végeredmény: köszi, de ebből nem kérek.

A nosztalgikus érzés és az amúgy jó hangzásért jár eme pontszám.

Ez a lemez egyszerűen rámtelepedett, minden egyes hallgatással egyre jobban tetszik. Sötét, keserű, ritualisztikus, experimentális raw black metal -- ami nagyon erős ambient oldalon is. A gitárok tónusa egyszerűen tökéletes, húsba vágó és éles (a Burzum-ot és a Peste Noire-t juttatta eszembe), ahogy a "tiszta" és a károgós vokál szintén. Semmi sincs itt túltolva, az atmoszféra áll mindenek felett. Méltó búcsúlemeze a holland bandának - a csúcson hagyták abba, és ez nem kis dolog.

Az akusztikus gitárokat leszámítva nekem abszolút unalomba fulladt. (Őszintén a borítót látva valami Evilfeast-féle cuccra számítottam.)

Ezt a véleményt két részre kell vennem. 1.) Dícsérendő, hogy nagyon gyakran kilépnek ebből a djentes stílusból -- de amennyi maradt az továbbra sem stílusom. A tiszta énekes részek sokat dobtak rajta, a hörgős részek túlságosan Meshuggah-másolatnak hangzott stílusilag. Nem rossz-nem rossz, de nem hallgatnám újra. 2.) Az utolsó számot, a Threnody to a Dying Star-t egyszerűen muszáj külön vennem, mert elüt a többitől + szerintem ez sokkal jobban is sikerült. Itt igazán elmentek a progresszív irányba, lágyabban áramló és furcsa ritmikával és diszharmonikus akkordokkal operáló részek masszája ez a szám, és szerintem ebben a stílusban nagyon is jók. Nem kell egy csipet djent sem ide - ez sem az én ízlésem, de azért könnyen beláthatónak tartom, hogy itt tényleg igazán jó dolgok történtek.

Az előző Disharmonium lemezhez képest is még rémálomszerűbb, még ördögibb, még komplexebb... igazi szörnyeteg! Hátborzongató diszharmonikus riffek végtelen spiráljai (néha egy-egy dark ambient szekció pihenővel megszakítva), amik eddig elképzelhetetlen mélységekbe tudják rántani a hallgatót. Kihívást jelentő - de mesterien kidolgozott lemez, s jó lenne sokkal több ilyennel találkozni. Fantasztikus hangzás (a rémisztő hangulata ellenére nagyon patika), az elejétől a végéig kiváló és nagyon sűrű. A "Nameless Rites"-től mindig kiráz a hideg, micsoda zenei élmény!

Az album hű a címéhez: ez valóban nosztalgia. Így kell egy heavy metal lemezt írni! Nem tudom mi van Svédországban, hogy ilyen ütemben termeli ki ezeket a nagyszerű "retro" bandákat... de én nagyon élvezem ezt a hullámot. A címadó tétel mestermű, bombasztikus heavy metal ballada! (Baromi jó az énekesük, erre a műfajra született.)

(Edit: Szabályzat ide-oda, ez akkor is egy tavaly márciusi lemez.) Nagyszerű modern vonalas dungeon synth lemez - a neoklasszikus vonal mellett egy pici középkori hangulat is került a dallamvilágba, ami nagyon jót tett neki. Az Ulk mindig is jó volt ebben a stílusban, nincs itt újdonság. Néha picit túlzásba ment a reverb szerintem, jobban szólt volna nélküle, nem kell ennyi visszhang!

Nagyszerű bemutatkozó lemez. Nem minden funeral doom anyagra vagyok vevő, de ez totál bejövős volt: szép és teli hangzás, álomszerű folyam (végig bepakolni a drone-os szintiket remek ötlet, kellett is ide), és a metal:ambient aránya / súlya jól el lett találva. Szép lemez, jól esett jelen rendkívül enervált állapotomban. Bónusz pontot érdemelne a szép borító is.

Nagyon "mid", egy lényegesen gyengébb utódja a hasonló, Frontschwein-ban mutatott produkciójukhoz képest. Tipikus Mardukos hangzás megvan, és akadnak benne jobb pillanatok is - pl. az egészen Sear Bliss-es rézfúvók a "Blood Of The Funeral"-ból, a lassú és melodikus rész a "Charlatan"-ban, és a katonásan masírozós "As We Are". De a többi? Biztonsági játék, rengeteg blast beat takarásában, hogy ne tűnjön annyira ki a tartalom hiánya. Üres, felejthető. A jobb pillanataiban sem olyan mint a Frontschwein, de az unalmasabb részek is elmaradnak a hasonló, korábbi gyors cuccaiktól (pl. Panzer Division Marduk). Hiába az a három jó szám a lemezen, összességében ez elég gyengus. Más, metal történelmileg kevésbé jelentős bandától egy ilyet végig se hallgatnék.

Ez összességében tök jó volt. Ezt a blues-os éneklést én nem hoznám be ennyiszer a képbe, mert kicsit megakasztotta a folyamát a lemeznek. Egyébként nem hangzik rosszul, és egyébként hogy itt-ott hallani véltem pár High On Fire-t idéző riffet: az csak jót jelent nálam. Sűrűn nem fogom hallgatni, de ez szerintem jobb sok sludge banda anyagainál.

Nem találtunk egymásra. Kifejezetten nem tetszett ez a nagyon "szétfolyós" hangzás, és sokszor az énekesük is idegesítő volt (ellenben az énekesnővel, aki sokszor "mentette" a dolgot). Nekem túl semmilyen, mint a natúr zabkása.

Háttérzeneként nem zavart, de nem is keltette fel az érdeklődésem. Illetve nagyon csúnya leszek: az "Evanescent" jött be a lemezről legjobban. Egyébként tucat modern black metal.

Eriggyetek már, ez nagyon rendben van. :-D

Én viszont szeretem az alternatív zenéket, de ezzel komoly gondjaim voltak. Ehhez hasonló az Amerikai Pite Kevinje szólólemeze (Thomas Nicholas - Without Warning), amit nagyon szeretek, igazi fasza tökös nyári rockzene. A SnailGardN-nél nem lehet eldönteni, hogy mi is akar lenni. Előszöris a popzenében, de a gitárcentrikus pop/metalzenében is csak pontos ének való márpedig a Dogs végén nagyon hamis. Pedig az énekhang állati jó. A Crawlspace fasza lenne nagyon, de ott meg túl van tolva. Plusz általánosságban a végére tökre idegesítettek a hosszan kitartott sorvégek egy idő után. Más szempontból ugyanazt tudom mondani, amit a Lazarvs esetében. Itt is lejön, hogy csak slágereket hallgatnak a zenészek. Ha meg mégsem, akkor miért nem bátrabbak? A halkabb, akusztikus részek jöttek be jobban. Mint a Bendsben. A duplázót dobnám ki a fenébe... Nem illik bele. Pont a Bends epikus része van széttolva vele.

A hangzására szavakat sem találok, egyszerűen tökéletes. A zenei tartalommal kapcsolatban viszont vegyes érzelmeim vannak. Az első és a harmadik dal bejött, a második egy nagy semmi, időhúzó kamu. Aztán a többi is többnyire. Sosem volt az Urfaust egy agyonvariált valami, de egy idő után ez a monotonság és a semmitmondó sikoltozás fárasztó. Az Atomtod című tétel meg - hagyjuk már... XD. A záró baromi jó. Ha csak az első és az utolsó dal lenne a lemezen, 8-9 pontot mondanék. A többi szépen lerontja az összképet.

Nekem ez túl melodikus egyrészt, másrészt a hosszú dalok végére zsongott az agyam. Az akusztikus részek jók.

Továbbra sem barátom a basszusgitár hangmagasságába belelógó nyolc húros gitárhang. És valahogy kialakult egy játékstílus erre a degenerált hangszerre, ami szintén nem a barátom. Zeneileg számomra semmitmondó, fantáziátlan, "bebújunk a mély hangzás mögé"... A borító pedig... pfff... egy kollektív székrekedést közbeni elragadtatást akar ábrázolni? Dimmurtal, nem tudom, mi egyediséget hallasz te ebben. Plasztik szépzenei tucatprodukció ez, amit még a szintetizátor sem ment meg számomra. Harmóniátlan hangfolyam, a Schammasch ilyen még, arra sem tudtam ráállni. Az első izgalmasabb dolog a Daguerreotype-ben történik. A hosszú dal sem hatott meg.

Nagyon sajnálom, hogy mivé lett ez a banda. A 777 trilógia életem meghatározó mérföldköve és az is marad. Ez így, ahogy van egy nagy káosz. Lehet, hogy az is volt a cél, csak én ezt nem élvezem. A Blut Aus Nord erőssége a káoszkeltél - feloldás körforgásban állt. A káoszban maradtak erősek, csak a feloldás elmarad. Így a dal végén marad bennem a feszültség, ami rossz. A Nameless Ritesig kell várnom arra a bizonyos feloldásra. Kajak leszarom, hogy a pasas papíron kottázza le a dalait, ettől nem lesz valami jobb vagy rosszabb. Visszaszívom a kiégésről tett megjegyzésem. A pokoli hangulat és az egyediség díjazandó.

A legjobban az tetszik, hogy az old heavy és az újhullám plusz a motoros rock is bele van injektálva. Motörhead - Iron Maiden és Wolf hatásokkal nyomják. Fasza, tökös, jól is szól. Alap a tremolós gitár, a fasza szólók, ikerszóló, patkány énekhang jó magasokkal. Pár éve lehet, hogy nem értékeltem volna, de öregszem.

Játszottál annak idején a Heroes Of Might And Magic játékokkal? Ha igen, akkor pontosan tudod, hogy miért imádom az Ulk művészetét. Ezt a kidolgozottságot még a Murgrind képes elérni. Természetesen nem teszek sorrendet a koszlott hangzású és az efféle kiművelt dungeon synthek között. Az egyik ezért jó, a másik azért. A kazetta ott van a polcomon.

Nagyon bejött, de van ennél még jobb is, "csak" ezért 8,5 pont. Kind Diamond: a harmadik dal nem instrumentális, tök sok ének van benne. Látom, jól meghallgattad a lemezt.

Na erről beszéltem a múlt körben az Elfforral kapcsolatban. Itt aztán van minden. Oké, hogy a sodró tempóé a főszerep, de belefért középtempós rész is bővel, azonkívül a dalok kezdése rendesen meg van variálva párszor, arról meg ne is beszéljünk, hogy micsoda gitárötletek vannak bevetve. A basszus meg csak a szokásos mardukosan nagyon jól kevert, jól kezelt, a zenét minden szempontból zseniálisan alátámasztó úthenger. Szokták mondani, hogy a metalban a basszusgitár a lúzer hangszer. Lehet, de nem a Mardukban. Úgy, hogy ezúttal ráadásul Mortuus tette fel a lemezre. Év metallemeze listára teszem, meglátjuk, mi jön még.

Hát ez mekkora csalódás. A beharangozott két dal után sokkal többet vártam. Az elsővel lényegében el is lövik a puskaport, a második max érdekességként hat, utána meg átmegy abba a tipikusan magyarosan amerikaias hangjegtilitoliba, aminek szerintem totál semmi értelme. Betonzsolt lényegében össze is foglalta az AIC-panterás hasonlatával. Amúgy tudom én, mi az oka ennek a középszer jelenségnek az ismertebb magyar bandák esetében: egyszerűen nem hallgatnak semmit, csak a mainstream zenéket, így nem alakulhat ki a zenészekben egy átfogóbb ismeretanyag arra vonatkozólag, hogy mi minden zenei eszköz létezik a világon a slágergyáros kedvenceikéin kívül. Az öt pontos origóból kimozdulás az első dal miatt van.

Nekem nem csak korai Maiden, hanem Uriah Heep hatás is bejött. Az meg csak jó lehet. Mondom utánanézek a tagoknak. A gitáros a Satan nevű bandában is nyomja. Lényegretörő név, nem is tudtam, hogy van ilyen banda. :-D Az Architects of Time dalban 2:00-nál azért elkaptam a székkarfát...

Nem rossz, de annyira nem is csigázott fel.