Hangpróba - 2023. október

Ritkán látni ilyet, hogy néhány éven belül kétszer is lecserélődik egy banda teljes legénysége (leánysága), kivéve Prika Amaral gitárost. Miután Fernanda Lira, majd Diva Satanica énekesnők is leléptek, Prika felpaprikázta magát ezen és úgy döntött, hogy az a biztos, ha saját maga fogja ellátni innentől az énekesi feladatokat is. A rajongótábor szinte egyöntetű véleménye szerint ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert az eddigi legjobb ének található a lemezen. Ez különösen azért nagy szó, mert Prika nem sokkal a lemez felvételei előtt kezdett el egyáltalán énekelni! A zenének nagyon jót tett egy második gitáros érkezése Helena Kotina személyében, jóval sűrűbb lett így a hangzás. Ez az egyik kedvenc albumom idén, thrash metalok között meg A kedvenc.
A 90-es évek számítógépes játékainak zenéire hajaz! Hát ez fantasztikus, csak mi közöm nekem ehhez? Ugyan a 80-as évek vége óta játszok számítógépeken, de attól még egy hülye metal fanatikus vagyok, akinek ez a zene semmit nem nyújt. Inkább hallgatnék a háttérben hullámok morajlását, vagy szélfútta lombok susogását, mint ezt.
Két kedvenc metal stílusom ötvözete, ami ráadásul nagyon jól is sikerült.
Mivel nincs benne ének, nincsenek dalszövegek sem, így aztán mondanivalója sincs. Nekem ez így elég üres produkció, de meg lehetett hallgatni egyszer.
Mindig különleges élmény egy Primordial album hallgatása. Ugyan volt már jobb lemezük is, de A.A. Nemtheanga énekéből soha nem lehet elég.
Hiába mondja mindig Sheol bátyátok, hogy női énekest kell választani, ez a csapat sem hallgatott rá. Pedig maniac kommentje alapján jól indult a pályafutásuk. :( Mindezek ellenére sem ez lett a mostani forduló legrosszabb albuma számomra.
Kaotikus, kiszámíthatatlan anyag, néha még az őrület csírái is felsejlettek néhány dalban. Az énekkel nekem nem volt gondom, a korai (90-es évek) melodic death metal pacsírtáira emlékeztetett. A magasabb pont nálam is a fogósabb dalok hiányán úszott el.
Mikivel teljesen egyetértek, csak én nem maradok semleges.
Idegesítő és unalmas is egyszerre. Ezt azért nem könnyű összehozni.
Nem találtam különlegesnek a post-black metal-ok között, mondjuk nem is vagyok nagy fogyasztója a stílusnak. A Pneuma-t nagy kicseszés volt a lemez közepére tenni. A végén lett volna ideális helyen, akkor tudtam volna, hogy meg lehet nyomni a STOP gombot azonnal. :P
Szerintem is pofás thrash lemez volt ez. Az utóbbi években kezdem megkedvelni magát a stílust is, pedig korábban éppen az ellenkezője volt rám jellemző.
Egy fokkal jobb volt, mint a CC.
Elég sótlan darálás volt ez is, mint minden albumuk, különösen ha nem odafigyelve hallgattam. A The Bleeding lemezükkel ismertem meg őket, még műsoros magnókazetta formátumban. Akkoriban azt még újdonságnak éreztem, mert csak nemrégiben kezdtem el a durvább metal stílusokkal ismerkedni. Utána viszont nem igazán fogtak már meg a lemezeik.
Korrekt thrash lemez, amiben számomra annyi a kuriózum, hogy lányok játsszák.
Kellemes filmzeneszerű anyag, ami a háttérben szólva tökéletes munkához, de odafigyelve is el tud andalítani, ki tud kapcsolni. Valami hideg pusztaságot bemutató természetfilmhez jól passzolna.
A kevesebb néha több elv mentén szerintem jobban tetszett volna. Félreértés ne essék, van benne jócskán tetszetős téma, dallam, de kicsit túlzásba estek az én ízlésem szerint. Szerencsére sokaknak viszont tetszik, ami tök jó. :-) Én koncerten sem szeretem túlzottan a szólókat, hacsak nem ad valami pluszt. Azt se tudom eldönteni, hogy a károgás hátra keverése jó ötlet volt-e vagy sem.
Utaztatós, elszállós, filmzenés. Hallottunk már ilyet.
Én is pontoztam már korábban Primordial lemezt itt, de igazság szerint azután nem maradtunk barátok. Szerintem ezzel a lemezzel is ez lesz a helyzet. Néhányszor lement, de nincs meg az a közös halmaz bennünk, hogy újra elővegyem.
Nehéz ügy volt végigszenvedni. Azt éreztem, hogy kurvára idegesít a csávó hangja. Aztán a kommentek megerősítették, hogy nem csak én érzem ezt. Aztán kapott még egy esélyt, hogy igyekeztem figyelmen kívül hagyni és csak a zenére koncentrálni. Nos, ha barátok nem is leszünk, azért így már tudtam értékelni, annak ellenére is, hogy az efféle tradicionális, pőre doom nem kenyerem.
Sok olyan momentum van, ami miatt szerettem hallgatni. Voltak különleges témák, emlékezetes dallamok és persze volt "újrahasznosítás" is. Az ének számomra is a gyenge pontja a lemeznek, abban az értelemben legalábbis, hogy nekem ehhez a típusú zenéhez sokkal dallamosabb lenne komfortos.
Nekem alapvetően nem volt bajom vele, sőt tetszett is, amíg nem mentek át DT-be. Még az is jó lehetett volna, ha pont nem azt "másolták volna", ami miatt (ti. nincsenek dalok, mint anno) Petrucciékat sem hallgatom már. Így mind Naga, mind pedig farrrkas nézőpontjával tudok azonosulni.
Az Angertea az egyik leghitelesebb hazai ug banda, akik sajt jól meghatározott stílussal rendelkeznek. Régóta hallgatom a bandát és ezt a lemezt is. Nehezen adta meg magát, nem vált akkora kedvenccé, mint például a Distrust Ep, de kiváló és szerintem nemzetközi színvonalú lemez.
Számomra ez a lemez nem okozott semmi extra élményt. Nem volt rám hatással, kellemesen szólt a háttérben, de nem kaptam fel a fejem semmi váratlanra, sem valami emlékezetes megoldásra. Korrekt!
Alapvetően nincs bajom a thrash metallal, sőt! De ez itt engem már a lemez közepétől nem kötött le sajnos.
Nem kenyerem az ilyen DM. Annyira kevés számomra értékes momentum van benne, hogy azok miatt nem vagyok hajlandó időt áldozni a hasonló tech death anyagokra. (Azért becsülettel végigtoltam kétszer.) Ez engem inkább fáraszt.
A CC-t sosem hallgattam életvitelszerűen, ahogy a többi old school death metal albumot se. Ehhez mérten is érzem, hogy nagyon korrekt anyag született, de az érdeklődésem akkor tudták fenntartani, amikor visszavettek a tempóból és darálás helyett inkább a középtempó dominált.
Érdekes kísérlet az ügyben, hogy hányféle szögből lehet ráfeküdni a billentyűkre. Akad egy sajátos, furcsa hangulata, ami valóban érdekessé teszi, de gyakorlatilag a semmiből tart a semmibe minden.
Nem élem az instrumentális anyagokat. Jól kezelik a hangszereket, ötleteik is vannak, de gyorsan meguntam.
Nagyon szeretném szeretni, jól is esett, de az előző koronghoz nem mérhető szerintem.
Régóta követem én is ezt a formációt, mint a legtöbb dél-amerikai doom bandát, de nekem nagy csalódás volt ez a lemez. Részletek a róla készült kritikában...
Houston, baj van!!! Nekem ez tetszik. Első hallgatásra nagyon nehezen ment, másodjára már tudtam, mire számíthatok és kifejezetten szórakoztatott.
Rég hallgattam prog metalt és nagyon frissítőnek hatott számomra. Részletek a kritikában.
Nem volt egyszerű feladat végighallgatni. Elég egyedi, te többnyire csak idegesített. Toolt is az egyik legtúlértékeltebb bandának tartom.
Van egy bizonyos, nehezen megfogalmazható (nem is próbálom) hangulat a thrash metalban, amit keresek és kevés banda tud megadni. Itt sem találom. Ettől függetlenül nem rossz lemez, de nem is kiugró.
Egészséges mennyiségű régisulis death metal a stílus egyik nagy veteránjától. Ha Corpse, akkor az első három lemezüket veszem elő rendszeresen, a többi azok árnyékában születik, de jó formában vannak most is a srácok. Aki eddig szerette, most is megtalálja a számítását, aki nem bírja, nem fog változni az álláspontja. Azért szerintem akadnak ebben a stílusban is erősebb anyagok a fiatalabb generációból, bár azok nagy része meg pont az ő (többek között) munkásságukra támaszkodik...
Profi zeneipari termék kristálytiszta, steril hangzással, erős promócióval és imidzzsel tálalva (a frontborító viszont fájóan béna és elcseszett, hogy bólinthattak erre rá?). Nem volt annyira rossz, mint amire előzetesen számítottam, a szólók, dallamok eléggé feldobják a standard thrash reszelést és a viszonylag egysíkú éneket, de 47 perc nagyon sok volt belőle. Nem érzem benn az átütő erőt, sok a középtempó, kevés az igazi agresszió.
Szeretem a kihívásokat, és ez az anyag extrém nehéz kihívás volt, de legyűrtem. Iszonyú minimál szintetizátoros zene, dalonként egynél nem több ötlettel. Nyitott vagyok az ilyesmire, de ennek a világon semmi hangulata nincs, végig ingerküszöb alatt mozog, és hihetetlenül, de tényleg hihetetlenül, elképesztően unalmas. Ahogy a Cavernous Flute Melody That Takes, Not Gives tétel címe is jelzni, elvesz 25 percet az életedből az anyag (legalább dupla ennyinek tűnik a hossza), de cserébe semmit nem ad. Sajnálom.
Nem hallottam még erről a zenekarról, de eszelős, amit lepakoltak az asztalra - hangszeres játék tekintetében mindenképp. Nem minden nap hallani ilyen virtuóz és mániákus tekerést. Ha mindenképp jellemezni kellene, akkor a Children of Bodom, a Bal-Sagoth és az Emperor keverékeként tudnám leírni. A hamisítatlan finn dallamvilág, a szólók, a dobtémák nagyon tetszettek, de a töménysége, a virtuozitása és a sebessége miatt tény, hogy könnyen meg tudja feküdni az ember gyomrát. Ez, valamint a kicsit vékonyka hangzás miatt kénytelen vagyok levonni a pontszámból, de a HP egyik pozitív meglepetése mindenképp a Moonlight Sorcery.
Egyetértek King Diamonddal, érdekes, ötletes és végig izgalmas zene, hatalmas pillanatokkal.
A Gathering Wilderness után kicsit elvesztettem a fonalat Primordial-ügyileg, koncerten sem láttam őket azóta, de ahogy hallgattam ezt az anyagot, Nemtheanga hangja és a dallamérzékük mit sem kopott.
Hozzám alapvetően a doom/death sokkal közelebb áll, mint a tradícionális doom. Nagyjából ugyanazt tudom elmondani, mint a kollégák, a hamiskás ének néhol eléggé zavaró, a tufa, zakatolós gitártémák sem igazán emelik az izgalom-faktort, és valahogy a hangulata sem fogott meg.
Továbbra sem lesz nagy kedvencem ez a zenekar, de tény, hogy vannak kifejezettten izgalmas és ötletes zenei megoldások a lemezen. A hangszeres játékot itt is csak dicsérni tudom, egyes dallamok, témák kifejezetten jók. Nagyon benne van a zsenialitás ígérete, ahogy kezdődik a lemez, azt várom, mikor jön a katarzis, de csak nem akaródzik jönni - marad a beváltatlan ígéret, nem áll össze koherens egésszé, és az ének sem illik a zenéhez. De kétségtelenül az átlag felett állnak.
Modoros, dagályos, túlcifrázott, teátrális és művi progresszív(?) metal. A hangszeres tudásukat elismerem, de ez nekem túl sok.
Nagyon nem az én világom ez a toolos, grunge-os, elszállós modern(?) metal, az ének számomra egyenesen szörnyű, viszont a hangszeres játék kétségtelenül ügyes! Egyszerűen csak nem nekem szól.
Kellemes, hangulatos háttérzene.
Sztenderd thrash metal, amit még Marc Grewe neve, Morgoth-os múltja sem ment meg a totális középszerűségtől.
A karriergyilkos Unspoken King után nem hittem volna, hogy képesek lesznek talpra állni, ehhez képest a két Book of Suffering kislemez nemhogy kiválóan sikerült, de szép lassan beette magát a Cryptopsy top5-be nálam, ami ős-rajongóként nem kis szó. Az új lemez is kellően örült és technikás, de közben van húzása, ereje, és a témák, szólók, riffek is jók. Flo dobolása kiváló, mint mindig, és Matt McGachy énekét is sikerült megszoknom. Egyedül az igazán mély hangokat hiányolom kicsit, a 2012-es cím nélküli lemezen jóval mélyebb volt a hörgése, de ezzel a Malignancy / Nemesism stílusú vokalizálással is kibékültem. Erős anyag, még sokat fogom hallgatni, nagyon jó lenne egy EU turné.
Az Evisceration Plague-el kezdődően elvesztettem az érdeklődésemet a CC iránt, az azt követő lemezeket ugyan menetrendszerűen feltettem a polcra (amikor sikerült olcsón megvenni valahol), de 1-2 meghallgatásnál tovább nem tartózkodtak a lejátszómban, annyira ráálltak egy sémára. Lehet, hogy a CC a legnépszerűbb, legismertebb death metal banda, de én úgy vélem, a teljes stílus elhúzott mellettük már rég. Profi, de egykaptafa anyag ez is, mint a többi, én Rutan csatlakozásával sem érzem azt, hogy itt valami egetrengető változás történt. A precizitásukat, pontosságukat értékelem, van egy-két igen feszes, gyalulós téma, ami biztos működne élőben, de itthon ezt a korongot sem fogom túl gyakran előszedni.
Nem mondom, hogy nem unom el néhány dal után, de ez egy tök korrekt lemez, minden mást pedig leírtak már előttem a többiek.
Mivel a C.O.T.H. neve egyáltalán nem mondott semmit, az első track alatt nagyon szorítottam, hogy ne csak egy intrója legyen valami irdatlan darálónak a lemez többi részére, és annyira jó, hogy ez nem történt meg. Teljesen működik nálam, így vasárnap esti zárásként különösen jól esett, a leírásban szereplő "this album is low on sword and high on sorcery" összegzés tök jól lefesti szerintem a várható hangulatot.
A virtuozitását nem vitatom, sőt szerintem gyakorlatilag felér egy sportteljesítménnyel végigjátszani bármelyik hangszeren egy ilyen lemezt, de mire végighallgattam, a leginkább én éreztem magam úgy, mintha maratont futottam volna, nem annyira a jó értelemben. Tiszta énekkel valószínűleg jobban működött volna nálam; más stílusnál alapvetően nincs problémám a károgós vokállal, de itt nekem kissé komolytalanná válik tőle az összhatás. Gitárszólók ügyében is hasonló a megélésem, mint maniacnak, minden egyes alkalommal, amikor éppen nem nyünnyögött bele a szólógitár, sokkal jobban éreztem magam, de mintha ki lenne mérve kilóra majdnem mindegyik dalnál, hogy mennyi kell bele, szóval átlagban nem nagyon tudtam fél percnél tovább megúszni. Üdítő kivétel volt az Into the Silvery Shadows of Night.
Szimpatikus muzsika, talán még hallgattam is őket régebben, de túl még nyomot többszöri hallgatásra sem hagyott bennem. Háttérzenének viszont kiválóan működött, és nem is biztos, hogy többnek kell ennél lennie.
Nagyon régóta próbálom megszeretni a Primordialt, néha azt hiszem, hogy sikerül is, de aztán letelik a bűvös negyed óra, amin túl egyszerűen annyira elkezd fárasztani az énekes hangja, hogy általában már el sem jutok a lemezeik második feléig. Itt viszont kénytelen voltam ugye, így történt az, hogy a Pilgrimage to the World's Endtől kezdve valahogy sikerült átlendülni az ellenérzéseimen, és összességében azt tudom mondani, hogy ez egy nagyon korrekt lemez lett, különösképp a második fele, amit sokkal harmonikusabbnak érzek. Túl sokat mondjuk ezután sem fog nálam pörögni, mert hasonló hangulatú zenékből találtam már az évek során ennél kedvemre valóbbakat, de nem hiszem, hogy a rajongóknak csalódást fog okozni.
Kettős érzéseim vannak, mert alapvetően szoktam díjazni a hagyományokhoz ragaszkodást, ugyanakkor 2023-ban indokolatlannak érzem az ennyire kommersz hangzást - ha egyáltalán szándékos volt - még akkor is, ha tradicionális doom metalról van szó. Tovább ront számomra a zene értékelhetőségén a bizonyos hangmagasságokban kifejezetten kellemetlenné és hamissá váló ének, bár kíváncsiságból belehallgattam a 2021-es változatba még női énekkel, és szerintem az se jobb (sőt), 3-4 dal után nálam masszív fejfájás mindkettő. Sajnos az is tény, hogy amennyire kedvelem a doom death/black metalt, annyira nem tudtam megkedvelni sosem a nyers doomot, ez alól talán az egyetlen kivétel a Reverend Bizarre volt, bár azt is inkább csak vicceskedős kedvemben vettem elő, szóval a Black Messiah pláne nem fog tudni meggyőzni róla, hogy komolyabban vegyem ezt a stílust.
Sajnálom, hogy erre a lemezre már csak kevés időm maradt, nem is valószínű, hogy reális lesz a pontozásom, de bőven akadtak benne számomra felvillanyozó pillanatok, úgyhogy a többi pontomhoz viszonyítva simán beállhat a 7 pontosok sorába.
Igényes, precíz munka képzett zenészektől, annak előnyeivel és hátrányaival. A DT utánérzet egy-egy dalrészt leszámítva számomra egyáltalán nem volt hangsúlyos, ellenben a Haken-Leprous vonalra szépen elfér ez a zenekar is. Elsőre kicsit túl teátrálisnak, aztán meg túl művinek éreztem, utóbbi érzés főleg az éneket tekintve meg is maradt bennem végig, de ez általános problémám szokott lenni a prog. metal műfajjal (amit egyébként nagyon szeretek), így nem feltétlen rovom fel nekik. A teljes lemezt figyelembe véve egyensúlyban maradnak a stíluselemek, pont akkor váltanak, amikor már elkezdene sok lenni, így nekem nem okozott gondot megbarátkozni vele.
Hosszas kínlódás után - és ehhez Nagaarum nem túl kíméletes kommentje adta a segítséget - végre rájöttem, hogy azért nem tudtam soha igazán megszeretni az Angertea-t, mert olyan érzésem van a hallgatása közben, mintha valaki ellopta volna belőle a mély hangokat. Nem tisztem megítélni, hogy mi a jó basszusgitározás (ráadásul nyilvánvalóan tök technikás, amit hallunk), de amíg a legtöbb zenéből alig hallom ki a basszussávot - szégyellem is magam érte sokszor -, inkább csak akkor tűnik fel, ha nincs ott, itt végig duruzsul a fülembe, mint egy háttérbe szorult dallamhangszer, egyszerűen nem tudom nem észrevenni, és elvonja a figyelmem a többi hangszerről, miközben hiányzik számomra a zene "alja". Mivel nem mostanában kezdték a srácok, szerintem ez tudatos, úgyhogy innentől már inkább ízlés kérdése, de én nagyon hiányolom a ritmikát jobban megtámogató, dobbal együtt futó mély és egyszerű basszushangokat. A dalokban ugyanakkor hallatszik, hogy rengeteg meló van, szóval a stabil 7 pontot nálam bőven megéri azért.
Nem titkoltan az egyik kedvenc zenei stílusom, főleg mostanában, amikor egy csomó régi, anno annyira kedvelt műfajjal hadilábon állok a tágabb metal színtérről, és az utóbbi hetekben ismét eluralkodó apátiámból megint egy post-black metal album tudott visszarángatni a zenehallgatásba. Heretoir lemezek közül egyértelműen ez lett az aktuális kedvenc, elejétől a végéig csodás, kifogástalanul hozza a műfaj összes szépségét, Tim Yatras (Austere) és Nikita Kamprad (Der Weg einer Freiheit) vendégszereplése pedig különösen jól áll neki. És csak hogy ne tudjam le ennyivel a rajongást, a Twilight of the Machines-hez készült klip is gyönyörű lett, teljesen behúzott már az album megjelenése előtt.
Becsülettel végighallgattam nem is egyszer, hátha közelebb kerülök a megértéséhez, de sajnos túl favágóthrash ez nekem.
A death metal egy ideje már kikopott a kedvenceim közül, de ezt a lemezt tökre élveztem. Az egyetlen Cryptopsy album, amit anno hallottam, az pont a szentségtörő The Unspoken King volt (habár nekem azzal sem volt különösebb problémám), ez megmagyarázza, hogy miért emlékeztem valami tök másra a zenéjüket illetően. Ebből a Hangpróba körből a Primordial mellett ez lesz a másik olyan újdonság számomra, amit egy-két álmosabb reggelen elő fogok még venni.
Nehezen álltam neki, mert sosem sikerült igazán megszeretnem őket, de teljesen oké ez a lemez, hozzák a tőlük megszokott színvonalat. Még csak túl monotonnak sem mondanám - ami általában a gondom szokott lenni az oldschool death cuccok kapcsán -, a jó helyre kerülő tempóváltásokkal engem többé-kevésbé le tudott kötni ez a 40 perc.
Sokan állítják, hogy a Nervosa csakis azért annyira felkapott, mert egy csajbanda. Bevallom, első alkalommal én is ezért néztem meg anno valamelyik klipjüket. Viszont meg kellett állapítanom, hogy az a fajta thrash muzsika, amit nyomatnak, nagyon is rendben van. Azóta változott a csapat, többen kiváltak és megalapították a Crypta nevezetű formációt, de ettől a banda egyáltalán nem veszített erejéből! A Jailbreak című albumon ugyanis sorjáznak a jobbnál jobb thrash zúzdák, melyeket remekbe szabott riffek, szélvész gyors ritmusok, és emlékezetes szólók tarkítanak. A hölgyek dekoratívak, és vérbeli metal arcok. Nekem nagyon tetszik, amit produkálnak!
Óriási megpróbáltatás volt végighallgatni. Számomra- hangsúlyozom számomra - ez idegtépő prüntyögés. Sajnos ez most nagyon nem jön be!
Ez egy nagyon igényesen elkészített melo/black album. Ilyen dalíró vénával úgy gondolom, hogy ez a lemez egy ígéretes pályafutás első mérföldköve a finn banda életében.
Az LA-ből származó banda alternatív rock/metal alapokból táplálkozó zenéje több más stílusból is jócskán merít (HC, art-rock, shoegaze, stb.), és ebből a kavalkádból remekbe szabott, rendkívül egyedi arculatú dalcsokrot fabrikáltak össze! Számtalan apró finomság teszi még ízletesebbé a végeredményt, a lényeg a részletekben rejlik.
Nagyon rég hallgattam utoljára Primordial-t. Amire biztosan emlékszem, az a 2002-ben megjelent Storm Before Calm című albumuk volt. Az eltelt időben valamelyest változott a zenei ízlésem, ezért ez az album most célba ért nálam. No persze óriási csoda nem történt, de az ír folk/black banda legújabb dalainak minden érdekessége és szépsége megfelel az ízlésemnek.
Az ének teljesen hazavágja az egész lemezt, amely egyébként még számomra is tartalmazna egy-két izgalmasabb doom stílusú dalt. Nem hiszem el, hogy elégedetten csettintettek a zenekar hangszeresei, amikor meghallgatták a végleges felvételt. Süketek ezek? Zene:6, ének: 0!
Jó kis prog/death album az amcsiktól, de valamiért hiányérzetem van. Nincsenek emlékezetes dalok, és olyan pillanatok, amire felkaptam volna a fejem. A gyönyörűséges borítót látva egy kicsit másfajta, mélyebb tartományban szántó death orgiára számítottam.
Nem egyszerű hallgatni való, az biztos! Aki türelmesen végigfüleli a dalokat, rengeteg technikai megoldást fedezhet fel a hangszeres játékban. Néha egy kissé giccsbe fordul az előadás, de szerintem ez a banda sokkal jobb, mint a sokak által párhuzamként emlegetett Dream Theatre. A lemez a vége felé már nagyon fárasztó volt.
Progresszív metal magyar módra! Nagyon színvonalas, és hallatszik a hangszeres profizmus. Türelmet igényel a befogadása, nehéz anyag, de egyértelműen erősek a dalok.
Nagyon korrekt, szépen megszólaló post-black muzsika Németországból. Csodásan illeszkedik az őszi hangulathoz.
Én remekül szórakoztam az album hallgatása közben! Abszolút a kedvemre való thrash muzsika. Ebben a körben viszont a Nervosa fél ponttal nagyobbat szólt!
Röviden, tömören: nagyon tetszik! Tech-death orgia a veterán kanadai bandától. Vérprofi!
A korszakalkotó és stílusteremtő floridai death metal alapbandák (Death, Morbid Angel, Deicide, Obituary, Cannibal Corpse) közül a CC az, amelynek a legkevésbé sikerült hozzám közel kerülnie. Abszolút kedvenc tőlük az 1994-es 'The Bleeding' című alkotás, de az azóta elkészült anyagok semmilyen hatást nem váltanak ki belőlem. Többször láttam már őket koncerten és fesztiválon, de kb. 20 perc után egyszerűen eluntam magam. Ettől függetlenül Alex Webster és hordája még így is kiemelkedik a tucatbandák közül. Tisztes, CC féle death metal.
Lendületben és energiában a frontvonalat erősíti a Nervosa, és még a dalok sem épülnek egyetlen sémára, tehát beleadnak apait-anyait, ami szimpatikus is. Nekem csak az a gondom, hogy mindezt hallottuk már nagyon sokszor, ezért az egyébként minden hájjal megkent thrash nóták nem váltanak ki katartikus hatást a hallgatóból, pedig az átlagnál jóval erősebbek. Korrekt anyag egy nagyon korrekt bandától.
Nosztalgiázó gémereknek szóló hangulatzeneként indul, aztán a lemez előrehaladtával ennél több lesz belőle. Kellemesen hat, amikor az ember elcsendesedett állapotában kevesebb ingert igényel.
Crestfallen tökéletesen leírta a hallottakat. Nekem is az a véleményem, hogy túlságosan rátelepszik a lemez mániákus jellege az emberre, és már jóval a vége előtt sok lesz belőle. Ez a fajta károgós vokál sem sokat segít az összképen, ráadásul a túl direkt és túl élénk power metalos színezet csak tovább ront a megítélésemen. Azt nem állítom, hogy nem igényesen összerakott anyag, szóval akiknek zsánere az ilyesmi, azért próbálkozzon, mert lehet, hogy épp azok a dallamok kúsznak majd az ő bőre alá, ami az enyémen csak zavaró viszketegséget okoz.
Nem szoktam különösebben ujjongani egy-egy instrumentális metal lemezért, de számos példa mutatta már meg, hogy lehet azt izgalmasan is csinálni. Vokál hiányában általában „leminősülnek” háttérzenének, azonban a Night Verses-zel kapcsolatban úgy fogalmaznék, hogy esti séták kísérőjeként akár varázslatos is lehet.
Élettel teli, szívből fakadó, szinte tapintható zene. Amikor felteszem a fülest és megszólalnak Nemtheangáék, kicsit olyan érzés, mintha semmi nem történt volna a zenei világban az utóbbi időben, mintha hosszú idő óta először hallanék ismét zenét. Olyan a fülnek a Primordial, mint a kéznek belemarkolni a termőföldbe. Ahogy Scorsese visszahozta az igazi filmet a mozikba (mert a szuperhősöktől már az utóbbi tíz évben a rosszullét környékezett), úgy a Primordial is mindig visszahozza az igazi zenét egy-egy új anyaggal. Még ha túlzás is, rajtam ez az érzés lesz úrrá a lemez hallgatása közben. Az ősz ajándéka!
Zeneileg izmos epikus doom anyag ez, klasszikus minőségben, amelyet 7-8 pontosra értékelnék, azonban az ének keservesen gyenge. Egy idő után már szinte bántó. Az epikus doom lemezek azonnal elbuknak, ha rossz a vokál, itt nincs mese. Új énekes kell ide, aztán adok még egy esélyt.
Két meghallgatás után nekem zeneileg izgalmas anyagnak tűnik, az érdeklődésemet fenntartják a dalok, egy pillanatra sem süppednek unalomba, azonban a szövevényes témák megérdemeltek volna egy nívósabb vokált. Egészen biztosan magasabb lenne a pontszámom.
Nekem túlságosan szolgai ez a lemez, bár kellemes hallgatnivaló. Szeretem ezt a műfajt. Jól illetek volna nyáron az ArtMania fesztiválra, a Porcupine Tree, Pain of Salvation és Haken közé. Biztosan őket is sokan megnézték volna (egyébként az ArtMania továbbra is felejthetetlen és nívós fesztivál, idén is, tavaly is hihetetlen volt!). Visszatérve a Nospünre, tényleg maguk szórakoztatására zenélnek. Képzettek és tehetségesek, az biztos, de jó lenne megtalálni egy sajátosabb irányvonalat.
Ez a fifikás grunge zene egészen biztosan minőségi cucc, és érzem, hogy a lemez hangulatában is mély, de egyáltalán nem az én zeném. Csupán ennyi a gond, szerintem.
A csodálatos, már-már csalogató borítóhoz illő igényes és ihletett post-black metalról van szó. Hangulatban nincs hiány, ráadásul a leheletfinom elemek együttes vonzása és őszinte kisugárzása kiemeli a lemezt az átlagból. Szeretem, amikor a dallamokat nem akarja egy zenekar leerőltetni a torkomon, hanem én megyek közel hozzájuk.
Thrash metal. Ennyit elég is lenne mondani. A hagyományos recept szerint. Bitang, meg minden, csak tízezerszer hallottuk már.
Amikor a Lyukban ’99-ben az első sorból láttam őket, az állam a padlón volt, amit csak a Nile tudott tetézni. Mindig felfigyelek egy-egy Cryptopsy anyagra, mert nem adnak ki gyakran lemezt, de volt már hervasztó teljesítményük is a jó megmozdulásaik mellett, ám a Whisper Supremacy egyedisége soha többé nem fog visszaköszönni. Minden bizonnyal nem egyszerű feladat ugyanolyan zenével fenntartani az érdeklődést, ahogy megújulni sem az, és bármelyik döntés könnyen vezethet zsákutcához. Az új anyag mindezek árnyékában tetszetős, izmos cucc, becsülettel vállalható technikás death metal matéria, de a zsenialitás szikrája egyszerűen nincs benne. A borító ellenben szenzációs!
Hol kicsivel jobb, hol kicsivel átlagosabb a teljesítmény, de mindig magasan a léc fölött. Mindig profi munka, bár engem nem tud már annyira meghatni egy-egy CC lemez, mint a 90-es években. Eltűnt az újdonság ereje. Ennyi év „házasság” után már csak az elismerés és tisztelet maradt, a tűz részemről átalakult. Kivéve élőben, ott a mai napig hatalmas élvezet. Ez éppen egy erősebb korong, amúgy. A Fracture and Refracture, a címadó és a Drain You Empty tényleg megfogott.
Ezt hagytam utoljára, mert gondoltam, hogy tetszeni fog és nem is kell sok hallgatás majd neki. Hát, nem is kellett, az előző lemezt is pontoztam egy erős 8-asra, de én ezt valamivel erősebbnek érzem most hirtelen. Szerintem is tele van jobbnál-jobb dalokkal, dallamokkal, zúzdákkal és számomra egy percig nem fulladt unalomba, sőt, nagyon hamar eltelt ez a háromnegyed óra. Klipeket csak többedik hallgatás után néztem, az első három lemezüket meg azóta sem sikerült meghallgatnom - de ami késik, nem múlik.
Az eddigi körökben leírtam, hogy hol ilyen, hol olyan érzéseim vannak ezekkel a dungeon synth lemezekkel kapcsolatban, viszont mindig ott kötöttem ki, hogy unalmas már ez. Most meg elértem azt, hogy nem "kicsit" kezd el fárasztani, hogy minden körben van egy ilyen beajánlva, amiből szinte mindegyik lemez ugyanolyan - hangulati faktor ide vagy oda, ez már számomra is bitang unalmas és egysíkú, monoton, semmitmondó, még háttérzenének sem jó - és most is elvette a helyet a másik két kimaradt, hallgatásra és pontozásra érdemesebb lemeztől. Egy pontot nem adok rá, mert néha vannak kellemes pillanatai, de nagyon unalmas már ez - és ahogy látom a körökben, ezt nem csak én gondolom így.
Elég sokszor meghallgattam már ezt az albumot, ami szintén egy debütlemez, ám simán a jobb fajtából. A finn banda remekül ötvözi a melodikus/szimfonikus black és power elemeket, van benne Children of Bodom, Dimmu Borgir, Emperor, Cradle of Filth, Moonsorrow, Bal-Sagoth áthallás is, de ez számomra egyáltalán nem negatívum, mintsem pozitívum. A hangszeresek teljesítményére sem lehet panasz és most valahogy az elsőre varjúkárogásnak ható ének sem zavart, viszonylag hamar megszoktam és utána szépen beleilleszkedett a dalokba. A hatodik, instrumentális dal kifejezetten tetszett, de több remek dallamos gitáros, dobos részt is ki tudnék emelni, ami szintén. Soha rosszabb bemutatkozó lemezt!
Itt van a tökéletes ellenpéldája a C.O.T.H. lemezének, zenéjének (meg az egész műfajának) - profi zenészek profi instrumentális játéka (nem csak valami prüntyögés), tele érdekes, ötletes témákkal, ami még nem a háttérben hallgatva is odafigyelésre, felfigyelésre sarkallt.
Én szerintem nem hallottam még Primordial lemezt teljes egészében, de még nagyon számokat sem - a banda nevével természetesen találkoztam már, de a zenéjét nem igen hallgattam. Pedig meglepően jó és érdekes, értelmes zene. Engem egyáltalán nem untatott vagy bármi ilyesmi, az énekes hangja sem idegesített hosszabb távon sem. Egy kicsit valóban hosszú, a végére valamilyen szinten megfárad, ettől függetlenül teljesen jó lemez ez a stílusában.
Elsőre a névről hirtelen azt hittem, hogy a veterán német szimfonikus black/viking/folk bandának jött ki végre egy új lemeze, de aztán ránéztem a Metal Archives-on és láttam, hogy nem - pedig lehet, hogy azzal jobban jártunk volna. Igazából én sem tudom eldönteni, hogy itt-ott direkt hamis/fals az ének és/vagy a zenei részek is, vagy nem. Igaz, engem annyira nem zavart ez, mint a többieket, de egy idő után valóban idegesítővé válhat és megértem. Maga a dallamok, a zenei részek többsége egyébként kellemes, de a hamiskás ének valóban ront rajta valamelyest, ám engem idegesíteni nem idegesített. A dalok viszont piszok hosszúak, ami melankolikussá tehetné a lemezt, de inkább unalomba fullad. Egynek elmegy, de 2022-ben ez a lemez sem igazán jobb az átlagostól, közepestől - a maga műfajában sem.
Nem hallottam még a bandáról, de mindenképp egy érdekes zenei egyveleget hallhatunk rajta, amit egyedinek is lehet(ne) akár nevezni. Viszont valóban kellettek volna még jobb dalok ahhoz, hogy ez a jó értékelésről még feljebb menjen, ám meg kell mondjam, hogy a bandanév és borító alapján nem erre számítottam.
Szintén egy bemutatkozó lemez a HP-n, most egy amerikai progresszív rockot/metalt játszó bandától. Mivel viszonylag ritkán hallgatom ezt a műfajt, így számomra üdítő volt ez a lemez, negatívumnak a hosszát tudnám felhozni, mert azért 71 perc, legyen az akármennyire progresszív meg nyakatekert is, brutálisan sok és hosszú bármilyen stílusú lemezből. Rengeteg jó téma van a dalokban, másik negatívum a néhol már nekem nyálassá váló vokál/ének volt. Ettől eltekintve meghallgattam vagy kétszer-háromszor, néhány dalt meg még többször.
Az elsődleges műfaja ennek a bandának is progresszív metal/rock, de mégis teljesen más, mint a Nospün. Talán a legjobb kifejezés a két lemez közötti különbségre, hogy számomra ez borzasztóan ingerszegény pl. a Nospünhöz képest. Amíg ott a hangszeres játék nagyon tetszett, itt rendkívül untatott, az éneklés meg még rosszabb, mint a Nospün langyulása. Nagyon nem az én zeném és nem tetszik, akármennyire is nemzetközi színvonal egyébként - mert azt erről sem mondanám meg, hogy magyar.
Nagyon nem az én zeném ez, továbbra is borzasztó ez a sipákolós, idegbeteg károgás - a tiszta ének rendben van. A két instrumentális szerzeményben legalább nem hallani és a zenei játék, illetve hangzás viszont egész jó. De számomra nagyban lerontja az élvezeti értéket ez a károgós vokál.
Egész jó thrash metal lemez, elsődlegesen a Destruction vonalán mozogva. Első album egy veterán énekessel a fedélzeten, ami a végére egy kicsit lefárasztóvá válik, főleg egy 6 perces utolsó számmal. Igaz, én jobban szeretem az amerikai, Overkill típusú thrash-t, akik azért ennél nem kicsit magasabb ligában játszanak, ettől függetlenül korrekt album lett.
Zenét tekintve brutálisan tekernek, ahogy azt kell, ami számomra kb. a felétől eléggé fárasztó és valamennyire unalomba fulladó is lett. Ennek ellenére - ahogy mindig kihangsúlyozom -, a zenei tudást, értéket mindig értékelem a zenében, valamint azt is, ha számomra nem idegesítő - pedig ez a zene sem áll annyira közel hozzám.
Standard, megszokott Cannibal Corpse minőség, se nem kevesebb, se nem több annál - és ez nem is baj. Így, kb. 40 percnyi játékidőben legalábbis nem. Igaz, az újrahallgatási faktor se nagyon van meg.
Az első albumuk nagyon betalált nálam, azóta sajnos nem igazán sikerült megtalálniuk hozzám az utat. Rendszeresen meghallgatom az új anyagaikat (ahogy a Crypta-ét is), de pár alkalom után ki is kerülnek a lejátszási listából.
Csak azért nem 1 pont, mert nem én akartam lenni az első. Ez a zene nekem nem-gyere-be.
Ez a 2018-ban alakult finn banda tényleg tehetséges, ami a tagok zenei tudását illeti. De se olyan dalokat, se olyan hangzást nem tudtak kreálni, amitől felkaptam volna a fejem. Kristálytiszta digitális hangzás, digitálisan összeszerkesztett dalok arctalan gitárszólók tömkelegével megpakolva. És ami a legrosszabb, hogy valami szörnyen rossz károgás-szerű "ének" uralja a dalok nagy részét. Ha minőségi, dallamokkal spékelt Black Metal-ra vágytok, akkor azt javaslom hallgassátok a Cradle Of Filth bármelyik albumát.
Jól indult a lemez, de egy idő után nekem kezdett elegem lenni. Háttérzenének elmegy majd, ha már tényleg nem lesz semmit hallgatnom.
A 2007. november 10-ei HP alkalmával volt szerencsém utoljára Primordial-t hallgatni . Szerintem ez el is mond mindent. A véleményemet ezen album sem változtatta meg a zenéjükkel kapcsolatban. [Elhallgatom, de semmi extra. Biztos nem érzek rá a "hangulatra"] Emiatt egyel kevesebb a pontszám is, mint akkor.
A Chiléből érkezett Black Messiah pont annyira ötletes, mint amennyire ötlettelen. Zenéjüket a Doom Metal skatulyába lehet elhelyezni. Ez azt jelenti, hogy a svéd Candlemass által megalkotott és tökéletesre fejlesztett epikus vonalat nyúlják mind hangzásban és dallamokban. Ennek ellenére a dalaik rendelkeznek egyfajta rájuk jellemző arccal. Jól megírt számok követik egymást, a műfaj kedvelőinek nem okoznak csalódást. A másik dolog, ami nagyon szimpatikus, hogy fiatal koruk ellenére támogatják, sőt valamilyen szinten a “vevőkörükre” is erőltetik a manapság sajnos már csak retró formátumnak számító kazettát. Az eddig saját kiadásukban megjelent 8 kazettájuk a polcomon kitüntetett helyen sorakoznak, de ha valaki a CD verziót kedveli, akkor az is beszerezhető a bandától. A korábbi anyagaikon női énekesekkel dolgoztak, és el is érkeztünk az album legnagyobb hibájához. A 2021-ben csatlakozott Rodrigo Pérez hangja és stílusa egyáltalán nem illik a dalokba. Sokszor bántóan rossz, hamis. Rendesen lábon lőtték magukat azzal, hogy vele rögzítették az anyagot. A 7 pontot az eddig bejárt útjuknak és hozzáállásuknak köszönhetik. Remélhetőleg a következő anyagon ismét női énekhangot hallhatunk.
Az elképzelés jó, a megvalósítás még várat magára. Az ének valóban nem illik bele a képbe és a zene is sokszor ötlettelenné laposul. Ezen anyagukat meghallgatva nem fogom felkutatni a régebbi anyagaikat, de így egynek elment.
Nagyon kellemes meglepetésként ért a Nospūn zenéje. A legjobb DT pillanatokból megírt válogatás önmaguk szórakoztatására. Talán így tudnám jellemezni. Nem egyedi, de nagyon finom muzsika.
Soha nem volt a szívem csücske a grunge. Ezután sem lesz. Szörnyű volt hallgatni ezt a csoportos maszturbálást.
Számomra az “atmoszférikus”, “ambient” és gyakorlatilag bármi amire a “post” címkét aggatták csak azt jelzi, hogy ne közelítsek. Az album szépen szól, a dalok remek sorrendben követik egymást (Ez azért fontos, hiszen koncept-albumról van szó). De nekem ez a zene egyáltalán nem mond semmit. A Pneuma című, majdnem 7 perces alkotásuknál a számlálót figyeltem, hogy mikor lesz már vége. Bocs, de ez nem az én világom.
Nekem bejön ez a fajta muzsika. Ahhoz nem elég egyedi, hogy felkapjam rá a fejem, de a zene van olyan jó, hogy ne csak egyszer kerüljön a lejátszási listába. Vezetés közben biztos, hogy jó lesz hallgatni.
Rendesen összerakott, (az én ízlésemnek túl) precíz anyag. Többszöri hallgatás után sem sikerült kitörnie a "háttérzenének jó lesz" státuszból.
A ’91-es Butchered At Birth albumukkal ismertem meg a CC-t, ami akkor teljesen lenyűgözött. A mai napig ez a kedvencem a bandától. Az azóta eltelt több, mint 30 (!!!) évben sok minden nem változott a zenéjükben. Hozzák a zúzós, ultrakemény riffeket amikre Corpsegrinder hangja és stílusa tökéletesen illik. Nem a legkreatívabb hozzáállás, de minden szakmában szükség van egy “jó-munkás-emberre”. Azért van néhány kimondottan jó dal a lemezen: nekem a Chaos Horrific, Fracture And Refracture valamint a Pitchfork Impalement hármas kifejezetten tetszik.
Ugyanmár, nem vagyok hajlandó ezt komolyan venni.Erőlködés az egész.
Csatlakozom a 2 pontosokhoz, ez valóban unalmas és semmit mondó prünytyögés volt, a múltkori legalább nem zavart, ez igen.
Osztom Sanyi véleményét.
Nah, ez az a prog zene amit szeretek, ezt kifejezetten ajánlom mindenkinek, az pedig hogy nincs ének külön tetszik, mert így sokkal nehezebb megtölteni a fület, illetve nincs ami elterelje a figyelmet a sok üresjáratról ami zeneileg szokott lenni a dalszövegek alatt.
Az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb pagan metal zenekar, az énekes pedig teljes mértékben és zseniálisan képes megteremti azt az atmoszférát amire mindenki áhítozik a stílus képviselői közül.
Borzalmas volt.Az egész kínszenvedés vernyogás és erölködés, rengeteg doom anyagot hallgattam korábban én tény hogy a blackes vagy deathes vagy funeralos vonal mindig is közelebb állt hozzám, de ez.....
Félúton kezdett unalomba fulladni, illetve a vokál nagyon egysíkú volt, mindezekkel együtt véve egy érdekes anyag, hallgatásra érdemes.
Na ezt a fajta prog metalt nem szeretem.
Kicsit a sokat markol keveset fog érzés kapott el, sok stílusba belenyúltak , de egyiket sem képviseli igazán a banda.
Néhol inger szegény ,volt néhol zavaró. De mivel a körben vannak sokkal rosszabbak így most jobb pontot kap.
Borzasztó középszerű, a klippes nóta is egy nagy nulla, az utolsó 30 másodpercet élveztem az egész albumból.
Újabban a technical vonal kezd fárasztani, meg vannak a kedvencek és valahogy nem nagyon bírnak már csatlakozni újabb lemezek, viszont ezt hallgattam most, tetszett.
Nekem alapmű a zenekar, megkerülhetetlenek ha a brutal-grind-gore-death vonalon érdekelt vagy.Vannak olyan lemezeik amik nem feltétlen ütnek elsőre, de nagyon gyorsan szoktak örökkedvecé avanzsálni.
Értem én Sheol női zenészes fétisét, de ez nekem mindegy, hogy fiú vagy lány, ez egy stabil 7 pontos zene. Előveszem, mert itt van, meghallgatom, fejet rázok, de magamtól nem fog újra megtalálni.
Most írhatnám én is azt, hogy ez tökéletes szembeállítása a Night Verses profi, de érdektelen fitymacsattogtatásának, de nem teszem. Mert nincs értelme. Nyilván ízlés dolga, hogy kinek melyik tetszik jobban, de az egyiket (sőt az egész műfaját) negálni a másikkal szembeállítva teljesen abszurd. Kb mintha azt mondanám, hogy minek hallgat valaki stonert, amikor a black metal sokkal jobb és értékelésre érdemesebb. WTF?
Szóval 2 számomra kedves, de egymástól elég távol álló (power+black ) metál műfajt kevertek a srácok olyan módon és minőségben össze, hogy igazából nem is értem, hogy eddig ez miért nem csinálta senki. A Bal Sagoth próbálkozott valami hasonlóval, de tőlük csak a régieket szeretem. A jó dalok és hangulatot zenei profizmus is kíséri. Az csak hab a tortán, hogy ezek az egyszerű fantasy szövegek megfejelve a borítóval nálam nagyon betalálnak mindig :)
Nincs ezzel semmi gond, de számomra teljesen érdektelen. Faszán tudnak zenélni, de nulla hangulati faktort adnak nekem. Talán egy énekessel kiegészluve jobban megnyertek volna.
Még mindig erős a mágia, de valahogy most én sem érzem annyira a dalokat, mint a korábbi lemezeken. Azért szerintem életem buliját hagytam ki a Lost/Primodial koncerttel, de nem baj, majd In The Woodsal pótolok.
Nem volna ez rossz, de miért ilyen hamis a csávó? És miért nem zavarja ez a zenekart?
Érdemes megjegyezni, hogy a 2015-ös lemezük másodikként végzett itt a hp--n, de sajnos tényleg jobb is volt...
Nyilván maga műfajában ez teljesen jó, de nekem, mint zene, semmit nem ad, sőt idegesít. Dream Theatert sem tudtam hallgatni soha. Maradok semleges.
Valószínűleg sokkal több van benne, mint ami egyszeri meghallgatás után előjön, de nincs kedvem többször meghallgatni. De nem én vagyok a célközönség.
Nem zavart, de sokszor kifejezetten untam.
Ritkán van thrash hangulatom, de itt azt érzem, hogy még a műfaj hőskorában is közepes lett volna ez a lemez.
Kellemes csalódás, nem is tudtam, hogy mostanság ilyen a Cryptopsy. Nekem a CC féle putterebb vonal jobban bejön, ez a felétől már fárasztott kicsit.
Az előző 2 lemez után úgy voltam vele, hogy el kell engednem ezt a régi havert, aztán tessék, a kannibál tetem új erőre kapott. Továbbra is a Barnes éra lemezei a kedvenceim és továbbra is úgy gondolom, hogy a Corpsegrinderes lemez csúcsa a Torture, de ettől függetlenül egy meglepően változatos és érdekes album jött itt létre. Műfajából adódóan felületes egyszeri belehallgatással egyformának tűnhetnek a cc albumok, de ez csak a látszat.
Az összes metalos dobképlet közül a tikatika a kedvencem, ha nem vesszük figyelembe a funeral doomos ultralassú hömpölygést. Mondjuk én a funeral doomot nem tekintem metalnak, sokkal inkább ambientnek. Itt is a tikatika dob működik. A többi számomra fűrészpor. Viszont át kell gondolnom a csaj dobosokról alkotott véleményemet. A csajok általában nem tudnak tenyerezve kávázni, ergo a pergő nem szólal meg. Megnéztem erről az arcról pár videot, hát üt mint a barom a vézna karjaival. Jó technika - jó végeredmény. Pár hete volt a Cierra White, attól is padlót fogtam. Szóval hajrá csajok, veletek az erő!!!
Elsőre behódoltam neki. Semmihez nem hasomlít. Őrülten elvont még a dungeon synthen belül is. Direkt az első lemezt ajánlottam be előbb. A második megfejeli ezt is.
Lehetne ez izgalmasabb, ha ki tudnának törni a minden sor végén hallható feloldás sablonjából. Mondjuk lehet, hogy nem is akarnak. Más oldalról viszont vannak benne meglepetések. A basszgitár gyönyörűen szól. A borító állati jó.
A feléig egyáltalán nem zavart aztán már igen. Próbálnak állati változatosak lenni, és pont ettől lesz egysíkú. Az igazán változatos az, ami néha változatos néha meg nem.
Fingom sem volt róla, hogy hallottam már Primordialt, de aztán kisült, hogy két lemezüket már pontoztam itt. Az ének nagyon jó, csak néha már sok. Ezt leszámítva nem találok szavakat. A lemez második fele jobb, ott jobban eleresztik magukat, a monotónia jól áll nekik. Oké, emelem egyel a pontszámot, szóval 10. Rájöttem, hogy ez az ének ide nagyon is passzol. Farrrkas szavaival élve: ez a zene élettel teli. Spiritualitás a felsőfokon.
Ha ezt a Darkthrone vagy a Bathory csinálta volna, a fele banda imádná, és röpködnének a nagy pontszámok. :-D Hangzásügyileg A Cryptopsy ellentéte, teljesen élő a dob hangja, imádom. Engem a hamisság sem érdekel. Annyira rossz, hogy az már jó, de még nem ment át a jón, hogy megint rossz legyen. Amúgy a kiejtése is fura, de az meg aztán főleg nem érdekel. Ezzel a 6 és fél ponttal elintéztem, hogy az én ajánlásom végezzen az utolsó helyen höhöhö...
Hát ez nagyon fura egy valami. A dalok egy része aggasztóan lapos és semmitmondó a többi meg beteg és formabontó. Kár azért a pár tölteléknótáért... Többet adnék nélkülük.
Nekem a progmetal alfája és omegája az In Mourning. Ez csak egy Dream Theater kópia, ami akkor jó, amikor nem szól a torzított gitár. Sznob, és steril mindenféle hangulati töltet nélkül.
Borzadály ez a basszusgitározás. Értelmetlen, felesleges, tönkreteszi az egységet. A felénél már olyan volt az agyam tőle, mint egy hullámvasút, ahol nem síneken fut a vonat, hanem lépcsőfokokon. Miért kell ezt csinálni? Kényszer valami bizonyításra, hogy tud a srác? Akkor hagyja bent azt a 4-5 tényleg faszán technikás fordulatot, a többit meg tötse ki alapozással. Flea meg Les Claypool... Ők tudják a receptet. A produkció többi részére ugyanazt érzem, amit a Lazarvsnál. Magyarosan nyugatias...
Az gondolom, senkit nem lep meg, hogy a Pneuma tetszett legjobban. Viszont nincs felüntetve szintis a felállásban. Igaz, a dalban lévő témák fele gitáron is leszintetizálható egy jó effekttel, de ott a zongora például... Azt ki csinálja? Általános jelenség, hogy egy lemezen ott van egy állatira meghatározó ambient betét, amiről utólag derül ki, hogy "ja, igen azt a hangmérnőkünk tette rá". Zeneileg néhol érdekes, de többnyire lapos nekem az összkép. Az ének viszont nagyon ócsó, túlszenvelgett, fantáziátlan, egybites dallammenetek, és túltolt főzelékszerű hörgés. Agyonveri számomra azt a keveset is, amit tudok szeretni a lemezen. Csak a Pneuma miatt ennyi - ami lehet, nem is az ő érdemük... És mindez úgy, hogy a shoegaze nagy rajongója vagyok.
Csontszáraz thrash változatos tempókkal, és indokolatlanul hangos dobbal. De legalább húzósan üt a csávó. Nem váltja meg a világot, de Larsnak már nem menne. Az ének egy kicsit idegesítő. Tucatzene, egyszer elment.
A zene elleni egyik legnagyobb merénylet az volt, amikor feltalálták a dobokra a triggert. Aki nem tudná, ez a szar azt csinálja, hogy ha egy légy ráfingik a pergőre, akkor is úgy szól, mintha izomból rávernének. A másik merénylet a kompresszor feltalálása volt, ami a zajszint felé belógó csúcsokat szoftveresen lenyomja. Ennek a két terrorista eszköznek az eredménye itt hallható: nulla zenei dinamika, minden, mindenhol, mindenkor szól ezerrel, egy dal után zsibbad tőle az agyam. Mivel a death metal bandák nagy többségénél preztizskérdés, hogy ki tud mélyebben hörögni, ezért rászoktak a soronként, vagy néha szavankénti munkára a stúdióban. Ezek a zenészek tényleg ennyire rettegnek attól, hogy véletlenül nem hallatszik, hogy 1/64 ütemben mit játszanak? Én szeretem, ha nem hallatszik minden, ha ködös vagy zajos a felvétel, mert az elmém kreatív oldala aktív módba kapcsol. Az ilyen keverésnél pedig, amilyen ez, táskás szemekkel meredek előre, a lelógó számból meg csorog ki a szörp... Ezért győzte le nálam a black metal a deathet. Egyedüli pozitívuma ennek a keverésnek, hogy a basszus és a gitár frekvenciája gyönyörűen el van szeparálva, így egymás mellett hallatszódnak. Ez megér ennyi pontot.
Sosem érdekelt ez a banda, nem is tetszett, amit hallottam tőlük, brutálisan túlértékeltnek érzem. Ha a Metal Blade nem "fedezi fel" őket, rég kihaltak volna, akárcsak a borítóikon szereplő dögök. A három pont a hangzás miatt van, amit elvileg nem számítok bele a pontozásba, de természetellenes érzésem lenne ennél kevesebbet adni egy ekkora névnek. :-D
Prika Amaral rendíthetetlenül hordozza tovább a metal zászlaját, miközben zenésztársai sorra hullnak ki mellőle, és újakkal folytatja tovább menetelését. Dicséretes hozzáállás, ami talán az eddigi legjobb albumukat szülte. Eltűntek az amatőr megoldások, de igazán kimagaslót ezzel a lemezzel se tudtak villantani. Hagyományos thrash riffelések némi death fűszerrel. Az ének jobb lett, mint amit korábban Fernanda Lira művelt, de még így is kényszeresnek érzem.
Akkor teljesen jó, ha mellette az ember csinál valamit, de önmagába elég ingerszegény. Ez a folyamatos rezonálás idegesített már a végére.
De kérem, hova ez a nagy rohanás? Barokkosan túldíszített, de azt is mondhatnám rá, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket is. Jobban szeretem, ha egy jó riffet legalább négyszer megismételnek, mert így jobban rögzül, erősebben hat. A szélvész sebességgel viszont csak súlyt veszít a produktum, amit a power metal is felhígít. A Yönsilma eleje tetszett, ott kézzel fogható, megragadható volt a hangulat. Egyébként az atmoszferikus jelzőt nem érzem indokoltnak, ez melódikus black-power metal.
Nem olyan bátor, olyan merész, mint az előző albumuk, de itt is ezer színnel festenek a zenei palettájukról. Nekem abszolút nem hiányzik az ének, Aric Improta dobolását, pedig önmagában is szívesen hallgatnám.
„Hey, Joe! Kezedben a fegyverrel mondd, hova mész?” Ez a klasszikus sor jutott eszembe, mikor megláttam a szépia filteres szocreálba hajló borítót. Beltartalomban viszont a jól megszokott zenét kaptam, amit már évtizedek óta szeretek a Primordiálban. Persze már nem olyan kimagaslóan, mint a The Gathering Wilderness és To the Nameless Dead lemezekkel, de az írek folyamatosan hoznak egy stabil szintet. Ez igaz erre az albumra is. Kicsit meglepett, hogy Alan időnként a szokásosnál is jobban elereszti a hangját, sikoltozik, de aki látta már élőben, az nem csodálkozik azon, hogy milyen tűz lobog ebben az emberben. A Call to the Cernunnos szám adja vissza talán legjobban, hogyan írható le a Primordial zenéjének veleje. Az All Against All pedig egy bizarr, sötét tétel, amiből úgy látszik, lemezenként mindig akad egy az utóbbi időben.
Megijedtem az alacsony pontokat látva. Milyen lehet az a hamis ének egy doom lemezen? Hát kérem ez szentségtörés! A középkorban ezért máglyahalál járt volna. Nevetve sírtam, vagy sírva nevettem végig az egészet, már én se tudom. De meghallgattam volna egy jobb énekkel!
Egyszer Slash mondta, hogy nem olyan nehéz dalokat írni, verze-refrén-verze és kész. Na Horrendousék ezt az örökigazságot felrúgták. A borító alapján black/death metalra számítottam, de ezt csak díszítésnek használják a progresszív alapokra. Ötletekből nincs hiány, de igazából nem értem, mi volt a zenészek célja ezzel a lemezzel. Mindenesetre jobban tetszettt, mintha összedobtak volna egy sokat hallott „panelhalmazt”.
Nekem a Dream Theater helyett a Riverside ugrott be, főleg az ének miatt. Bár egyiket se nagyon hallgatom. Legalább annyira ötletekkel teli, mint a Horrendous albuma, csak itt a hagyományos progresszív vonal mentén (van olyan?) alkotnak.
Kicsit pszichedelikus, kicsit progresszív, kicsit grunge-os, kicsit nu metalos. Kicsit lehetne fogósabb, és az éneken is csiszolhattak volna, de egyáltalán nem rossz.
Kevesen tudják ezt igazán jól csinálni, hogy az ember lelke mélyére ássanak a zenéjükkel. Csak részben sikerült ezt a Heretoirnak elérni.
„Thrash korszakomban” biztos többre tudtam volna értékelni, de ez most fáradtnak és öregurasnak hatott. Az énekesnek nem semmi rekedtes hangja van, olyan mintha láncdohányos lenne.
Az utóbbi időben immunis lettem a technikás death metálra, már nem tud úgy rám hatni, élettelennek hat. Lehet pont azért, amit Nagaarum mondott.
Na, ők nem fognak meglepetéssel szolgálni. Hozzák a tőlük megszokott aprítást. Az utolsó szám groove-os elhajlása tetszett.
Ez sokkal inkább a "dungeon noise" alműfajba sorolható lemez, amiben az alkalmankénti jó textúrák és ötletmorzsákon túl (pl. Cavernous Flute Melody That Takes, Not Gives) semmi értékelhető nincs. Nevetségesen rövid kompozíciók, amik nem elegendőek az atmoszféra építésére... s így egyáltalán nem élveztem mert nem is tudtam belemerülni.
Extrém módon melodikus, technikás és virtuóz black metal / power metal lemez - az év egyik legnagyobb dobása! Tele van irdatlan sok és nagyszerű gitárszólóval (pl. "The Moonlit Dance of the Twisted Jester's Blood-soaked Rituals" VÉGIG van szólózva - ilyet még nem pipáltam black metalban), s egyébként sem hagytak helyet semmiféle üresjáratra (pl. az "Yönsilmä" elején lévő kis progos / surf rockos bevezető is nagyon kreatív adalék volt). Ahogy beleillesztették ezt a rendkívül technikás euro-power vonalat az albumukba (láttuk már ennek jeleit a kislemezeiken) az valami zseniális. Ezen felül biztos vagyok benne, hogy a virtuóz klasszikus zene is hatással volt a finn trióra - pl. én Vivaldi-t simán ki tudok hallani itt-ott. Alapvetően nagyon gyors lemez, de szerencsére a rendkívüli zenei ingergazdagságot/sűrűséget lágyították olyan atmoszférilus tételekkel, mint pl. a "Into the Silvery Shadows of Night". A végeredmény elképesztő, messze-messze felülmúlták amit eddig produkáltak (pedig azok az EP-k is brutál jók voltak). Én állítom, hogy a mostani '20-as évek egyik legtehetségesebb bandájával van dolgunk.
Tekinthetjük úgy is, hogy ez az első Primordial lemezem, mert nem igazán emlékszem bármire is az eddigi munkáikból. Kellemes háttérzene volt, érdekes módon talán az a kis rövid instrumentális számra figyeltem fel leginkább. Se nem rosszat, se nem igazán jót nem tudok a lemezről mondani - egynek jó volt.
Jajj. Ez ugyanaz mint amit a Witchfinder General leművelt a borzalmas "Resurrected" című lemezénél: megöltek egy amúgy jó riffeket felvonultatú lemezt egy botrányosan rossz énekessel.
Hangzás: jó, tartalom: pocsék. A "Chrysopoeia..." tételig volt tetszetős, onnantól kezdve indult a lejtő. Az "Exeg(en)esis" egyenesen idegesítő, időhúzós a progresszivitás nevében született (inkább azt kárhoztató) zenei tákolmány. Nem értem mi a nagy csodálat oka eme banda felé, szerintem semmi kiemelkedőt nem csinálnak. Legalább a progos stílusa mellett nem lett indokolatlanul hosszú...
Pontosan olyan mint amire számítottam. A hangzás passzos a stílushoz, konzisztens és fillermentes lemez.
Ezeken a napokon egyfajta frissítőként hat, úgy is itt a melankólia a láthatáron. Én gitárosi (szólógitár) még tovább erősítenék. Igazából ennyi.

Vélemény, hozzászólás?

Hangpróba – 2023. október (28 komment)

  • maniac maniac szerint:

    Nagyon szépen koszonom a lehetoséget, hogy hosszú ido után részt vehettem a HP-n. Nagy általánosságban el lehet mondani, hogy oreg vagyok és nem vagyok már annyira nyitott az újabb dolgokra.
    De ettol fuggetlenul nagyon élveztem és csak további sikereket kívánok az oldalnak és persze minden tagnak aki hozzájárul, hogy a Fémforgács továbbra is buszkén képviseltetheti magát az underground sajtóban.

    • boymester boymester szerint:

      Nincs mit! Ahhoz, hogy még vagyunk, mindenki hozzájárult valakivel, akiket most nosztalgiázni hívtunk! Megterehelő tud lenni egy-egy kör, de szinte mindig akad olyan anyag is, amiért érdemes volt végigfülelni az egészet:)

  • Nagaarum Nagaarum szerint:

    Miki az Angertea kommenteden felröhögtem. Ennél pontosabbn lehetetlen megfogalmazni, amit én is érzek vele kapcsolatban. 🤪

  • Nagaarum Nagaarum szerint:

    Szokásosan mutogatok ellenpéldákat a fentebb számomra gyengén szereplő lemezekre műfajon belül. Amit a Heretoir számomra nem tudott megadni, azt ez 100%-osan adta annak idején – most is:

    Sajnos már feloszlottak.

  • Nagaarum Nagaarum szerint:

    Na ez progmetal kérem. Csak hogy ne higyjétek azt, hogy minden metalt utálok. 😁 Itt van kreativitás rendesen. Beállítottam a lejátszót.

  • crestfallen crestfallen szerint:

    Megérkeztem közben én is, köszi ezúton is a visszahívást, már nem nagyon emlékszem, hogy miket műveltem itt még tizen-/éppen huszonévesen, úgyhogy igyekszem legalább most hozzáadni némi szellemi értéket. 🙂

    • \m/BB\m/ \m/BB\m/ szerint:

      Üdvözlet újra itt!
      Ismét eszembe jutott rólad a kedvenc Anathema dalom/albumom. 😉

  • butch butch szerint:

    Üdv mindenkinek, és köszi Boymesternek a meghívást, jó több, mint 10 év után kicsit visszatérni ide, és életemben először hangpróbázni egyet!

    • boymester boymester szerint:

      Üdv és jó szórakozást, jó zenehallgatást! Most nézem, hogy maniac avatárja ugyanaz, mint sok-sok évvel ezelőtt. Zöldfülű olvasó koromban láttam utoljára ezt a képet egy hangpróbán! Nagyon fura:)

    • Nagaarum Nagaarum szerint:

      Jó ötlet volt ez a meghívás. Ugyanazt érzem, amit te István. Annyi különbséggel, hogy te azóta is itt vagy, én meg néha besokalva leléptem, aztán mint a szemetet, visszafújt a szél. 🧙‍♂️

    • \m/BB\m/ \m/BB\m/ szerint:

      Emlékszem maniac mennyire szerette a női énekes ajánlataimat! „A csaj nem tud énekelni.” mondása volt a kedvencem tőle! 😀

    • maniac maniac szerint:

      Koszonom a meghívást. Jó újra HP-zni.
      \m/BB\m/ A véleményem a noi énekesekrol azóta finomodott ;-D

    • Sheol Sheol szerint:

      Ezt jó hallani, akkor remélem most sok pontot kapok tőled! 😀
      Az ékezetek véletlenszerű használatából arra következtetek, hogy még mindig Angliában élsz.(?)

    • maniac maniac szerint:

      Finomodott, de sokat nem változott. És igen, még mindig Angliában élek.

  • Nagaarum Nagaarum szerint:

    Nem ugyanazt látni a pontozómezőben kijelentkezve, mint bejelentkezve. 🤖

    • ensomhet ensomhet szerint:

      Cache miatt van, előtt-utóbb utoléri egymást a két verzió.

    • Nagaarum Nagaarum szerint:

      De Ctrl – F5 – tel frissítettem, az sem segített. A cache – re már ez sem hat?

    • ensomhet ensomhet szerint:

      Nem bejelentkezve egy korábban generált statikus html-t szolgál ki, mivel az gyorsabb/kisebb szerver terhelés, tehát a CTRL+F5 féle frissítésnek erre általában nincs hatása. Bár egyébként elvileg ha bejelentkezett ember pontoz, akkor ennek újra kéne generálódni, de lehet lassabban történik meg.

  • boymester boymester szerint:

    Ha időtök akad, hallgassátok meg a két kimaradt lemezt is! Nem a zsánerem, a Scar Symmetry visszatérő lemeze mégis brutál jó lett!

  • ZolixiusRex ZolixiusRex szerint:

    Finom kis csata lesz. 😀

  • Weide Weide szerint:

    Wow, de király, hogy van új Night Verses! A From the Gallery of Sleep-et a mai napig az egyik legjobb prog-post rock anyagnak tartom, és azt is itt, a HP-n ismerhettem meg.

    • srppk srppk szerint:

      Ennek kifejezetten örülök. Remélem más is van még így vele. 🙂

March of Beasts March of Beasts
március 01.
Bass Warrior Tour Bass Warrior Tour
március 04.
Hate, Delure, Morvigor Hate, Delure, Morvigor
március 04.