Nem rossz album. Néhol már-már túlzásba viszik a lehangoltságot, melankolikusságot, na nem mintha ez annyira baj lenne egyébként, illetve ezek a dalok működnek jobban (lásd pl. a második), mintsem az első például; vagy az olyan lazább, bulizósabb hangulatú számok, mint a Hol voltál. A szavalás/rappelés nem igazán az én műfajom. Nemsokára koncertezni fognak itt Debrecenben - lehet, hogy elmegyek megnézni őket.

Nekem túlságosan összefolyt az egész lemez. A hangszeresek játékával nincs probléma, az ének túlságosan monoton és a dalok is azok lesznek egy idő után.

Elment egynek ez az egy 20 perces szám, vannak benne érdekes zenei elemek, megoldások, de leginkább akkor, mikor nem a bedurvulást, a black metalos károgós részt halljuk. Ott olykor még megnyugtató érzetet is éreztem. Ez így egy EP-ként elment, viszont ha ebből mondjuk 3 húsz perces szám lenne és teljes nagylemez, úgy számomra már nagyon sok lenne. A bandcampen az a "True Bakony Black Metal" stílusbesorolás vicces. :)

Majdnem olyan remek lemez és banda, mint a Melechesh. A keleties témák nagyon megdobják a dalokat, viszont Ashmedi vokálja a Melechesh-ben izgalmasabb és sokkal jobb, mint az itteni énekesé. Zeneileg, hangulatilag nagyon tetszik, a hatodik, Diar Al Anbat szám simán elmehetne Melechesh-nek is, az utolsó, instrumentális szerzemény pedig pazar; a borító viszont borzalmas.

Itt nem (csak) az énekkel van baj, hanem azzal, hogy összességében ez egy végtelenül unalmas, egysíkú, ötletektől mentes lemez, ami a maga 44 és fél percével egy idő után már baromira fárasztó és kezdett idegesítő is lenni. Ez debütáló lemeznek a zenék óceánjában még a tucatot sem éri el.

Az előző lemez borítóját megpillantva egyből beugrott, hogy az is be volt ajánlva és kerestem, hogy mi írtam hozzá. Aztán láttam, hogy be volt ajánlva, de nem került be a körbe, később pedig már nem ajánlották be újra. Én most mindennemű külső körítést figyelmen kívül hagyok és csak a zenét értékelem, ami teljesen rendben van a maga stílusában. Sőt, vannak rajta olyan remek témákkal operáló dalok, mint a Defiled Gestation vagy az utolsó Parricide. Igen, van benne nem kevés Cannibal Corpse beütés/utánérzés, de ettől még lehet kellemes és jó - vagy pont ezért (is).

A borító és a bandcamp oldal és ezen első benyomások után egy meglepően kellemes és üdítő lemezt hallgattam végig - többször is. Előbbik után nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jellegű zenét tartogat, meglepően dallamos, jó zenei játékkal és a károgás is tetszett; sőt, a hangzással sem volt bajom, mert nem az a direkt ótvar fos lo-fi, ami sokszor szokott lenni és ami sokaknál a "művészethez" hozzátartozik.

Most érzem azt, hogy az eddigi hibátlan menetelés megbotlott. Ez az első Leprous lemez, ahol már szinte csak Einar éneke az izgalmas, az viszont egyedül ilyen terjedelemben nem viszi el a hátán az egész produkciót. Ezek a dalok zeneileg már nem változatosak, mint régen, egyre szürkébb az összkép. A Leprous popzenekarrá vált, de már popzenekarként is írtak 10 pontos lemezt. Csalódott vagyok.

Egy kellemes időutazás volt ez, a régi Amorphis hangulatot hozta vissza, amikor még az egyetemi koleszban kazettáról meg a tehetősebbek már CDről játszották a metalt. A basszusgitár nagyon erős, ahogy az Amorphisben is volt mindig, amikor Oli-Pekka Laine kezelte.

Általában kiröhögöm a kozmopolitán közérthető, gyorsérlelésű cuccokat, viszont ez ötletesebb azoknál, amik a színtéren rendre feltűnnek. Nem tudom máshogy megfogalmazni, nekem egyszerűen libsi tempós időnként, ahogy a Bëlga is. Ennyi a negatívum. Jöjjön, az, ami tetszett. Pápai Joci, az Elgos énekes srác és más cigány zenészek szoktak hasonlóan artikulálni, ahogy itt a Szendrői Csaba. Ebben megerősített a Wikipedia oldaluk is. Ott gypsy-punknak (helytelenül gipsynek írva) aposztrofálják azt a pár stílusjegyet, ami nekem is feltűnt. A Szendrőinek viszont a sortörései nagyon egyediek, elsőre zavaró, de valahogy működik. Amúgy cigány kántálás és az arab ének az egyik gyengém - fétisem, ebben ők utánzhatatlanok. A szövegek csont profik. A zenében meg állati erős az atmoszféra és a dinamikai változások. A dalok nagyon különböznek, de megvan a keret. Bejön a cucc. Lehet még nő a pont.

A P.F.A. és a Sheep In Wolves' Clothing maradványaiból állt össze két arc, Áron és Atika. Penetráns és egyedi. Gyomros a komfortzónában nevelkedetteknek. Tessenek érzékelni! :-D

A Sharpening Blades Of Cynicism befejezéséig nem történt számomra semmi izgalmas benne. Aztán a Charredig megint nem. A hangzása tetszik, de ilyen hosszban megzsizsikesedett az agyam tőle. Kár, hogy csak két végletben tudnak gondolkodni.

Mindig is untam azokat a zenéket, ahol a sorvégeknél mindig történik valami lezárás vagy felívelés, leívelés, csattanó. Ez tulajdonképpen raw köntösbe bújtatott melodic black metal. Nekem teljesen izgalommentes, illetve egy kicsit inkább idegesítő.

Imádom a rezgését, bár a számomra legütősebb első két dal esszenciáját a PoS már kiadta a Pantherrel. Nagyon erős zenei és szellemiségbeli rokonságot érzek a két lemez között amúgy. Meg Einar nem olyan régi szólólemezével is. Ami baj: szinte az összes dal ugyan arra a szerkezetre épül. Finom, csendes kezdés ami felépül egy erős crescendoba. A másik, meg az utolsó két dal... sokadik hallgatásra sem mondanak semmit, kvázi 10 perccel lehetne rövidíteni (ezzel számomra erősíteni) vele a lemezt. Amúgy nagyon patika mindenki teljesítménye és az összhangzás is.

Imádom minden pillanatát. Sok benne azért a nosztalgiafaktor is, meg ebből így ebben a formában klasszikus nem lesz. Ezért nem 10, de amúgy meg ja....

Én ebben semmi cigányosat nem hallok... Nekem az ének ezerszer inkább Lovasi meg Kispál. Meg a furcsán tördelt szövegek is. Alternatív értelmiségi fuck! Amúgy vagány. Tök működik, fog még pörögni.

Számomra ez, a zeneiség láncaival féken tartott káosz. Az én fülemnek nagyon egyben van. Pusztít, ha kell, húz és punkoskodik amikor kell, levegőhöz juttat amikor már fulladozok. Nyilván nem egy hallgatásos és nyilván van dögivel első hallásra is leszedhető pusztítás is a piacon. "Sajnos" ennek kell több idő. De meghálálja.

Imádom a keleties dolgokat black metalban. Ahogy fel is merült, azonnal adja magát a Melechesh párhuzam. Csak annyi a bibi, hogy az az erős benyomásom, hogy éppen csak a keleties hangszerek és megoldások azok, amik elviszik a fülemet. A kompozíciók viszont nem olyan erősek, mint amikkel pl. egy Melechesh elő tud állni. A black metalt elhagyva az Orphaned Land, meg mondjuk az Amaseffer meg egy egészen más szint ahogy a dalokba beleszövik a keleties hangokat, hangszereket, amik kiegészítik, kiteljesítik az amúgy magukban is erős kompozíciókat.

A CC sem a kedvencem, a 200SW meg kimondottan gyenge eresztés, nem nagyon értem a nemzetközi hype-ot a banda körül... hallgassa akinek jól esik. :)

A '13-'17 közötti három albumot szeretem, és ez volt az időszak, amikor hallgattam őket, azóta nem. Az elmúlt hét évben történt változásokat nem követtem, de ha most itt tartanak, akkor itt tartanak; azért szégyellnivalójuk nincs. A "Like a Sunken Ship" szuper, de azzal a lendülettel unalomba is fullad, és előtte sem repít az égig.

Most nem azért, de ez az énekhang nem jó.

2024-ben egy death metal albumot ilyennek képzelek el.

Az album, ami miatt itt vagyok. Az album, ami őszinte, zsigeri, energikus, kreatívan egyszerű és piszok szórakoztató. Úgy tud több lenni, hogy nem akar több lenni.

Régen sem nekem szólt, ezt sem fogom többet meghallgatni. Maradok semleges.

Ügyesek, magyarul nehéz jó szöveget írni, ezek jók. Nem nekem készült, szóval ez most ennyi.

Nekem általában tetszeni szoktak Naga ajánlásai, de ez most egy erős kivétel. Lehet, én is elfogult lennék, ha a haverjaim albumáról lenne szó, tényleg nem tudom, de ez jelenleg nekem ismeretlenként egy ilyen sulizenekaros brüngyögés, nulla hangulati faktorral min bm, mind ds fronton. A logó az állat.

Aki ismeri a Darkthrone klasszikus Blaze albumát, annak egyértelmű, melyik lehet az Avmakt zenészeinek kedvenc bandája. Lényegében egy az egyben levették a megszólalást, Fenriz akkori vokálját (ami egyébként tökéletes), plusz kiegészítették a saját hangulataikkal is. Mivel nálam a Blaze benne van a top 3 black metal albumban, már csak az volt a kérdés, kiállja az Avmakt a fő zenehallgatási próbámat: nem akarom-e inkább menet közben berakni azt a klasszikust, amit megidéz. Kiállta. Egy hete pörög.

Tetszik, hogy a Malina, Pitfalls és Aphelion után itt újra visszaköszön a korai Leprous lemezek "őrültsége", még ha nem is olyan mértékben és töménységben, mint korábban. Tetszik, hogy a MoA úgy tud kemény lenni, hogy ez már rég nem az a fajta tipikus értelemben vett progresszív metal, ami anno volt a zenekar. Tetszik, hogy a dalszövegek reflektálnak egymásra és ívet adnak az egész lemeznek. Tetszik, hogy minden egyes újrahallgatással egyre jobban a bőröm alá kúszik, és tetszik, hogy minden alkalommal felfedezek benne új érzelmeket és hangulatokat. Nem tetszik viszont, hogy a három legerősebb dalt ellőtték a megjelenés előtt, és emiatt igazán lehengerlő szám már nem várt a teljes lemezen. Nem tetszik, hogy akármennyire is súlyosabb és meredekebb megoldásokkal operál a lemez, a számomra etalon Bilateral zsenialitása már sosem fog igazán visszaköszönni. Nem tetszik, hogy nem tudom, mit is látok a borítón. De amúgy imádom a lemezt, érdemes tényleg többször meghallgatni.

Meh, sokkal jobbat vártam. A dalok egybefolynak, kiugró ötletek híján úgy érzem, hogy a féktelen vadulással és blastbeat áradattal akarták feltölteni az amúgy tartalmatlan számaikat, amik emiatt sokszor feleslegesen hosszúnak tűnnek. Néhol a keverést is furának éreztem. Az ide-oda betolt akkusztikus szegmensek amúgy jók, de hangulatában meg semennyire sem passzolnak a lemez többi részéhez, így értelmüket vesztik. A Godmaegen-ben lévő gitárszóló is karakteridegennek és egyszerűen rossznak hallatszik. Nem mondom, hogy nincsenek itt-ott amúgy megkapó részei, meg ha valami nagyon bősz black-re vágyik az ember, akkor még működhet is, de én az én időmbe az idei zenedömping mellett nem fog beleférni ennek hosszú távon való megtapasztalása. Viszont, ha már beemelték a Bright and Poisonous számba, hadd ajánljam a filmkedvelők figyelmébe a '72-es "Aguirre, Isten haragja" c. filmet.

Mindegyik eddig megjelent FA lemezt kirívónak és egyedinek gondolom a maga nemében és műfajában - kivétel a Velenót, ott valami nagyon félrement számomra - de az Opera meg tudott lepni, egy kompakt, őszinte, kompromisszummentes daragép az egész, megtámogatva a már jól ismert szimfo-elemekkel. Ha önmagában vizsgálnám, ez egy remek és szinte tökéletes FA album lenne, de a korábbi anyagok fényében van egy kisebb hibája. Az eddigi összes lemezükön azt éreztem, hogy a végső produktum az összes tag zenei stílusának és zsenijének az elegyéből keveredett ki, mindannyian ugyanannyira hozzátettek a végső műhöz, viszont most egyedül Paolit érzem igazán a lemez mögött, és valahogy nekem kizárólag ő kevés egy tökéletes Operához. És nem feltétlen csak zeneileg, hanem úgy összességében.

Már pár hónapja benne van az "írni kellene róla" csomagban, kifejezetten télire szánom ezt a lemezt. Nagyon bejön a hangzása.

Az a baj, hogy ez a lemez Leprous mércével mérve is enyhén szólva lapos. Egy Malina-hoz képest pedig fényévnyi a különbség! Persze ettől még szép, és egyedi, a kevéske megmaradt rock/metal rész sokat hozzáad az összképhez, de számomra ez nagyon kevés!

Annak is kilenc éve már, hogy a Kingcrow zenejét megszerettem az Eidos albummal, pedig az én fejemben még mindig az új felfedezettjeim közé tartozik. Érdekes összevetni egy körben az új Leprous-szal, mert kétségtelenül hasonló műfajban mozognak. Bár sok-sok helyen Leprous-szerű dolgokkal is találkozom, mégsem lenne fair a Kingcrowtól elvitatni a saját egyéniségét, hiszen rendelkezik vele. Izgalmas album lett az idei, tartalmasak a dalok, egyik-másik szerzemény pedig egészen hangulatos. Például a címadó az album éke, ez egyértelmű! Nincs épp mindenhol katarzis, de nagyon magas a nívó.

Áronék agymenéseit mindig is szerettem. Ez most mintha egy kicsit felnőttebb anyag lenne, kevésbé csapodár a crusty-rusty black metál része (amit, amúgy imádok). Itt mintha a post metál és pszichedelia felé görbítették el a zenét. A visszatérő gitármotívum nagyon ragadós, tetszik, ahogy végig kíséri a 20 perces számot. A szintik pedig jobbára dungeon synthet háttérbe helyezik az alaphangulatot, majd onnan gyorsan ki is ugrik a zene a zsigeri black metálnak köszönhetően.