Felgyulladt a tűz a gyűlölet erdejében, sűrű fekete füstje behatol minden gyarló tüdőbe és nem ereszti addig, amíg az utolsó kétségbeesett agonizálás is a múlté lesz. Roman Saenko legősibb projektjéről van szó, a Hate Forest 1995-ös megalapítása óta sok minden történt a világban. Ha Roman szűkebb környezetét nézzük, ez hatványozottan is igaz lehet. A 2004-ig tartó első időszak négy albumát már beborítja a nemes patina és sikerült klasszikusokká válniuk mindazok számára, akik messzebb is el tudnak látni a skandináv félszigettől. Aztán másfelé kezdett tekinteni Roman, melynek egyik és egyben leghosszabb életű gyümölcse a mai napig létező Drudkh lett. A féktelen brutalitással vezérelt gyűlöletet felváltotta a szellősebb, atmoszférikusabb fekete fém, amit átjárt a hazája iránt érzett szeretet. 2019-ben azonban újra vérszagot érzett Roman az erdőben, a megvetés és a mizantrópia mindent elemésztő lángjai újra kigyúltak és a rákövetkező év végén szinte a semmiből újra kaptunk egy új Hate Forest albumot. Mintha meg sem történt volna a 15 éves kihagyás: egy nagyszerű visszatérésnek lehettünk fültanúi. Tavaly decemberben szintén fanfárok és minden különösebb előzetes promóció nélkül megjelent a következő ópusz, ami az Innermost címet kapta.
Akik ismerik a Hate Forest előző albumait azoknak nem lesz meglepetés, de akik elkövették azt a fatális hibát, hogy még nem hallottak egyet sem Roman ezen albumai közül, azok először talán tanácstalanul fognak maguk elé nézni. A Hate Forest hangzására mindig jellemző volt a death metal bevonása a képletbe és ezt megkapjuk az Innermost nyitódalában is. A Those Who Howl Inside the Snowstorm sűrűn és nagy erővel zúdítja ránk a tremolo lavinát, szinte levegőt sem kapunk olyan sebességgel és sűrűséggel gyalul le minket a Hate Forest. Egy kis innováció is fért ebbe a dalba és akármilyen furán is hangzik, de itt a tradicionális black károgás számít az újításnak. A Hate Forest ugyanis a mélyről feljövő, ugyanakkor élettelenül szálló death hörgést választja fegyveréül. Ez váltakozik a károgással, ami nem volt igazán jellemző egyik gyűlölet erdő kiadványra sem. Ez a stílusbéli váltás megmarad a hosszabb lélegzetvételű By Full Moon’s Light Alone the Steppe Throne Can Be Seen című dalban is. Az ellentmondást nem tűrő, gyors tempót egy akusztikus gitárral megküldött betét töri meg, amely ezután teret enged a középtempónak. A gitárok hangzása erősebb, húsosabb mint a hagyományos értelemben vett fekete fémnél. A dobok sztoikusan, feszesen menetelnek, semmi technikázás, vagy progresszív ütemképlet nem kap teret itt. A primitív mizantrópia a Hate Forest lényege. A dalok felépítése, a dalszerzés terén se keresgéljünk meghökkentő vagy akár oda nem illő megoldásokat.
A Hate Forest úgy teszi magáévá az innovációt, hogy közben nem tesz semmi különöset. A fűrészes gitárok erősebb tónusa, az erőteljesebb, nem papírvékony dobolás és a hörgés mind a halál fémet juttathatja eszünkbe, ami masszív hatással volt Roman projektjére is már a kezdetektől fogva. De akkor mégis, hogy sikerült mindig black metalt készítenie ezekből az összetevőkből? Ha csak a különböző elemeket nézegetjük önmagukban, akkor egyszerűen nem áll össze a képlet, de a csavar Roman előadásmódjában van. A gitár hiába szól sűrűbben, mégis az a darázsfészekszerű tipikus sistergés, ami áthatja az egészet nem férne egy ortodox halálfém albumra, ahogyan az ennyi tremolo játék sem. A fullasztó forróság váltakozik a fémes fagyal és ez egy olyan kombináció, ami csak a Hate Forest-re jellemző. Voltak bandák, projektek, akik megpróbálták ezt a sajátos stílust a magukévá tenni, még voltak is olyanok akiknek ez sikerült is (Death Fortress merre vagy?). De sose sikerült azt az extra varázslatot belecsempészniük a hangzásukba, ami által tényleg tudták volna helyettesíteni Roman projektjét. A hörgés mint olyan sem a brutalitást, vagy a kirptaszagot árasztja magából. Sokkal élettelenebb, egykedvűbb az itt hallott stílus, ami inkább egy nosztalgiával átitatott vágyakozást testesít meg, mintsem a kötőszövetek áthatóbb tanulmányozását. Az ördög a részletekben van és ez teszi a Hate Forest hangzását egyedivé, amit valaki vagy megkedvel vagy nem.
Negatívumként két dolgot tudnék megemlíteni. Az egyik az az első két dalban hallható váltakozó vokálok hiánya a többi szerzeményben. Nem tudom, miért jutott Roman erre a döntésre, de én nagyon szívesen hallgattam volna ezt az egymásnak feleselést a többi számban is. A másik a dalok egybefolyása, ami tipikus Hate Forest tünetként is felfogható. Pont, hogy a leghosszabb tétel, a Temple of the Great Eternal Night képes ebből kitörni. A riffek itt nagyon karakteresek, nem olvadnak egymásba és még azon is kaptam magam, hogy dúdolom néhányat meló közben. Nem mondanám, hogy ezek mellbevágó hibák, de nálam senki se tabu, legyen akármekkora neve a metal berkein belül. Rengeteg időt töltöttem a Hate Forest albumaival, ahol csak én voltam és Roman diszkográfiája. Ez a mérce számomra, ami nagyon magasan van, ezekhez mérten nem hiszem, hogy ez lesz a kedvenc albumom tőle, de mindenképp méltó a Hate Forest névre az Innermost. 2021 decemberében vették fel ezt a művet, tehát még nem sokat sejthetet az alkotó a közelgő sötét jövőről. Nem is szeretném belemagyarázni az új szerzemény csapongó lelkületébe a háború poklát, nincs rá szükség, a saját lábain is eláll. Az viszont szerintem egyáltalán nem a véletlen műve, hogy a Drudkh szintén remek albuma novemberben jelenhetett meg a Hate Forest pedig rá egy hónappal érkezett. A magába forduló, depresszív gondolatokban elmerülő lamentálás és az erdőtűzként pusztító embergyűlölet kettőse talán az ő lelkében is ugyanúgy tanyát vert, mint leghíresebb két projektje a különféle hanghordozókon.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
