Haunt

Flashback (2020)

A kaliforniai Haunt zenekar szótárában ismeretlen fogalom az alkotói válság. A jelenleg egyszemélyes formációként működő banda, pontosabban fogalmazva annak vezetője, Trevor William Church (Beastmaker, Hysteria, és nem mellesleg a  Church Recordings főnöke) nem szenved a kreativitás hiányától. Emberünk idén januárban jelentkezett a remekbe szabott Mind Freeze lemezzel, amit a megjelenése óta mondhatni, hogy heti rendszerességgel hallgatok. Az a kiadvány egy kis metalos ízzel fűszerezve tökéletesen idézi a Signals korszakos Rush munkásságát, amikor már finoman kísérletezgettek a szintetizátorokkal, de még nem estek át a ló túloldalára. A formáció kapcsán emlegethetném a korai Van Halen-t, a késői Thin Lizzy-t, de akár a Di’Anno korszakos Iron Maiden-t is.

Az előző sorlemez még hagyományos zenekari felállásban készült és a megjelenése után néhány héttel érkezett is az újabb Haunt kiadvány egy demogyűjtemény képében. Egy ilyen összeállítás “jobb” helyeken sima időhúzó kiadvány szokott lenni két sorlemez között, nem így Trevor-éknál, hiszen júniusban már a bandcamp-en debütált a Flashback névre keresztelt új nagylemez. Szóval öt hónap alatt két sorlemez került az asztalra, ami manapság elég ritka, leginkább a ’70-es években vagy azokat megelőzően volt szokás ez a tempó.

A friss lemez akár Trevor szólóanyaga is lehetne, ez esetben semmi bajom sem lenne vele, de a Mind Freeze után kicsit elkapkodottnak érzem a dolgot. Annál a lemeznél is többen felrótták neki(k), hogy a bandánál bevett gyakorlat az egyes szerzemények váratlan lekeverése, mellyel azt az érzetet keltik, hogy esetenként befejezetlen dalkezdeményekkel van dolgunk. Sajnos most is (például kapásból a nyitó dalnál) előfordul ilyen megoldás. A Mind Freeze-n sorakoztak a remek refrének, a Flashback hallatán viszont kevesebb ragadós témára kaptam fel a fejemet.

A hangzás az előző lemeznél sem volt egetrengető, most is a tőlük megszokott soundot kapjuk, ezúttal kevesebb billentyűvel, gitárcentrikusabb megközelítésben. A dalok kivétel nélkül 3-4 percesek. A keverés talán jobban is sikerült, mint legutóbb, már a nyitó címadó dalban felfigyeltem a kellemesen dörmögő basszusgitárra, mely a másodikként érkező Winter’s Breath-ben jelentősebb szerepet is kap a puszta alapozásnál. A tempósabb dal hallgatása közben beugrott az első két lemezes Iron Maiden is. A nyolc nóta egyébként többnyire középtempóban halad, a legrövidebb Spend a Fortune az album talán legpörgősebb szerzeménye. A friss nóták közül kiugrónak tartom az Electrified-ot, amely a legfogósabb refrénnel büszkélkedhet. Az utolsó dalok most kevésbé sikerültek emlékezetesre. A gitárszólókkal ezúttal nem nagyon vagyok kibékülve, ugyanis többnyire kimerülnek egy-egy rövidebb tekerésben.

A zenekari oldalon rendkívül leharcolt fejjel rendszeres stúdiós videoüzenetek formájában bejelentkező Trevor kicsit érlelhette, illetve szerkezetileg kerek egészekké formálhatta volna a friss szerzeményeket. Bár lehet, hogy az is benne van a kritikus megjegyzéseimben, hogy teljesen váratlanul ért a friss lemez és a hibát inkább magamban kell keresnem… Majd az idő eldönti a dolgokat. Amit mindenképp a banda, vagyis Trevor javára kell értékelnem az az, hogy a jelenlegi túlzsúfolt mezőnyben ki tudott alakítani egy olyan megszólalást-stílust, ami a Haunt sajátja. Ez pedig a szememben nem kis teljesítmény, a következő sorlemezzel viszont ráér két év múlva jelentkezni!

Az ajánlót írta: Andris

augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,