Már nem is emlékszem mikor került először meghirdetésre ez a buli. Azt tudom, hogy a Heaven Shall Burn-t, ha itthon játszanak megnézem. Így egyből meg is vettem a jegyet. Sajnos jött, látott, és egy ideig győzött is a COVID, így ez a buli is hopponált kb. 2 évet az időben az eredeti időponthoz képest. Akkor, ha jól emlékszem, csak a két headliner volt meghirdetve, ami maga is izmos estét ígért, azonban a két előzenekar csatlakozásával biztosítottnak kellett volna lennie a teltháznak. Szerintem. De erről majd később.

Az estét az angol Malevolence nyitotta. Bár a csapat 2010-ben alakult (és már sokszor járt hazánkban is), én csupán a tavaly megjelent Malicious Intent-el ismertem meg őket. Annak ellenére, hogy mély benyomást nem tettek rám lemezen, tudtam, hogy ez a fajta muzsika színpadon él igazán. A banda mindent megtett, hogy megnyerje a közönséget, ami jól is sikerült. Intenzív régisulis metalcore-juk hamar berántotta a közönséget. Bár a 7 nótás set nem volt hosszú, szerintem ez elégséges volt. Bár ha ilyen muzsikát szeretnék hallgatni, akkor inkább a régi kedvenceimhez nyúlok, az olyan nóták, mint a Self Supremacy, vagy a záró On Broken Glass maradéktalanul meggyőztek.

Imádom az Obituary-t. A zenét, a csapattagokat, és az állandóságot. Ez a banda bármit csinált eddig, a végeredmény hamisítatlan Obituary lett. A csapat, a death metal Motörhead-je számomra, és ez így is van jól. Furcsa, szinte fesztiválszerű volt a Malevolence után látni az „öregeket”. Mert kb. a turnépartnerek tagjai annyi idősek, mint a Slowly We Rot.

Bár a csapat gyenge lemezt sosem adott ki, sőt, az idén megjelent Dying of Everything remekül sikerült. Változatos (természetesen a csapat mércéjével mérve) és bivalyerős korongot raktak le az asztalra, mely már az első hallgatások során a kedvencemmé avanzsált, az utóbbi lemezek közül. Remek formában volt a csapat, én meg kb. úgy éreztem, mintha visszamentem volna az időben. Számomra a csúcspontok az olyan nóták voltak, mint a Redneck Stomp vagy I’m in Pain. Libabőrös élmény volt hallani a Don’t Care-t is élőben (a World Demise a kedvenc Obituary albumaim között van). Az új lemezről a  The Wrong Time / My Will to Live / Dying of Everything hármas hangzott el, melyek egyáltalán nem lógtak ki a best of set-ből.  

Már több cikkben kifejtettem, hogy mennyire alábbhagyott a lelkesedésem egykor kedvenc irányzatom a metalcore iránt. Bár az első időszakot koromnál fogva utólag kellett bepótolnom, számos kedvencem lett (pl. Merauder, Integrity, Earth Crisis, Converge). A másodvirágzásnál viszont már ott lehettem. Hónapról hónapra tűntek fel olyan zenekarok, melyek új megközelítésben álltak a stílushoz. Jobbnál jobb csapatok kerültek akkor szem elé, akik mind egyedi, elsőre beazonosítható módon nyúltak a stílushoz (Himsa, Hatebreed, Killswitch Engage, Shadows Fall, As I Lay Dying, Unearth, Lamb Of God, Caliban, Cataract, God Forbid, Atreyu, Caliban, Into Eternity, hogy csak a kedvenceimet említsem).  Sőt, voltak olyan zenekarok, akiknek tulajdonképpen már csak a közönsége érkezett ebből a közegből (a zseniális heavy metal 3 Inches Of Blood, vagy a vegytiszta death metal The Black Dahlia Murder). Azután a hullám elcsendesesedett, ma pedig már olyan ritka a jó lemez a stílusban, mint a fehér holló. Jelen pillanatban csupán a deathcore-ban vannak próbálkozások a stílushatár kitolására. Ezt annak ellenére kell kijelentenem, hogy a dethcore-t magát, a kezdetek óta ki nem állhatom. Az olyan zenekarok hallatán, mint a Cabal, én is elismerem, hogy van mit még mit keresni a stíluson belül. Ez a hosszú kitérő csupán azért érdekes, mert az akkoriban általam alig hallgatott zenekarok hatalmas sikert arattak. Erre, az este két headlinere egyaránt jó példa.

A Trivium-ot a The Crusade-vel ismertem meg, amikor még egyértelműen másodvonalas csapatként könyveltem el őket. Ma pedig már, headliner szerepben vannak, még a nagyobb fesztiválokon is. Egyszer magam is megtapasztalhattam, hogy hova fejlődött a csapat. A Barba Negra színpadán anno, valami rendkívül élvezetes bulit adtak (azt hiszem az Amon Amarth-al voltak itt). Bár a lemezeiket nem hallgatom rendszeresen (kivéve az In Waves-t), az aktualitásaikat nyomon követem és szimpatizálok is a csapattal. A mostani koncert csak megerősített abban, hogy az egész banda felnőtt státuszához. Még így is muszáj megemlítenem Matt Heafy-t, akinek minden kétséget kizáróan sikerült igazi frontemberré „nőnie”. Profizmus és magabiztosság volt a kulcsszó, legyen szó a közönség felspanolásáról, énekeltetéséről, vagy éppen csak konferálásról.

A csapat okosan szemezgetve válogatta össze a programot (amit minden este megvariálnak egy kicsit, ahogy néztem a setlisteket). A tavalyi In the Court of the Dragon dalai mellett, volt jócskán múltidézés is. A közönség végig lelkes volt. Számomra a csúcspontot egyértelműen az In Waves címadója jelentette.

A Heaven Shall Burn-t már egy „bemelegedett közönség” fogadta. Sajnos sokaknál azonban úgy tűnt, hogy a Trivium után véget is ért az este. A terem sokkal szellősebbnek tűnt. Nekem ez volt a negyedik találkozásom a zenekarral. A korábbiak alapján egy percig sem volt bennem félsz a koncerttel kapcsolatban. A banda sem lemezen, sem pedig élőben nem tud hibázni. Mondom ezt annak ellenére, hogy nálam ez a csapat is másodvonalas volt. Aztán 2010-ben elkapott az Invictus és a lelkesedésem azóta is töretlen, legyen szó új albumról vagy élő fellépésről.

A csapat, szokásához híven hatalmas lendülettel csapott a húrok közé. A Veto lemezes Hunters Will Be Hunted kiváló kezdésnek bizonyult. Engem az első fél perc után elfogott az a jóleső érzés, hogy mennyire imádom is én ezt a csapatot. Sorra jöttek a lemezekről már jól ismert kiváló szerzemények (Bring the War Home, Übermacht, Voice of the Voiceless). Marcus Bischoff új hajviselete – hosszú haj – csak még metalosabbá tette az amúgy is elég masszív előadásmódot. Kár a szót csépelni, teljesen mindegy minek nevezzük a stílust. Ez a csapat a legjobbal között van.

A vizuálisan is erős csapat itt sem hazudtolta meg önmagát. Az ötödikként elhangzó My Heart And The Ocean totál libabőrt okozott. A Sea Shepherd official videónak is beillő vetítés (mely a videoklippből lett összevágva) pont volt az i-re. A Whatever It May Take a Trivium főnök vendégeskedett, majd egy újabb nagy kedvencem érkezett a March of Retribution + Thoughts and Prayers kombó képében, a kiváló utolsó albumról.

A normál set-et a zseniális Edge Of Sanity feldolgozás Black Tears zárta, ahol Bodor Máté vendégeskedett.  Sok időnk nem volt fellélegezni, mivel a ráadás szintén tökéletesre sikerült. A három nótás sort a Endzeit nyitotta, folytatásként pedig érkezett a szintén zseniális Corium és az új albumos Tirpitz. Ezen a koncerten nem volt gyenge pont. Marcus Bischoff és Alexander Dietz kiválóan hozta a szokott formáját, de mellette a többi tag is kivette a részét a jó hangulat kialakításából.

Bár a hangzás nem volt tökéletes, az előadásokra nem lehetett panasz. Nálam a prímet egyértelműen az Obituary és a Hevaen Shall Burn vitte, de a másik két csapat is remek teljesítményt nyújtott. A konklúzió, ha a HSB újra erre látogat, én ismét ott leszek. A lelkesedésem továbbra is töretlen.

Fényképek: Barba Negra