Hegemon
Sidereus Nuncius (2021)

Nem az a hihetetlen a francia Hegemonnal kapcsolatban, hogy egy 25 éves zenekarról beszélhetünk, hanem az, hogy eddig még sosem hallottam róluk. Pedig egész szép rajongótáboruk van és viszonylag nem játszanak befogadhatatlanul összetett muzsikát, mivel a csapat egyszerűen csak black metalban utazik. Pont ebben lehet a magyarázat is: a Hegemon se nem túl kemény, se nem túl dallamos, valahogy inkább olyan semmilyen. Legalábbis új, Sidereus Nuncious lemezük meghallgatása után bennem hatalmas ürességet hagytak. Rossz zenét nem hallottam, hiszen a rutin nem hazudtolja meg magát, de egyetlen mozzanatra sem emlékszem, ami különösebben egyedi, megragadó lenne. Azért némi pozitívum is eszembe jutott: mégsem olyan kicsi az extrém zenék iránti érdeklődés, mint amennyire azt a média arányai sugallják nekünk, hiszen számtalan csapat akad a világban, akik középszerűen művelve kedvenc műfajukat hosszú pályafutást tud elérni. Gondoljunk csak bele: akad például egy death metal csapat, akik innen-onnan ismerős témákat tolva, kifejezetten erős és jó hangzással kiadnak egy albumot. Aki kifejezetten kedveli a műfajt, az be fogja zsebelni, jókat bólogat rá és felteszi a polcán gyarapodó lemezek sorába. Talán előveszi még néhányszor a jó benyomás miatt, talán nem.

Valahogy így tudom elképzelni a Hegemon rajongótáborát is, akik a kezdetektől követik a franciák tevékenységét. Általában ettől a nemzettől elég eltérő, furcsa csapatokat szoktunk kapni, így külön meglepő, hogy itt zenei szempontból, de még témavilágot tekintve sem kell különösebb izgalmakra számítanunk. Akad itt háborúellenesség (csúnya, véres, gonosz háború, fujj…), némi utazgatás a középkorba és annak sötétebb pillanataiba, ám mindez felszínes módon. Itt nem kell különösebben mély történeteket, irodalmat kutatnunk, nem is jön át az anyag iránt táplált elhivatottság.

Elítélni azért nem lehet teljes mértékben az anyagot, mert hozza a kötelezően koszos, karcos hangzást, a túlnyomórészt északi ízzel rendelkező témákat és folyamatos feszültséget, melyek olykor igazán kellemes robbanásokkal kényeztetnek minket. A csapat legutóbbi igazolása, AD dobos mindenképp okos befektetés volt, akárcsak a többi tag szintén régi projektjéből, a Diamond Eyed Princess-ből átcsábított Patrick Guiraud gitáros. Folyamatos a játék a gyors részek és a középtempók között, az egységet pedig Frédéric Martin meggyőző károgása, ordítása és suttogásai hozza létre. A profizmus és tapasztaltság süt át a hangulatok megjelenítését illetően is: néhol magasztosabb dallamosság, máshol lehelletnyi disszonancia és káosz az úr, de igazán egyik irányba sem mozdulunk el annyira, hogy felkapjuk rá a fejünket. Ugyanilyen arányossággal táplálkoznak az extrém, atmoszférikus vonalakból, melyek csak foszlányokban jelennek meg az egész modern megszólalású lemezen, de nem tagadhatók el. Ha a nagyjából egységes minőségből ki kellene emelnem dalt, mindenképp a nyitó tétellel kezdeném (Heimarmene), de egész jó lett a Black Hole Womb is a maga egyszerűbb melankóliájával.

Értéket képviselő, de mértéket tartó kiadvány a Sidereus Nuncius, amiből évente több is érkezik, a Hegemonnak ehhez elég hosszú évekre volt szüksége. Némi kutakodást követően belehallgattam néhány korábbi lemezbe és megállapítottam, hogy az ezredforduló környékén azért volt esélyük az áttörésre, ma már nem igazán jelentenek potenciális veszélyt a fiatalokra. A sötét fém rajongójaként azért tegyetek vele egy próbát…